Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám · / · Balázs Sándor: Kisváros

Balázs Sándor: Kisváros
V.

A vacsorához nem hívtak más vendéget, csak ők hárman voltak. Az asszony és az ura ritka kedvességgel fogadták Tibort. Különösen Ilonka - ó, ma egészen más volt. Mert Ilonka szilárd elhatározása, hogy többé nem törődik vele, csak egy napig tartott, másnap már hiányzott neki, látni szerette volna s az az utcai találkozás megdöbbentette. Haragszik, zokon vette szegény szerelmes kis fiú, hogy olyan hideg volt hozzá, ki kell békíteni. Ezzel még nem vét a tisztesség ellen és arról természetesen szó sem lehet, hogy ő most vénségire... de... Ki kell békíteni. Ezért beszélte rá az urát, hogy hívják meg vacsorára.

- Ilyen hamar? - kérdezte Károly.

- Essünk át rajta - vont vállat az asszony és lenézett a cipőjére.

Most, hogy Tibor itt ült vele szemben, most sem mert sokszor ránézni, félt, hogy elárulja magát, mennyire örül, hogy itt van, pedig azt nem szabad neki tudni, megint remélne és azt nem akarja. Így is érezte, amint vékony bőrén átsüt a tekintete, ennek csak egy parányi biztatás kellene, hogy megint elveszítse az eszét. Kedves.

Vacsora után bementek az úriszobába, a bőrszékekbe, ahol a múltkor ültek.

- Egyebütt volt-e már vizitelni? - kérdezte az asszony.

- Még nem - mondta Tibor. Még nem. Tudom, hogy kellene, de nem visz rá a lélek.

- Azt rosszul teszed, öcsém - szólt közbe Károly.

- Miért?

- Hát azért, mert... mert egyáltalán nem értem, hogy a mai fiatalság mért irtózik annyira a viziteléstől. Hiszen nincs érdekesebb, mint az embereket megismerni! Ugye, te szeretsz mászkálni, hegyet-völgyet, fűt-fát, a természetet sietsz fölkeresni, nem sajnálod a fáradságot, izzadsz, megázol, rontod a cipődet meg a ruhádat, de az emberekért sajnálsz annyi kellemetlenséget elviselni, amennyibe egy zsakett fölvétele kerül. Mert az az öt perc, amit egy-egy helyt töltesz, igazán nem számít.

- Igen, de a természet nem unalmas, nem gonosz és mindig megbízható jó barát, nem úgy, mint az emberek - válaszolt Tibor.

- És öt perc alatt nem sokat lehet az emberekből megismerni - segített neki az asszony.

- Öt perc is több, mint semmi perc. És a jó szem ezalatt is eleget lát. És hogy az emberek rosszak? Nem mind. Különben is mit törődsz ezzel? Nem kell nagyon érzékenykedni, pláne, ha nincs közöd hozzájuk. Úgy kell venni őket, amilyenek. Egyik jó, másik rossz, egyik magas, másik alacsony. Ez is hozzátartozik a változatosságukhoz. De valamennyi érdekes! Például, mit mondjak neked, itt lakik a szomszédban egy ember, te nem fogsz elmenni hozzá vizitbe, mert csak egy közönséges lakatos, de én sokszor megállok vele beszélgetni, mert nagyon mulattat, ahogy beszél a nőkről. A felesége kiszökött a segédjével Amerikába és rája hagyta a két apró gyerekét. Ez az eset a lakatost egész filozófussá tette. Persze, sötét pesszimista. Sokszor olyanokat mond, hogy na. Például a múltkor azt mondja: tudja, nagyságos főmérnök úr, én rágyüttem, hogy az ember, ha sokat van gyerekekkel együtt, megfiatalodik, de ha keveset is van asszonnyal, megöregszik... Nem szép ennyi bölcsesség egy lakatostól?

- Mit akarsz, - nevetett közbe Ilonka - ezt is a feleségének köszönheti. Ha nem szökik meg tőle, most is éppen olyan közönséges lakatos volna, mint azelőtt volt. Így meg filozófust csinált belőle.

A cseléd nyitott be az ajtón.

- No mi az Mari?

- A fuvaros van itt, a nagyságos úrral akar beszélni.

- Mi baja van... megyek. Pardon öcsém - mondta Károly és kiment.

Ketten maradtak. Tibor átnyúlt az asztalkán és megragadta az asszony kezét.

- Szeret? - suttogta gyorsan.

Az asszony alig lehelve mondta: igen. Sajnálta, nem tudta neki azt mondani, hogy nem.

- Hát akkor miért kínoz? miért öl? miért bánt úgy velem? miért akarja, hogy nyomorultan megvesszek magáért? - kérdezte egymásután feleletet sem várva, és már felemelkedett ültéből és húzta maga felé az asszonyt. A szájuk az asztal felett találkozott egy kurta forró csókban, mert mindjárt szét kellett válniuk. Károly rátette kezét a kilincsre és bejött.

- No tessék, holnap nem mehetek útra. A fuvarosom lova lesántult - mondta bosszúsan.

- Hallatlan! Már muszáj lesz magunknak kocsit, lovat tartani, hogy ne kelljen mindig ezekkel a fuvarosokkal vesződni - csicsergett az asszony és Tibor elámulva nézett rá. No ha őt most kérdezik... őt agyonüthették volna, még sem tudott volna egy szót sem szólni, nem volt hangja, elcsókolta és ez az asszony, mintha eddig is csak beszélgettek volna! A poharához nyúlt, hogy eltikkadt torkát leöblítse.

- Hogy reszket a kezed - mondta Károly - nem cigarettázol te sokat? Az attól van, tudom magamról.

- Hát akkor gyújtson rá bíró úr - nevetett Ilonka, és elébe tolta a kis ezüstös üvegdobozt.

Így telt az idő és minden jól lett volna, csak egy bánata volt Tibornak, hogy Károly nem ivott. Pedig már délután és azután is a vacsoránál mindig az járt eszében, hogy milyen nagyszerű volna, ha az öreg megint úgy leszopná magát, mint a múltkor, de ebből nem lett semmi, mert Károly ma nagyon vigyázott magára. Ha koccintott is sűrűn, mint jó házigazda, a poharából alig fogyott a bor. A múltheti leckét még nem felejtette el, a hivatalban is kellemetlensége volt, mert az árlejtés eredményét akkor hétfőn persze nem terjesztette föl, elaludt az íróasztalnál és emiatt orrot kapott felülről. Különben is minek neki az? Ő már megitta a porcióját erre az életre, igyék most más. Hiszen nem mondja, hogy egyáltalában nem iszik, ő szívesen elkvaterkázik bármikor, de berúgni - azt már nem. Egyhamar legalább nem!...

Végre is Tibor fáradt bele a hiába-várásba, fölkelt, kezet csókolt, indult. Marasztalták ugyan, Ilonka nagyon, a férje csak ímmel-ámmal. Nem bánta már, hogy megy. Jó, jó, kedves gyerek, úri gyerek, de mára éppen elég volt már belőle. Többet ér egyet aludni.

Meg is mondta feleségének, mikor Bereczky már elment és ő bezárta utána a kaput. Az asszony homlokán felhő suhant át és kedvetlenül nézett rá.

- Maga már egész medve lett öregem... Hát akkor gyerünk aludni.

Tibor pedig, miután a sötétben elbotorkált hazáig, a kapunál megállt. Ő most, most mit csináljon otthon, a négy fal között a teli lelkével, ily boldog-boldogtalanul? Csak ne volna ilyen átkozott sötét, akkor elmenne egyet csatangolni, az jót tenne, de a kisváros lámpái nem égnek, mert a kalendárium szerint holdtölte van, ilyenkor a holdnak kötelessége ellátni világítással a várost és ha felhős az ég, mint most is, azzal nem törődik senki, olyan sötét van mint a szurok, nem indulhat így meg, még valamibe kitörné a nyakát és most már kár volna érte. A ház előtt sétált fel-alá, hússzor, százszor egymásután. Szeret, szeret, kopogták a léptei, szeret, szeret, suhant el füle mellett az esőt hozó langyos szellő, látod, szeret, ketyegte az órája a zsebében. Tulajdonképpen nagyon meg lehetne elégedve, vitatkozott magával, hiszen a kétségei elmúltak, együtt volt vele, beszélt vele, megcsókolta, és ugye, hogyan megszorította a kezét, mikor búcsúzott tőle, többet mondott az minden szónál, mit akar hát? Mit?... Őt, igen őt, a fejét megint ráhajtani a dobogó mellére, a kis hűvös karját érezni a nyaka körül, a szája szélét harapdálni, és az ölelésében elhalni. Miért nem lehet ő most mellette, kegyetlen és buta sors, ő, itt a ház előtt kínlódik, az meg otthon!... Hirtelen megállt, Ilonka is, biztosan ő is éppen így szenved és hátha...

Szaladt, rohant keresztül a sötétségen, Ilonkáék háza felé, mit törődött vele, hogy megütheti magát. Az a gondolat, mely ihletként megszállta, egyre valószínűbbnek látszott és hajtotta kergette előre. Csakugyan, hátha Ilonka megvárja, míg a férje elalszik és kilopódzik a kertbe mint a múlt héten? Talán már kint is volt és visszament, mert őt nem találta ott, míg ő ostobán a háza előtt sétált... Nem, nem, még nem lehetett kint, még legfeljebb egy órája, hogy lefeküdtek, csak akkor jöhet ki, mikor Károly már jó mélyen alszik, majd egy félóra vagy egy óra múlva, még nem késő, ki fog jönni, megérzi, hogy ő itt van, addig vár, amíg kijön, akár hajnalig.

A ház elé ért, sötéten és némán fogadta az. Megnyomta a kapu kilincsét, ámbár tudta, hogy be van zárva, aztán mindjárt a kapu mellett átugrott a rácsos kerítésen. Nem ment olyan könnyen, mint gondolta, a tornától elszokott és szerelmi vágytól elgyötört testének nehezére esett a kapaszkodás, de mégis sikerült és ő halk dobbanással szállt a fűbe a túlsó oldalon. A bokrok közt lehajolva megkereste az utat, hogy semmit össze ne tiporjon. Lélegzetelfojtva ment, a sarkára ereszkedve, mert úgy találta, így kevésbé ropog a homok, mint lábujjhegyen. Jaj, ha a padon ülne!... De nem, a pad üres volt. Felnézett a hálószoba ablakára, most be volt csukva. Ebből új reményt merített, ezt Ilonka csukta be, hogy a férjét, aki ma nem részeg, föl ne ébressze, ha ők itt lent csókolóznak.

Leereszkedett a padra és mint a tolvaj, minden mozdulata után egy pillanatig várt és csak azután tette meg a következőt. Éppen úgy helyezkedett el a padon, mint akkor este: a karjait kétfelé, a fejét hátra. A múltkor így várta és jött, talán ma is... Megborzongott. Felöltő nélkül volt s az éjszaka hirtelen lehűlt. A szél megrázta a fákat és egy-egy korán hervadó levél zörrenve hullt alá. A kalapját föltette, mert két esőcsepp nedvezte be a haját. Azután ritkásan, de egész komolyan esni kezdett. Tibor a padon fázósan ült, a kabátja gallérját felhajtotta, a kalapja szélét legyűrte és a két kezét a nadrágzsebébe süllyesztette. Sokáig ült így, nem akart menni, várt. Hátha kijön. Nem, nem most már nem jön ki és jobb is ha nem, meghűlne itt az esőben a drága. Most már mehetne ő is, agyonázik. Még egy kicsit vár. A!... mi volt ez, mintha bent a házban ajtó nyikordult volna... Reszketett. Nem, semmi. Tévedett. Csönd.

Fölkelt a padról, hogy menjen. Na még öt percet vár, többet igazán nem, ennek nincs értelme, ma már úgy sem jön ki. Beállt az eresz alá... itt legalább nem veri az eső. Eltelt az öt perc, megint öt és újra öt. No most már csakugyan megy. De megint nem lehet, valahol az utcán lépések konganak, vajon ki lehet, valami bús szerelmes, mint ő - azt még meg kell várni, míg eltűnik, meg ne lássa senki, hogy ő innen a kertből ugrik ki.

Ez is elmúlt és szegény Tibor még mindig nem ment. Titkon, belül, reménytelenül még settenkedett a remény, hátha mégis kijön az ő asszonya. Csak akkor szánta el magát végleg a hazamenetelre, mikor a sötétség már oszladozni kezdett. Átmászott a kerítésen, és sietett a sárban haza. A sarkon, a harmadik ház Ilonkáéktól egy nagy fekete vaskulcs meredt a levegőbe.

- Ahá, itt lakik a bölcs lakatos - gondolta fanyar mosollyal.

Maga is csodálkozott magán, hogy nem érezte magát olyan csalódottnak, mint egy ilyen éjszaka után lehetett volna. A hideg, az eső, a meddő várakozás eltompították hevületét. Mikor hazaért és a tükörben meglátta magát, hangosat nevetett:

- Ha a mamám most látna... és ha tudná, hogy Ilonka... Vajon holnap, azaz, hogy ma, fogom-e látni...