Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból

Földi Mihály: Külföldi folyóiratokból
(Lunacsarskij Emil Verhaerenről)

1916. december 12-én emlékünnepet rendeztek Genfben Verhaeren tragikus halála alkalmából. Ezen az ünnepélyen A. Lunacsarskij, ki számottevő orosz író és publicista, s az orosz tanácsköztársaságnak népnevelési biztosa, egy Verhaerenről szóló kis essayét adta elő, melyet először Henri Guilbeaux közölt le lapjában, a "Demain"-ben.

Bevezetőül előadja Lunacsarskij, hogy a mai oroszok az emberiség legnagyobb költői között ünneplik Verhaerent. Brussoff, kit Lunacsarskij a legjelentékenyebbnek tart a mai orosz költők közt, lefordította Verhaerent s befolyásának egészen átadta magát. Tsernov, ismert forradalmi publicistát, ki sohasem írt verseket, annyira megihlette Verhaeren, hogy remek oroszba ültette át a "Revolte"-ódát. Műveit egyszerre közölték a "Vessi"-ben, a modernek folyóiratában, s a Znanie-ben, Gorkij, híres almanachjában, valamint a dekadensekében s realistákéban. Miért szerették ennyire Verhaerent? Miért láttak benne prófétát, csodálatos szellemi eseményt, miért tartották a "lelkiismeret és tett" nagymesterének?

Verhaeren új természetet teremetett. A primitív költők, kik a nagy mondákat és az isteneket álmodták meg, akik halhatatlan népdalokat énekeltek és az alsó epikus műveket ritmusba szedték, a természet megszállottjai voltak. Vico, Herder, Michelet, Carlyle állítják, hogy abban az időben volt a népek költészetének tavasza, naív és alkotó gyermekkora, mikor minden, mit az ember maga körül látott, mítosszá, mondává, verssé olvadt benne. A napisten volt, hős, ki viharosan kiszállt a sírjából, s maga előtt űzte a sötétség gonosz szellemeit. Láttára a természet minden eleme édes örömöt érzett, a mozdulatlan kövek boldogan melegedtek lángjában, s a fák barátsággal üdvözölték az égi jótevőt. A primitív költő nem "talál ki" semmit, nem használ hasonlatokat: az egész természet benne liheg és érte él. Örömtől ittasan táncol és énekel és veri hárfája húrjait, melyek az imént még nyilát feszítették; új, őseredeti szavakkal festi, mit a szeme lát: a fény diadalát, a szépséget, melyet felszabadított a hős, a gonosznak nagy vereségét.

Idővel aztán elvesztette az ember a természetet. Bonyolult mechanizmust látott benne lassanként, valamely félig-meddig rajti kívül álló egészet, melyben engesztelhetetlenül determinált törvények uralkodnak. Hogy ezt a természetet ünnepelhesse, hogy ezt a természetet megénekelhesse, metaforákat használ a modern költő, kényszeríti magát, hogy újra gyermekké váljék; a teremtő ihletet azonban nem találja meg.

Hisz a föld szép! - mondjuk. Ám mily nehéz magunkba szívni ezt a szépséget, ha nem tudunk visszatérni ahhoz a természetből való megszokottsághoz, melynek önkéntelen álmait mesterséges pótszerek váltották fel. Ha a világ primitív magunkba fogadásának utolsó nyomai nem maradtak volna meg bennünk, a költészet már kiveszett volna. Néha még megengedjük a költőknek, hogy az esték szomorúságáról, a szél panaszairól, a fény diadalairól beszéljen, s néhány órára magunknak, hogy hallgassuk... Azonban... az esti felhők kaleidoszkópja, a szél üvöltése az utcákon, fénysugarak a sötétségben: mindez egyszerűen nem atomok, aetherhullámok kombinációja? A modern költő, amennyiben egyáltalán igazi költő, pesszimista volt. Mit akarnak tőle? Miért lökték ebbe a gépbe, mely buta erővel fenyegeti, s minden pillanatban szétmorzsolhatja?

Az ember egyedül áll a természetben. Sőt: egyedül áll a testvérei között.

A művelődésnek ugyanaz a haladása, mely a természet tudományos megismerésével ajándékozott meg bennünket, fokozatosan megteremtette a birtoklók társadalmát, a fajok, népek, osztályok és egyének versenyét, megteremtette az egoizmus, az erőszak, a szociális kényszer társadalmi rendjét, a tömegbe zárt magányosok, a borzalmas ellentétek és égő igazságtalanságok társadalmát.

Szegény "modern" költő! Ő szinte csak magáról tud beszélni. Ő lírikus - s lassanként rájön, hogy a legszemélyesebb, legszubjektívebb, mindenki másnak rejtélyes lírizmusok - a legjobbak. A nyilvánosság számára költ, de átkozza és megveti a nyilvánosságot. Tökéletes magányossága pedig büszkévé teszi.

Közben azonban fáradhatatlanul zakatol a társadalom gépe, s az emberi munka megteremti a föld anyagi civilizációját. Ez a munka szinte isteni hatalmat ad az embernek, ki már-már azt hiszi, hogy tudásával és technikájával az elemeknek parancsol. Igen, a szervezett munka, az általános munka, mely alkalmazkodott az emberfajok közös akaratához, lassanként kiterjesztette karjait a föld felé, s mint a jövő szervezője, mint a jövő királya, birtokába veszi. Magányos, boldogtalan, halandó, mechanikus véletlenek rabszolgája? Igen, ilyen az ember, ha magában áll, ha "egyén", de mint társadalmi lény, ifjú isten, kinek ragyogó reményekkel teli jövője már elérhető közelből integet. Verhaeren megsiratta a flamand falvakat, melyek egyre-másra ürültek ki; megátkozta a csábító városokat, melyek magukba szívják az életet, hogy pozdorjává törjék a gyárak kerekein. De egyszer aztán ő is felkerekedett s a bevándorlók nyomán átlépte a város küszöbét. Mily váratlan öröm érte! A romboló szörnyeteg helyett, mit várt, minden kézzelfogható nyomorússág mellett is, nagy társadalmi közösséget talált, mely ugyan még nem érte el a fejlődése virágját, mely ugyan még zűrzavaros és ébrényi volt, de már megmutatta emberi, isteni lényét. Isteni lényét, úgy van. Mert a város, az ipar, a gazdasági élet, a hódító és termelő munka - nem új természet-e ez, nagy és hatalmas és új természet, melyet a kezünk erejével építettünk? Nem új mindenség-e ez, melyben teljesen átszellemült az anyag s miáltalunk szellemült át?

Verhaeren volt ennek az új világnak esztétikai Columbusa. Ő volt az első, ki a modern ipar gigantikus testének hatalmas, szellemi szépségeit felfedezte és magával ragadón lefestette. Az élettől dagadó utcák, a piacok, a kikötők, melyekben találkozót adnak egymásnak a föld összes népei, a vasutak csillogó vágányhálója, mely átöleli az egész földgolyót, a hatalmas és engedelmes gépek, a tudományok tantermeikkel és laboratóriumukkal, a börze, a sajtó - mindaz, ami nekünk nagynak és hatalmasnak, de közönségesnek és prózainak látszott, szépséggel telt meg, lendületet és isteni küldetést sugárzott, egyszerre látványos és fenséges lett ennek az igazi modern költőnek a szava nyomán. Verhaeren nem volt a természet megszállottja, őt megszállta az életnek és időnek minden dolga. Beledobta magát kultúránk ezerarcú borzalmas életébe egy flamand állati örömével, egy Rubens tanítványnak, egy megszállottnak az ujjongásával, s aztán agyába és szívébe ölelte az egészet. A küzdő, szenvedő, győzelmes emberiség: ez volt Verhaeren. A közösség embere a legmagasabb fokon, tömegek szerve, a társadalmi lelkiismeret hangszere: ez volt Verhaeren. Az ő költészete a modern költészet, ezerszer modernebb egy Marinetti klauni bakugrásainál. Így jutott el Verhaeren magához a természethez; az emberi kultúrán át nyílt ő meg előtte: a természet most éli új, költői feltámadását.

Közben kitört a háború, s Verhaerent halálra gázolta egy lokomotív, mely Rouenből Párizs felé robogott. A sátán vigyorgott ezen a rémületes úton: az anyag fellázadt és szétroncsolta a költő fejét, jelezve, hogy a szellemen még mindig az anyag uralkodik, mert az imperializmus és kapitalizmus kezében van. Emile Verhaeren azonban él, közöttünk van, s minden mesterséges erőszakon át vezeti az emberiséget az egység és jóság felé.