Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 4-5. szám · / · Hatvany Lajos: Ady levelek

Hatvany Lajos: Ady levelek
Ady-levelek Hatvany Lajoshoz

1908. november vége felé. [*]

Édes, jó Barátom, Lajosom,

kérhetek-e még tőled utoljára annyi barátságot, hogy ments meg az “affér" újabb komplikációitól? Hiszen az szörnyű, ha te már Ignotusról, Fenyőről, s nem tudom kikről beszélsz? Hiszen te, édes apád, érzékenységed s helyzeted miatt kerülhetsz fausse positionba, de Ignotus talán nem hiszi, hogy a tengelyem az övébe akaszkodjék? Nem érzed-e, Lajosom, a komikumát annak, hogy a nagyváradi Holnap följajdult? Hát azért, mert én Fenyő előtt tréfáltam s mert alapjában igazán el voltam keseredve az én utam megrekedése miatt s mert sznobok vadásztak a szavamra, így kell én velem elbánni? A bohémság tálcáján átnyújtott enyhítő körülmény nem kell nekem. Én nem vagyok bohém, én - jaj be fáj leírni ilyen banalitást - Ady Endre vagyok. Nekem is van egy okos apám, akinek az okosságától én még többet szenvedek, mint te. Mert ez az okosság a diósadi trágyadombokon plántálódott el valamikor. Te csak kiheversz egy-egy ilyen affért, én aligha. Kijelentem s nem fogok többet se írni, se szólni erről:

Én védekezni és tiltakozni akartam az intellektuális taknyosok egyre növő és folyosódóbb serege ellen. Azok ellen, akik nyakamra nőttek, mielőtt a szemeiket föl tudták nyitni. Tudtam, hogy az én révemen már a hatodik gimnáziumokban emberek készülnek győzni. A Nyugat is már ötödik gimnazistákat engedett magához. A Holnap ellen is volt már egy nagy adag utálatom, a Holnap iránt és magam iránt. De senkit, aki érték, nem álmodtam, hogy kis ujjammal is érintsem. Lelkemre, életemre kijelentem, hogy nincs okom még magyarázatokra sem. Jók, derekak voltatok, de mégis csak én pusztítottam el az életemet abban, hogy végül, no, ti is megtagadjatok. Istenem, nekem van egy szamár teóriám. Bizonyos épületű országokban csak a gerendákig lehet emelkedni. Én, sajnos, csak a kárát élveztem, hogy a fejemet átvertem a padlás-gerendán. Vágjátok le, a disznófejeket, valóban nektek, Ignotusoknak, Hatvanyaknak van hozzá legtöbb jussotok. Jobban is fog esni, ha ti teszitek, mint mások, szakállasabbak, akikre akármit gondolsz, még döglésem után se fogok semmit se adni. Ami rezervált barátságodat illeti, hálásan, de újból: nem kell. Nem azért, mintha a kidicsérő Hatvany hiányoznák, hiányoznák, de nem vallanám be. És talán jobb is ilyen ember, mint én, rossz sorsára bocsátani. De ne függjön a te barátságod se az apádtól, se a Lipótvárostól, se az Uj Időktől, se a szociológusoktól, stb. Még polgári - s pláne más erkölcsökben - is szívesen veszem föl a versenyt akikkel akarod. Ezt megadással, szomorúan mondom, mert ha magatisztelő, bátor egyéniség volnék, most elmennék s cselekednék, élnék úgy, mint Rimbeaud tette. Beszélj, kérlek (ezt megteheted akkor is, ha mi soha, levélben se, találkozunk) Ignotus-szal, Fenyővel, Schöpflinnel, Lukáccsal, Osváttal s akiket még te gondolsz az én vallomásaim szerint. Én nem bánom, ha sohse lesz találkozásom, akár írásban, akár személyesen veletek, de olyannak lássatok, amilyen vagyok. Szeretettel ölel

ADYD

1913. márciusában Mariagrünből.

Kedves és nagyon-nagyon poéta Lacim, húztam a válaszadás idejét, hogy a levelednek tovább örülhessek. Úgy képzeltem, hogy akármilyen levelet írok, siettetem nálad az a reakciót, mely minden erősebb, melegebb lendülésednél beáll. De viszont a válasszal magamnak is tartozom s mintha bölcsebb és józanul bár, de bízóbb ember lennék ma, mint valaha. Tehát ma nem hiszem, hogy egy olyan találkozás s olyan sokszor megkísértett barátság, mint a mienk, hangulatsorsra jusson. Itt és most gyönyörű az idő, olyanféle fényességű a Tavasz, mint egy igazán úri s kifogástalan angol modorú Ősz. Nap mint nap közelebb jutok önmagamhoz, avagy hogy dicsekedjek: vidámabb és tisztább szívű-fejű leszek. Úgy történt, hogy te harcai közepette kaptál egy neveletlen, makacs, rosszaskodó, falusi gyereket, engem. Azt azonban - emlékezhetsz - könnyen láthattad, hogy rettent és vonz egyszerre minden valaki ember. Azt is láthattad, hogy nem azok közül való vagyok, akik reszketnek s bosszúval fizetnek a lekötelezettségért. Nagyon meghat minden kis jóság s ha érdemes ember szeret, nagyon vissza tudom szeretni. Bajt okozott nem is a te pénzességed, de az én krajcártalanságom, mely kivált akkoriban volt legnagyobb, amikor legtöbb just éreztem a gőghöz. Hidd el, hogy nagyon sokszor, nagyon-nagyon szerettem volna, ha - neked sincs pénzed. Olyankor, amikor nagyon vágytam ragaszkodásom kimutatására, de gyáva voltam az úgyis mindent hamar elintézők előtt. Sokszor rántottam vissza magamat, sokszor kerültem hamis helyzetekbe álbüszkeségem és kicsinyes gyávaságom miatt. De nem voltam akkor sem egészen tehetségtelen állat még a barátság terén sem. S mindent már régen hamar rendbe hozott volna egy kevéssel több együtt-élet, ha az én életem szabad lett volna. De vidéki rossz szokásaim, bor, kenyérhajsza, a különbség, amivel mi közös ismerősöket néztünk s főképen egykori s magával rángató nőstényem közénk állottak. És mégis, ma is úgy érzem s olykori haragaimban is úgy volt: bévülről állandó, tiszta, szerető és hű barátod voltam. Mert lehetetlen is volna másképpen minden furcsaságok után úgy fogadni el a te szeretetedet, mint amelyet szeretettel érdemeltem meg. És így voltam és így vagyok és ma az sem bánt, hogy félreértések voltak, melyek között s után, ha én sem viselkedtem egészen nemtelenül, de te valóban úgy viselkedsz: nemesen, barátian. Boldog vagyok, hogy verseimnek volt erejük téged megfogni és megtartani, de nem hiszem, hogy köztem és verseim között más különbség volna a matériánál. Látni fogod, hogy Ady az ember, tud jóbarát lenni s jóbarátja a Nyugat-on, milieu-n s vagyonon egészen kívül Hatvany Lajosnak, akit nálam talentumban s emberi kiválóságban senki becsületesebben s lelkesebben nem értékel. A mi korunkban az ember nem könnyen köt már új barátságot a barátainak listáját is alaposan revideálja. Egészséggel, mert másként nem akarok s nem fogok élni, az leszek, amire legalább hajlandóságom eddig is mindig volt. A harc megharcoltatott, szabályosabb ritmusok jönnek mindenben s szeretet s melléállás két-három kiválasztott, érdemes emberünkhöz. Kerültem a régi rapszodikus Ady-lírát, de ennyi líra kellett. - Azt hiszem, öt-hat hét múlva már energiában is gyarapodtam s a kúra végén tarthatok. Szeretném tudni, meddig leszel Pesten és hogy elmehetek-e darabod premierjére. Egy nagyon tiszta barátság hálájával, szeretetével ölellek

ADYD

1913. április vége felé [*]

Lacim, cukrozott vitriolnak szeretném nevezni, ha merném a te mindig édesen okos és gyilkosan választó gondolat-munkádat. Megismétlem, hogy kritikádban nem az fáj, hogy igaz, de az, hogy majdnem igaz, s hogy valóban a saját, elhajszolhatatlan, kényszerű, titkos önkritikám. De vajjon ezért okvetlenül igaz, mikor törvényessége a magam életű embernél 35-36 éves korban szinte laboratóriumi tudományossággal kimutatható? De egyébként is, nem azt követeljük-e mindenben és mindig leginfernálisabban magunktól és másoktól, kiket önmagunkért szeretünk, ami elvárhatatlan? Te, aki ördöngösen érzel és látsz elhiszed-e, hogy az embert s az emberek emberét, a művészt, az a program formálja, melyet komolykodva csinál s mely a gyöngébbek szemében akaratnak látszik? Apropos, művész, te túlságosan irodalmasítod ezt a fogalmat, mely igazában minden nagyszerűbb és hatóbb élet koncepciója. Ne hidd - s talán meglátod - hogy féljek egy színdarab, egy regény megírásától, a magyar lírájának úri öltöztetéséről, de jót teszek-e, ha hit és hivatás nélkül teszek valamit még akkor is, ha piac és pálma helyeselné? Az viszony szamárság, hogy meghaljak, mert érzékenységem tompul s mert használnék vele volt verseimnek s életem gömbölydedségének.

Amíg nem szenvedek nagyon csunya fizikai és más fájdalmak jóvoltából, amíg maradt még kívánni valóm, élnem illik szabályellenesen is. Önmagam megmunkálása, a nagy “zseni-fizetség" adója, mondhatnám a magam kicserélése, ha lehetséges is volna, de nem igaz. Azért, mert olyat tudtam, mit más nem tud, bűnhődöm már ezáltal s tartalak olyan erős művész valakinek s ember-embernek, hogy ezt magad is kutyául s állandóan érzed. Öregség s önkényes Akadémia-kreálás, de az én koromban már be kell látni, hogy a jó öreg Leibnitznek van igaza: ez a világ a legjobb és legbölcsebb az összes elképzelhető világok között. Hogy ez emberfajta bőréből kikívánkozó ez is jó és bölcs, ha kínos is, de mindent, az ember, sőt a művészt is úgy kell nézni és szeretettel nézni, mint amilyen. Önzés-e ez, hazabeszélés, Lázár-dicsekvés és áltatás, nem tudom, de lehetséges és erről sem tehetek. Magyar xerxességem talán csak hasonlítva ízetlen kissé, szokatlan és “művészietlen", de bizony ez szükséges élet és legelsőrendű művészet. Lehet, ha választhatnék, más sorsot és művészibb művészetet választanék, de hidd el, hogy műveletlen s koncentráltan voltom külön művészet és külön példája a koncentráltságnak. Azt gyanítom s ez a gyanúsításom nagyon emberi volna: te szeretnéd magad hangos és tömeges approbálásokkal igazoltatni azért, mert szeretsz, sokat tartasz rólam s meg-megroskadó életemet alá-alátámasztod. Hidd el nekem, hogy nem oktalan az az élet, mely belőled, tőled annyi okos, szerető, szép, ideges és olykor kíméletlen margó-jegyzetet kapott. A művész igazán asszony egy kicsit, én most a veszedelmes életkorban tartok, még az is lehet, hogy elnémulok s nem lehetetlenség, ha kapok új és más erőre. Nincs bennem semmi irigyelt fajtád fölséges kozmopolitizmusából, gyalázatosan s rögösen magyar vagyok, de ebben első és ez is valami. Semmiféle más kultúrtársadalomban nem élhetne ilyen élet-szabású élet, de te, aki ismered a “magyar glóbust", tudsz találni erre tudományos, sőt szívbéli magyarázatot. Nézd például: most a megriadtság, szertelenség s a valamikori valamiségek elsablonozása következett a magyarságra, de a dac, mint élet-hipotéka megmaradt: én vagyok. Csak egy általános emberi törvény vonna ki ez átkos fajta-szimbolizálásából, a halál, de erről már szóltam s ez mindnyájunknál nagyobb úr. Meglátod valamikor, hogy eszem is van s ezt nehéz meglátni másoknak, akik elhelyezkedő, törekvő képességben látják az eszességet s nékem ez az eszem azt mondja, hogy a náthámat jogom van kúrálni, elrendeltetett és sajnos, versekben fiadzott életemet azonban nincs, nem is beszélve arról, hogy lehetetlenség. Nézz és tarts engem meg tovább is, érdekeljelek, ha tudlak, nyugtalanítsak vagy békítsek meg néhány embert - s finis. Nagyon köszönöm, póz és cicoma nélkül köszönöm, hogy ilyen igaz és jó vagy hozzám. Nagyon szeretlek s nagyon szeretném, ha életed, munkád olyan sikert jelentene számodra is, mint bőségesen megérdemli.

Ölellek

ADYD

1914. őszén

Kedves jó Lacim,

most másként fáj, mint csak tavaly is, az amit szememre sokszor hánytál. Hogy Goethe vagy Goethei sem lehetek s Flaubert pláne nem, egy kicsit sem. Az az élet, mely szült s úgy ahogy életben tartott, Óceánia volt. Süllyed s nincs sem erőm, se kedvem, hogy kinézzek magamnak valami más földdarab felé vivő, úszó roncsot. Én nem való vagyok a gyors “átértékelők" ügyes pesti fajtájából. Vallom ma is, hogy emberi dokumentumokat tudtam s talán tudnék ma is adni. De most ez senkinek se kell, de zavarodott vagyok s el kell engednem az életemet. Új ingerű, asszonyos élet, - talán evvel még próbálkozom, de én már e földindulás után aligha lehetek én, ha akárhogy vigasztalnak leghívőbb barátaim. Ordítni szeretnék, ha lehetne a dühtől, hogy a mi embriópolgárságunk, melynek lelkévé szegődni akartam, milyen állatian ordítja a vért. Ez sohse volt érdemes azokra a javakra, mikhez eljuttatni szerettük volna őket. Szánja a fene az embert, én egyszerűen - mint őseim a krisztustalan, új pogányságban s halálos gőgben - utálom. Mit csinálsz? semmi hír rólad, valaki írta, hogy filantróposkodol. Hát még? Sohse fog el undor, nem nevetsz-e keserűen magadban? ĺrj, ha jut időd rá pár sort. Nagyon-nagyon szeret s ölel kétségbeesett

ADYD

Ady Endre kézírása
 

 

A kézirat eredetije Kabos Ede tulajdonában van.

 

[*] Ez a levél a duk-duk affairre, azazhogy Ady ily című cikkére vonatkozik, melyet az Új Időkbe írt a Holnaposok, Nyugatosok ellen, valamint főleg ellenem is.

[*] A magunk szerelme-kötetről mondtam szándékosan szigorú véleményt, hogy Adyt önkritikásabb munkásságra bírjam.