Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 4-5. szám

Papp Viktor: Ady és a zene

Életem két legnagyobb szerelme került össze címül. Egyikkel a másikról sokat beszélgettünk. Kottákkal is megkíséreltem néha utána repülni fénycsóvás szellemének, de természetesen sokkal jelentősebb a kottákról való beszélgetésünk. Fenséges alakjának mellékvonásaként szeretném ugyanis kideríteni, hogy sok és nagy köze volt ez ihletett dalnoknak az ötvonalú papíros országához is. Kisgyermek korától a sírig barátként talán csak én kísértem el, s mert e harminc esztendő alatt az ő határtalan szerelmeiről (magyarság, halál, nő, pénz) sokat beszéltünk, mindenki előtt természetes lehet, hogy viszonzásul gyöngéd lelke számtalanszor érdeklődően fordult az én szerelmem, a zene felé is. Minthogy pedig zenei szakemberekkel nem szívesen beszélek a zenéről, mert ők általában csak a hangok birodalmát képesek látni, amiért okos és bölcs ember alig van közöttük, a zenéről pedig univerzális magasztossága miatt csak a bölcsekkel és okosokkal szabad szóba állni; az a szerencse megadatott életemnek, hogy e korszak egyik legokosabbjával és legbölcsebbjével: vele ejthettünk sok szót a melódiák világáról. Ahhoz, hogy a zenei hangok országában egyedül járjon, nem volt elég képzettsége és tanultsága, de zseni volt. Érvényesen szólhatott bele mindenbe. Különben pedig sokkal több köze volt mindig a muzsika birodalmához, mint hinnék s mint sajátmaga tudatosan valaha is hitte. Éppen ezt szeretném most valahogyan megmutatni.

Kutatóan, okfejtően, tanulmányként nem tudok ehhez a témához fogni. Érzem, hogy sem ismertetés, sem tisztán adatszagú visszaemlékezés nem lesz ez az írás, érzem, hogy nem bírok a témával, mert - nem beszéltem meg vele..., mert nem szólhat bele a gondolataimba... s mert a tollamról csurog a könny...

A sejtő, finom és borús dalok misztikus nótázását először az érmindszenti szelek dudorászták érzékeny fülébe. Duhaj kurjantások nagyuras harmóniátlanságai is benne maradtak a pocsolyás Értől elszakadt legény vére ritmusában. A nagy, álmos, furcsa árok mentének ma is csupán a zengő természet a zeneszerzője. Furulyaszó, kolomp, ünnepi kántálás tölti be a Kraszna-Szamos országát, s ott a vályogvető hegedűjén ma is spárga a húr és a vályogvető, komoly vályogvető cigány.

Amikor innen Nagykárolyba a piaristákhoz kerül, már viszi magával a magyar róna tipikus csendjét és tipikus danáit. A papok megtanítják a kottára, de nagyobb fogékonysága nincs hozzá, s csak arra használja ezt a tudományát, hogy mikor az ötödik gimnáziumba Zilahra kerül, istentiszteleteken az ősi református templom óhangú orgonájának segítségével a régi, elrongyolt, kálvinista zsoltáros könyvekben tudja a hangját énekre vezetni e kottatudomány nyomán.

Énekhangja különben sohasem volt, s nótázó vigasságokon is inkább csak a szöveggel zenélt.

Többször észrevettem azonban, hogy mikor mint kórusban dudorászó diák a zilahi orgona sípjai mögött meghúzódott, míg a pap száraz imáit és prédikálását zengte, ő a régi kálvinista versezeteket olvasgatta valamelyik öreg-öreg templomos könyvből, mely száz évekig heverhetett a sipító, poros orgona tetején. “Az Illés szekerén" kötetnek fenséges zsoltárai könnyen ezeknek az ősi könyveknek illatából fakadhattak. Amint hogy protestáns szellemét (amit én lénye egyik legfőbb jellemzőjének tartok) az ősi Zilah város színmagyar kálvinista levegőjéből szívta.

Haláláig egy hihetetlen magasfokban kultúrált református diák volt. És nagyon kár, hogy ez a jellemvonása az impozánsan zavaros temetésén nem domborodott ki eléggé. Valahogyan elsikkadt.

A Zilahon töltött négy esztendő sok diákos mulatozással és természetesen cigányozással járt. Gyuri prímás csakhamar a barátja lett s Lingó, a kisbőgős imádta, úgy tudott velük bánni. Nem pénzzel, hiszen zilahi diáknak ezzel sohasem volt, hanem úgy, másként, cimborasággal. A gordonkát különösen szerette és a “tercelést" (Violino secondo). Iskolai zenekarunkban mindig ezeket figyelte. Második hegedűs koromban sokszor ült mellém, hogy ne a melódia fővonalában, hanem a mellékzöngékben gyönyörködhessen. Ez az iskolai zenekar különben gyakori találkozóhelye volt a nagyobb diákoknak, akik furcsa, csodálkozó kálvinista esetlenséggel gyönyörködtek Bellininek, Rossininek, Flotownak, Verdinek és Linka Camillónak (tudja-e valaki rajtam kívül: ki ez?) “Egy Veleg"-jeiben, mint ahogy jó, öreg, analfabéta karmesterünk írta címül stimmjeinkbe.

A debreceni s nagyváradi zenei hatásokat nem tudom pontosan ellenőrizni. Valószínűleg sok-sok mulatozás, sok-sok ital és sok-sok cigányozás. Más város, más nő, más cigány. Ez volt körülbelül ennek az ős cigánybölénynek akkor élete. Váradon egy-két jobb operettet és kisebb operát is hallott. Itt érdekesebb feljegyezni való, hogy névtelenül kabaré dalszövegeket is írt Ady. Akkoriban Baumann kupléénekes Váradon színészkedett s ő dalolt e szövegekre. Ki írt hozzá zenét, nem tudom. Baumann fog rá emlékezni. Úgy rémlik, könyv nélkül tudja Baumann e szövegeket, mert Ady a kéziratot széttépte. De azért szívesen beszélt erről a verselési viccéről.

A nótás magyar földbe való kapcsolódásáról föl kell itt jegyeznem, hogy rengeteg sok nóta- és dalszöveget, népi rigmust és strófát tudott Ady. Minden ilyes gyűjteményt ismert, s aha egyszer hallott valami újat, azonnal felírta agyába és évtizedek múlva bukkant ki néha belőle. Ha valaki népi rigmust rosszul idézett, megállította beszédében, kijavította. A tanároknak feladata kimutatni a népies elemet költészetében. Hogy talentumának egyik oszlopa ezen az alapon áll, azt mindenki azonnal érzi, ha csak kezd is foglalkozni verssorainak babonázó tündérvilágával. Nem mellőzhetem, hogy “Ki látott engem?" kötetének “A cigány vonójával" című versében, melyet Móricz Zsigmondnak ajánlott, van olyan népdaltöredék, melyet vagy két hétig keresett emlékezetében:

“Lement a Nap a maga járásán,
Sárgarigó szól a Tisza partján,
Sárgarigó, fülemile,
Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?"

E szavaknak csak a ritmusa volt benne, s míg meg nem találta a fogalmakat, jégre tette ezt a versét is és gyötörve magát, duruzsolta, dudorászta, skandálta, morzsolta fogai között e versképletet - emlékszem - még evés közben is. Egy hajnalon megtalálta. Egyik legörömösebb hajnala volt.

Párizs az embersűrűs, gigászi vadon, sok új muzsikával telíthette lelkét. “Párizs, te óriás Daloló", Párizs, kitől “zsoltárokat tanul e koldus, zűrös, bús világ". Az élet szimfóniáját itt hallotta meg először. Céltudatos zenekeresés nem izgatta. A sanzonok ötletes felületességét szerette s vályogvetők híján zongorás dalocskákkal dudorászták tele a levegőt mulatozás közben. Aristid Bruandnak formás kabarédalát itthon is dalolászta, s mikor Bölöni Gyurkával eseményes párizsi éjszakák bódításairól beszélt itthon, egyazon melódiácskát egyszerre fütyülték örvendező gyermekességgel. Mintha a hang közelebb hozta és jobban kifestette volna kedves emlékezésüket.

Beszélte, hogy Colonne hangversenyen is volt, ahol északi zeneszerzők ködös búsongásaiban gyönyörködött. Svendsent és Sibeliust értette. Csajkovszkijt is ott hallotta először és a nagy orosznak patetikus szava s komor borúja megkapta lelkét. Debussy, D'Indy, Ravel Párizsban ebben az időben vívta harcát az új zeneművészetért. Tudott róluk, értette eszméiket és céljaikat, ami Bartók Béláról való beszélgetésünkkor tűnt ki.

A “Vér és arany" kötet idejétől lett Ady állandóbb budapesti lakos. Párizs után e daltalan városban nem sokat törődött a muzsikával. Operaházunkban - gondolom - életében kétszer volt és hangversenyekre nem járt. A hírlapokból s a “Három holló"-beli beszélgetéseinkből tudta, ha valami nagyobb zenei esemény történt.

Volt ebben az időben egy házi muzsikusa: Reinitz Béla. Ő volt ekkor a zene és Ady között a melódiák kapcsa. Mikor esténként kötelességszerűséggel bevonult a boldogult emlékű Zuboly vezetésével Reinitz, Mikes és néha Szász Géza, “jönnek az oroszok" szokta volt mondani Ady, az orosz forradalmi vezérekre gondolva. (Hej, ezt a “Három holló"-t nagyon jól meg kellene írni egyszer valakinek). Kezdődött aztán a megbeszélés. Mindenről. Hajnal felé pedig valamelyik közeli kávéház zongorás szeparéjában a Reinitz Ady-nótázása. Minden két-három napban hozott Reinitz egy új zenésítést. Ragyogó szemű mohósággal nyelte a zeneszerzőnek újszerű hangjait, melódiáit, merész harmóniáit Ady, s ha költői szavai Reinitz zenei hangorkánná duzzasztotta, féktelen örömét lelte a megértésben. Hónapokig, nap nap után zongoráznia kellett Reinitznek ezeket a dalokat, melyek egyszerre csak kiszálldostak a borgőzös szeparék sötétségéből a nagyközönség világába. És az emberek elcsodálkoztak. Hát ez is lehet, így is lehet zenélni? Hát ilyen szép és ilyen egyszerű és ilyen érthető egy Ady-költemény?

Bár szerénytelenségnek tűnhetik fel, mégis kell most magamról hangsúlyozottabban is beszélnem, mert ha hevenyészett is ez az írás, legalább szerintem, hiányos ne legyen.

A másik házi cigánya, igenis, én voltam. De nem évekig, évtizedekig voltam. Leginkább neki szerettem hegedülni. Miért? ... Most hamarosan nem is tudom, miért... Valószínűleg azért, amiért most, hogy eltemettük, úgy érzem, mintha a jobb karom állandóan hiányozna... Tizenöt éves koromban játszottam el neki először a Tell Vilmos nyitány hegedűszólamát és ettől kezdve alig van gyűjteményemben kotta, amit ne hallott volna s ne szólt volna róluk valamit. Igen szerette hallgatni Beethoven hegedű-zongora szonátáit, a Wieniavszky mazurkáit, a Bach-szólókat, a Beethoven két románcát, Paganininek D-dúr szonátáját, Schubert szonátáit, a Mendelssohn-koncertet és mindenek fölött Wieniavszkynak “Legendá"-ját. Akárhogyan álszerénykedem is, nem bírom ide nem írni - és az én apró hegedűszerzeményeimet, sőt sokszor produkáltatta az ő szövegeire írott kompozícióimat is.

Cigányos mulatozásoknál mindig ügyes ravaszságokkal tudott kényszeríteni nóták hegedülésére is. Talán senki rajta kívül. Legutoljára “Csókolom a kis kezedet" kezdetű nótát játszottam neki, előttem most is érthetetlen kívánságából. Néha annyira vágyott a zenére, hogy olyan vágyakozást még alig is láttam. Ez az időszak a Léda asszonnyal való szakítás utáni volt. Akármilyen zene, de zene kellett neki, s ha nem volt más megoldás, a Folies Caprices télikertjében amerikai és angol táncokat húzatott magának - rogyásig. Ahogy szokta mondani, ezek a “nigger nóták" üdítik. Igen szerette ó-hangú, nemes hegedűmet. Sokszor kellett elvinnem hozzá. Ha meghittebb helyre mentünk, oda is. Ragaszkodott ehhez az ősi olasz fához. Zene utáni heves vágyában régen azt is többször megcselekedte, hogy cigányoktól hegedűt hozatott számomra s azon kellett kínlódnom, ha pompás hegedűm éppen akkor pénzért pihent valahol. De zene kellett s összeragadt az ujjam a cigányhegedű piszkától. Játszottam. Hallatlan furfangosan erőszakos tudott lenni vágyaiban.

A tolakodó emlékek zuhatagában még valami. Írtam egyszer egy kis, igénytelen valcert. Rokokóidők zenélőórájába való apróság, melyből nagyon jellemző következtetést próbálnék elmondani. Először hamarosan csak az jut eszembe, hogy Móricz Zsigáéknál éppen százszor kellett elzongoráznom a Bandi parancsából.

Annyira megszerette ezt a kis semmiséget, hogy hetekig dudorászta s egyszer csak, természetesen ösztönzésem nélkül, ígérte, hogy meg fogja verselni. Meg is tette, de nem verset írt hozzá, hanem költeményt. És ez volt a hiba. A váradi időkben még tudott Farkas Imre és Gábor Andoros finom ügyeskedést. De a kifejlődött Adynál a költészet szent, nehéz, átkos, súlyos teher volt csak. Zsonglőrködni nem tudott vele, még ha akart is. A finomkodó muzsikához terhes gondolatokkal vívódó, tipikus Ady költeményt írt, melyet szótagszám szerint lehet a melódiának aládalolni, de hangulatban teljesen elüt a zene és a szöveg. Öt év előtt történt ez. Rettenetesen nehezen írta a Hűvösvölgyben lévő lakásán. Két napig kínlódott vele, s pompás zeneérzékét mutatja, hogy mikor kimerülten nekem adta a kéziratot, annak alján ezt olvastam: “Ezt Viktoromnak írom, de ne mutassa másnak, míg mást és jobbat nem írok helyette." Íme a szöveg:

Papp Viktor valcerjéhöz

Fussatok el eskük és imák,
Ugyis elmúlik már a világ,
Kopott kocsin siet el velem
Az eldobott, szegény Szerelem.

Kék hajnalok és esti pirok
Csókokat már rátok nem bízok,
Fut a kocsi, űzve fut velem,
Ködbeveszőn fut a Szerelem.

Ha futva is futunk,
Piroslik az utunk,
Csöndesen hull a vér,
Szaladj, kopott szekér.

Szép kialudt lángok,
Hajnali, gyönyörű álmok,
Köddel-ölelő, vén esték
Lesik a szekeret rég.

Ez a költemény azért is érdekel, mert az egyetlen, melyet a körülbelül ezerkétszáz közül zenéhez írt. Még meg nem jelent köteteinek kézirat-gyűjteményébe együtt illesztettünk bele (Hatvany Lajosnál van e kötet anyaga) s akkor adta neki Ady a címét is.

Világosan érzik a nálam lévő kéziratra írottakból, hogy nem tudott belekapcsolódni a melódiába. Érezte, hogy szövege nem szerves a zenével. Szóval beigazolta, hogy érzi a zenét. És hittel vallom: nem találtam még nem muzsikust, senkit, aki ennyire tudta volna érezni a zenét. Nem tudósa, nem értője, hanem érzője volt a zeneművészetnek.

Ady általában kínosan dolgozott. Különösen az utolsó tíz évben. Amikor két centiméteres kis ceruzájával száguldott a papíroson, már az csak formaság volt. Felületesebb ismerősei csodákat mesélhettek bravúrmunkájáról. Volt ugyan ilyen időszaka is, de általában ez csak úgy látszott. Napokig, hetekig s merem mondani, évekig hordta magában némelyik költeményét, mint Beethoven. Kézirata annyira rendes volt, hogy szavak vagy szótagoknak kihúzása helyett elölről leírta az egész negyedívet s a javítottat eldobta. Egy versének írásakor - emlékszem - tizennyolc elrontott negyedívet szedtem fel körülötte a földről az akkor újonnan megnyílt Meteor Kávéházban egy hajnalon.

Ismétlem, általában nehezen, kínosan dolgozott. Marcangolta magából a gondolatokat. Nem a szavakat, a gondolatokat. Gondolatainak formáin sohasem tűnődött. Azok készen, ritmikusan szakadtak ki belőle. Mert aztán hogy egy-egy szó jelentésén, árnyalatán eltűnődött napokig, - ez már a nyelvész dolga volt. Emlékszem, a “sem" és a “nem" használatán éjszakákon keresztül beszéltünk, vitáztunk. Az “és" és az “s" mindig nagy problémája volt, ugyanúgy a két névelő használata. Tisztán zenei hatást mutat, mikor úgy csoportosította a szavakat, hogy a fel- és alhangú magánhangzók és a mássalhangzók változására is a leggondosabban ügyelt költeménye összhatása szempontjából. Egyszóval kottapapíros nélkül valósággal harmonizált, de olyan gondossággal, mint mikor egy zeneszerző válogat, hogy akkordjának vezetőhangját szeptim vagy nonaakkorddal lesz-e szebb alátámasztani, avagy bővített hármas hangzatot használjon-e a nagy heteddel, vagy a szűkítetett a szűkített heteddel.

Költeményei között a főbb zenei műformákat én mind megtalálom. És nemcsak a Gluck, Bach és Beethoven, hanem Debussy és Strauss Richárd dolgozási formamódszerét is. Némelyik költeménye Haydn egyszerűségével rokon, másik egy Beethoven-szimfóniával, sőt Debussy-dallal. Formaművészete leginkább a Beethovenéhez hasonlatos. Ha gondolatai tűrték, használta a régi alakzatokat, sőt szerette is. Ha azonban fantáziája nem fért bele a régi keretbe, szétrobbantotta azokat, mint Beethoven.

Teremtett rengeteg új formát s a régi köntösnek még önmagában is tartalmat, jelentőséget tudott adni, mint Beethoven. Ha minden szónak volna külön hangszere, így mondanám: mindig orgona, vagy nagy zenekarszerűleg gondolkozott. Ezért például tökéletes erejű Ady-szövegzenésítést csak orgonára bírok elképzelni, vagy mint ahogy Beethoven s később Mahler és Strauss írta meg dalai egy részét, énekhangra és szimfonikus zenekarra.

Ady a modern magyar költészet leghősibb ereje.

Grandiózus lényéből az oroszlánvelejű Beethovent nem tudom sohasem kifelejteni.

A magyar szavak Beethovenének vallom őt.