Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 20. szám · / · Déry Tibor: A kéthangú kiáltás

Déry Tibor: A kéthangú kiáltás
Elbeszélés
II.

...s azóta egyre jobban érzem, hogy az ember nem úgy cselekszik, ahogy akar, hanem... hanem... valahogy úgy, ahogy muszáj neki. Miért muszáj?... mitől muszáj? Az akarat által elképzelt s a tényleg keresztülvitt cselekedet között mindenkinél és mindig van különbség, de ez a különbség nálam azóta, hogy a frontról hazajövet figyelem magam - egyre nagyobbodik s már szinte aggasztó méreteket ölt. Már többször megállapítottam, hogy egyáltalában nem azt teszem, amit akartam tenni, sőt ennek néha épp az ellenkezője... történik velem. Miért? mi az a titok, ami mozgat s cselekedtet engem, akaratomtól függetlenül s akaratom ellenére. A tökéletes ideális cselekedet az volna úgy-e, amely teljesen fedné az elgondoltat, az akartat... ez volna a természetes is egyúttal... De talán ez nem is igaz! Talán nem ez a természetes!

Nem tudom, miért írom le ezeket, néha úgy érzem, hogy egész lényem valami ködös s egyre sötétedő zavar s mintha belevesznék a megfoghatatlan végtelenbe, nincs mibe kapaszkodnom. Vak sötétbe süllyedek hirtelen s vak szemmel botorkálok benne. S tán azért írok le mindent, hogy öntudatomnak utolsó szalmaszálként legyen mibe fogódzkodnia, mert... bár nem tudom, mi okból, de úgy érzem, valami történik velem vagy valami fog történni, amit megérteni vagy csak néven nevezni is nem tudok. Amit leírok, azt megértem. De azon túl... Nem is tudok mindent leírni...

Nagyon sötét van.

*

július 2-án.

Egyre gyakrabban ismétlődik. Ma két tünetét is megfigyeltem. Az egyik - s ez már hosszabb idő óta ismétlődik, de csak ma figyeltem meg tudatosan - hogy írás közben a kezem nem engedelmeskedik. Ez akkor tűnt fel először, mikor a rokkant (miért rokkant?) nyugdíjazás után először öltöztem civilbe s hosszú idő óta először vettem tollat kezembe, hogy megírjam az anyámnak, hogy... hogy szabad vagyok. Emlékszem, alig örültem akkor. Pedig!... Úristen...

Szóval nem lehet kifejezni azt a vágyat, amit a szabadulás után éreztem, azalatt, hogy katona voltam. S mikor kiszabadultam, miért hogy semmi örömet nem éreztem? Elfásultam már? Hisz azelőtt ölni tudtam volna, magamat is megölni attól a koponyahasító, irtózatos vágytól.

Mikor a levelet megírtam, megdöbbenve vettem észre, hogy egész lassan, szinte csak mázolva tudok írni. Akkor avval magyaráztam, hogy elszoktam az írástól. Később aztán már gyorsabban írtam, de még ma se, megközelítőleg se, avval a gyorsasággal, mint bevonulásom előtt.

S a kezem nem engedelmeskedik! Azt írtam az előző oldalon: hogy: "kösztem s köszted" holott tudom a szó helyes írását. Mihelyt leírtam, észrevettem a hibát s már a második szót "z"-vel akartam írni, de nem tudtam. A kezem nem engedelmeskedett, ismét hibásan írtam. Azért mert úgy hallom hogy sz-szel ejtik? De miért cselekszem az érzékeim s miért nem eszem s öntudatom szerint? Hisz tudom, hogy z-vel írják!

De utóbbi időben ennél sokkalta érthetetlenebb esetek is fordultak elő írás közben. az utóbbi hónap feljegyzéseit lapozgatva észrevettem, hogy ahol az "ember" szó fordul elő az írásban, ott helyenként - minden értelem híján - mellette áll reszkető betűkkel s többnyire olvashatatlanul a "vér" szó. Egy helyütt "kés" szó mellett látom a "vér" szót s ugyanazon a lapon még egyszer előfordul a "kés" s mellette teljesen összefüggéstelenül a "torok" szó. Két oldallal később, egy mondatot kettészakítva, hirtelen egy csomó egymással rímelő szó: veres, deres, reves, eres s utána még mindig nem a mondathoz tartozóan: sivít... jaj, jaj, nagyon sivít. Aztán rendesen folytatódik s fejeződik be a mondat. Az utolsó előtti feljegyzésemben a következőket találom különben teljesen értelmes mondatok között: "Virág, tág világ: halál áll. Az Úr lelke terült a víznek föléje."

Én írtam ezeket, Úristen... én írtam?

Azután még valami történt ma velem, aminek máskor aligha tulajdonítottam volna különösebb fontosságot, de most, hogy figyelem magamat... most!

Átvágtam az utcán s a villamos sínt keresztezve, egy pillanatra megálltam. Tisztán emlékszem mindenre. Megálltam, mert talpamat ingerelte a tudat, hogy ráléphet, rágázolhat a széles, szürke kövezeten árván végigfutó vékony, csillogó szalagra. Lábamat hozzásúroltam a sínhez, megálltam s tapostam. S a sarkon egyszerre befordult a villanyos s sebesen közeledett felém. Már csak húsz lépésre lehetett.

Nem tudtam elmozdulni a sínről! Tudtam, világosan tudtam, hogyha még egy pillanatig ott maradok, menthetetlenül elüt a kocsi. Nem kívántam a halált, el akartam menekülni, le akartam lépni a sínről, de nem tudtam. Felemeltem a lábamat s ismét visszatettem, rátapostam, gázoltam a sínre. S kiáltó kéjjel s egyszersmind halálfélelemtől izzadva, néztem a nyílegyenesen közeledő villanyos szemébe. Valami visszafogott... pedig hallotta, hogy kiáltottak rám.

Végül valaki elrántott.

El akartam menni, de nem tudtam! De hát nem vagyok-e ura akaratomnak? Mi az, ami fogva tart, aminek markában akaratom erőtlenre zsugorodik? Mi uralkodik tudtom és beleegyezésem nélkül rajtam s akaratomon?

...az Úr lelke terült a víznek föléje...

*

július 3-án

Elolvastam a tegnapi feljegyzést s hibátlan helyesírásúnak s eléggé logikusan megírottnak találtam. Csak néha olyan mintha dadognék!

Tehát úgy látszik, ha tudom a hibát, nem követem el.

A feljegyzés utolsó sora valami versre emlékeztet. De mi az?... egyre nyugtalanít s mintha tűz csapna ki a szavakból s szinte megperzseli az arcomat, amint föléje hajolva olvasom a sort.

Amikor még ölni kellett, akkor nem bírtam s most...

*

július 28.

Világra szabadított veszedelem vagyok! Világra szabadított veszedelem vagyok!

Miért? Nem tudom. De az vagyok. Jaj nekem s jaj a világnak!

Bolondot írok.

Láz ég bennem, láz, láz, láz... hogy zizeg! tűz, tűz... tűz, ha kicsap, felgyújtja az égből alácsüngő felhőket s a kiszáradt földet. A földnek kérge száraz!

Egyre jobban érzem, hogy nem vagyok ura akaratomnak. Amikor katona voltam, vascsuhába szorították a lelkem, hogy a kirepedt bőrön keresztül kiserkedt a vér s mindent kellett, kellett, kellett s ölnöm kellett de akkor nem bírtam s most úgy érzem, hogy az akaratom teljesen külön válik tőlem néha, elhagy, kiszáll a testemből, vagy inkább én válok el tőle, elhagyom mint valami összetöpörödött hüvelyt, elszállok, elmenekülök előle s ilyenkor, mintha az egész világmindenségre terjednék szét s ilyenkor mintha ölni, ölni, ölni szeretnék... ölni?... hát lehetséges?

Egyszer a szurony belevágódott valami puha húsba...

*

szeptember 7-én.

Egyre jobban fejlődik! Mi lesz ebből Úristen?

Ma csak annyit akarok leírni... csak ezt sikerülne érthetően megírnom!

Elébb azonban azt a tünetet jegyzem ide, hogy újabban nem bírom el az uniformis látását. Ha uniformist látok, fejembe s szemembe tódul a vér s ilyenkor percekig tartó önkívületi állapotban járom az utcát. Ebben az önkívületi állapotban nem érzem a testemet s a lelkem bilincsektől s kötelektől szabadultan, mintha az egész földön végigterülne, öntudatom külön válik tőlem.

Világra szabadult veszedelem!... igen, ilyenkor!... De ez még nem a végső. még majd történik!...

Azt akartam megírni, de csak röviden, különben nem tudom befejezni!...

Azt, hogy Szabó kérdőre vont ma reggel, hogy tegnap este tíz órakor, pontosan tíz órakor, mert a villanyos óra alatt állt s így ő láthatta az órát, szóval pont tíz órakor, mikor találkozott velem, miért nem viszonoztam köszöntését, holott észrevettem őt hisz az arcába néztem s karommal is súroltam elhaladtamban s miért nem feleltem, mikor utánam kiáltott s én megfordultam s rábámultam s aztán továbbmentem. Pontosan leírta, milyen ruhát viseltem s a sebhelyet is látta arcomon. S az is biztos, hogy tíz óra volt, mert épp akkor zárták a kaput, amely előtt állt. Ez az Üllői úton történt.

Én tagnap este tíz óra után öt perccel a karosszékemben ültem, itt az újpesti szobámban, jó másfélórai távolságra az Üllői úttól. Tíz óra után öt perccel ébredtem fel, mert fáradt lévén, ültömben elaludtam s rögtön ébredés után megnéztem az órát. Öt percet mutatott tíz óra után. Erre azért emlékszem pontosan, mert kiszámítottam, hogy akkor reggelig még nyolc óra hosszat alhatok. Reggel órámat, mint ahogy mindennap szoktam, összehasonlítottam a villanyos órával s pontosan egyezett. Vasárnap lévén, azontúl egész nap nem mozdultam ki a szobából.

S Szabó találkozott velem pontosan tíz órakor az Üllői úton, a 89. sz. ház előtt!

S mialatt a karosszékben ültem s aludtam - úgy emlékszem - álmodtam arról, hogy valahol az utcán járok s most mintha az Üllői út rémlenék fel agyamban s álmodtam arról, hogy az utcán találkoztam Szabóval s hogy nagyon gyűlöltem.

A köd is felrémlik, ami terjengett a házak között s belül a villanyos kocsikban is köd volt az emberek szájából ömlött a köd.

*

...s egyre jobban, egyre jobban!

Néha olyan fáradtságot érzek testemben, hogy azt hiszem, ha valamilyen tárgyhoz nyúlnék, az érintéstől az rögtön tüzet fogna, lángra lobbanna.

Hozzányúlok a világhoz s a világ tüzet fog s lángra lobban.

Láng, láng, eszterláng, eszterlángi gólya!

Uniformist nem szabad látnom, szekrényemet nem szabad többé kinyitnom, mert abban uniformis lóg, véres.

*

szeptember 15-én.

Utóbbi időben gyakran megtörténik, hogy hazajövet leülök a karosszékbe s szinte észrevétlenül elalszom ültömben. S ilyenkor rossz álmaim vannak, amelyekre ugyan felébredésemkor alig emlékszem, de nyomasztó, kínzó emlékük egyre kísért. Ezért elhatároztam, hogy nem alszom el többé a karosszékben, de hiába volt az elhatározás! tegnapelőtt is, tegnap is elaludtam benne. S most nem merek többé beleülni, most is az ágy szélén ülve írom e sorokat. Másik, kényelmetlen, kemény széket kell szereznem az asztal elé.

Az álmokra, miket e széken átélek, alig emlékszem. De egyes részleteik döbbenetes elevenséggel nyilallnak agyamba, mintha nem is álmodtam, hanem... hogy is írtam előbb!... hanem átéltem volna őket.

Így például tegnap? Emlékszem rá, hogy erdőben jártam... azaz emlékszem, hogy álmodtam, hogy erdőben jártam. Fáztam és éreztem a nedves lomb szagát, a talajt barna, ázott levelek borították, vigyáznom kellett, mert gyakran elcsúsztam. Egy tisztásra érve, balkézről megpillantottam a János hegyi vendéglő messziről hunyorgó sárga lámpáit...

Most nem tudom valóban álmodtam-e ezeket, mert hiszen tényleg jártam éjjel a Zugligetben valamelyik nap, de tagnap? Tegnap odahaza voltam s a karosszékben aludtam. Vagy ez nem tegnap volt? De igen tagnap! Hisz tegnap korán jöttem haza, hat órakor... De hát akkor mégis álmodtam ezeket? Mikor is jártam a Zugligetben?... nem emlékszem most...

Megborzongatott a hűvös szellő s éreztem a nedves lomb szagát... igen! s ugyanakkor markomban éreztem a karosszék kemény karfáját, amint mutatóujjamat szorította... ugyanabban a pillanatban éreztem mind a kettőt!

Alig merek már az utcára menni, mert ha uniformist látok...

*

Ezeket a feljegyzéseket Kuhár találta meg hazajövet, aznap este, mikor az új lakást kibérelte. Néhány lap papíros elszórva feküdt a lépcsőn, a padlásajtó előtt, mintha a szél szórta volna ki őket. Felemelte az egyiket, hogy megnézze micsoda írás, azután gondosan összeszedte valamennyi lapot, bevitte a lakásba s még az éjjel végigolvasta az összes feljegyzéseket.

A lapok valószínűleg egy szakadozó füzetből estek vagy repültek ki, kettő együvé tartozott, a többinek nem volt meg a folytatása s az oldalak végén megszakad a feljegyzés. pontos időbeli sorrendjük később sem volt megállapítható, mert sem a hozzájuk tartozó füzetet, sem semmiféle egyéb feljegyzést nem találtak többé.

Kuhár nem igen értette meg a feljegyzéseket, de azt érezte, hogy hozzátartoznak, illetve hogy valahogy kiegészítik az eseményeket. Rövid ideig avval a gondolattal foglalkozott, hogy átadja őket a rendőrségnek s akkor talán hitelt talál az éjszakai események története is, amelyet eddig másnak elmondani... nem tudott... nem mert... hisz' amúgy se hitték volna el... de meg lehet-e az ellen védekezni?

De azután elvetette ezt a gondolatot s az asztalfiókba zárta a lapokat. De estefelé, mikor sötétedett s az éjszaka nyugtalanító magánya előrevetítette árnyékát a lelkekre, babonás félelem ragadta meg hirtelen s a feljegyzéseket kivette a fiókból. Nem akarta a lakásában tartani a sátán tulajdonát. Egy percig arra gondolt, hogy elégeti.

- De az övé s hátha bosszút áll? - jutott aztán eszébe.

Sokáig gondolkodott hová rejtse el az írásokat. Állandóan úgy érezte, hogy "ő" tudja, hogy mi történik velük s hogy minden áron el kell kerülni, hogy maga ellen ingerelje, magára haragítsa. Gondolkodás közben egyszer hirtelen hátranézett, mert mintha egy égő szem tűzött volna hátára.

Nagy sokára elhatározta, hogy az írásokat a lépcsőházban fogja elrejteni. Emlékezett, hogy a lépcső utolsó fordulójánál egy kőkocka lazán feküdt, valahányszor rálépett, megbillent alatta. Az alá rejtette még a sötétség beállta előtt az írásokat.

Kora reggel, még alig hajnalodott, felkelt s kiment a lépcsőházba. Szinte biztosra vette, hogy a lapokat már nem találja ott. S összerezzent s szinte valami félelemteljes csalódás vett erőt rajta, mikor a felemelt kőkocka alatt zizegve meglebbent a papíros s a lába elé repült. Körülnézett, azután gyorsan visszaejtette a kőkockát s besietett a lakásba.

Aznap reggel újabb ijedtség érte, bár az éjszaka teljesen nyugodt volt. Egész napja aztán abban a hitben telt el, hogy a felesége megbetegedett, megzavarodott.

Mikor a lépcsőházból visszatért, az asszony még aludt. Kuhár visszafeküdt az ágyba s elgondolkodva nézte lesoványodott, sápadt arcát. Az asszony az utóbbi napokban rohamosan fogyott, halkan, keveset beszélt csak s azelőtt tiszta, ragyogó tekintete zavaros volt. A férfi fájdalommal, tehetetlenül nézte felesége rohamos sorvadását.

Aznap reggel azonban már azt kellett hinnie, hogy az asszony megzavarodott, megőrült. Nem sokkal rá, hogy a lépcsőházból jövet visszafeküdt az ágyba, Kuhárné felébredt. Hirtelen felült s zavaros szemmel nézett maga körül.

"Jó reggelt! szívem!" szólította meg gyengéden a férfi s átölelte. De az asszony, mintha meg se érezte volna, nem felelt, üveges tekintettel, fejét meg-megrebbentve sokáig meredt maga elé. Azután hirtelen sírva fakadt s a párnákra vetette magát.

Sokáig faggatta, hogy mi baja, de nem felelt. Egyszerre aztán hirtelen, hatalmasan felszökő zokogással elkezdett beszélni. A férfinak azt kellett hinnie, hogy megőrült.

"Ma éjjel bűnt követtem el ellened" fuldoklott zokogása "de nem tehetek róla... nem tehetek róla... gyermekeink életére esküszöm, hogy nem tehetek róla...

Éjjel elmentem hazulról s kimentem az erdőbe s ott sötét volt s egészen egyedül voltam... nem tehetek róla... s csak most eresztett haza."

Kuhár az ijedtségtől eltorzult arccal nézett az asszonyra. Csitítgatta, csókolgatta, azután meg-megrázta, hogy hátha magához tér, de mi sem használt. Egyre görcsösebben sírt s az őrült történet szavai fájdalommal szakadoztak ki melléből.

"De hisz álmodtál... szívem... mindig csak álom... hisz egész éjjel itt feküdtél mellettem... s tudod, ha csak megmozdulsz is, felébredek az éjjel is többször fenn voltam s itt láttalak magam mellett..."

De hiába erősítgette kétségbeesetten, az asszony alig hederített rá. Sírt s a kezét tördelte.

"De hát hogy mentél volna ki a lakásból, hisz te tudod legjobban, hogy mily könnyű álmom van?" ismételgette unos-untalan kétségbeesetten a férfi.

"Meg voltál babonázva... te is."

Elmondta, hogy az éjjel felkelt, felöltözött s elment hazulról.

"Nem... nem... de hát miért mentél volna el... miért mentél el? mondd!"

"Nem tudom... elfelejtettem."

"S hogy jutottál ki a kapun... ki eresztett ki?"

"Nem tudom... tán a házmesterné... igen... bizonyára ő volt."

- Aztán elment az erdőbe. Nem tudta megmondani, hogy milyen erdőbe s hogy jutott oda. Sokáig gyalogolt, azután egy mezőn vágott át. A mező szélén emelkedett a fekete erdő. A fű nedves volt, besüppedt lába alatt s már messziről hallotta, amint a szél zúgatja a lombokat. A lombok egyre erősebben zúgtak, kiabáltak eléje, de a süppedékes talajon csak lassan haladhatott. Egyedül volt s nagyon félt, mert mögötte egyre jött valaki. Egyszerre messziről meglátta a lövészárkokat. Egy távolról is magasnak látszó, fekete alak sétált előttük lassan fel és alá, puskája csöve meg-megvillant a holdfényben. A sárga holdfény mozdulatlanul terület el a mezőn, de ő állandóan az árnyékban járt, mert akármennyit közeledett is a fényhez, az mindig visszahúzódott előle. S maga mögött az árnyékban egyre hallotta a lépéseket. sietett, hogy elérje a lövészárkokat, ahol a katonák meg fogják védeni. Felemelte a szoknyáját s szaladt, de egyre belesüppedt a földbe. Az egész világon rettentő csönd volt, csak a lucskos föld cuppanását hallotta, meg a távoli erdő zúgását. Akkor már megbánta, hogy elment hazulról s szeretett volna visszamenni.

Egyre közeledett a katonához. Az árkokból pipafüst szállt ki s csavarodva ment a hold felé. S üvegcsörömpölést is hallott, a katonák ittak lent a földben. A lövészárkon túl lovak álltak egy csomóban, néha-néha halkan nyerítve s hallatszott, amint rugdossák a puha földet.

Azután elért a drótakadályhoz. A katona túlnan állt, nem tudta elérni. Megállt, átnézett s kezét rátette a sövényre. De a tüskés drót megszúrta, úgy, hogy sokáig vérzett. -

"Mutasd a kezedet", kérte Kuhár mohón.

Az asszony kihúzta a takaró alól. Rábámult az ép, érintetlen kézre, a másikat is megnézte, azután hirtelen elhallgatott. A férfi feszülten, hallgatagon figyelte.

Hirtelen elkezdett sírni.

"Hidd el nekem, igazat beszélek. esküszöm... nem tudom, hogy mi történt a sebbel, pedig biztosan emlékszem, hogy vérzett... a vér a drótra csöpögött s onnét a fűre hullott... esküszöm, hogy igaz... talán begyógyult... nem tudom."

Sokáig sírt, sírva beszélt tovább. A drótakadály előtt állt s nézte a katonát, aki megállt s farkasszemet nézett vele. Nem beszéltek egymással, de szeretett volna közelebb menni a katonához. Azután egyszerre megint fölhangzottak a lépések, futó lépések a háta mögött. Nem mert megfordulni, remegett az egész teste.

S hirtelen vad huhogással, képzeld el! mintha egy bagoly huhogna, a háta mögül irtózatos ívben röpülve, előugrott Diró. A hold arcába sütött, rögtön megismertem. Nagyon sírtam. Megfogta a drótot s rettentő erővel, csörömpölve rázta. Azután átvetette magát s hosszú ugrásokkal közeledett a katona felé. Hiába kiáltottam, hogy vigyázzon, a katona nem hallotta, mert nagyon erősen bámult az arcomba. Akkor épp az ő arcára is rásütött a hold s akkor láttam, hogy nagyon hasonlít Diróhoz. Első pillanatban azt hittem, hogy ő Diró. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két ikertestvér, kit még az anyjuk sem tud egymástól megkülönböztetni. De a katona meghalt s Diró később... később... velem volt, tehát a katona nem lehetett Diró. Pedig... pedig... azt hittem, hogy ő is Diró... Nem vigyázott a katona, s csak akkor vette észre, hogy halál fia, mikor a másik Diró már egészen hozzáért s beleszúrta a kést. Rettentően ordított s belebukott az árokba, pipája kirepült a kezéből s ráesett a drótra, épp ott, ahol én álltam...

Itt az asszony elhallgatott, görcsös sírás szaggatta a mellét. Csak nagy sokára bírta folytatni.

- Elszaladt, szaladt, amilyen erősen csak bírt. De az erdőben Diró utolérte. A lombok közül átsütött a hold s Diró olyan foltos volt, mint egy vadállat. A szeméből és a szájából tűz lángolt ki s köröskörül megvilágította az erdőt. Egyszer letört egy kis gallyat s az lángra lobbant a kezében és sokáig égett. S Diró folyton halk hangon mormolt:

"Láz, láz... ez a szabadság!" mondogatta folyton. S akkor megtörtént a bűn. De nem tehetek róla... az Úristen szent nevére esküszöm, nem tehetek róla... nem tehetek róla.

Mire hajnalodott, hazajöttek. Diró a lakásajtóig kísérte, azután bejött s mert olyan fáradt volt, mint egy holtbeteg, lefeküdt s most egy-két órája aludt. -

Kuhár egész nap odahaza maradt s vigyázott az asszonyra. Dél felé, mikor ez kissé megnyugodott, újból szóba hozta az álmot.

Az asszony most már nyugodtabban hallgatta. El-elgondolkozott s látszott, hogy erőlködik, hogy visszaemlékezzék s hogy megtalálja az igazságot: álom volt-e valóban? De nem igen lehetett szavát venni egész nap, Kuhár sürgető kérdéseire is alig-alig felelt. Dolgát azért elvégezte, csendesen, nyugodtan járt-kelt s mi sem mutatta, hogy az esze meg volna zavarodva. Csak nagyon szomorú volt s Kuhár néha könnyet látott szemében csillogni.

Többet nem is beszéltek erről az éjjelről. Estefelé az asszony már ismét a régi volt, csak szófukar s csendes, mint általában az utóbbi napokban.

Kuhár egyszer rajtakapta, hogy az asztal alatt lopva nézegeti a kezét.

Egyébként a következő éjjel is csendben telt el. Diró valószínűleg nem is volt odahaza, se Kuhárék, se a házmesterné nem látták hazajönni.

Kuhár még megelőző nap elhatározta, hogy amíg ebben a házban laknak, nem jár munkára, hanem odahaza marad s vigyáz az asszonyra. Délelőtt elment a kibérelt új lakásba megtudni, hogy hátha mégis csak lehetséges volna valamilyen módon az azonnali átköltözés. De a régi lakót nem találta odahaza s délutáni újabb eljárása is eredménytelen maradt: a lakást nem kaphatta meg elseje előtt. Pedig nagyon félt attól, hogy az asszonyt valami újabb ijedtség, megrázkódtatás éri s ki tudja, nem pusztulna-e abba bele.

Egy hetet kellett még eltölteniük a régi lakásban. S Kuhár elhatározta, hogy éjt-napot virrasztva fog a családjára vigyázni.

A lépcsőház kőkockája alá rejtett írásokat újból s újból elolvasta. Babonás félelemmel emelte fel a kőkockát s mindannyiszor szinte ijedten vette tudomásul, hogy a feljegyzések még megvannak, még ott vannak. Maga sem tudta miért s nem is igen értette, érezte tisztán, de szenvedélyesen kívánta, hogy az a sátán tulajdona eltűnjék, elkerüljön a birtokából, ne lássa, ne olvashassa el többé. Elpusztítani, elégetni azonban nem merte.

Bár semmiféle kézzelfogható oka nem volt rá, Kuhár gyanakodott az asszonyra, hogy az valahogy többet tud nála, tud Diróról dolgokat, miket ő még csak nem is sejt s ez a tudás, ez rettenetes lehet. Visszaemlékezett a kiáltás első éjszakájára, amikor a szokottnál korábban - hajnalban - ment el hazulról s egy félóra múlva visszajövet, feleségét ájultan találta a szoba padlóján. Akkor semmiféle faggatással nem tudott vallomást kikényszeríteni az asszonyból. S visszaemlékezvén, megállapította, hogy azóta a nap óta soványodik, hervad az asszony s válik egyre hallgatagabbá, mintha valami rettenetes titok nyomná a lelkét.

Kuhár azóta esténként hosszan imádkozott.

Az újságok a kocsis ellen elkövetett merénylet óta még két napig foglalkoztak az esettel. De a rendőrség semmiféle világosságot nem bírt deríteni az ügyre s a kutatásokkal nemsokára abba is hagyott -, hisz a kocsis személye nem bírt különösebb fontossággal. A sárga ház lakóinak köréből ugyan mindenféle fantasztikus hírek szivárogtak ki s a helyszínén nyomozó detektív hallott egyet-mást, mi figyelmét felkeltette, de a rendőrség emberei annyira igénybe voltak véve s ami kósza hír szállingózott, az annyira hihetetlen s vénasszony-pletykaszerű volt, hogy a nyomozást abba kellett hagyni.

De ennek a ténynek nem volt nagyobb jelentősége, mert azt, ami később bekövetkezett emberi erővel - rendőrséggel - feltartóztatni úgy sem lehetett volna.

A ház lakói, kik az utóbbi napokban történtekről semmit sem tudtak, általában már megnyugodtak. Csak az asztalos jött fel néha Kuhárékhoz, szótlanul leült egy sarokba s a közös titok tudatában néha-néha nyugtalanul, kérdő tekintettel nézett Kuhárra.

Az írások megtalálását követő negyednap esett meg az asszony végzetes találkozása Diróval. Rögtön utána ágynak dőlt s két teljes napig fetrengett eszméletlenül, magas lázban, étlen-szomjan, görcsöktől kínozva. Akik körülötte voltak, szinte percenként várták halálát. S egyszerre - szinte egyik óráról a másikra - teljesen meggyógyult. Gyógyulása egybeesett a dráma befejeződésével.

Aznap este Diró úgy nyolc óra tájban jött haza. Kuhárék a folyosóra nyíló ablaknál ültek, a férfi újságot olvasott, felesége varrt. Mindketten jól látták, hogy Diró felmegy a padláslépcsőn s hallották kétszer egymásután a nehéz vasajtó csikorgását, amint kinyílik s újra becsukódik.

Úgy körülbelül tíz perc múlva az asszony felkelt s kifelé indult.

"Hova mész?" kérdezte Kuhár s nyugtalanul felütötte fejét.

"A házmesternéhez... megyek" felelt az asszony. Halk, vontatott hangon felelt, habozva, mintha maga sem tudná, hogy mit akar.

"Minek?"

Kuhár hallotta, hogy az asszony kinn a konyhában megállt egy pillanatra, mintha elgondolkozna. S csak egy perc múlva - hosszú, néma szünet után - kapta a választ, hogy egy kis cukrot akar kölcsön kérni, azért megy le. Kuhár visszaemlékezett, hogy tényleg, már ebédre is hiányzott a cukor s hogy az asszony már akkor mondott valamit, hogy kölcsön akar kérni... Belenyugodott tehát a feleletbe.

"De nem maradj el sokáig!" kiáltotta még utána.

Az ablakon át látta, hogy az asszony kimegy a folyosóra, befordul a lépcsőházba s lassú, szinte habozó léptekkel lefelé indul. A petróleumlámpa alig világította meg a lépcsőházat. Fénye csak gyengén súrolta az asszony derekát, vállát, majd a fején nyugodott egy pillanatig, míg végre az alak teljesen eltűnt a fekete tölcsérben.

Maga sem tudta, hogy hova s miért megy le tulajdonképpen. Mikor férje megkérdezte, gondolkoznia kellett, hogy valami feleletet adhasson s szinte megörült, hogy eszébe jutott a cukor hiánya. Mialatt a lépcsőn lefelé haladt, azon tűnődött, hogy mennyi cukrot kérjen a házmesternétől. De gondolatai csakhamar elkalandoztak, vigyáznia is kellett a sötét lépcsőházban, hogy el ne essék s mire a földszintre ért, teljesen elfeledkezett a cukorról. Mintegy álomban lépdegélt lassan a kapu felé s szótlanul suhant el a ház előtt álló, egy szomszéd asszonnyal javában trécselő házmesterné mellett, ki a sötét utcára.

"Hová megy kedvesem?" kiáltott utána házmesterné, de nem kapott feleletet. Egy percig szótlanul bámult utána, látta, hogy az asszonynak nincs se kendője, se kabátja, pedig már hideg idő járta, azon is elgondolkozott, hogy egyedül megy el este, holott betegsége óta férje egy pillanatig se hagyja magára, de csakhamar visszafordult a szomszédnőhöz.

"Ennek alighanem meghibbant az esze" mondta, bosszankodva azon, hogy Kuhárné még csak vissza sem köszönt neki. Különben is ott a férje, vigyázzon az rája, hisz odahaza van - gondolta s még egyszer megfordult az asszony után, hogy legalább lássa, hova megy így éjszaka idején. Kuhárné ebben a pillanatban ért az utca végén álló ívlámpa fénykörébe, a sugarak fehéren világították meg alakját s a házmesterné meglepődve látta, hogy egy férfi alakja lépeget mellette, vagy közvetlenül mögötte... ezt nem tudta tisztán kivenni.

"Hát ez meg micsoda?" szólt meglepődve. "Ha nem láttam volna saját szememmel, hogy tíz perc előtt ment be a kapun... s azóta se jött ki senki... megesküdnék rá, hogy ő az...

Vizsgálódva előrehajolt, hogy jobban lássa a két alakot, de azok már kiértek a lámpa köréből s eltűntek a sötétségben.

- Majd visszajönnek... a sínek közé úgy se mehetnek! - nyugtatta meg kíváncsiságát. De azontúl csak szórakozottan felelt a szomszédasszonynak, el-elhallgatott, egyre lesve az utca végét.

De Kuhárné és kísérője csak nem jöttek vissza. Egy negyed óra is elmúlt már, a házmesterné fázott, de nem mert kendőért beszaladni a lakásba, mert attól félt, hogy hátha épp abban a pillanatban mulasztja el a kedvező alkalmat. Türelmetlenül, szórakozottan felelgetett csak a szomszédnő kérdéseire s várt. S az idő egyre telt s Kuhárné nem jött vissza.

Még mielőtt az elé a lámpa elé ért, melynek fényében a házmesterné másodszorra meglátta őt, rendkívüli nyugtalanság fogta el egész lényét. Mintha álomban járna itt, úgy érezte, de egyszersmind nagyfokú izgalom vett erőt rajta s mint mikor ágyban az embernek fejébe száll a vér s a szoba messzi bútorai egyszerre óriásivá dagadnak az ember szeme elé szöknek, hogy azt hiszi, agyonnyomják az agyát, szemébe nőnek bele rögtön, úgy táncoltak körülötte az égnek szökő házak s a fenyegető, magányos lámpaoszlop. S egyre azt érezte, hogy valamit azonnal, azonnal el kell végeznie, mert ha elmulasztja, meghal.

Ez az állapot csak néhány pillanatig tartott, ámbár az asszonynak úgy tetszett, mintha órák múltak volna el ezalatt. Mikor a lámpa fehér szellemfényébe ért, egyszerre megkönnyebbült. Megállt s abban a pillanatban megérezte, hogy valaki a háta mögött áll.

Nem mert hátrafordulni, gyorsan tovább indult. Tudott róla, hogy valaki követi, ámbár lépteket nem hallott. S hirtelen villámszerű világosság gyúlt agyába: tudta, hogy ami a múltkor álom volt, most valóságra fog válni. Az élet árnyéka testet öltött, a kép kilépett a tükörből.

"Ne siessen a halál elé!" mondta háta mögött az üvegcsengésű lázas hang.

Az asszony most hátrafordult. Öntudata utolsó erejével még észrevette, hogy Diró mögötte álló teste egysíkú, testetlen, csak fényből tevődik össze. S fején még átsuhant a gondolat, hogy Diró röviddel ezelőtt jött haza... De ez volt saját akaratának utolsó tette s gondolata, azontúl ájult öntudattal szenvedte el az eseményeket.

Diró tükörképe hangtalan léptekkel suhant mellette.

"Elfelejtett már mindent, ami nem én vagyok?" hangzott az asszony füle mellett, de mintha nagy távolságból jönne a hang.

"Igen".

"Mert másképp nem lehet... Én vagyok a láz, a negyvenfokos láz, aki bebújik az emberekbe, hogy kiordít belőlük a vágy: szabadság... szabadság... szabadság... Én vagyok a természet, én vagyok az ösztön, én vagyok az érzés, én vagyok az igazság. Vigyázz, vigyázz! Belőlem csap ki az őrület lángja is, ha ki nem bírja el a saját bilincseit. De én vagyok az élet igazságos tüze s most, most: tűz kell hogy legyen a föld és a tenger.

Már nem tart soká, de még fejődnöm kell, erősbödnöm, még jobban el kell szabadulnom Tőle, ki még néha fogva tart, kit gyűlölök, kit nemsokára... nemsokára meg fogok ölni".

Az asszony sikoltva nézett a tükörkép fénylő szájára.

"Az uramat megölöd?" sikoltotta.

"Az uradat?... a te urad is!... mindenki ura!... azt is!... Az enyém most a tükör előtt ül... hahaha... s nem bír elmozdulni... egyenruhában ül s görcsökben hánykolódik... s a keze hosszan kinyúl, hogy megfogjon, mert ő engem akar elpusztítani... de nem bír... még nem megyek vissza... hallod? hallod?... nemsokára meg fogom ölni... s akkor magamhoz veszlek és...

"Az uramat megölöd?" sikoltotta utoljára az asszony.

...és akkor felszabadítok mindenkit, a fogammal fogom lerágni a köteleidet, rálehelek s elperzselődik...

Látod, hogy ül a nyomorult a széken s rángatódzik s nem bír velem s szeretné, hogy visszajöjjek s szeretne elpusztítani. Tudom, hogy már soká foglalkozik a tervvel, hogy engem megöl... s ha én nem ölöm meg őt... ő pusztít ki engem évezredek óta egyebet se tesz, minthogy engem pusztít, nyomorít... de most megölöm őt. Borsot török az orra alá s nemsokára megölöm. Néha írni akar s akkor megfogom a kezét s én írok helyette. Még néhány napig kell erősbödnöm... aztán megölöm! Régóta várok már!... Még néhány nap!... Elébb egyenruhába öltöztetem... aztán megölöm!"

A sínek közé értek, az asszony meg-megbotlott bennük. Úgy érezte, mintha fekete sivatag közepén járna. Vérpiros lámpák himbálództak itt-ott a föld felett, a magasban a szél zengette a sürgönydrótokat, s az egyik jelzőlámpa minduntalan csörrenve ütődött a vasoszlopnak. a sínek felfénylettek az ívlámpák fehér tüzében, távolról vonat éles fütyülése hallatszott.

S hirtelen megremegett a föld, egy messzi fordulónál a mozdony fénylő, sárga szeme jelent meg, fölötte nehéz fekete füstfelhők csapódtak a csillagos égre. A vonat sikoltva robogott feléjük, a drótok élesen felzengtek s valahonnét messziről csengetés hallatszott.

Az asszony sikoltva hátraugrott s meredt szemmel bámult a tükörképre, mely nyugodtan állt a sínek között, szemben a rohanva közeledő vonattal. Így, néhány lépésnyi távolságról úgy látszott, mintha egy ember valódi teste állana ott. Az arc az asszony felé fordult s mintha ijedtségén mulatna, szélesen vigyorgott. Árnyékot nem vetett a test, de egész terjedelmén valami foszforeszkáló halvány, sárgás fény ömlött el.

Az asszony mozdulatlanul állt s maga elé bámult. Félelmet s ijedtséget érzett s egyben valami kíváncsiságot is.

A vonat dübörögve közeledett. Egy félpercnyi távolságra lehetett már csak s a tükörkép még mindig nem mozdult el a sínek közül. Szembeállt a mozdonnyal s hangtalanul röhögött. Feje fölött a jelzőlámpa vad csörrenéssel csapódott a vasra. Az ég messzi peremén széles, vakító villám cikázott át hirtelen.

A vonat meglehetősen hosszú volt, egy percnél tovább is eltartott, míg az utolsó kocsi áthaladt, a tükörkép testén. A hirtelen keletkezett szél a mozdony füstjét a földre nyomta, széles, vastag füstoszlop gomolygott az asszony lábánál s választotta el a tükörképtől.

Ez mozdulatlanul állt s vigyorogva nézett az asszony szemébe. Egyszerre hirtelen leguggolt, úgy hogy alakját szinte elfedte a sínek mentén húzódó füstszalag s rekedt kiáltást hallatva, guggolva egy hatalmasat ugrott Kuhárné felé. Lábai előtt, a füsttömeg közepén esett a földre. De mintha rugóra járna, úgy pattant rögtön a magasba s aztán még három-négy percig ugrándozott a kővé meredt asszony előtt. A füstből tisztán kilátszott sárgán fénylő, majomszerű alakja s vigyorgó arca.

Egy félóra múlva az asszony a kapu elé ért, a tükörkép mellette lépegetett. A házmesterné akkor már csak egyedül állt ott, a falhoz támaszkodva, a szomszédasszony hazament, hármukon kívül üres volt az utca.

"Mikor tetszett kimenni a kapun?" kiáltotta a házmesterné Diró elé, nem bírva már kíváncsiságát türtőztetni. S egyben csípőre tett kézzel előre lépett.

A tükörkép még öt-hat lépésnyire lehetett a kaputól. Rekedten felnevetett.

"A tetőről ugrottam le", hallotta a házmesterné. Meglepetve félrekapta fejét, mert a felelet nem Diró felől, hanem valahogy a magasból hangzott, mintha a második emeleti ablakból kiáltottak volna le.

A következő pillanatban Kuhárné s a tükörkép oldalt fordulva a házmesterné felé, beléptek a kapun. A házmesterné velőtrázó sikollyal a falnak tántorodott, majd ájultan lezuhant a földre. A szoknyája alól egy egér futott ki ijedten s zavarában felmászva az asszony meredten kinyúlt, kövér, meztelen lába fejére, két hátsólábára állva, kíváncsian bámult a tükörképre.

Kuhár feleségére úgy kilenc óra tájban talált rá, a folyosó kövén feküdt ájultan, a konyhaajtó előtt.

"Vigyázz... vigyázz... meg akar ölni!" kiáltotta lehunyt szemmel, mikor a férfi föléje hajolt. Teste görcsöktől rángatva, ugrált ide-oda s meg kellett fogni a fejét, hogy tönkre ne verje a kemény kövön.

III.

A sárga ház az éjjel úgy dongott, mint egy megbolygatott darázsfészek. Az esti eseményeknek szinte rögtön híre terjedt s az emberek ijedten, izgatottan szaladgáltak egyik lakásból a másikba, emeletről-emeletre, csoportokba verődve s az izgalomtól eltorzult arccal közölve egymással legújabb híreiket s véleményeiket. Voltak néhányan, kik a rendőrséghez akartak elszaladni segítséget kérni - de mi ellen? - Két asszony feküdt ájultan s félrebeszélt - ez nem volt ok arra, hogy rendőrséget lehessen igénybe venni. S ámbár a lakók közül tán egy se volt, ki szóról-szóra el ne hitte volna a házmesterné elbeszélését, még sem ment el senki segítségért.

A sok kósza s túlzott hírt valódi értékére leszállítva, a következő tényállást lehetett megállapítani.

Diró nyolc óra tájban jött haza. Elsőnek a kapuban álló házmesterné látta meg, ki előtt el kellett haladnia. A lépcsőn az asztalos találkozott vele szemben s végül Kuhárék látták, amint befordult a padláslépcsőre s hallották egy perc múlva a padlás vasajtajának kétszeri erős csikorgását.

Ezzel szemben senki nem látta őt eltávozni s ebben az esetben - ha igaznak vesszük a házmesterné állítását, esküvel erősített állítását, hogy Diró volt az, ki Kuhárnét hazakísérte -, csak természetfeletti módon juthatott ki az utcára. Mert egyrészt Kuhárnak, ki egy pillanatra se mozdult el az egész folyosót s a lépcsőházat áttekintő ablaktól, kellett volna őt meglátnia, másrészt a kapu előtt álló házmesternének is tudnia kellett volna távozásáról, hisz több tanú - köztük az őt úgyszólván mindvégig beszéddel tartó szomszédasszony - bizonyította, hogy körülbelül fél nyolctól kezdve egészen háromnegyed kilencig, amikor a szemben lévő ház ablakából látták ájultan a földre zuhanni, egy pillanatra se hagyta el a kapu előtti helyet.

De hisz alapjában véve a házmesterné nem azt állította, hogy Dirót látta Kuhárné társaságában. Ájulásából felébredvén, percekig teljesen zavarosan, összefüggéstelenül beszélt. S később se lehetett pontosan megállapítani, hogy tulajdonképpen mire gondol, de azt teljes határozottsággal állította, hogy ámbár Dirót látta az asszony társaságában, az a Diró, nem az ember Diró volt, Diró szelleméről, Diró árnyékáról, Diró képéről, Diró hazajáró kísértetéről beszélt s csak a késő éjjeli órákban, mikor az emberek elbeszélését összevetették Kuhárné önkívületi, lázas beszédével, alakult ki az a babonás hit, hogy Diró tükörképe vált külön gazdájától, a tükörkép ejtette önkívületbe a két asszonyt.

S ha ez hihető, ha ez igaz volt, akkor ugyan mi fontossága lett volna annak a ténynek, hogy a tükörkép észrevétlenül hogyan került az utcára. Evvel nem is igen törődtek az emberek.

Kuhárnéhoz orvost hívattak, aki jeges borogatásokat s feltétlen nyugalmat rendelt. Egyebekben pedig furcsán érezte magát a körülötte tolongó, néma s a borzalom ijedtségét tükröző arcú emberek között s mivel néhány kutató kérdésére semmi választ nem kapott, sietve hagyta el a különös házat.

A házmesterné később pontosan így határozta meg azt, amit látott: elölről olyan volt, mint minden rendes ember s esküszöm rá, az életem boldogságára esküszöm, hogy Diró volt. De mikor oldalt fordult felém, akkor láttam, hogy hátul nincs teste s oldalt sincs teste, csak elölről volt, az egész olyan volt, mintha egy ember szemben állna egy tükörrel, a tükörkép körül egész pontosan levágnák a tükör többi részét, csak avval a különbséggel, hogy akkor oldalról üveget látna az ember, itt meg az nem volt.

Azon az éjjelen a ház lakói alig aludtak. Az asszonyok nagy része Kuhárné körül foglalatoskodott, egyedül senki sem maradt lakásában. A nagyobb lakásokba gyülekeztek össze s gyerekeiket is magukkal hozták, szorosra ülve átvirrasztották az éjjelt. Az esti szél viharrá nőve, egész éjjel zúgott az ablakok mögött. S a szakadatlan zajgásból csak Kuhárné önkívületi, lázas kiáltása rikoltott ki néha az éjbe s remegtette meg a szíveket.

Az asszony állapota másnap estig sem változott. Görcsökben hánykolódott s bár néha úgy tetszett, hogy tisztán, érthetően beszél, valójában egy pillanatig sem volt eszméleténél. De általában beszéde zavaros s teljesen értelmetlen volt s arra engedett következtetni, hogy valami állandó irtózatos félelem tölti el agyát.

A délelőtt folyamán egyszer felült az ágyban s két karjával szorosan átkulcsolva férje nyakát suttogva, szakadozottan el kezdett beszélni.

"...menekülj... azonnal menekülj... egy pillanatig se várj tovább... mert meg akar ölni...

esküszöm, hogy igaz, amit mondok... ő mondta, sokszor mondta, hogy meg fog ölni s hogy nemsokára... muszáj, hogy elhidd...

de miért mondta folyton, hogy katona vagy?... hisz nem vagy katona... ugye- szívem nem vagy katona?... nem csalsz meg, úgy-e nem vagy katona?

menekülj... menekülj rögtön... mert már jön" sikoltotta hirtelen s visszarogyott az ágyba.

A délután folyamán az asszony egyszer kimerevedett az ágyban s mintha csak most látná meg férjét, hirtelen vadul elkezdett kiabálni.

"Még mindig itt vagy... te nyomorult! szaladj, hisz a hátad mögött áll... agyonüt... menekülj. Lekúszik a dróton s a falon elnyúlik s már jön feléd... menekülj, vidd el a pénzemet, azt is, amit a gyerekeknek gyűjtünk s az enyémet... a szekrényben van, a papír alatt... menekülj... az Úristen segítsen meg!"

Egy órával később pedig megint felült az ágyban s suttogva, hogy alig lehetett meghallani, csak ennyit mondott:

"most nem mondhatom meg, hogy mit csinálj, mert meghallja, de egy félóra múlva költs fel, akkor megmondom."

Ez volt aznap az utolsó értelmes mondata. Azon túl már csak egyes szavak, érthetetlen, tagolt kiáltások szakadtak ki torkából.

A Kuhárék mellett lakó lakatoscsalád még aznap kiköltözött a házból a férfi apjának lakásába. S a lakók közül még néhányan elhatározták, hogy már ezt az éjjelt sem töltik itt, nem várják be, míg végleg elköltözhetnek, hanem rokonnál, ismerősnél vagy szállodában keresnek szállást. Kuhárék ezt nem tehették meg, rokonaik nem laktak Pesten s egyébként is az asszony állapota oly súlyos volt, hogy nem lehetett volna elszállítani.

Az utolsó előtti este csendben borult a kiürülőfélben lévő sárga házra. A második emeleten Kuhárék egyedül maradtak, az első emeleten is üresen maradt egy lakás. Estefelé az asztalos egész családjával feljött Kuhárékhoz, egész éjjel ott maradtak - a gyerekek is ott aludtak - hogy a férfi egyedül ne maradjon a beteg asszonnyal.

S így együtt inkább is el tudták viselni az éjszaka eseményeit.

A tükörkép saját halotti torát ülte meg éjjel a tetőn.

Úgy éjfél után tört ki a duhaj lárma s a garázdálkodás eltartott szürkületig.

Dirót aznap este senki sem látta hazajönni. Az emberek csoportokba verődve, egymás lakását bújták, a házmesterné ágyban feküdt, Kuhár felesége ágya mellett tartózkodott s így igen valószínűnek tetszik a feltevés, hogy Diró észrevétlenül be tudott suhanni a kapun s észrevétlenül jutott fel a lépcsőn a padlásra. Csak így érthető meg az is, hogy - amint később kiderült - másodmagával jöhetett, tehát szükségszerűen nagyobb zajt ütve, anélkül, hogy észrevették volna.

A duhaj lárma egyszerre hangzott fel s egyforma erővel tartott szürkületig. Ordítás, éneklés hangzott a tetőről, a tetőnek lapos, fallal körülkerített kis teraszáról. A hang ugyanaz a rekedt hang volt, mely első éjjel a kiáltást hallatta s elsőbb csak ezt az egy hangot lehetett hallani, de mintha százszoros visszhangja kelt volna, száz ember éneklése, röhögése hallatszott a tetőről.

A lárma oly nagy volt, hogy a szomszéd házak lakóit is felébresztette. Ami legkülönösebb volt s fagyasztó ijedtséggel ütötte meg az emberek idegeit: az emberi lármán kívül rövid idő múlva valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan hang hallatszott ki a zsivajból, sivító, visító halálfélelemmel teli hang, mely szinte kilyukasztotta a dobhártyát.

De azt pontosan meg lehetett állapítani, hogy a lárma valami vad, duhaj, sátáni mulatozás lármája volt. Gyakran felhangzott a száz hangú, égnek harsanó röhögés s közben érthetetlen szövegű, hamisan énekelt dalok szóltak sivító erővel a tetőről.

A vad tivornya hangjai a ház legelrejtettebb zugába is elhallatszottak s a lakók mind, kivétel nélkül átvirrasztották az éjszakát. Kuhár kutyája egész éjjel megszakítás nélkül vonított s mintha meg volna veszve, felborzolt szőrrel, ide-oda nyargalt a lakásban. Mindenkit elmart a közeléből s mikor egyszer Kuhár meg akarta kötni, szűkölve a kezébe harapott.

Kuhárék lakásában az emberek néma borzalommal ülték körül az asztalt. Az asszony állapota ezen az éjszakán fordult válságosra s szemre is legriasztóbbra. Szünet nélkül görcsökben hánykolódott az ágyban s a tivornya kezdetétől a végéig megszakítás nélkül egyre beszélt. Az értelmetlen szavak dadogva s mégis sebesen ömlöttek szájából, megállás nélkül egyre beszélt, beszélt, kétségbeesett erőfeszítéssel. Nem lehetett megérteni, hogy mit mondott. Csak az tűnt fel, hogy valahányszor férjét meglátta, kezével fáradtan valami olyan mozdulatot tett, mintha el akarná küldeni. S ez a mozdulat a férfira borzalmas hatással volt. Mikor negyedszer, ötödször megismétlődött, nem bírta többé visszafojtani a sírást, az asztalra borult s hangosan felzokogott. S egy pillanatra - de csak egy pillanatra - átvillant az eszén, hogy engedelmeskedik az asszonynak s elmenekül. Érezte ebben a pillanatban, hogy ha nem menekül el, az asszony jóslata beteljesedik s ő meghal. De mikor aztán tekintete rátévedt asszonya hánykolódó testére, azonnal elvetette a menekülés gondolatát.

Az asztalos felesége a folyosóra nyíló ablaknál állt s a hideg üvegre szorította fájó homlokát. Azon gondolkozott épp, hogy holnap feltétlenül ki kell költözniük ebből az elátkozott házból s hogy hol fognak szállást találni. Hirtelen felsikoltott s hátratántorodott. Az udvar aljáról éles, csörömpölő hangot hallott, valamennyien hallották ezt a hangot. Olyan volt, mintha valami súlyos, magasból zuhanó üvegtárgy zúzódott volna össze az udvar kövezetén. Az éles csörömpölés tisztán hallatszott a hirtelen beállott tökéletes csendben.

Az emberek néhány pillanatig meglepetve, kérdő tekintettel bámultak egymás arcába. Aztán Kuhár hirtelen a fejéhez kapott s felkiáltott:

"Hátha a tükör esett le... vagy tán ő maga... tán ő esett le!... s tán összetört a kövön... Uram Isten!

De ekkor újabb, az előbbihez teljesen hasonló éles csattanás hangzott fel az udvarról. Valamennyien az ablakhoz rohantak s kibámultak a hideg éjszakába. A sűrű, vastag sötétség mindent eltakart, csak a tetőről, a terasz irányából szivárgott némi halvány világosság. Semmit sem lehetett látni. S most gyors egymásutánban még négy-öt csörömpölő csattogás hangzott fel s a teraszról rekedt kiáltások feleltek. De ezek a kiáltások sokkalta gyengébbek voltak az előbbi lármánál, a többi zaj is mind gyengébb lett s körülbelül tíz perc múlva már teljes csend borult a házra.

- "Hátha mégis!... hátha elpusztult!" - kiáltotta Kuhár. Izgatottan járkált ide-oda a szobában, aztán hirtelen elhatározással az asztaloshoz lépett s valamit súgott a fülébe.

- "Nem engedem... nem engedem" - hangzott ebben a pillanatban az ágy felől, amelyben Kuhárné feküdt. Kuhár összerezzent s elváltozott arccal bámult a feleségére. Megállapította, hogy még mindig nincs eszméleténél. De azért nem merte szándékát végrehajtani. Leült egy székre s mozdulatlanul, hosszan meredt maga elé.

"Nem engedi az asszony... óh, Uram Isten, bocsásd meg bűneinket... s ments ki minket ebből a pokolból" - motyogta egyre.

De körülbelül öt-hat perc múlva megnyugodott s ekkor ismét rászánta magát előbbi tervének megvalósítására.

Lassan, halkan felkelt s lábujjhegyen lépkedve az ajtó felé indult. Az ajtó kissé csikorgott, de azért akadály nélkül kijutott a sötét konyhába. Csak mikor magára csukta az ajtót, rémlett neki, mintha felesége hangját hallaná a szobából,, mintha ez azt kiáltaná utána: "Maradj!"

A sötét konyhában tapogatódzva előreindult. A szekrényen csakhamar meg is találta a gyufát s gyertyát s botját erősen kezébe fogva, kilépett a folyosóra, gondosan, halkan magára zárva az ajtót.

Elhatározta, hogy lemegy az udvarra s megnézi... mit?... A tükör cserepeit. Az elpusztult tükörképet. Egy negyed óra óta, azóta, hogy a csörömpölések elhangzottak, teljes csend borult a házra s Kuhár reményektől, örömtől mámoros szívvel szinte biztosra vette, hogy valami olyas történt, ami tán egyszersmindenkorra véget vetett a rém garázdálkodásainak. S csak ez a remény öntött szívébe elég bátorságot ahhoz, hogy most egyedül nekiinduljon annak az útnak, amely majdnem végzetessé vált volna számára.

A folyosón gyorsan végighaladt s csak a lépcsőházban gyújtotta meg a gyertyát, nehogy valamelyik lakás ablakából meglássák. Nem mert hátranézni, amilyen gyorsan csak tudott, leszaladt a lépcsőn.

Az udvar bejáratánál megállt. Letette a gyertyát a földre s nekitámaszkodott a falnak: szíve úgy dobogott, mint egy félrevert harang, egész teste remegett, alig állt a lábán.

A gyertya néhány lépésnyi halvány fényt vetett ki az udvar sötétségébe. Tökéletes csend fogta körül.

Mikor némileg összeszedte magát, lehajolt s felemelte a gyertyát. Lábujjhegyre állva lassan, halkan, nagyon halkan előrelépett, lélegezni is alig mert. Mikor úgy két-három lépésnyivel beljebb került, megállt s magasra emelve a gyertyát, körülvilágított a szűk udvar falán.

De ekkor akkora rémület csapta meg, hogy majd leszédült a földre. A gyengén megvilágított falakon hatalmas árnyékok libbentek ide-oda, villámgyorsasággal, el-eltorzulva, majd óriásivá dagadva hirtelen itt-ott a magasban egy-egy tűzszem villámlott le s a gyertya lángja zakatolva ide-oda lobogott. A falak oly szorosan zárták körül, hogy nem lehetett elmenekülnie. Jéghideggé merevedett a teste s moccanni sem bírt.

Csak néhány perc múlva eszmélt rá, hogy a saját árnyéka az, ami oly veszettül táncol körülötte, a gyertya széllibbentette, imbolygó lángjánál s csak az udvarra nyíló ablakok csillannak meg az ide-oda vetődő fényben. De azért az ijedtség úgy megdermesztette szívét, hogy csak nagy sokára bírt újra megindulni.

Lehajolt s az udvar sárga kövezetére világítva, lassan előre indult. Rövid idő múlva meglepetve vette észre, hogy a kövön víz folyik vékony erekben. Nem tudta elképzelni, honnét eredhet, hisz két nap óta nem esett az eső. Egy pillanatra az a gondolata támadt, hogy hátha vért lát, jól odavilágított, de a lassan csorgó folyadék olyan volt, mint a víz.

Nem törődött többé vele, hisz mást keresett ő, mást szeretett volna megtalálni. S a még egyre tartó tökéletes csend csak erősítgette azt az égő, egyre őrültebb szívdobogást okozó reményét, hogy megtalálja azt, amit keres, megtalálja a tükör hulláját.

De mikor végre rábukkant a cserepekre, a csalódás oly fájdalma hasította át szívét, hogy teste elernyedt s meggémberedett ujjai közül a bot koppanva hullott a földre.

A gyertya fényében borosüvegek vastag, zöld cserepei csillantak meg a kövezeten.

Megfordult s gyorsan visszafelé indult. De ebben a pillanatban rémes, rekedt kacaj hangzott fel a magasból s rögtön utána teljes erővel felvisított a vad tivornya dulakodó lármája. S Kuhár a zajgásból mintha felesége hangját is kihallotta volna.

Futásnak eredt. Alig hogy megindult, közvetlenül feje mellett, éles süvítéssel, egy súlyos tárgy zuhant le s csapódott, ezer darabra zúzódva, a kövezetnek.

Kuhár ösztönszerűleg a magasba bámult. De csak egy pillanatra. Azután hirtelen félreugrott. A vállát súrolva egy újabb üveg zuhant le a magasból.

Teljes erejéből nekirugaszkodott s hatalmas ugrásokkal menekült a lépcsőház felé. Hallotta, amint közvetlenül mögötte - menekülését követve - súlyos tárgyak csapódtak a földnek. - A tükörkép meg akarta ölni.

Az alatt a néhány pillanat alatt, míg a lépcsőn felszáguldott s a kulccsal lezárt ajtót kinyitotta, haja teljesen megőszült.

Betámolygott a szobába, az ágyhoz vonszolta magát, kezével megtapogatta a feleségét, hogy ő-e az csakugyan, azután lerogyott a földre.

Ájulásából körülbelül egy óra múlva ébredt fel. Felesége akkor hideg mozdulatlanságban nyújtózott az ágyban, a többiek valamennyien előregörbült háttal az ablak előtt álltak. Kuhár felkelt s lassan hozzájuk vonszolódott. S csak teljes fásultsága, siketnéma érzéketlensége érteti meg, hogy az ott eléje táruló látványt komolyabb megrázkódtatás nélkül végig bírta nézni.

A háztető teraszfalán állt a tükörkép, halvány sárgán világló testtel. A roppant néma éjszakában semmi fény nem látszott kívüle, s körülötte, közvetlen közelében is, a legsötétebb homály borított el mindent.

Testének minden porcikája tisztán látható volt. Látszott a szája, ahogy mozog s hogy a mindent elkábító, százhangú, röhögő ordítás ebből a torokból ered. Karjai villámgyors mozdulatokat végeztek, kezében borosüveget tartott, ebből messzire hátragörbülő fejjel percekig ivott.

Azután vad táncra kerekedett. Térdei villámgyorsan szétcsapódva, összecsuklottak, a következő pillanatban, mint a forgószél felkapta falevél, magasra felrepült a fekete menyboltozat felé. S mind magasabbra s magasabbra rugódott, utóbb már csak mint csillag gyenge fénye látszott mérhetetlen messzeségben s percekig tartott míg visszaszállt a tetőre.

De mindig visszaszállt, nem bírt elszabadulni a földtől.

Szürkületig hallatszott a tivornya kurjongató lármája. Akkor a tükörkép már feketedő alakja még egyszer megjelent a tető peremén. A lárma egyszerre elhalt, a tükörkép mozdulatlanul állott.

Hirtelen magasra emelte karját s öklét fenyegetően, hosszan rázva, átható hangon, hogy a ház minden porcikája visszhangzott belé, kiáltotta:

"Holnap... majd holnap!"

Rögtön utána eltűnt s teljes csend borult a házra.

A lakók valamennyien még a délelőtt folyamán kiköltöztek. A ház mint a halál tanyája, elhagyatva, félelmetesen terpeszkedett a sínek mentén, szembe vele, az utca másik oldalán reggeltől estig száz és száz ember állt s bámulta a hallgató, üresen ásító ablakokat.

Kuhárék egyedül maradtak a házban. A férfi úgy viselkedett, mint valami csendes őrült, semmivel sem lehetett rábírni, hogy elhagyja a lakást, akármit is szóltak hozzá, csak az ágyban fekvő feleségére mutatott némán, s csökönyösen, lassan rázta a fejét. Mikor gyerekeit elvezették, egy szót sem szólt, csak az asszony sikított fel az ágyban.

Déltájban egy szakasz katonaság hatolt be a házba s rögtön elállta az összes kijáratokat. Kuhárék lakása elé is állítottak egy posztot.

Egy hadnagy vezetésével tíz katona libasorban megmászta a padláslépcsőt s behatolt Diró szobájába.

De a szoba üres volt. A bútorok teljes rendben álltak helyükön, tivornyának, mulatozásnak sehol semmi nyoma.

A padlásról a csigalépcsőn felmásztak a teraszra. Ott azután egymásra néztek s hirtelen valamennyien harsogó nevetésbe törtek ki.

A teraszon szerte- széjjel temérdek üvegcserép feküdt, vastag tócsákban úszott a bor. A közepén egy feldöntött asztal hevert, mellette ázott, hervadt virágok. S a terasz legszélén egy rendkívüli nagyságú széken, erős kötelekkel jobbról-balról lekötözve, hogy moccanni sem tudott, egy jókora nagyságú sertés ült a két hátsó lábán, apró, hunyorgó szemekkel, röfögve s fején, a két fülét lelapítva, egy hatalmas babérkoszorú díszelgett. S a szék körül a földön, mint valami oltár körül, halomban hevertek az ázott virágok, rózsák, liliomok s temérdek ibolya.

A Diró elfogatásánál követendő eljárást hosszú tanácskozások előzték meg. A katonaságot vezénylő hadnagy meg volt győződve, hogy valami elmebajossal van dolga s ezért óvatosan, lehetőleg erőszak nélkül szeretett volna vele elbánni. S mivel a lakók elbeszélte különös, furcsábbnál furcsább részletek felköltötték érdeklődését, elhatározta, hogy bevárja az éjjelt, az éjjel eseményeit s csak akkor fog intézkedni, ha saját szemével meggyőződik az elbeszéltek igaz voltáról. Ő maga is kissé babonára hajló ember volt s bár távolról sem hitte el mindazt, amit hallott, mégis némi borzongással, szinte kellemes borzongással gondolt a közeledő éjre.

Csak akkor döbbent meg komolyabban, mikor Kuhárt, Kuhár tiszta őszre hamvadt fejét meglátta s meghallotta, hogy ez az ember harminc éves s tegnap még dús fekete volt a haja. A hánykolódó beteg asszony az ágyban, is nyugtalanító, leverő hatással volt rá.

Miután gondosan átkutatták az egész házat, a katonaság kivonult. A hadnagy nem akarta, hogy Diró meglásson vagy csak meg is sejtsen valamit a nagy előkészületekből s ezért a ház előtt ácsorgó s csak nehezen engedelmeskedő tömeget szétoszlatta. A házban ugyan hagyott néhány posztot, de elrejtett helyeken, Kuhárék lakásában az ablak mellé két intelligens sarzsit ültetett, ő maga pedig a házzal szemközt lévő kis kocsmában foglalt helyet, amelynek ablakából kényelmesen szemmel tarthatta a kaput.

Délután öt órára mindennel elkészültek. Az utolsó éjszaka rejtelmes sötétsége lassan rákúszott a magányos házra s a csendesülő utcára. A hadnagy türelmetlenül, bajuszát rágva ült a kocsma ablakában s egyre növekvő izgalommal leste a kaput s az utcán sötéten mozgolódó alakokat. A házmesterné mellette ült, ő neki kellett a hadnagynak ismeretlen Diró személyazonosságát megállapítani. Az asszony egyre beszélt.

"... tetszik tudni, tiszt úr", mondta "ha az nem volna a tiszta színigazság, amit beszélek, de hisz majd meg tetszik látni, hát lesülne a bőr az arcomról, isten engem úgy segéljen, mert én nem vagyok afféle pletykahordó, kinek a más becsülete, mint a mosogatórongy... pihá az olyanokra... de amit én mondok, az a színarany igazság...

mert hogy mindjárt mondtam, mikor beköltözött, hogy nekem nem tetszik a formája, de hát én nem tehetek róla, nekem mindenkit el kell fogadnom, aki megfizeti a bérét s ő ellene nem volt panasz, mindig rendesen fizetett, mint valami gavallér... finom úri ember volt ebbe a tekintetbe...

a szeme, tetszik tudni, olyan ijesztő volt, mint a macska szeme éjjel, ha rosszba sántikál a tetőkön. mikor először bejött hozzám s megláttam... mi az?... mondom magamnak... mi baja van ennek az úri embernek?... mert, tetszik tudni, bejött hozzám s kérdi, hogy mibe kerül a szoba, egyszerre csak a díványra néz s úgy megijed, hogy megrángatódzik a teste s gyorsan elfordul... magam is megijedtem, mert azt hittem, hogy patkányt látott,... akkoriba nagyon elszaporodtak épp... pedig én tisztán tartom a lakást, azt senki sem mondhatja rám, hogy így meg úgy, elhanyagolom a kötelességemet... mondom, azt hittem, hogy patkányt látott s odaugrok a díványhoz s fölkapom a fiam katonaholmiját s jól megrázom, de nem volt abban egy fia patkány sem... nem volt azon a díványon semmi, csak az a katonaholmi, meg egy kard, a fiam őrmesteri kardja... hát attól csak nem ijed meg egy felnőtt ember?...

egyszer meg az történt, még a legelején, hogy ideköltözött, hogy bejött az udvarba, egy széket is hozott, s az egyik sarokba, ahol egy kis homokbucka van nem tudom már mióta, oda leült s botjával piszkálgatta a homokot, rajzolgatott, amíg csak be nem esteledett, aztán elment. Közbe én egyszer a háta mögé sompolyogtam, hogy megnézzem, mit csinál, de elküldött, hát amikor elment, még egyszer odamentem... nem mintha kíváncsi természetű volnék... csak épp dolgom volt arra felé, hát mondom, megnézem még egyszer, mit művelt az az úriember, ha már arra járok... hát egy emberi figura volt a homokba rajzolva, de olyan szépen, hogy rögtön megismertem hogy a saját ábrázatát mesterkélte a homokba, csak nagyon szomorú volt, olyan volt, mintha sírban feküdne s a feje fölött ez az írás volt, ni!... ezt azért írtam föl akkor, mert azt akartam, hogy ha meghalok, hát nekem is ezt tegyék a sírkövemre, mert nagyon szép gondolni kell még az ilyesmire is annak, akinek olyan rongy ura van, mint nekem... mert bíz' az a halálom után se törődik majd velem..., de hát most már nem kell az írás... juj! még halottaimból is felébrednék, ha ezt tennék a fejemhez...

A bugyellárisából egy gyűrött cédulát szedett ki. A hadnagy szórakozottan olvasta: "Itt nyugszik a halhatatlannak mondott akarat, kit ma saját kezűleg temetett el az Úr és a lélek üdvére s tiszta s feddhetetlen testem bizonysága szerint, mindörökre, ámen!"

Összegyűrte a cédulát s zsebre dugta. Türelmetlenül bámult ki az ablakon az egyre sötétedő utcára, a házmesterné vég nélküli fecsegése módfelett izgatta. De nem látta meg azt, akit keresett s kit a személyéről adott leírások alapján egyedül is felismerhetni hitt, az utcán általában alig járt valaki, azóta, hogy a sötétség beállt, emberek s kocsik messzire elkerülték a hírhedt házat.

Átbámult a fekete falra s hitelen összerezzent, az egyik ablakból váratlanul világosság csapott ki az éjszakába s mint egy óriás egyetlen tűzszeme, fenyegetően izzott s bámult. de rögtön eszébe jutott, hogy valami munkás, valami parkettmunkás - igen Kuhár! - a lakásában maradt - persze! annak az ablaka világosodott.

Rövid idő múlva egy káplár kereste fel s jelentette, hogy a mellékutcában elhelyezkedett huszonnégy főnyi szakaszból három ember hirtelen nyomtalanul eltűnt. Az egyiket látták, mikor eltávozott, azt hitték róla, hogy csak félremegy, de nem jött vissza. A másik kettővel pedig - nevüket nem ismeri - nem tudja, hogy mi történt.

A hadnagy valamit morgott a bajusza alá s avval elküldte a káplárt. De ez már egy negyedóra múlva ismét visszajött, rémült arccal s egész testében reszketve. Újabb hat ember szökött meg tudta nélkül -, nem értette a dolgot, ilyesmi még nem történt vele.

"Tán az ördög szállt beléjük" motyogta s elmondta, hogy az egyik öregebb baka hirtelen rosszul lett s le kellett fektetni egy ház kapujában. Mialatt ő és a firer úr körülötte foglalatoskodott, azalatt lógtak meg a bakák. S el se tudja képzelni, hogy eshetett meg a dolog, hisz csupa öreg, derék népföldelőről van szó, akiket jól ismer s kik még ilyet soha nem tettek.

A hadnagy káromkodva az asztalra csapott, a sárga földig lehordta a káplárt. S csak később, mikor dühe csillapodott, bámult el az ügyön. Már arra is gondolt, hogy személyesen megy el az emberekhez s rendbe szedi a dolgukat, de aztán mégse merte egyedül a házmesternére bízni a kapu felügyeletét. Kibámult az utcára, mérgelődött s már bánta, hogy önként - kíváncsiságból - elvállalta ezt az ügyet, amelyből majd bizonyára egy csomó kellemetlensége fakad.

- Vajon mitől ijedtek meg ezek a bakák? - jutott eszébe s könnyed borzongás szaladt át a hátán.

Az idő lassan telt, rémületes lassúsággal. Az éjszaka sötét mélyéből szél süvített elő s végigseperve az utcát, magasra verte fel a port. Azután lassan, vastag cseppekben megeredt az eső, a szél ráverte a vizet a kocsma izzadt ablakára s néhány perc múlva homályosra borult az üveg.

A hadnagynak ki kellett mennie az utcára, hogy szemmel tarthassa a kaput. Fázósan, dühösen összébb húzta a köpönyeget, elátkozta a pillanatot, amikor eszébe jutott, hogy magára vállalja ezt a feladatot. A kövér házmesterné dideregve állt mellette, hangosan, kellemetlenül vacogva fogaival. Az utcáról a megeredt zápor minden élő lelket elűzött.

A hadnagy körülbelül egy negyedórája ázott már a kocsma ajtaja előtt, mikor az utca végén egy fekete alak bukkant fel hirtelen. Gyorsan közeledett, már néhány pillanat múlva ki lehetett venni, hogy szalad, hosszú léptekkel, sebesen szalad. A hadnagy önkénytelenül előrehajolt, amikor a karján hirtelen szorítást érzett, a házmesterné ragadta meg s izgatottan súgta a fülébe: "ő az, ő az!"

A hosszú alak ekkorára elérte a ház kapuját. Itt megállt, néhány pillanatig mozdulatlanul állt. A hadnagy a sötétségben nem tudta kivenni, hogy arccal, vagy háttal fordul-e feléje. Ekkor az alak hirtelen kinyújtotta karját s mereven feléjük mutatott, egyenesen arcuknak célozva hosszú kezével. S mintha valami nevetést is hallott volna a hadnagy az utca túlsó feléről. A házmesterné halkan felsikított, felkapta a szoknyáját s a kocsma ajtaját felrántva, egy esetlen nagy ugrással bemenekült. Addigra az alak már eltűnt a kapu sötéten tátongó mélyébe.

A hadnagy gyorsan felocsúdott első meglepetéséből. Átszaladt a kapuhoz s miután egy-két percig várt, maga is bement a házmesterék lakásában elhelyezett egyik posztot elküldte a szakaszért. De nem várta be, míg ez megérkezik, hanem - zsebében megtapogatva a revolvert - lassan, lábujjhegyen lépkedve, felfelé indult a lépcsőn.

Tökéletes csend feküdt végig az ürességtől kongó házon. A hideg lépcsőházat gyengén világították meg a gyéren elhelyezett petróleumlámpák s a hadnagy összeszorított fogakkal, meg-megborzongva nézte a falakon végigtáncoló, imbolygó, nagy árnyékát. Ekkor érezte meg először, hogy fél, hogy rettenetesen fél. Eszébe jutott Kuhár megőszült feje.

Mikor az első emeletre ért, szíve vadul elkezdett kalapálni. Valami jajongásfélét hallott a magasból. Lába gyökeret vert a földben, egy hideg kéz szorította marokra szívét s haja ezernyi tűheggyel szurkálta merevülő fejbőrét. Végre felhallatszott a szakasz érkezésének zavaros, letompított lármája. A hadnagy áthajolt a korláton, hogy lekiáltson, de torka összeszorult, még csak krákogni se bírt. Elhatározta tehát, hogy idefenn megvárja őket. Neki támaszkodott a falnak s revolverét kihúzta zsebéből.

De hiába várt, senki sem jött. Alul a földszinten lassanként elhalt a zaj, egy-egy tüsszentés, torokreszelés hallatszott még - a poszt úgy látszik rosszul továbbította a parancsot - a katonák valamennyien lent helyezkedtek el s úgy látszik eszük ágában sem volt, hogy őt kövessék.

A hadnagy dühöngött s dühöngött saját gyávaságán is. S hirtelen elhatározással újra előre indult. Minél feljebb ért, annál tisztábban hallatszott a halk jajongás. De nem állt meg, ellenkezőleg! meggyorsította lépteit s szinte rohanva tört be Kuhárék lakásába, ahol két megbízható erős emberét tudta.

Akkor vette csak észre, hogy a jajongás innét ered. Az ágyban fekvő asszony sírt hangosan s jajgatott, karjaival furcsa mozdulatokat végezve a levegőben. Kuhár mellette ült, fejét térdére hajtva, fehér haja szinte világított a sötétes szobában, teste vonaglott nagy fájdalmában. A két katona némán ült egymással szemben az ablak mellett s csak mikor a hadnagy rájuk nézett, tápászkodtak fel szalutálva, lassan, fáradtan.

A pályaudvarról tolató mozdony zakatolása, forró pöfékelése, majd éles füttyök hallatszottak fel. S az emberi erőnek ez a hangja, emberek közeledésének tudata egyszerre felfrissítette a hadnagy petyhüdt lelkét. Leszakította tekintetét a beteg asszony hánykolódó testéről s a katonákhoz fordult.

"Látták?" kérdezte s ijedten hallotta idegenül csengő, rekedt hangját.

"Igenis! felment."

Egy pillanatig elgondolkodott. Szórakozottan kihúzta az órát zsebéből s összehasonlította a fali órával. Aztán Kuhár fehéren fénylő hajára tévedt tekintete s eszébe jutott, hogy azt feketére lehet festeni s akkor semmi nyoma sem marad majd ennek a történetnek. De hátha meghal az asszony? Megborzongott, hideg volt, fázott, a szél dühösen csapta a hosszú esőfonalakat a zörrenő ablaknak. A mozdony zakatolása hirtelen elhallgatott, embertelen, hideg csönd borult a házra.

"Hát akkor induljunk!"

Egy csöppet sem csodálkozott azon, hogy a két katona kelletlenül néz össze s hogy épp csak a látszat kedvéért mozdulnak meg lomhán. Belsejét rázta a félelem s szemében valami melegség gyűlt össze. Sírni szeretett volna.

"Én megyek a hadnagy úrral!" szólalt meg a háta mögött egy töredezett hang. Kuhár felkelt s az ajtó felé lépett.

"Valami fegyvert hozzon magával!" szólt rá a hadnagy. De Kuhár csak legyintett a kezével.

"Minek az!" mondta mély, fájdalmas hangon s fedetlen, meghajtott fővel, puszta kézzel lassan előre indult.

A folyosón hideg szél sivított végig s arcukba csapta a fagyos esővizet. A hadnagy meggyújtotta a villanyos zseblámpát, hosszú, sivár fénykéve vetődött végig a fekete levegőn, a szemközti falon ide-oda lengő, remegő fénypontba gyűlve össze. Itt-ott megcsillantak a nedves falak.

Kuhár lassú, egyenletes léptekkel haladt előre A hadnagy nem bírta megérteni, hogy miért vállalkozott ez a már annyira megviselt ember önként erre a - most már ő is úgy érezte - veszélyes s borzalmas útra. S hogy ő maga miért vállalkozott rá? Hisz ha csak egy közönséges, dühöngő őrülttel kerülnek is szembe, az se számít mulatságnak épp... de még egyéb is történhetik!... vajon micsoda?

Lépéseik kongva visszhangoztak az üres házban. - Halkabban kéne járni - gondolta a hadnagy, de aztán mégse szólt. - Minek az? - Valami ernyedt bágyadtság feküdte meg a tagjait.

Kuhár megállás nélkül fordult be a lépcsőházba. A hadnagy kezébe vette a revolvert s lecsattantotta a biztonsági zárat. Elhatározta, hogy inkább lelövi, minthogy neki csak a haja szála is meggörbüljön, elhatározta, hogy az első gyanús mozdulatra azonnal lelövi, egy pillanatig sem vár, mit bánja ő!...

A vasajtó csillant meg hirtelen a lámpa fényében s ugyanabban a pillanatban a hadnagy orrát megütötte a padlás dohos, száraz szaga.

- Tehát itt volnánk! - gondolta s keze nagyot remegett, a fénycsóva cikázva futott végig a falon.

De Kuhár nem nyitotta ki a vasajtót, hanem oldalt lépett.

- Azt akarja, hogy én lépjek be elsőnek! - gondolta hirtelen támadt gyűlölettel a hadnagy.

Rávilágított Kuhárra s akkor látta, hogy az egy ablak mellett áll s kihajol rajta.

"Mit csinál?" kérdezte halkan a hadnagy.

Kuhár mozdulatlanul bámult ki a fekete, nedves éjszakába. A hadnagy is kihajolt.

Mélyen alattuk, a csillogó sínhálózat között, ezernyi tündöklő fény remegett. A nagy ívlámpák éles fényében szürkén peregtek az esőfonalak, szél zúgott végig a hosszú síkságon. Messze a pályaudvar tájékán homályos, veres-sárga fényáradat emelkedett az égnek. S közvetlenül az ablak alatt egy óriási mozdony állt, ívlámpa világította meg belsejét, amelyben valami kis fekete alak hánykolódott sebes mozdulatokkal, a katlanból kicsapódó tűz vörhenyes lángja egy-egy pillanatra megvilágította fakó-fekete arcát. A kerekek közül éles szisszenéssel tódult ki a fehéren fénylő gőz.

Kuhár végigsimította homlokát, azután hátralépett.

"Imádkozni!" mondta halk hangon s letérdelt. Összekulcsolta kezét, feje legörnyedt, ajka hangtalanul, hosszan mozgott. A hadnagy bámészkodva nézett rá. Az ezüstösen fénylő, mélyen lehajtott fej alázatosan hajladozott előtte.

Azután felkelt s gondolkozás, habozás nélkül - mintha minden félelem kiszállt volna testéből - az ajtóhoz lépett s lassan, de határozottan kinyitotta. A vastengely csikorogva fordult.

Diró szobája tárt ajtóval feküdt előttük. A petróleumlámpa gyenge fénye csak homályosan világította meg a szoba belsejét, a hadnagy kissé előrelépett, hogy jobban lásson. De már a következő pillanatban iszonyú kiáltással hátraugrott s megkapaszkodott Kuhárban.

Úgy látszik épp abban a pillanatban nyitottak be, mikor a tükörkép élete kivált Diró testéből.

Diró katonaruhában mereven, mozdulatlan, szinte élettelenül terült el a tükörrel szemben álló karosszékben. Teste fölött valami halvány pára libegett egy pillanatra, majd rácsapódott a tükörre.

A kép lassan vált ki a tükörből. Elébb az arc szállt le az üveg sima felületéről s a levegőben lógva ide-oda libegett. Fokozatosan egyik testrész a másik után röppent az arc alá, végre egyenesen, szilárdan állt. De ekkor még élettelen volt. S csak néhány pillanat után ömlött szét tagjaiban a halvány-sárga fény, mint a vér az erekben s ekkor megmozdult, lassan, mint aki ájulásból ébred, lassan, nagyon lassan kinyújtotta tagjait és nyújtózkodott.

A hadnagynak földbe gyökeresedett a lába. A rémülettől tátott, hápogó szájjal bámult Kuhárral, aki előrehajolva, üveges szemmel meredt maga elé.

"Őrület... őrület" sziszegte a hadnagy s a fejéhez kapott. A tükörkép megindult s a szoba egyik sarkába röppent. A tükörben üresen látszott a karosszék.

A percek úgy múltak el, mint hosszú, gyötrelmes évek. A pályaudvar felől néha behallatszott a vonatok sípolása, az ablak egy repedésén befújt a szél s meg-meglobogtatta a petróleumlámpa lángját.

Annyit meg lehetett állapítani, hogy a tükörkép nem látja őket vagy legalább is nem vesz róluk tudomást. Különben is úgy látszott, mintha valami fontos dolga volna, egyik sarokból a másikban termett, villámgyorsan cikázott át a szobán, de valami határozott terve volt, mert a bútorokat ide-oda tologatta s különböző tárgyakat cipelgetett egyik helyről a másikra.

Ez a rendezgetés körülbelül tíz percig tarthatott, ámbár Kuhár s a hadnagy megbízhatatlan időérzéke legalább egy órai tartamúra becsülte, holott a katonák egyöntetű állítása szerint összesen legfeljebb egy óráig voltak fenn a padláson. Máskülönben is, kettőjük vallomása sok mindenben ellenkezik Kuhárnak a tükörképpel való táplálkozásáról szóló első vallomásával is. Így ennél az első találkozásnál - s ez a legfontosabb eltérés - a tükörkép önálló élete alatt a test maga önkívületi állapotban, mozdulatlanul feküdt a karosszékben, míg a mostani vallomásból az következik, hogy mindketten önálló s egymástól független életet éltek, külön-külön mozogtak, beszéltek s haltak.

Nem! Haláluk mégse lehetett egymástól független!

Mikor a tükörkép elkészült a rendezgetéssel, a karosszékben ülő test mellé állt s föléje hajolva, az arcába nézett. Valami gyengédség volt abban, ahogy föléje hajolt - mondta a hadnagy. - Búcsúztak egymástól - állította Kuhár.

Percekig mozdulatlanul hajolt föléje. S hirtelen, mintha villany rángatná tagjait, kiegyenesedett, vad táncba kezdett. Hihetetlen sebességgel rugódott a magasba, karja, lába, minden testrésze villámgyorsan mozgott, néha szinte csak valami egybefolyó fénysávnak látszott, úgy röpült a szoba egyik sarkából a másikba. A szekrény tetején termett összegubbaszkodva, majd az asztalon állt egyenesen, a lámpán lógott már, a ruhafogas tetején ült a következő pillanatban. Hörgésszerű vad hangok hallatszottak a szobából, a tükörkép egyre növekvő félelmetes dühének hangjai.

Hirtelen megragadta a szekrényt s átölelve, forgolódó, rikoltó táncban kivitte a szoba közepéig. A szekrény döngve csapódott a földnek s már az asztal röpült s már a fogas, sebesen keringve a levegőben, koppanásokkal, döngve, neki- nekicsapódva a falnak. A tükörkép fénylő alakja mint egy égő ostor suhogott a levegőben.

S mialatt pörgött a vad tánc, a karosszékben ülő test lassan kiegyenesedett s mérhetetlen dühtől s gyűlölettől eltorzult arccal felállt.

"Nem mered... gyáva kutya!" ordította egyszerre a tükörkép teli szájjal s kinyújtva magas alakját, mozdulatlanul megállt az ablak előtt. A párkányon álló lámpa átsütött derekán.

A test lassan feléje emelte kezét melyben egy revolver csillogott.

A hadnagy felordított s ájultan dőlt Kuhárra.

A következő pillanatban éles dörrenés hallatszott, rögtön utána a kéthangú rekedt ordítás, mint a földrengés, végig az egész utcán nem volt ember, ki ne hallotta volna. Kuhár hátratántorodott s az ájult hadnaggyal együtt levágódott a földre.

A földön fekve még hallotta, hogy egy harmadik test is lezuhan s hogy a tükör cserepei éles csörömpöléssel esnek a padlóra.

Reggel felé találták meg őket ebben a helyzetben. Csak hosszas költögetés után ébredtek fel halálszerű ájulásukból.

A szoba közepén Diró feküdt, átlőtt szívvel, holtan. Körülötte a bútordarabok egymás hegyén-hátán, szemben vele a tükör cserepei.

Kuhár felesége még az éj folyamán hirtelen meggyógyult. Úgy kilenc óra tájban, mikor a kéthangú kiáltás utoljára felhangzott, egyszerre felült az ágyban s kezével halántékát végigsimítva, lassan így szólt:

- Elment. -