Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám · / · Babits Mihály: Mythologia

Babits Mihály: Mythologia
IV.

- Hylas! Hylas! - kiáltott Herakles, és hangjával felrázta az erdőt. - Hylas! - Most, hogy kiért a szabad tisztásra, a holdra, fölszabadult a lenyűgöző varázs alól, és hangja kitört a messze ég alá, mint egy vadállat a gyenge ketrecből. - Hylas! Hylas! - Sakálok üvöltése felelt, különös ugatások, vonítások hangja, madárvijjongások. - Hylas! - Az erdők egymásnak adták át a hangot, ércesen zengtek a bércek, de a közeli lombokból mintha gyengédebb nimfahangok ismételték, sóhajtották, nyögték, dalolták, sikoltották volna: - Hylas! Hylas!

Két nap és két éjjel kereste Hylast Herakles. Lelkén iszonyú viharok zúgtak át. Mit ér az élet, mit ér az erő? Boldog az, aki csak önmagát szereti, de az ember olyan, mint az erdei növény, mely mindig a szomszéd növény felé tapogat szálaival. Ó jaj, hogyan összenőttek a növények, és mennyire nem elég egyik sem magának! Összenőttek egymással és a talajukkal, és a levegővel, éggel és földdel, és az egész világ egy fájó lánc. És mindig tépődik ez a lánc valahol: és mindig fáj belé az egész, kegyetlenül összefonódott mindenség. Egyedül lenni? De van-e az életnek értelme, van-e célja egyedül? Élet-e egyáltalán az élet egyedül? Egy test az egész világ, és minden elválás csak egy seb a világ testén.

És Herakles ordítva és fájva járta be a szakadékokat és kereste Hylast, a barátját. - Hylas! Hylas! - Két nap és két éjjel visszhangzottak az erdők kiáltásaitól míg végre kimerülten és megtörve ahhoz a barlanghoz ért, ahol együtt laktak. Fájdalma és dühe újult erővel szakadott föl erre, káromló hangon hívta a nimfákat, a gonosz istennőket, akik az Ember barátjára lesnek. Kéjes fantáziával képzelte el, hogyan bánna a nimfákkal, ha kezébe akadnának: hogyan csavarná hajukat öklére, hogyan verné álnok és puha mellüket. De jól tudta, hogy mindez hiába: mert a nimfák nem halandó lények és nincsenek egyedül: az egész Természetet betöltik ők, és hatalmuk több mint egy emberé, még ha istentől született is talán Így az embernek nem marad más mint a fájdalom, és a nimfáknak a kegyetlen kéj, mely ostobán kacag az erdőben.

Az óriás zokogott a meghitt emlékekkel teli barlangban, mint egy dühös és tehetetlen gyermek: aztán megindult onnan. De nem kifelé indult a világosság felé, hanem be, a barlang titkos mélyeibe, melyek a végtelenbe látszottak mindenfelé nyúlni s elágazni. A sötétséget kereste kétségbeesésében, míg azt sem tudta végre, nappal van-e vagy éj, tapogatózva haladt a szűk folyosókon, és olykor le kellett mélyen görbülnie, hogy el tudjon menni a kijegesedett sziklák alatt.

Maga se tudta, mennyi időt bolyongott éhen-szomjan a sötét barlangban. Néha elkiáltotta Hylas nevét, reménytelen, csak azért, hogy a tág üregek visszhangjában eddze fájdalmát. Végre világosságot látott derengni messziről. Egy nagy sziklaterembe érkezett, melynek túlsó végén a tenger zúgott és verdeste a barlang sziklatalpát. Erről az oldalról jött a világosság: egy tág kapu nyílt ott, melyen látni lehetett egy karéjt a napsütött és azúr tengerből. Sirályok csapkodtak vígan a nyílás mögött s a napsugaras vizek hátterében egészen sötéteknek látszottak a fehér madarak a sötét barlangból néző Herakles fénytől elszokott szemeinek.

A nagy nyílás előtt azonban, sötéten a fény között, egy különös, vastag és ormótlan, eleven alak állt. A földtől szügyéig hatalmas lónak látszott, erős farával fordulva Herakles felé, amelyet nagy bozontos farka szárnyával legyezett. Szügyétől fölfelé azonban, mint egy övtől, melyet kis szőrkoszorú jegyzett, izmos emberi hát emelkedett, nagy borzas emberi fejjel. Vastag karjait fölfelé tartotta, valami agyagedényt emelt szájához és fejét hátraszegve mohó kortyokat ivott belőle. A szúrós karok durva körvonalát, s a szőrövet a csípő két oldalán, s nagy haját, mely lobogott a nyíláson beáramló tengeri szellőben, bearanyozta a messze napsugár mint egy fekete sziluett kontúrját.

Herakles súlyos lépteire hátrafordult a különös teremtmény, levette ajkáról az öblös edényt, de csak éppen annyira, hogy száját felszabadítsa és megszólalhasson:

- Ki vagy, ó Ember, aki be mertél hatolni öblös barlangjainkba? - kérdezte, és Herakles felelt visszhangos szavakkal:

- Én Herakles vagyok, sok földet bejártam, és sok állatot és csodalényt legyőztem. Az emberek legdicsőbbike vagyok, és isteni Nemzőtől származom.

Felelt erre a szörnyeteg:

- Én pedig Pholus vagyok, és apáim a kentaurok híres nemzetségéből eredtek. Jöjj közelebb, ó Ember, és ízleld meg az isteni bort, melyből vendégajándékot fogok adni neked. Pirithous és Hippodamia híres lakodalmán zsákmányolták ezt az erős kentaurok és magukkal hozták szellős barlangjaikba, tizenhat tömlővel és ugyanannyi amphorával. Pholus azonban okos volt, mert elrejtette társai elől a tömlőket, s elhúzódott velük ide, a tenger melletti barlangba, ahol nem fognak ráakadni. Most maga fogja meginni a bort vendégeivel, akiket maga választ majd magának: igyál, ó Ember!

És elébe tartotta az agyagedényt. Herakles előbb egy keveset a földre loccsantott az istenek számára, s aztán ajkához vitte a sárga italt, melynek nehéz, édes szagát messziről érezte csodálatosan kifejlődött vadászszimatjával. Nagy kortyokat húzott belőle és rögtön érezte fejét elborulni az erős bor hatása alatt.

- Jöjj közelebb, ó Ember! - biztatta még Pholus.

Szembe ültek egymással, és hol az egyik, hol a másik emelte ajkához az öblös agyagedényt. Estére mind a ketten mámorosak lettek. A kentaur szeme elhomályosodott, karjai különös, duhaj mozdulatokat tettek, vad és töredezett szavak jöttek ki a száján. Néha énekelni próbált rekedt hangon, és az éneke olyan volt, mint a föld moraja rengéskor. Néha pedig különös érzelgésbe lábadt, összecsókolkozott Heraklessel, s a könnyei potyogtak.

A barlangban mind hosszabbra nyúltak az árnyékok, a tenger mind közelebb jött az esti árral, hullámai locsogva törtek meg a sziklán, messze véres lett a víz a lemenő naptól. A nagy edény tartalma fogytán volt. Pholus hamis hunyorítással intett Heraklesnek, hogy nem kell félni: van még elég a drága italból. A szeme hólyagosan csillogott. Lassan, bizonytalanul megindult a cserépbutykossal a barlang sötétebb sikátorai felé. Az óriás tántorgó léptekkel követte. A barlanglakó kentaur otthonos volt a sötétben, és szeme jól látott, mint a tigriseké. Heraklesnek azonban tapogatózni kellett és csak arról a folytonos zajról sejtette, merre kanyarodik vezetője, amit a kentaur trappolása csinált, és hosszú farka, mely folyton verdeste oldalát. Ide-oda kanyargott az üreg. A tenger zúgása lassanként elhalkult és előttük egy másik zúgás erősbödött: azt lehetett volna hinni, hogy azon az oldalon is tenger van. De Herakles gyakorlott füle megismerte a lombzúgást, mely épp olyan örökös és mindent elborító itt, mint a habok zaja a tengeren. Nemsokára a sötétség egy kis karajában néhány vad tűzpont lobogott elébök: a messzeség szabad csillagai. Valami vékony állat surrant a fal mellett, a visszhangzó emberléptektől felriadva, s denevérek sodortak a barlang szádja fölött. Herakles mámoros fejét jótevően csapta meg a meleg, de szabad levegő, melyet a kifülledt lombok milliói leheltek arcába.

Körülnézett és Pholust kereste. A szörnyeteg egy sötét oldalfülkéből bukkant elő, széles vigyorgással, óriási tömlőt cipelve, mint egy dudát, s egy másik borosedényt, fahordót rugdalva lába előtt.

- Segíts, ó ember! nyögte ügyetlenül, mert a teste nehézkes volt és hajlékonyság nélkül. Herakles felállította a hordót a barlang elején és kiütötte a felső deszkáját. A kentaur megtörte elülső térdeit és leereszkedett emberi részével a nagy hordó mellé, háta és fara ügyetlenül tornyosodott a térdeplő elülső rész mögött. Nagy bajszos fejét beleütötte a sűrű italba és úgy szürcsölte azt, mint csikó rokonai a tavak enyhe vizét. Néha fölnézett és nagyokat kurjantott.