Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 12-13. szám · / · BALÁZS BÉLA: AZ ISTEN TENYERÉN

BALÁZS BÉLA: AZ ISTEN TENYERÉN
REGÉNY
Egy orvosi vélemény.

Másnap délelőtt tíz óra tájon Sternbergéknél még takarítottak. Csapódó ajtók és tologatott bútorok lármája közé beledurrogott az udvarról a szőnyegek porolása. Senki se hallotta, hogy csengettek. Harmadszor vagy negyedszer szólt a csengő vékonyan és ingerülten. Végre az egyik szobalány, akit leküldtek, nevetve felrántotta az ajtót és majdnem neki szaladt egy magas, elegáns úrnak. A küszöbön állt. Szigorú, szemüveges, idegesen játszott vékony arany óraláncával.

- Jesszusom - hőkölt vissza a lány.

- Jó napot kívánok. Kérem, beszélhetnék Sternbergné őnagyságával.

- Kérem...kérem szépen - hebegett a cseléd - a nagyságos asszony még öltözködik.

- Kérem legyen szíves mégis bejelenteni. Majd megvárom - mondta az úr és névjegyet adott át. Aztán megállt az előszobában, felgöngyölt szőnyegek, egymásra rakott székek, tollseprűk, ismeretlen ellenséges grimaszai között. Mereven állt, mindkét könyökét idegesen az oldalához szorítva, mintha irtózott volna, hogy valamihez hozzá érjen. A nyitott ablakon udvarszagú légvonattal cselédviháncolás és konyhaedények csörömpölése verődött be.

Sternbergné a hálószobájában fehérneműt számolt. Az ötven éves, formátlanul kövér, óriási asszony a csipkés fésülőköpenyben energikus, friss mozgékonysággal rakosgatott.

- Huszonnégy nappali ing, tizennyolc hálóing. Most a nadrágok. Nézzük a nadrágok. Na, was ist schon wieder? - förmedt a belépő szobalányra és kikapta kezéből a névjegyet.

Dr. Lorx Kálmán neve állt rajta és egy dombornyomású kis címer a sarkában.

Akkor Sternbergné felhúzta vastag fekete szemöldökeit és kis bajuszkával árnyékolt ajkait csücsörítve füttyentett.

- Ojjé, ojjé! Hát ültesse le a méltóságos urat, foglaltassa helyet a szalonban, - kezdett el hirtelen hadarni. - Mindjárt jövök. Einen moment. Szaladjon. De rögtön megyek. Maga - mondta a másik szobalánynak - vegye ezt a névjegyet, vigye be Ágota kisasszonyhoz. Csak odaadni. Hogy ez az úr jött. Szaladjon. Mondja meg a kisasszonynak, hogy Szegedi tanár úr ma nem fog eljönni tanítani. Szaladjon. Huszonnégy ing volt, tizennyolc hálóing. Majd később tovább. Ojjé, ojjé.

Kiss pufók, párnás kezeivel gyorsan végigtapogatta tömött frizuráját, melynek feketéjében jobb oldalt tenyérszéles ezüst csík fehérlett és átsietett a szalonba.

A másik ajtón éppen akkor lépett be Lorx Kálmán.

- Lieber Herr Professor, hozta Isten - nyújtotta felé mind két kezét Sternbergné.

- Kérem foglaljon helyet. Megbocsát, hogy csak így fogadom peignoirban. De ha magának olyan sürgős, hogy ilyenkor jön vizitbe, mikor nem szokás, nekem se muszáj finomnak lenni és magát váratni. Úgy-e különben tiszta vagyok, meg vagyok mosdva és ezt a peignoirt is meg lehet nézni. Egy öregasszonynak nem muszáj már szebbnek lenni. Igaz?

Öblös nagy hangjától meleg és teli lett a szoba. - Üljön le kedves tanár úr. Mindjárt becsukok és akkor csend lesz és akkor beszélgethetünk.

Avval gondosan becsukta az ablakot, valószínűtlen gyorsasággal mozgatva roppant tömegét alig látható lépésekkel, mintha rejtett kerekeken járna. És a reggeli utca lármája halk ablakzörrentő zsongássá tompult a harmadik emeleti Biedermayer-szalonban.

- So, jetzt haben wir Ruh. Miért nem foglal helyet tanár úr?

Lorx megállt a szoba közepén sárga glacé kesztyűvel a kezében, magosan, mereven, mint egy egzotikus sárga madár. Gondosan borotvált finom ráncú arca szabályos volt, sőt szép is. Csak nagyon hegyes álla, vékony éles orra emlékeztettek madárra és kemény vonásainak merevsége. Még a szája is alig mozdult beszéd közben.

- Kérem, bocsásson meg nagyságos asszonyom, - szólalt meg simán, kimérten és valami olajos folyékonysággal - hogy ilyen lehetetlen időben rontok be önhöz. Igazán módfelett restellem, de...

- Mindenesetre üljön le - dörgött a szavába Sternbergné.

- Óh köszönöm - mosolygott Lorx keskeny, szellemes száját alig hajlítva - köszönöm. Már ülök is - mondta, a nadrágját kissé felhúzva a térde felett. - Különben, hogy van nagyságos asszonyom? A kis Ágota már egészséges?

- So, so. Még köhög egy kicsit.

- De már kijár? Ezeket a szép meleg napokat fel kell használnia. Mert igazán gyönyörű idő van.

- Hallja, kedves tanár úr - mondta akkor Sternbergné és okos meleg szemei aggódva kerestek valamit az orvos sápadt, mozdulatlan arcán. - Én azért ülök itt ilyen illetlen negligében, mert magának nagyon fontos mondanivalója van. De ha maga az időről fog beszélni, én mindjárt nagyon fogom magamat szégyellni. És azt csak nem akarja?

- Óh, óh kérem. Orvos előtt igazán nem volna indokolt ez a szégyenkezés. Egyébként igaza van. Valóban eléggé fontos ügyben jöttem, illetve nekem fontos és igen különös dologban, illetve, ahogy vesszük...Semmi esetre sem akarnám túlságosan igénybe venni az idejét...

Elhallgatott egy percre és levette aranykeretes szemüvegét, mely alól a szem környéke az arc többi részénél fehérebben és puhábban, valami egészen más, valami gyámoltalan gyermeki kifejezéssel derült ki. Aztán kivette zsebkendőjét, lassan szétbontotta és nyugodtan törülgetni kezdte a szemüvegét.

- Hát kérem - mondta finom, maliciózus mosollyal - be kell önnek jelentenem nagyságos asszony, hogy hogy is mondjam ...a feleségem tegnap megszökött.

Sternbergné hirtelen előre hajolt és megragadta az orvos kezét.

- Pfuj doch, Herr Professor! - mondta megindult részvéttől még jobban elmélyült hangon. - Így ne mondja!

- Hiszen ugye bár ez csak olyan szólásmód - felelte Lorx arisztokratikus kezeit ideges rándulással visszahúzva. - Ellenkezőleg hangsúlyoznom kell, hogy Klára tegnap délben jóformán előkészített erre a cselekedetre.

- No, mert az nem is hasonlítana hozzá.

- Nagyságos asszonyom nem látszik meglepettnek?

Lorx bizonytalan gyors pillantást vetett Sternbergnére.

- Már én meg voltam lepve, mikor behozták a névjegyét. Mondhatom, hogy odavágtam a szép vasalt nadrágokat.

- Szóval mégis volt oka szokatlan látogatásomat kombinálni valamivel, ami...

- Allerdings. És mindjárt meg is fogom mondani, nehogy azt higgye, hogy nagyon sokat tudok. Klára tegnapelőtt nálam volt és megismerkedett Szegedivel no és nem kellett nagy pszichológusnak lenni, hogy az ember meglássa, hogy nagyon nagy hatással voltak egymásra. Ágota figyelmeztetett rá. És ha az ember tudja, hogy Kláránál mindennek mindjárt konzekvenciája van, wie pedant sie darin ist, akkor lehetett már mindent várni.

- A feleségemnek akkor önnel is volt egy, úgy látszik különös beszélgetése.

Sternbergné jóindulatú kövér arca hirtelen elsötétült és megkeményedett.

- Ezt is mondta magának? Das siht ihr ähnlich!

- Nem mondott semmi részletet, csak olyasmit, hogy sírt és bocsánatot kért. Semmi mást. Látom, hogy nagyságos asszonynak kellemetlen ez a vallatás és kérem, hogy legyen elnéző, de...

- Kedves tanár úr, azt nem kell magyarázni, hogy valaki tudni akarja, hogy mi történt a feleségével. So sehr modern sind wir noch nicht. De legyen nyugodt, hogy az a beszélgetés nem tartozott erre a dologra. Az egészen más volt.

- Hiszem, nagyságos asszonyom. És én a beszélgetésük tartalmát akkor sem kérdezném, ha másként lett volna. Engem inkább a formája érdekel egy bizonyos okból, amelyre mindjárt rá fogok térni. De előbb engedje meg, hogy valamit megjegyezzek. Én nem férji minőségben jöttem el önhöz. Per absolute megengedhetetlennek tartanám, hogy mint olyan családi intimitásokkal molesztáljam. Erre kizárólag az jogosít fel némiképpen, hogy mint orvos fordulok most nagyságos asszonyomhoz.

- Csak nem akarja nekem mondani, hogy a felesége megbolondult? - förmedt fel Sternbergné.

- Egy kis türelmet kérek nagyságos asszonyom, - mondta Lorx finoman mosolyogva. - Talán nem ilyen egyszerű a dolog. De magyarázatul még előre kell bocsátanom, hogy ugyebár - és egy pillanatra megakadt és lesütött szemmel forgatta ujján a címeres pecsétgyűrűt - feltételezheti rólam, már mesterségemnél fogva is, mint pszichológus, hogy megértéssel viseltetek az emberi lélek iránt és megítélésemben nem vezetnek inferiórus szempontok, mint teszem a féltékenység. Ugyebár. Én, mint orvos tudom leginkább, hogy szuverén joga, higiénikus érdeke minden léleknek a saját törvényeit követni ... Ugyebár ... Azon kívül túl sokat volt az emberi lélek témám, semhogy másképp tudjam az ilyet nézni, mint objektív szemlélő, ugyebár...

Akkor Sternbergné megint megfogta az orvos kezét.

- Kedves jó barátom, - mondta nedves szemekkel - ne beszéljen ilyen túl okosan egy ravasz öregasszonynak. Sie haben's nicht nötig.

Lorx idegesen húzta megint vissza a kezét. - Nem fontos, - mondta maliciózus mosollyal, hogy azt elhiggye, nagyságos asszonyom. Csak annyit higgyen kérem, hogy okom van aggódni, mint orvosnak okom van aggódni Klára sorsa miatt és hogy kizárólagosan ezért élek vissza türelmével ily szokatlan időben... Orvosi kötelességem, hogy... Mi a véleménye a feleségemről? - kérdezte hirtelen felkapva a fejét.

- Kláráról? Nem az, hogy bolond.

- Ó, hiszen bolond, nem bolond... Tudjuk, ugyebár, hogy ezek mennyire tág és bizonytalan fogalmak. Hiszen ugyebár egyikünk sem felel meg egészen a normál típusnak.

- Nem kedves barátom, mégse bolond. Maga egy híres pszichiáter és be fogja bizonyítani. De én a szkeptikus Sternbergné vagyok és nem fogok magának segíteni.

Lorx kissé beharapta a szája szélét és pár percig hallgatott előre hajtott fejjel nézve a térdei közé. És akkor magas, sovány tudós homloka fölött ritkuló szalmaszőke haja alól kilátszott a rózsaszínű fejbőre és ebben is volt valami gyermeki.

- Gondolhatja, - szólalt meg végre ingerülten hangsúlyozva a szavakat, - gondolhatja, nagyságos asszonyom, hogy engem csak megnyugtatna, ha feleségem teljes egészségében bízhatnék. Ez ugyebár természetes. És ugyebár magától értetődik. De viszont önnek is vannak olyan tapasztalatai, mint a tegnapelőtti beszélgetés.

- Kérem doktor úr, hagyjuk ezt!

- Csak mint típust említem kérem. - Folytatta Lorx hideg konoksággal. - Csak azért említem, mert történt már ilyesmi önök között egyszer boldogult Béla fiával kapcsolatban.

Sternbergné felugrott, hogy az egész szoba megmozdult bele.

- Tanár úr, - mondta fojtott indulattal, - én egész szívemmel hallgatom magát. De ezekről ne beszéljünk. Ich habe meine Gründe. Hát nem akarom, na! - csapott az asztalra hirtelen. Aztán végig ment egyszer a szobán.

- Bocsásson meg, - mondta mikor visszajött elváltozott hangon. - Bocsásson meg egy öreg barátnénak. Tudja, Klára nem bolond. Inkább kegyetlen - mondta lágyan, szomorúan.

- Kegyetlen?

- Igen. Aus Naivität, mint a gyerekek. Mint a pedáns emberek is. Ő morálisan pedáns. Sie hat den direkten Blick. És az nagy baj.

- Hogy méltóztatik ezt érteni?

- Ő mindig csak azt látja, ami ott van egy szituációban. Mást semmit. És ott akar rendet csinálni. Mindjárt az egész világon. Sie lässt sich keine Zeit.

- Lássa, nagyságos asszonyom, lássa, - élénkült fel erre Lorx, - lássa, ez kitűnő megfigyelés. Mondhatnám precíz meghatározása egy döntő szimptómának. Valóban így van. Klára izoláltan látja a dolgokat, nem érzékeli azok összefüggését a valóságban. Ez pedig voltaképpen a tudatnak egy szűkülése. Olyan ugyebár, mintha a látótér szűkülne meg, a szellemi látótér szűkülése... Pardon, nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy befejezzem. Hiszen az ön megfigyelésére is támaszkodom. Tehát - folytatta egyre izgatottabban - megállapíthatjuk, hogy itt a realitásérzéknek nagyfokú hiánya forog fenn és ez ugyebár az imbecillitás egyik jellemző tünete. Ne tessék megijedni a szavaktól. Ez a legzseniálisabb embereknél is előfordul. Sőt azoknál a leggyakrabban. De minden esetre egy csöpp ítélőképességet jelent. Pardon... Engedje meg nagyságos asszonyom, hogy itt régi éveken át tett megfigyeléseimre hivatkozzam. Azonkívül mesterségem is volna ugyebár. De hiszen feleségem élete rendkívül evidens kórtörténetet mutat. Mindenekelőtt ugyebár terheltnek mondható.

- Aber ich bitte Sie...

- Édesanyja hat évvel ezelőtt majdnem ideggyógyintézetbe került.

- Tudom. Volt valami nagy skandalum ott Kolozsváron és a família intézetbe akarta vitetni. De hiszen ezt éppen a tanár úr akadályozta meg?

- Nos igen, - mondta Lorx az ajkát kissé beharapva. - Klára kérésére tettem, akivel éppen akkor ismerkedtem meg. Olyan veszélyes nem volt a dolog, hogy ... De ugyebár kérem, egészen normálisnak nem volt mondható Almádyné és ahogy Klára ott az anyja mellett élni volt kénytelen, annak szükségképpen deformálnia kellett szellemét. Méltóztatik talán tudni - folytatta Lorx egyre gyorsabban beszélve, mintha attól tartott volna, hogy félbeszakítják - méltóztatik talán tudni, hogy Klára otthon kolostori életnél is magányosabb, zárkózottabb életet élt. Apja halála óta jóformán senkivel sem érintkeztek. Sem nyilvános iskolába, sem társaságba nem járt. Kérem, az utcára is alig jártak ki. Kérem, naphosszat otthon csupán az anyja társaságában volt és mindig olvasott, olvasott. Ez kérem olyan lelki életmód, mely menthetetlenül a donquichotizmus bizonyos formájához vezet. Mert ugyebár mit látunk? Az olvasmányokkal telített fantáziaképet, sőt gazdag képet alkot magának a világról. Ez a kép egységes és homogén és sehol nem ütközik egy cáfoló vagy korrigáló realitásba, mert hisz el lévén zárva, nem is találkozik a realitással. Mi következik ebből? Ugyebár az következik, hogy ez a meg nem zavart homogén de irreális kép megszilárdul és az öntudatból kivész a dualisztikus eszmélet-forma, mely minden egészséges lélek alapformája: a szubjektív és objektív élmény megkülönböztetésére való képesség. Hogy egyszerűbben mondjam, Klára nem érez különbséget álom és valóság között, ennek a különbségnek létezéséről sem tud, számára a világ csupán álom, mert éveken át csupán álomban élt és a valósággal nem is találkozott. Kövessük már most ezt a processzust fejlődésében - folytatta konok hévvel - ugyebár kérem, ha ez a tisztára szubjektív világkép egyszer megszilárdult és a duális eszmélet lehetősége megszűnt, akkor már hiába fogja a beteg a realitást tapasztalni. Egyszerűen nem fogja percipiálni annak különböző voltát, nem fogja észlelni, hogy az más törvényű, más konstrukciójú valami, mert hiszen ugyebár, éppen a különbség élményhetősége hiányzik belőle. Mit tesz tehát? A tapasztalt valóságot átformálja, bekapcsolja képzeletvilágába és ami nem alkalmazkodik, azt az öntudat alá nyomja. Vagyis a realitást, mint olyat, többé percipiálni nem képes. Quod erat demonstrandum. - Fejezte be hangosan, élesen.

Sternbergné megdöbbenve nézte az orvos diadalmasan csillogó szemeit és felállt. Óriási kövér mellei asztmásan ziháltak a felindulástól a fésülőköpeny csipkéit emelgetve.

- Borzasztó - mondta kezeit kulcsolva. - Lieber, lieber Freund, ez borzasztó!

- No azért még nem olyan veszedelmes a dolog, hogy katasztrófától kellene tartani.

- De igenis, veszedelmes, nagyon veszedelmes, kedves barátom. Nem a Klára állapota, hanem a magáé.

- Ugyan -

- Kedves, jó, jó, kedves tanár úr, miért akarja maga mindenáron, hogy Klára őrült legyen? Miért kell ez magának?

- Én? Ez igazán különös idea. Roppant különös idea. - Lorx idegesen mosolygott. - Nagyon különös. Mit méltóztatik gondolni? Hogy én internáltatni akarom a feleségemet, mert engem elhagyott? Nagyságos asszonyom, javíthatatlanul romantikus. Valóban úgy nézek én ki, mint egy XVII. századbeli zsarnok? Ez nagyon humoros. Nem, nagyságos asszonyom. Hangsúlyoztam és fenntartom, hogy Klára állapota nem rejt közvetlen veszélyt magában, hogy nagyon sokan sétálnak közöttünk előrehaladott stádiumban.

- Hát miért kell magának akkor, hogy ő őrült legyen?

- De kérem, kérem! Igazán különös. Miért akarnám ezt? Hiszen ellenkezőleg, aggódom miatta. Ugyebár, orvosi aggodalmaimat fejeztem ki beszámíthatóságával szemben. Hiszen ez inkább megértést és megbocsátást involvál az orvos részéről.

Sternbergné csóválta a fejét.

- Hiába - mosolygott Lorx gúnyosan, keskeny száját alig hajlítva. - Nagyságos asszonyom meg van róla győződve, hogy kétségbeesett féltékenységemben...

- Azt nem mondtam, hogy féltékeny.

Lorx felkapta a fejét, mintha megszúrták volna. - Hát mit mond?

A mosoly csúnya harapós grimasszá torzult az arcán.

- Semmit. Csak nagyon szomorú vagyok. - Csóválta a fejét Sternbergné.

Lorx levette a szemüvegét, mosolyogva törülgette és az ablak felé tartotta.

- Valóban, már nem tudom, mivel vigasztaljam meg nagyságos asszonyomat, hogy miattam ne aggódjék. Igazán roppant humoros szituáció. Hogyan képzeli ön egy modern pszichológus féltékenységét, aki abban nevelkedett, hogy az erotikus vonzások pszichológiai adottságát ismerje és respektálja. Aki minduntalan látja pszichológiailag determinált cselekedetek irracionalitását, melyek tehát semmiféle értékelést nem foglalnak magukban, ugyebár. Absolute semmifélét. Megtámadhatja ilyesmi egy modern pszichológus önérzetét ? Ugyebár, épp oly kevésbé, mintha a felesége nagyon megkívánja a karalábét. Hát, megkíván egy férfit. He-he-he, nevetett Lorx. - és idiosinkrázája van a céklával szemben és a férjével szemben. C'est la nature, nagyságos asszonyom . C'est la nature!

Sterbergné egyre csóválta a fejét

- Apropos ...apropos -folytatta Lorx kis pausa után, figyelmesen vizsgálva szemüvegét. - ismeri nagyságos asszonyom közelebbről azt a karalábét ?! Szegedi urat ...

- Na endlich! - fújta ki magát Sternbergné. - Miért nem kérdezte mindjárt? Ezt akarta maga mindjárt kérdezni.

- Kérem, kérem. Úgy látszik, ismét hangsúlyoznom kell, hogy engem Szegedi úr kizárólag Klára sorsa miatt érdekel, ami ugyebár érthető. Kizárólag, mert Klára miatt aggódom, érdekel, hogy ...

- Az nagyon tisztességes és nagyon jó, nagyon, nagyon jó ember - vágott szavába Sternbergné valami különös fájdalmas meghatottsággal. - Én mondhatom magának, mert én ismerem. Zongora tanító nálunk egy év óta és minden nap itt van. Ágotát tanította, Ach Gott!

- Csupán azért érdeklődöm nagyságos asszonyom, ugye, megbocsát, mert én mintha halottam volna már a nevét, de valami botrányos dologgal kapcsolatban. Persze, nem tudom, hogy ő-e az?

- De ő az, igenis - mondotta Sternbergné vastag szemöldökeit ráncolva. - Igenis, ő az. Nem kell úgy vigyázni. Tavaly egy konzervatóriumban volt egy skandalum és Szegedit elbocsátották.

- Ugyebár érthető, ha közelebbről érdekel ez az eset és indiszkréciónak sem tekinthető. Mégis tudni szeretném, hogy Klára miféle emberrel...

Én egyet fogok magának erről a dologról mondani és az legyen elég. Az a lány, aki miatt az a skandalum volt és Szegedit elcsapták, az az én lányom, Ágota. És én akkor rögtön megfogadtam Szegedit házitanítónak. Azóta minden nap jár hozzánk. Genügt Ihnen das zur Beruhigung?

- Érdekes, igazán érdekes. És nagyságos asszonyom azt hiszi, hogy egy tizennégy éves lány lehet...

- Azt csak bízza az édesanyjára, kedves tanár úr - szakította félbe Sternbergné indulatosan. - Übrigens - mondta erőt véve magán - Szegedi tanár úrról még csak azt mondhatom, hogy rendkívüli műveltségű, érdekes fiatalember és nagyon nagy művész.

- Minderről meg voltam győződve, nagyságos asszonyom, hiszen feltételezhető volt, hogy Klára nem akárkit... Nos, engem inkább jellembeli sajátságai érdekelnek, annál is inkább, mert mondom, hallottam egyet-mást, nem tudom persze, mennyiben igaz, hogy már egy másik iskolából is elcsapták...

- Sie haben schon Zeit gefunden utána járni?

- De kérem, nagyságos asszonyom...

- Különben, ha tudni akar valamit Szegediről, legjobb lesz, ha a lányomat kérdezi. Ő ismeri legjobban - mondta Sternbergné, aztán az ajtó felé fordult. - Ágota, gyere be Ágota!

Lorx felugrott. - De mi jut eszébe, nagyságos asszonyom. Csak nem fogunk egy gyerekkel ezekről a dolgokról beszélni. Nekem - mondta izgatottan és epésen - mindenesetre túlságosan komoly ez az ügy, semhogy ilyen különös tréfákba belemehetnék.

- Kedves barátom, - mondta Sternbergné megint avval a fájdalmas meghatottsággal, - elhiheti, hogy nekem is nagyon, de nagyon fontos ez a dolog. És higgye el, hogy Ágotának még fontosabb. Különben úgyis hallgatódzik. Hát akkor már be is jöhet, Ágota! Komm doch herein!

Akkor lassan lefordult a kilincs, de nem nyílt ki az ajtó. Aztán lassan nyílni kezdett az ajtó egy arasznyira, de nem jött be senki. Aztán egy arasznyi résen betolódott lassan egy erős gömbölyű váll fehér blúzban, meg egy rövid ujjú izmos barna kar, aztán egy rövid kék lüszter szoknya széle és alatta egy még formátlan, vastag, nagy bakfislábikra. És végre megjelent a fehér ajtó mögött egy fél fej. Borzasan göndör fekete copf, egy melegen sápadt kreolszín fél arc, mélyből vörösre sírt nagy fekete szem lángolt bele a szobába egyenesen, mozdulatlanul az orvosra tűzve, aki érezte, mint egy harapást.

- Bocsásson meg nagyságos asszonyom, - mondta Lorx idegesen - most távoznom kell. Nem fogja nekem rossz néven venni, hogy egy ilyen félszeg és nevetséges szituációba nem vagyok hajlandó...

- Úgy is hallgatództam - mordult meg a félszáj az ajtó mögött durcásan.

Lorx kissé elpirult és úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Csókolom a kezét nagyságos asszonyom. Bocsásson meg az alkalmatlanságért, melyet okoztam. Szerettem volna... - akadozott és reszketett a hangja. Ő maga is reszketett. Sternbergné ijedten szaladt hozzá.

- Aber lieber Freund, miért akar elmenni? Kérem, kérem maradjon még. Nem engedhetem így el. Higgye el, hogy Ágota nem olyan gyerek már. De ha magának kellemetlen, elküldöm. Ágota, menj a szobádba. Csukd be az ajtót.

De a félarc nem mozdult és az izzó, nagy fekete szem mozdulatlanul szegeződött az orvosra.

- Nem igaz, hogy János tanár urat elcsapták a másik zenedéből. Az hazugság - mondta a félszáj haragosan komikus mély, kissé rekedt hangon. - János tanát úr végig tanította az évet és vizsgáztatott. Csak szeptemberbe ment el. És az is a birkózás miatt volt. Mert János tanár úr olyan gyerekes és birkózott a fiúkkal és éppen bejött az igazgató. Minden baja azért volt neki, mert olyan gyerekes.

- Na lássa - mondta Sternbergné mosolyogva. - De most menj, Ágota, ha mondom. Lorx bácsi nem akarja hogy itt legyél.

- Nem kell elküldeni a kis Ágotát, nem kell - mondta Lorx. Láthatóan reszketett az ajka. - Én úgyis elmegyek. A klinikára kell mennem. Csókolom a kezét.

- De kedves Lorx, um Gotteswillen - szaladt utána Sternbergné.

Akkor Ágota hirtelen kilépett az ajtó mögül.

- Lorx bácsi! - kiáltotta hangosan, fájdalmasan, hogy Lorx ijedten megállt.

- Lorx bácsi - mondta lángvörös arccal, csendesen, de mindig erősen az orvos szemébe nézve. - Szabad nekem délután elmenni a kis Bocóhoz?

- Szabad, kedves Ágota, miért ne szabadna? - felelte Lorx már az ajtóban türelmetlenül, gyorsan.

- Szabad holnap is elmenni hozzá? Szabad nekem sokat, mindig, mindig a kis Bocóval lenni? - szaladt ki belőle szenvedélyesen, fájdalmasan és pufók vad cigányarcán csurogtak le a könnyek.

- De kérem, miért ne, kérem - dadogta Lorx zavartan.

Akkor Ágota hirtelen odafutott az orvoshoz és két izmos kezével görcsösen markolt a karjába.

- Lorx bácsi, Lorx bácsi... ne haragudjon rájuk!...ők olyan ... olyan boldogok!

Aztán hangosan az orvos mellére borult, alig lehetett levenni onnan.

Délután öt óra tájt a francia kisasszony kopogtatott Lorx dolgozó szobájában, Az első kopogtatásra nem jött felelet.

- Monsieur - szólalt meg ijedt, szomorú kis hangocskája. - Il y a une lettre pour monsieur - aztán behunyta a szemét és úgy várta a feleletet.

Mert Lorx dél óta benn volt a szobájában és azóta semmi nesz. Amint hazaérkezett, bezárkózott, ebédelni sem jött ki. A feje fáj, mondta. Nem is rendelt délután. Három órakor Sternberg Ágota volt ott és beszélni akart vele. Bár szobalány és kisasszony állták útját szigorú utasítás szerint, mégis utat tört magának a dolgozó szoba ajtajáig, azonban hiába kopogtatott rajta. Visszament hát a kis Bocóhoz, aki a nagyanyjával képeket nézett.

Lorx odabenn feküdt a díványon mozdulatlanul. Az ablakredőnyök le voltak eresztve. A szivarfüstszagú homályban az íróasztal és az alacsony széles bőr fotelek sötétlő tömbjein kívül alig volt egyéb látható: egy könyvszekrény üvegjének, egy dohányzóasztal rézveretének bizonytalan lidérces csillogása. Csak a mély bőrdívány egyik végében egy égő cigaretta parazsa, a másik végében egy nagyon hosszú, nagyon hegyes pár cipő derengő sziluettje.

- Monsieur, il y a une lettre pour vous.

Akkor Lorx hirtelen felugrott. Az ajtó előtt még állt és várt egy ideig, aztán egy keskeny résen kinyújtotta pecsétgyűrűs sovány, fehér kezét a levélért. Még az ajtó nyílás világosságánál megnézte az írást aztán bosszúsan dobta az asztalra és visszafeküdt. De egy óra múlva mégis csak elolvasta. A levél szálkás, meredek betűkkel volt írva és így szólt:

"Kedves Lorx bácsi!

Nekem okvetlenül beszélni kell a Lorx bácsival még máma. Okvetlenül! Kérem ne mondja a szobalánynak és a mademoisellének, hogy nincs otthon, mert én tudom, hogy otthon van és ha ezek velem ki fognak kezdeni, én mindkettőt fölpofozom, azt mondja meg nekik. Muszáj nekem rögtön beszélni a Lorx bácsival. Nekünk nagyon komoly beszélni valónk van. Lorx bácsinak nagyon fáj a szíve Klári néni miatt, nekem meg fáj a szívem János tanár úr miatt. Ezért mi úgyis össze tartozunk. És ne szégyelljen velem összetartozni, édes Lorx bácsi. Én nem vagyok már olyan kis lány. Majd meg fogja látni. Nagyon sokat kell mondani. Nem igaz, hogy János tanár úr csókolt meg engem, hanem én őt. Az a Karthausi úton volt egy kiránduláson és a többi lány is ott volt. Én nem szégyellem. Majd elmondok mindent. Ne legyen igazságtalan velünk édes Lorx bácsi! Az érzelemmel nem szabad igazságtalannak lenni. Kérem úgy kérem drága bácsi ne haragudjék rájuk. Ha látta volna őket egymással beszélni, nem haragudna. Mi sohase leszünk olyan boldogok! De nekem még ma muszáj Lorx bácsival beszélni. Mert én ott voltam János tanár úr lakásán délelőtt és Teréz néni mutatta, hogy János tanár nem vitt el semmit magával a szöktetésre! (Az az ő gazdaasszonya.) Csak úgy ment el! Biztosan Klári néni sem vitt semmit magával. Se törülközőt, se fogkefét, se fehérneműt! Hát az lehetetlen. Legalább egy hátizsákjuk volna! És talán pénzük sincs! Nem arról kell most beszélni, hogy Klári néni normális vagy nem normális, hanem, hogy hogy vigyük utánuk ami kell? Én holnap reggel elutazom utánuk, hogy mindent elvigyek. Mert én gondolom, hogy hova mentek. Én meg fogom őket találni. Ezért muszáj nekem okvetlenül beszélni Lorx bácsival. Vacsora után kilenckor felmegyek.

Sternberg Ágota. "