Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 8. szám

BALÁZS BÉLA: A FEKETE KORSÓ
ÁRNYJÁTÉK O-EGYPTOMI SZILHUETTEKRE

(Sivatag-tájkép. Balszélen az alvilág bejárata. Osiris tetőig érő szobrának kontúrjával. Hátrább pálmák, gúlák, Szfinx elszórt sziluettjei. Jobb szélről behajló pálmaliget.)

(Melankolikus, egyhangú muzsika. Nagy kiterjesztett szárnyú saskeselyű lebeg a sivatag felett, aztán eltűnik.)

Pamyles.
 
(Jön jobbról, kezében vándorbot.)
Vándor vagyok én, szomoru, aki már nem számolok éveket többé
Mert, haj rég elhagytam a tarka földi mezőket
Hol az évszak színei egymást váltva mutatják
Sivatag útra nyugatnak, mentem egyre nyugatnak
Merre a nap száll aranyos bárkáján, hol az éjnek
Nagy fekete kapujában befordul.
Most ideértem végre! Alkonyi árnyak
Sivatagján megállok
Ez az éj tornáca. Előttem
Im a halálnak ős kapuja feketéllik
Mögötte Osiris bús birodalma

Földalatti hang:
 
Ki vagy te árnyék?

Pamyles:
 
Hatalmas Osiris, Abydos ura, hallom
Halottak királya a hangodat hallom
Pamyles az én nevem és nagy kincses Egyptom
Földjéről jöttem nyugatra a holtak
Bús birodalmának kapujához.

Földalatti hang:
 
Ember vagy-e vagy lélek?
Élsz-e vagy meghaltál?

Pamyles:
 
Hatalmas Osiris, te nyugat lakói közt a legelső
Trónusaid temetőkben merednek
Tested aranyból, lapislazuli arcod
Fejedet malachit korona koronázza
Haljad Osiris, hogy ember vagyok még
Emberi faj napisten
Hulló könnyeiből lett szenvedve bolyongó
Világrasírt kicsi ember és élek
De im levetette az élet színeit testem
Hogy árnyként én is az árnyéksivatagba jöhessek
Mely a nap s az éji sötétség két partja között van
Lássad az élet színeit levetettem
Hogy örök birodalmad kapujához elérjek.

Földalatti hang:
 
Mit kivánsz?

Pamyles:
 
Hatalmas Isten Osiris, tenéked
Hódol a nagy kilenc-istenség téged a kisebb
Kilences istenség is imád
Nun is dús vizeit néked önti s Néked száll fel az északi szél is nilusi zúgón
Kedvedre nő a virág és kedvedre nő a kalász is
Mert minden a föld alól jön s a föld alatt te vagy az úr.
Hallgass meg engem Osiris: meghalt feleségem
Meghalt szép kedvesem Tui, ki édes
Hugom volt s szerelemmel szeretett engem
Elhagyta Tui a házam és a föld-isten
Barna ajakával benyelte.
Lelke nyugatra szállt el hangtalanul, mint
Ibis az alkonyi tóról, nesztelenül, mint
Éji sakál suhanása tamariskus bozótban.
Érte jöttem ide az árnyékok sivatagába,
Fekete éj kapujához. Add vissza Osiris
Fiatal volt még és a napnak
Színeivel szeme nem telt bé és a szíve
Jól se lakott szerelemmel.
Éhes halott Tui, nyugtalan alvó
Riadó vágya felveri majd birodalmad.
Én pedig árva Pamyles, nyugtalan élő
Kóborló szilaj árnyék a földön
Könyörülj te hatalmas Osiris
Add vissza a hugom, szép feleségem!

Földalatti hang:
 
Vissza a nap sohse fordul keletre
Vissza a nilusi víz sem fordítja folyását
Vissza a vágy sohse fordul.

Pamyles:
 
Vissza, de visszatér a kalász is tavaszszal.
Vissza virág is harsogó nilusi árral
Téged a holtat is siratott kedvesed Isis
Szétszórt csontjaidat ki bolyongva kereste
Téged is égi anyád támasztott szép elevenné
Vissza, de visszatérsz a kalásszal Osiris
Vissza virágban harsogó nilusi árral.

Földalatti hang:
 
Vágyaddal döngesd meg kapuját a halálnak.

Pamyles:
 
Hatalmas Osiris, Abydos ura Vennofre!
Sok nevedet mind ismerem, soknevű isten
S nevükön nevezem negyvenkét isteni birád
Akik ülnek tűzfedelű csarnokban körötted
Hatalmas a név, de erősebb vágya a szívnek
Reszket a fekete ajtó, fekete zárja lepattant
Fekete árnyak jönnek im szabadulva a holtak:
Gomolyogva már kidagadnak az éjből.
Jertek, oh jertek! Karjukat nyújtják
Fuldoklók fekete árban. Jertek, óh jertek!
Szomjú vágyam feliszsza az éjnek
fekete vizeit, a halálnak fekete árját.

(Az alvilág kapujának egyenes kontúrján alakok domborodnak ki, félig majd eltünnek, karok nyúlnak ki, majd eltünnek, végre elindul az árnyékok menete:ó-egyptomi friz, hadikocsik, férfiak, nők, bárkások, múmiák.)

Földalatti hang:
 
Ismerd meg Tuit.
(Áldozatot vivő nők, kosarakkal a fejükön.)

Pamyles:
 
Asszonyok, áldozatot hova visztek? Mit tud
Adni az árnyék? Jaj, fekete kosarakban íztelen fekete árnyat
Nincsen köztetek ő. Neki édes volt napon érett
Tarka csümölcse a kertnek. Ő hideg árnyat utált
Asszonyi áldozatul melegét és bibor édességeit adta.
Nincsek köztetek ő.
(Bárkások árnyai jönnek.)

Pamyles:
 
Árnyék bárka, sötét hűs árnyék árjai úszik
Híg vizeken híg csolnak. Az árnyék tartja az árnyat.
Nincsen köztetetk ő, mert szíve nehéz volt
Szíve nehéz volt. Árnyat az árnyba behúzna.
Nincsen köztetek ő.
(Hadikocsik és harcosok.)

Pamyles:
 
Harcoló holtak, ölni akartok-e régi megöltek?
Kit sebesít meg az árnyék vértelen gyenge dühöngők?
Nincsen köztetek ő, mert csókja is vért harapott
Szemefénye keményebb volt nyilatoknál.
Nincsen közetetek ő.
(Táncosnők sora vonul föl.)

Pamyles:
 
Táncoló árnyéklányok, néktek hajlani könnyű
Éji lehellet lenget néma halálvizek karcsu nádasa vagytok
Nem csörren a gyöngy, lobogó haj hő szele nem ver az arcba.
Nincsen köztetek ő. Mert nézlek s nem remegek.
Nem gyúl ki pirosra az árnyam, nem ver ki verejték
Nincsen köztetek ő.
(Teljesen egyforma mumiák jönnek egymás után.)

Pamyles:
 
Kicsodák e sötétlő mumia árnyak?
Begubózva az éjbe miért
Hordják a halál tapadó feketéjét?
Nem ereszti az éjel, rajta ragadva
Feketén ölelő árnyékba rejti az árnyat
Pedig itt vagy Tui, kedvesem, érzem!
Rejtett testedtől ragyogó a sötét, mint fekete gyémánt
Vakit a sötétség mint nászéjszaka lángoló árnya
Állj meg mumia, állj meg! Látom a láthatatlant.
(Az utolsó mumia megáll, a többi elvonul.)
Mire válik a lélek az éji gubóból kiszállva?
Emberalak marad-e vagy Phőnix madár lesz?
Könnyű fecske talán, vagy méla darú lesz?
Megismerem-e majd Tuit? Jaj megismer-e engem?
Alakja cserélve ha kilép az éji ruhából?
Várj még, mumia, várj ne ereszd ki a lelkét!
Majd én faragom ki belőle szerelemmel kihántom
Kivési a vágyam a testét, szép vonalának
Útján járva ezerszer ismeri ajkam a rajzát.- - -
Hajára hajára hajolva leszédült ajkam a vállig. -
(A mumiából előtünik Tui feje.)
Válla sikos pihenő párkányán elfért homlokom épen.
(Pamyles szavai nyomán lassan kijő Tui egész alakja.)
Merülő fejemet felfogta a ringató hullám
Kicsi mellei ringató tenger, lágy kicsi tenger. -
S meredek zuhanással a csipőn
Szédítő tüzes örvény húzza le arcom
S forró homlokomon ég forróbb domborodása. -
Lesiklik a combok nyúlánk ívein térdig
Két karcsú templomi oszlopról szent félelem édes
Borzongása lehel rám és térdeinek kicsi arca
Tenyeremben remegve melegszik. -
De gyenge bokája lehív gyökeréhez az égi virágnak
Könnyel öntözöm és megcsókolom álldva a földet! -

Tui:
 
(Tui egész meztelen alakja látható, vállán fekete korsót tart.)
Ki szólít? Ki szólít? Forró hangja lecsap rám
Tüzes ostora hajt ki az éji álomakolból.
Húzza a szivemet, húzza fájó horga a hangnak.
Hűs éji vizek fenekéről kihalássza a szívem.

Pamyles:
 
Nem ismered-e már égő ütését e hangnak?
Nem ismeri szived az édes fájdalom izét?
Pamyles hív ki a férjed! Szomorú szeretőd szól.
Ó Tui, gyermekem, édes: világra teremtett
Újra szerelmem. Jössz-e velem hát,
Jössz-e a földi mezőkre?

Tui:
 
Pamyles, édes uram, menekülj, ha élni akarsz még
Mély a halál és mélybe ne nézz, mert
Szédül a szived.

Pamyles:
 
Hallod-e Tui, hívlak, hívlak vissza a földre,
Hívlak vissza a fénybe, vissza meleg szerelembe!

Tui:
 
Ne hívjál Pamyles, ne hívjad a holtat,
Mert visszhangos a halál és hívja a hívót
Erős a halál hívása, erősebb mint a tied lesz
Ne hívjad a holtat, jaj menekülj és élj még drága Pamyles.

Pamyles:
 
Nincsen erősebb hívó, mint a szerelem.

Tui:
 
Szerelemmel hív majd visszafelelve a viszhang.

Pamyles:
 
Boldog öröm hív, Tui dús gyönyörűség.

Tui:
 
"Boldog öröm, gyönyörűség" - mondja felele a visszhang
Pamyles ne hívjál.

Pamyles:
 
De hívlak, Tui, de hívlak. Hívlak vissza a kertbe
Hideg éj árnyékmocsarából hívlak vissza a napra
Sárga-piros tulipánok erdeje bomlik a szélben
Lobogó puha szirmok zápora csapja a tested.
Hallod-e színtelen árnyék? Ott barna a tested
Harmatos bronza a nap sugarától
Kondul barna haranggá.
Könnyező őz szemefényét fényli a bőröd és néz rám
Szerelemtől párás forró barna tekintet a tested
Hallod-e színtelen árnyék? Sárga borostyán
Színbe vakít a fövény és Tui alakja
Barna hegyes láng, csap ki belőle az éjnek
Mély ametiszt boltját perzselve sötétre
Hallod-e színtelen árnyék, színek vannak a földön
Remegő ragyogással tolongva boldogan érintik egymást.

Tui:
 
Jaj, fájnak a színek Pamyles, fájnak a színek
Különbözik egyik a másiktól, örökös idegenség.
Fogja a sárga borostyánt messze a kék amethisttől
S hiába hajol levelére a lótusz, hiába tolongnak epedve a dolgok,
A szín nem ereszti, jaj, össze a bús szeretőket.
Egyedül van a kékben a lótusz örökre,
Zöld levele egyedül van s árva a zöldben,
De az éj, az éj boruló lágy olvadó árnya
Olvasztja a színek kérgeit. Mámoros ömlés
Önti az olvadt dolgokat boldog egyesülésbe,
Őket ezerszín-nap dermeszti ezernyi magányba,
De az éj suhogó takarója alatt mind,
Újra rokon s ölelésre bújnak boldogan össze,
Oh, édes az éj: egymásra találás kéje,
Mámoros elmerülés. Óh, édes az éj.

Pamyles:
 
A halál fekete mezején nincs út és nincsen irány már
És nincsen alakja a testnek. Hogy ismeri ott meg a lélek,
Hogy ismeri meg szeretőjét?
Drága alakjának rajzán ha nem érti
Isteni írás szent vonalában sorsát?

Tui:
 
A halál fekete mezején nincsen út és nincsen irány már.
Mert otthon vannak a lelkek
Minden utak kikötőjén,
Sötét anyaméhe a létnek: úttalan otthon.
És nincsen alakja a testnek, mert jaj, fájnak a formák,
Éles vonalát hiába feszíti a vágy,
Börtön a test szép rajza: kegyetlen kerítés,
Hiába ölelsz, hiába harapsz szeretődbe s téped a tested,
Nem erszt a kerítés, egyedül vagy örökre.
De az éj, de az éj boruló lágy olvadó árnya
Olvasztja a formák kérgeit. Mámoros ömlés
Önti az olvadt dolgokat boldog egyesülésbe,
Óh, édes az éj: egymásra találás kéje,
Mámoros elmerülés. Óh, édes az éj.

Pamyles:
 
Óh Tui, Tui, szédül a szívem!

Tui:
 
Mély a halál s örvényes az éjszaka mélye.

Pamyles:
 
Óh Tui, Tui, jer közelebb. Testem keretét kifeszíti vágyam.

Tui:
 
Hiába símulnék hozzád és hiába ölelnél.
Csak az éj, csak az éj árnyékhulláma mos össze.

Pamyles:
 
Hát jöjjön az éj! Suhogó takarója borúljon,
Jöjjön az éj! Zuhogó árnyékhulláma elöntsön.

Tui:
 
Korsómban az éj vize van, a halál vize van,
Puha édesvíz, olvasztó, bársonyos hullám.

Pamyles:
 
Óh, öntsed az éjet, a halált

(Tui lehajtja a fekete korsót, melyből fekete sugárban ömlik az éj fekete vize a földre, gyorsan áradva, fekete szintje egyre magasabbra emelkedik. Térdig, majd derékig, aztán vállig merülnek el benne. Végül egészen elönti őket.) Zuhogó boldog borulása az éjnek boruljon rám!

Tui:
 
Érzed-e, édes? Érzi-e lábad a mámoros örvényt?

Pamyles:
 
Sok ezer mérföldön utánad hiába gyötörtem a lábam,
Most ért csak utól. Beleszűnt a tiédbe.
Óh, lábak örök keresők! Most éri el térdem a térded.

Tui:
 
Érzed-e édes? Ágyékod lágy merülését?

Pamyles:
 
Hiába öleltelek eddig vad szerelemmel ezerszer
Örök egyesülésre most torkoll a testem öledbe.

Tui:
 
Érzel-e édes? Karoddal is érzel-e engem?

Pamyles:
 
Nyújtotta a vágyam ezerszer, nyújtva a karjaim hídját
Soha rajta keresztül hozzád át se mehettem
Már nem vagy a másik parton.
Ím leszakadt a karjaim hídja.

Tui:
 
Látsz-e még engem? Kedvesem látsz-e?!

Pamyles:
 
Látom az arcod.

Tui:
 
Még messze vagy akkor. Várj ... jön az éj.

Pamyles:
 
Jön az éj...

Tui:
 
Hallassz-e engem kedves. Hallod-e a hangom?

Pamyles:
 
Hallom a hangod.

Tui:
 
Még messze vagy akkor. Várj. Jön a csönd.

Pamyles:
 
Jön a csönd.

(A fekete ár egészen elborítja őket. A megmaradt fehér csíkban megjelenik a saskeselyű kiterjesztett szárnyú sziluettje a fekete vizek felett lebegve. A sas szárnyát terpesztve elborítja a fehér eget és a színpad egész négyszöge sötét lesz.)

Vége.