Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám · / · Figyelő

Fenyő Miksa: Wissenschaftliches Leben, Literatur, bildene Künste
Von Universitäts prof. Dr. Bernhard Alexander

Ezen a címen ismerteti Alexander Bernát a magyar tudományt, a magyar irodalmat és művészetet abban a vaskos kötetben, melyet a magyar Waffenbrüderliche Vereinigung “Ungarn" címen adott ki. A kiadó egyesület szeme előtt olyasvalami lebeghetett, hogy német szövetségesünk helyes képet írhasson magának a magyar viszonyokról és pedig úgy a gazdasági, mint a kulturális viszonyokról. Érdemes vállalkozás és nem érdemtelen a munka, mellyel a célt megközelíteni igyekeznek. A legkevésbé szerencsés része a kötetnek éppen Alexander Bernát munkája, akiről egyébként megtudjuk, hogy a filozófia tanára a budapesti egyetemen, “aber seit vielen Jahren auch der Literatur und Kunst Ungarns kritisch und erklrend die Stunden seiner Musse widmet".

A német érdeklődő és művelt olvasónak a magyar irodalomról - mert Alexander munkájának csak erről a fejezetéről kívánunk szólani - egyáltalán nem ad képet, de még csak benyomásokat sem, az a száguldó seregszámla, melyben Alexander Bernát irodalmunk “jeleseit" elvonultatja. Szó sincs róla, a feladat amelyre vállalkozott, nem könnyű, irodalomfilozófiai rendszer nélkül, valami centrális gondolat nélkül, meg sem oldható. Aki ilyen feladatra vállalkozik, annak filozófusnak kell lenni, a gondolkodás kedvelőjének s birtokában ama mágiás tudománynak, mellyel a szellemi élet legkülönbözőbb formájú megnyilatkozásait közös nevezőre lehet hozni, hogy mindaz, ami lényegük, a Ding an sich bennük kiemelkedjen, szembetűnjön, gondolkozásra késztessen, persze az adatoknak, a részleteknek - gyakran sajnálatos - rovására. Babits Mihály tanulmánykötetében a magyar irodalomnak a világirodalomhoz való vonatkozásairól írt essay-je iskolai példája ennek a módszernek. A centrális gondolat - persze költőnek, filozófusnak és kritikusnak kell lenni e szempont megtalálásához - tűnik először szemébe Babits Mihály tanulmányában az olvasónak, mint Szent Péter templomának kupolája Róma horizontján, - hogy aztán közelebb menve minden probléma, mely felvetődik - templomok, paloták, terek, oszlopok - ehhez méressék, erre vonatkoztassék. Ami részlet így elvész az olvasó számára, az e rendszer nélkül - vagy egy másik az egész tárgykört, eszmekört átfogó rendszer nélkül, melyet megtalálni az író dolga - különben is értéktelen az olvasó számára s csak ha az egészet áttekintette, ha az egész a maga egyetemes karakterével megfogta, akkor fog érdeklődni az olyan adatok után is, hogy Baksay Sándor “abseits von den bisher genannten steht", hogy Pekár Gyula “fruchtbar és farbenreich" (“doch soll er weiter unten noch gewürdigt werden"), hogy Julius v. Vargha “ewig jung" és Ábrányi Emil “feurig", s Farkas Pál anmutig és Oberleutnant. Alexander Bernátot ezúttal is cserben hagyta foglalkozása - a filozófiát értem - s a lexikális adatok tengerét - valamely igyekvő hallgatója által kicédulázottakat - zúdítja a német olvasóra, rendszer nélkül, gondolat nélkül s bátran hozzátehetjük meggyőződés nélkül. Mert lehetetlen feltenni Alexander Bernátról, aki okos ember, hogy ne tudja azt, hogy ez a még csak nem is tarka összevisszaság a német olvasót nem érdekli s ez a Szinnyey bácsi tízezerét lefőző névsokadalom inkább elrettenti attól, hogy valaha is közeledni próbáljon a magyar irodalom problémáihoz. Bennünk az a gyanú támadt, hogy ez a száguldó irodalomtörténet nem is annyira a németeknek készült, hanem a magyaroknak, sógoroknak és komáknak, akiknek a szolgálatokért miket tettek vagy tehetnek, társadalmi állásukért (Vargha Gyulánál szükségesnek tartja odaírni: “bis vor kurzem Staatssecretär im Handelsministerium") egy-két jó szó kijár: csak így érthető, hogy íróknak, kik nekünk magyarok számára sem jelentenek értéket s akiket minden okunk megvan a külföld előtt eltitkolni, a legzamatosabb jelzők járnak ki (olyikra többször is visszatér a szerző, “er soll weiter unten noch gewürdigt werden") de a szegény Cholnoky Viktornak, aki leginkább az a magyar szellem, mely a németségnek is jelenthet valamit, vagy Schöpflin Aladárnak, aki zumindest eine solche “Aussicht auf fruchtbare Kontinuität eröffnet", mint teszem Horváth János, aki talentuma dacára sem tud bizonyos korlátoltságokból kigabalyodni, ezek számára egy árva mondat sem jut, Péterfy Jenőnek, akit Vischer is bizonyára szívesen olvasott volna a “genialis" jelző. Ismétlem, el tudok képzelni egy kitűnő ismertetést irodalmunkról a külföld számára az itt említett nevek nélkül is, de amikor az ismertetés éppen csak lexikális teljességet keres, s jeles és jeltelen nevek unalmas filmjét berregteti le előttünk, akkor az ilyen neveknek nem volna szabad hiányozniuk. (Persze Alexander dolgozata mivel sem volna különb, ha erről a három névről meg is emlékezne).

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy barátairól, - sógorokról, komákról, - meg általában mindazokról, akiket felvonultat, valami jellemzőt tud mondani Alexander dolgozata. Mit jelent az és kinek jelent valamit, hogy “der patriotische Klang ertönt mit ergreifender Kraft und Innigkeit auf der Leier Alexander Sajó's, dem man es anmerkt, dass er nur singt, wenn das Herz ihm eingiebt."? A német olvasónak nem azt kell-e kiéreznie az ilyen jellemzésből, hogy egy Theodor Körnerrel van dolga (nem a belső értékre gondolok, hanem a jelentőségére), és hogy a többi magyar író a könyökéből énekel. Sajó Sándor az egyetlen, aki akkor énekel, mikor a szíve diktálja. Vagy mit gondoljon a nevek e Walpurgis éjszakájába beleőrült német, amikor Jakab Ödönről azt olvassa, hogy “kernungarisch im Fühlen und Denken". Azt kell gondolnia, hogy íme ez az az író, akinek művészetén keresztül a leginkább megközelítheti a magyar költészet lényegét: ami különös s megkülönböztető érték a magyarságban van, azt Jakab Ödön versei revelálják majd. És így tovább: az egyik “anmutig", a másik “ganz eigen und in der guten grossen Tradition" a harmadik “rein in der Form, leicht im Fluss"... egy fejbiccentés, egy-egy jó szó, néha persze kalaplengetés is (főleg ha akadémikusokról, politikusokról, lapkiadókról van szó) kijár az íróknak.

Kritikai talentuma egy helyen ütközik ki Alexander Bernátnak, ahol a Nyugatról és a Nyugat köréről beszél. Itt megpróbálkozik valami összefogó gondolattal, itt a nevek mellékessé válnak, az irodalomfilozófiai szempont nyomul előtérbe. Semmivel sem dokumentálhatjuk úgy Alexander dolgozatának ürességét, mintha a Nyugatról szóló fejtegetéseivel egy kissé bővebben foglalkozunk. A Nyugat és ami körülötte van, arról Alexander a következőket tudja: “eine grössere modernistische Bewegung in der jüngsten Literatur", “über die Richtung der Zeitschrift lässt sich nicht bestimmtes sagen, da der Redakteur fast schrankenlose Freiheit der Individualität verkündet." Ennyit tud Alexander a Nyugatról, s ezt is a rosszallás hangján említi meg, holott néhány passzussal előbb Kosztolányiról szólva azt mondja, hogy a Nyugat köréhez tartozik, de talentumának ereje és eredetiségénél fogva nem fogható esztétikai dogmák jármába. Míg tehát itt olyas valamit sejtet, hogy a Nyugat sajátos esztétikai dogmák foglalatja - melyet nem helyesel, mert hiszen Kosztolányiról dicsérettel említi meg, hogy a Nyugat esztétikai dogmáit magára kötelezőnek el nem ismeri -, addig a Nyugat fent idézett elemzésénél kifogásolja az esztétikai dogmák, a “határozott irodalmi program" hiányát s Ignotust meg is rója szerkesztői elvéért, mellyel az egyéniség korlátlan szabadságának tiszteletét vallja (egyebet nem is tud Ignotusról). Hát már most mi mit tegyünk? Ha például meg akarnánk javulni, s azt ambicionálnók, hogy az “Ungarn" kötet jövő kiadásában Alexander Bernát rólunk is megírja, hogy “feurig und formgewandt" meg “in der Tiefe schürfend", szóval hogy a mi vállunkra is ráveregessen, hogyan döntsük el, hogy melyik is a helyes út, melyik felfogás találkozik Alexander jóváhagyásával: a dogmáké vagy a művészi szabadságé?

Addig is, míg ezt Alexander Bernát eldönti számunkra, figyelmébe ajánljuk azokat a vallomásokat, melyeket a Nyugat hivatásáról lehet nyolc esztendeje, Ignotus mondott: “A Nyugat elsősorban azért s arra alakult, hogy visszaszoktassa a közönséget az irodalomhoz s a közönség visszaszokjék abba az erkölcsös állapotba, melyben azt, hogy mi az írás, maga az író szabja meg s ha valaki tehetséges s ha van mondanivalója s ha meg tudja csinálni, amit akart, akkor ő író, költő, művész, akár kellemetlen vagy új is mondanivalója s a maga kedve szerint alakítja, nem pedig a hagyomány tanítása szerint. Azt, hogy az író önjogú lény, ki elé csak tehetsége szab törvényt, azt, hogy az irodalom autonóm terület, melynek törvényei belülről alakulnak s nem szoríttathatnak rá kívülről, azt, hogy a művészetet nem dirigálni kell, hanem inspirálni s nem fegyelmezni, hanem tisztelni s azt, végre, hogy a művészet csak akkor lehet hasznos és politikai, társadalmi vagy nevelési célokra hasznosítható, ha maga nem törődik semmi egyébbel, mint önmagával s nincs egyéb célja, mint az, hogy legyen: mindezt sikerült a Nyugatnak elismertetnie." Ebből, nemde, senki sem olvashat ki vasöklű esztétikai dogmákat, de nem olvashatja ki azt az ideál nélküli valóságot sem, melyért Alexander Bernát a Nyugatot lesajnálja? E program következetes keresztülvitelének köszönheti a magyar irodalom, hogy a tehetségek egész sora felszabadult az alól a lidércnyomás alól, mellyel minden igazi művészi törekvésre a hivatalosan fémjelzett, művészi és erkölcsi ideáljaiban eleve megszabott, hagyománytisztelet és utánzás között különbséget tenni nem tudó irodalom nehezedett: írók végre mertek önmaguk lenni, feldönteni merték - nem azokat az ideálokat, melyeket elmúlt idők nagy magyar íróiból senki különben meg nem értett, mint a Nyugat írói, hanem azokat a korlátokat, melyeket kis magyar esztéták, kritikusok a maguk vakondok látókörük határán a földbe ástak. Ebből a merésből, az önmagához való hűségből lett különösképpen a Nyugat lírikusainak nagyszerű termése, melyhez fogható jelenséget az utolsó esztendőkben más nyelvű irodalmakban alig találunk.

Hogy akinek a Nyugatról ilyen kevés fogalma van, (vagy ami van, azt ilyen mérgesen titkolja el a németek elől), az íróiról sincs mondanivalója, azon nincs mit csodálkoznunk. Egyedül Hatvany Lajos báróról szól reverenciával, Ignotusról csak annyit tud: “der Redakteur der Zeitschrift ist Hugo Veigelsberg, der sich Ignotus unterzeichnet", Adyról, hogy “sicherlich kein unbedeutendes Talent, er erinnert an Verlaine und an ähnliche Deutsche", Móriczról, der von Verlaine und Genossen nichts wissen will (mit jelent ez a badarság?) ungarisches Leben und Treiben im Dorf mit Vorliebe und Geschick zeichnert, s Babits Mihálynak éppen csak a nevét említi. Tizedrangú írók számára a legváltozatosabb jelzőket kellemeteskedi elő, csak a Nyugat írói számára tartotta fenn azt a disztinkciót, hogy semmit sem mond róluk. Ignotusról annyit, hogy Veigelsberg Hugó és Babitsról, hogy kitűnő fordító, aki leginkább igyekszik a német és francia kultúra áramát a mi kultúránk medrébe terelni. Hogy a németek előtt valahogy kimagyarázza, amiért ez ürességeket elébük tálalja, azzal kápráztatja őket, hogy “die Neue Deutsche Rundschau ist von grossem Einfluss auf die Schriftsteller deS Nyugat". Nem mondaná meg Alexander Bernát, hogy kire: vajon Ignotusra, vagy Adyra, vagy Babitsra, Móriczra, Szomoryra, Kaffka Margitra, Színi Gyulára, Gellért Oszkárra, Kosztolányira, Tóth Árpádra, kire?

És így van ez Alexander Bernát dolgozatában elejétől végig, a drámairodalomról szóló részben ugyanaz a rendszertelenség és gondolatnélküliség, üres jelzők, melyek az unalomig megismétlődnek (“anmutig", “feinsinnig", “tiefgedacht", “mit besonderer Kunst gezeichnet", “höchst begabt") s aszerint, hogy az illetőnek mi a társadalmi állása, bővülnek ki nem kevésbé semmitmondó mondatokká. Ha még nem késő, a kiadó “Bajtársi Szövetségnek" fel kellene vásárolni a kötet összes példányait, német kézbe Alexander Bernát dolgozatának nem szabad kerülnie.