Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 9-10. szám · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ
REGÉNY
XVII.

Vilma amint az első ijedtségen keresztül esett, s amint bizonyos lett, hogy Vaymár ki fog lábalni a veronálmérgezésből, nagyon kezdett rá haragudni, hogy ilyen szégyent hozott rá. Szégyent hozott rá, - ez volt a legerősebb dolgok egyike, amik vele történhettek. Hogy most néhány napig az emberek a városban csak őróla beszéltek, apróra megtárgyalják házaséletének minden részletét, hogy szörnyülködve csapják össze kezüket, hogy az asszonyok kárörvendve emlegetik mindenféle dolgukat, Vaymár viszonyát Ilonával, hogy most belőle hirtelen érdekes alak lett, a város nevezetessége, ez a gondolat elviselhetetlen volt neki. Egész életében gőgös tartózkodással vonult vissza minden nyilvánosságtól, alapjában lenézett mindenkit, aki társadalmi helyzetben, vagyonban nem állott magasan felette, de azért nagyon fontos volt neki az óvári közvélemény. Hogy őt úri asszonynak tartsák, előkelőnek, ez volt az ambíciója s erre rendezte be egész életét. Most pedig mindenki szájára került, egy botrány középpontjába. Úgy nézte ezt, mint valami ordenáré dolgot, amit sohasem fog megbocsátani. Végérvényesen megbánta, hogy annakidején Vaymár Sándornak nyújtotta a kezét. Karácsonyi bizony nem hozta volna reá ezt a szégyent.

Azért a kötelességét, vagyis amit annak tartott, pontosan és korrektül teljesített. Minden reggel jókor kocsit hozatott (gyalog ki nem ment volna az utcára a világért) és bement a kórházba. Ott maradt estig, csak azért nem éjjelre is, mert ezt nem engedték a kórház szabályai. Odaült Vaymár ágyához, figyelte a beteget. Ápolni nem sok alkalma volt, ami kellett, azt elvégezték az orvosok és az ápolók. Vaymár mozdulatlanul, rettentő mély álomban feküdt, moccanás nélkül, az ágyban, tátott szájjal, hogy a fogai szinte kivicsorítottak s a hörgő horkolás volt az egyetlen életjel, amit adott magáról. A főorvos mondta Vilmának, hogy kár itt ülnie, nem tesz vele semmi szolgálatot a betegnek, de ő kitartott. Tisztességes asszonynak a férje betegágyánál a helye - mondotta és meg volt elégedve saját kötelességtudásával.

A délutáni órákban jöttek a látogatók, Vaymár kollégái, rokonok, ismerősök, inkább kíváncsiságból, mint részvétből, ezeket Vilma szenvedő méltósággal és diszkrét tartózkodással fogadta, ami távoltartott mindenkit, akinek esetleg lett volna hajlama valami indiszkrét kérdésre. Odajött Karácsonyi is, nem sok ügyet vetett Vaymárra, tudomásul vette, hogy életveszélyen kívül van s inkább Vilmával foglalkozott.

- Emlékszik múltkori szavaimra? - mondotta. - Mindig rendelkezésére állok, bármire volna szüksége.

Meghatottan, részvéttel teli hangon mondta, ezt az arckifejezésében volt valami vallomás-szerű. Vilmának jólesett a részvét, Karácsonyi diszkréciója és hálásan szorította meg a derék bíró kezét.

A második nap, késő délután, mikor már nem kellett látogatástól tartani, följött Molitorné. Kihívta Vilmát a folyosóra s ott leültette egy szalmafonatú lócára. Leült egész közel mellé.

- Mondok valamit Vilma - mondta suttogva. - Máma két látogatóm is volt. Sohasem fogod eltalálni, kik. Az egyik Ilona...

- Ilona? Nálad? Hogy merészkedett?

- Hát csak merészkedett - mondta az öregasszony jólelkűen...

Elvégre engedd meg, valamiképpen mégis csak érdekli Sándor állapota, azt meg kell neked is értened, hogy aggódik és szenved miatta. Mindenesetre érthető, ha tudni szeretné, hogy mi van Sándorral, ide meg csak mégse jöhet föl, mikor te itt vagy...

- Még csak az kéne - mondta Vilma ellenségesen.

- Szóval feljött hozzám. Ne haragudj, de én megsajnáltam. Úgy meg van törve, egészen lefogyott a két nap alatt, sápadt és a szeme homályos a sok sírástól. Tudod én nem gyűlöltem őt soha, sőt rokonszenveztem vele mindig védtem, neked is hányszor mondtam, hogy nem rossz, csak nyugtalan és szerencsétlen. Hát neki is bizalma volt hozzám. Elmondott mindent, amit nagyjában úgy is tudtam és könyörgött, hogy legalább csak egyszer láthassa Sándort. Aztán nem bánja, elutazik örökre, lemond róla, nem fog az utadban állni.

- Idejön? Ilona? Akkor én megyek el örökre - mondta Vilma megátalkodottan. - Az a hely Sándor betegágya mellett, engem illet. Különben is micsoda őrült kívánság! Tele volna vele az egész város. Úgyis elég nagy a botrány.

- Ilona nem fél úgy a botránytól, mint te - mondta az öregasszony. - Ilona nem törődik magamagával, ő most Sándorral törődik. Különben is, addig visszatarthatod, amíg Sándor nincs eszméletnél. De ha egyszer magához tér és Ilonát kívánja látni?

Vilma nem felelt, az arcán makacs tilalom fejeződött ki.

- Azt mondom neked Vilma, - mondta az öregasszony komolyan, - ne rontsd el még jobban az életedet. Ha Sándor jobban lesz, akkor tisztázni kell a dolgokat. Be kell látnod, hogy a házasságotok végképpen összetörött. Többet már nem lehet rendes, jó házasság. Sándor szereti Ilonát, az bizonyos és boldogtalan volna veled. Nem is hozzád való, te úgyse tudsz és nem is akarsz az ő útjain járni, ő meg bizonyosan nem akar visszatérni, nem is igen térhet vissza a régi útjaira. Te sem vagy olyan természet, hogy valaha is meg tudd neki bocsátani, ami most történt. Micsoda életetek volna együtt? Kín és nyomorúság. Azt ajánlom tehát, készülj arra, hogy amint Sándor felgyógyul, elfogtok válni.

- Én nem válok el - felelt Vilma haragosan, könnyekkel a szemében. - Csodálom, hogy te az anyám mondasz nekem ilyet. Hogy én elvált asszony legyek, mindenki céltáblája...Inkább a pokol...

- Nem leszel elvált asszony, legalább nem sokáig - mondta Molitorné csitítólag. - Nem beszéltem még neked a másik látogatómról. Karácsonyi volt nálam tudakozódni szándékaidról a jövőre nézve. Aztán azt mondta, hogy ő is a legokosabbnak tartaná, ha elválnátok. Ebben az esetben...nos hát ebben az esetben azt mondta, boldognak vallaná magát, ha azt a fonalat, amit férjhezmeneteledkor kénytelen volt elejteni, újra fölvehetné. Ilyen szépen fejezte ki magát, - mondta az öregasszony elmosolyodva. - Szóval már előre, most megkérte tőlem a kezedet, elválásod esetére. És én úgy veszem észre, neked sem antipatikus ez a Karácsonyi.

- Karácsonyi nagyon derék ember, szívemből hálás vagyok neki, de azért még sem válok el, - mondta Vilma, de már fogyatkozó meggyőződéssel. Nem nézett az anyjára, a lóca szélével babrált, ahol a szalma ki volt feselve.

Molitorné még akart valamit mondani, de ekkor sietve jött az ápolónő.

- Nagyságos asszony, tessék jönni, a beteg ébredni kezd!

Mind a hárman besiettek a betegszobába. Vaymár ágyánál ott állt a főorvos és a segédorvos. Csipkedték, rángatták a testét, csiklandozták a talpát, a főorvos az orrát facsarta két ujjal. A beteg mozgolódni kezdett, hánykolódott, nyögött, az arcán vergődő erőlködés mutatkozott és egyszer kinyitotta szemét. Kábultán, bambán nézett körül, féleszmélettel. Aztán a szeme megakadt Vilma arcán, aki ekkor már föléje hajolt és a nevén szólította. Lassanként feltűnt arcán a felismerés villáma, mintha elmosolyodott volna majd haragosan, dacosan, egy durcás gyermek kifejezésével suttogta:

- Ilona! hol van Ilona?

Ellankadt feje lehanyatlott és visszaesett mély álmába. De ez nem volt már az előbbi végtelenbe süllyedt álom. Nem hörgött többé. Aludt mélyen, elmerülve de ez már az élő ember álma volt. Vilma elfödte arcát a kezével és sírt. Az anyja hagyta egy darabig, amíg az orvos és a többiek elmentek, aztán melléje ült az ágy szélére, gyöngéden megfogta a karját és úgy mondta:

- No látod, kislányom! Megmondtam, mit kell tenned...

Vilma leborult arccal az ágyra és félig sírva félig haragosan mondta:

- Hát nem bánom, csináljatok velem amit akartok...Holnap csak ebéd után jövök el...Délelőtt jöhet ide, aki akar.

(Vége.)