Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 12-13. szám · / · HATVANY LAJOS: A FEKETE KÖNYV ÍRÓJA

HATVANY LAJOS: A FEKETE KÖNYV ÍRÓJA
- TOMPA MIHÁLYRÓL -
IV. UTOLSÓ VERSEK

"Ha valaki azt mondja: boldog vagyok! megnyugszotok benne, soha se keresitek okait a boldogságra, de ha azt mondja: boldogtalan vagyok! azt mondjátok: nincs okod! Mintha nem az értés tenne mindent. Ha ok nincs is, ha boldogtalan valaki, igaza van. A boldogtalannak mindig igaza van!"

Hebbel naplója vagy a Kirkegaardé sem adja az önmaró, lélekrázó spleen-nek találóbb, teljesebb rajzát, mint Tompa e néhány soraiban.

Mikor e lelki daganatra, melyet a vidéki csend csak növelt, növelt, utóbb még a gyógyíthatatlan testi fájdalmak karvaja csapott le, akkor következett be Tompa katasztrófája, a tébolyig növekvő hipochondria, az öngyilkosság gondolatába menekvő halálfélelem. Ekkor írja Tompa Aranynak, Szásznak s összes barátainak az egyre-másra ellentmondó leveleket és sürgönyöket, melyekben búcsúzik, rendelkezik, áld, kibékül, sért, majd töredelmesen bocsánatot kér:

- Legyen átkozott az élet, melyet úgy kell elhagynom, hogy egyetlen ember sem akadt, aki felfogott, megértett volna...Hidd el, nem félek...félelem helyett inkább elkeserültség és düh van lelkemben...-

Ezt az elkeseredést, ezt a dühöt sosem fújja ki versben. Nem Heine ő, ki halálos ágyán a kripták rohasztó szelét érzi, s a halálnak megsemmisítő iszonyát fejezi ki brutális erővel.

Még is ekkor írja az Utolsó Versek költeményciklusát, melyben az életbúcsú melankóliája megleli végzetes búba merült hangjait. Először van lírai versének magából szülemlő formája, máskor oly laza kötésének ereje, rímének csengő zamata. Különös ellentmondás, hogy egyébként oly ösztövér strófái a halál ritmusában válnak először a költészet életnedveitől teliduzzadókká.

A nagy éj jött nemsokára...
Téli napszállat sugára
Ömlik át az üvegen
S reszket fényesen, vidáman
A virágtalan virágon
Mely lenn fonnyad s üde fenn...

Arany Őszikéi tíz évvel e versek után születtek, tehát midőn bennük Arany formájára ismersz, ez esetben nem Arany hatott Tompára, hanem igen is Tompa Aranyra. A hamvai haldokló a margitszigeti kor - nyavalyásra. Ez volt Tompa utolsó s talán egyetlen igaz diadala, mint művésznek. S ez egyetlen legigazibb jogcíme előttünk, hogy néha-néha, ha az est leszáll, ha hosszú őszi esték leszállnak, hogy ki-kikapjuk a könyvtárból Tompa Mihály verseinek feledésbe merült négy könyvét.