Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám

Ujfalusi László: ÁPRILIS

Az intéző kimérten és bizonyos fensőbbséggel adta meg a rendelkezéseket a kezdő gyakornoknak:

"Tizenkét iga maradjon itt estig, de nézzen a körmükre, hogy a fordulóját jól beszántsák. Innen menjen át még délelőtt a füzesre, ne piszmogjanak annyit avval a pár fával. No igaz! Délben az állomásra küldjön két szekeret a csemetékért, ebéd után mérje ki a gödrök helyét úgy, ahogy felrajzoltuk, különben azt talán magam is megnézem."

Már a kocsi hágcsóján állt fél lábbal, akkor kihúzta a balkezét a kabátzsebéből:

"Különben itt van a reggeli postája. Valami szerelmes levél, ha jól látom" tette hozzá bizonytalan ízű tréfálkozással.

A fiatalember közönyösen pillantott a levélre s flegmásan zsebre tette. Amíg elnézett a távolodó bricska után, érezte a szíve hevesebb dobbanását.

Gyorsan és türelmetlen kézzel tépte fel aztán a jellegzetes lány-levelet, a szemei a szavakat megelőzve szaladta a sorokon s az édes megszólítás után az érzései a kapottakon túlömölve borították el rég érzett friss áradással.

Milyen édes, bizalmas levél, valamelyik nap erre utazik a Manci, úgy gondolja - nem nagyon messze attól a falútól, ahol ő most lakik... milyen öröm volna neki, ha ott látná "úgy véletlenül" valamelyik állomáson... ha csak egy percre is, hiszen olyan régen látták egymást... és, ha nem is írt gyakrabban, de gondolatban - Istenem - hányszor járt nála... a tanyán, ahol most olyan szép lehet tavasszal... Április tizedikén (szerdán) délben indul Szigetre... a nagynénjéhez, - nagyszerű, hiszen ez épen máma van, - izgatottan fordított... a maga régi, hűséges kislánya.

Gyönyörrel gyűrte ökölre, zsebre a levelet, ragyogó szeme végig simogatta a lassan ballagó ökröket s a belül forrongó érzés elömlött a frissen szántott barázdák sorain.

"Milyen szép lehet most tavasszal ott magánál a tanyán" - rezgett benne, mintha csak a hangját hallaná és most, most csapta meg először az idén a tavaszi szél, valami a régi, szépségekért rajongó vágyódásaiból a csendes, lassú tempójú falusi élet után, amelyre ábrándos, poétikus hangulatokkal gondolt azelőtt.

Három, dehogy már négy hónapja, hogy itt van, mint gyakornok, megkapta a felmentését ezen a címen, végigélt egy tunya telet, meghízott, egészséges és vaskos lett kívül és belül, az igaz, hogy nem is csinált egyebet: nyulászott néha napokig a havakon, vagy kártyázott rossz időben a közeli állomáson, Crocker regényeket és Érdekes Újságot olvasott unalmában, leltárokat csinált, végigevett egy ezeroldalas német szakkönyvet a malacfiaztatásról - és közbe gyűlt és gyűlt a hó, nagy lomha tömegekkel ülte meg a cselédviskókat, a rengeteg tunya földeket, az embereket, őt magát, a testét, az agyát, az érzéseit.

Mikor az ősszel még együtt voltak ezzel a lánnyal, a zongoránál néha, egy nóta közben, vagy a színházból jövet este, a rövid tizennégy napos szabadságai alatt - milyen más, egészen más volt előtte az élet, a jövő. Emberek jöttek, jártak körülötte - a fronton bódulatban, szenvedve és maga is, és nem is tudott erővel, kínozva vetődtek a lelke érzékeny vásznára árnyakként suhanó sejtések: az élet, a boldogság, a szép miértjei. S ahogy elváltak később egymástól, könnyen, sőt örülve, hogy ilyen biztos helyet kap, nem szóltak róla soha, mégis mindkettőjük előtt ott derengett a háború utáni élet ígérő bizonytalansága. S közben - azóta havazott sokat, az ökrök tunyán jöttek az itató-vályúhoz, zsíros disznótorról még itt-ott nehéz bundában szunyókálva, szótlanul ültek a szánon s a konyhán délelőtt kappanmellesztés közben a cseléd énekelte a legújabb bakanótát:

Mikor megyek Románia felé sej, haj
Még a fák is sírnak.

A közeledő tavaszról sokat beszéltek, hogy jön a munka, a szántás-vetések a borjak, a malacfiaztatás, a szerszámkamarát kell átnézni, reparálták az ekéket, tanulmányozta a táblákat a térképen, hiszen új ember volt, már egészen megszokta, hogy a tavasz ennyit jelentsen előtte, vagy alig kevéssel többet.

De most egyszerre megérezte a földszagot, kankalint látott sárgállani a nyárfasorban, s elnevette magát, mikor a legkisebb hadibéres, a Kata Pista, a nyolc éves legény nagy, emberes káromkodással fordította meg az ökreit a barázda végén.

Erről eszébe jutott, hogy sietnie kell, ha délutánra el akarja végezni minden dolgát. Hogy éppen mára maradt az a faültetés. Kissé félt ettől, lehet, hogy az öreg is kijön, na akkor elbabrálnak estig. Amíg az egyszer a teodolitot beigazítja! A fővonal legközelebbi állomása meg jó messze van ide s lóháton, meg kocsin is elég. Eh! majd lesz valahogy, ragadta el az optimizmusa, a régi fiatalos lehetetlenség-nemismerés, egy felvillanása a nem sokat tervező, bohémes, jönni-menni vágyó hangulatembernek.

"Hacsak lehet, ott leszek", alkudott meg kis tusa után a kötelességérzettel, ha nem, hát az sem olyan nagy baj, hiszen nem ígérte és majd... egyszer... talán, ha visszafele jön.

Leszűrte, lehiggasztotta a tülekedő mindenáron-akarást s így megalkudva és megnyugodva, derűsen vágott neki a ragadós útnak a füzes irányában.

A napja hamar elmúlt a reménykedésben, amit már rá se gondolva, a sietős munkáján keresztül is érzett magán, délután mohón és türelmetlenül mért, rajzolt, jegyzett. Az öreg nem jött ki, érezte, hogy készen lesz időre s az akarása most már vággyá dagadt.

"Lóháton megyek" - tervezte a részleteket. "Milyet fog nézni a kedves, az új bricseszt húzom fel, a Szikrát majd tartja valaki az állomás előtt, de amíg a vonat áll, arrafelé sétálunk, annyi idő éppen lesz, hadd lássa, milyen csinos lova van. Másfél óra oda, öt után el kell indulnom hétkor megy a vonat, kilencre már itthon is lehetek."

Besietett az istállóba.

"Lajos!" - kiáltott be a sötét ajtónyílásba - "öt órára nyergeld fel a Szikrát, az új nyerget tedd rá. De jól megtörüld előbb!"

"Nem lehet, írnok úr kérem" - szólt ki egy álmos hang - "meg van dagadva a jobb első lába a tegnapi nehéz úttól."

"Hát ezt most tudod mondani. Mért nem jelentetted rögtön. A fene egye meg..." - tört ki dühösen s szidta a legényt, mintha tényleg ő rá haragudott volna.

"Mit! Szólok az intézőnek, adjon kocsit" - dohogott magában. "Igen, de minek? ah, hát..."

Érezte, hogy tornyosodik előtte az akadály, ilyen dologra kocsit kérni, passziókra, egy lány ismerőse elébe menni öt percre s ezért harminc kilométert fárasztani a lovakat, amikor annyi a munka.

Mennél nehezebbnek látszott a dolog, annál makacsabbul akarta. Ilyen kedves levelet kap tőle, hogy fogja lesni az állomásokon, kihajlik a vonatból izgatottan kipirult arccal, biztosra veszi, hogy ott lesz valahol. Ő, a Gyurka, ő ne lenne ott, ha akar, ha még egyáltalán akar vele találkozni! És milyen csalódás lesz, ha nem várja sehol. Mit tudta az a lány, hogy milyen messze van az ide, hogy neki dolga lehet, ezer szerencse, hogy éppen ma el tudna menni. Hiszen lehetett volna száz eset, hogy egyáltalán el sem mozdulhat otthonról, csak egy borjú legyen beteg - és vége. Mit tudja ő azt, csak azt fogja látni, hogy nincs ott, pedig ő kérte egyszer, ha véletlenül erre utazik, írjon biztosan -, s amilyen könnyen sértődő és makacs büszkeség... na nem is jó rágondolni. Máskor mennyi bolondot megtett a kedvéért, a nyáron is egy kiránduláson, - csak úgy tréfából kérte persze - egy vércsefiókot hozott le a kedvéért egy szikla tetejéről. Borzasztó nyaktörő hely volt, tyű! Hogy könyörgött aztán a Mancika, szinte rimánkodva: "jaj, nem kell, ne, ne... jöjjön le azonnal" - a végén sírva fakadt, haragudott is akkor rá, az igaz, de milyen gyönyörűség volt az a harag.

S őróla elképzelné az a leány, hogy nem tud valamit megtenni, ha akar.

De hát olyan borzasztóan fontos neki, hogy mit gondol az a leány? - meredt gúnyosan önmagával szembe. Hiszen már hetek is múltak, hogy alig érezte a hiányát, pedig eleinte... De most tavasz van, nagyszerű, erős éledés, s ő újra a régi lobogó-szívű, bolond fiú, könnyelmű és szerelmes, most tudta meg, hogy mennyire az. Akár egy kisdiák, vagy egy régi hortobágyi betyár, aki a hetedik határba ment egy csókért a babájához.

Elmegy. Akárhogy is. Nem is olyan véletlen - gondolta most -, hogy éppen ma ráérhetnek, már hetek óta késő estig el volt foglalva, nem, még a sors is akarja, ki tudja lesz-e még ilyen alkalom. Hát elmegy odáig a vicinálissal, vissza meg majd csak eljön gyalog, nem olyan nagy dolog, egy jó séta, szép tavaszi éjjel és az ő édes hangjával, a képével a szívében. Csupa öröm és élvezet lesz egyedül hazafelé ballagni. Haj, de gyönyörű is az élet. Kissé kellemetlen, hogy vonaton kell mennie, mindjárt tudja az egész világ.

Hát nem szól senkinek, csak a béres-gazdának súgja meg, hogy résen legyen. No hiszen, lenne célozgatás egy hónapi vaskos tréfaanyag a jegyzőéknél, itthon, még a szomszéd városban is. Ehhez semmi kedve, arról, amit érez, úgy sem beszélhet senkivel s a vaskosságokat, akár a zsíros disznótori vacsorákat - nem bírja a gyomra. Elmegy úgy, hogy az állomáson se tudják, jegy nélkül felugrik egy hátulsó kocsiba, akár harmadikba - csak annyi, hogy este később jön haza a rendesnél, máskor is kószált már puskával a határban... Hajnalig is.

Hamar átöltözött s szaladt ki az állomás felé, izgatottan és boldogan, már jött is hamarosan a kis komikus masina, félóra múlva céljánál volt.

 

II.

III.

IV.

V.