Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Berkes Imre: Nem haltam meg tőle

Berkes Imre: Nem haltam meg tőle
VI.

Kifordultak a kocsmából. Marci karra vette Gyuszit, úgy vonszolta magával, a fiú ijedt és rokkanó lépésekkel kullogott mellette. Marci befogta a lovakat és közben újra dudorászni kezdte: A kis bundát ne vidd el, ne vidd el... Gyuszi befelé nevetett, hirtelen jóleső és meleg érzés hullámzott át rajta. A kis bundát ne vidd el, ne vidd el, - ez nagyon tetszett neki, ezt ő maga is sokszor egymásután elismételgette magában az éj során és most a Marci dudorászására újra föltárult előtte az imént lezajlott dáridó, melegen és frissen, mint egy nagyon közeli édes emlék, amitől nem akar az ember elszakadni. Ebben az érzésében aztán kissé fölélénkült, mintha az agya sem kóválygott volna már annyira, csak a gyomrával nem volt rendben, nem, az ő fiatal, edzetlen, italtalan benseje nem bírta azokat a sűrű, nehéz borokat és pálinkákat.

A kocsi elindult. Nagyon langyos, szinte meleg nyári éjszaka borult föléjük, valahol végtelen, szemmel alig elérhető magasságban otromba felhők komorlottak és gomolyogtak, de ekkor még egyőjük sem tudta, hogy a felhők lassan-lassan, mintha láthatatlan súly nyomta volna őket lefelé, egyre ereszkedtek, süllyedtek a mélybe és rongyos bendőjükből hűvös szeleket fújtattak kifelé.

Néhány percig nem szóltak semmit egymáshoz, Marci az ostorával bele-belevágott a lovakba, de csak a bikás ló ficánkolt, a szürke lomhán, életuntan cammogott mellette, csak akkor kapkodta frissebben a lábait, amikor a tehetetlenségénél fogva egyebet nem tehetett.

- Ronda egy ló, - motyogta Marci, nem tudtam rajta túladni, de becsületemre, a legközelebbi vásáron vagy eladom, vagy agyonbunkózom.

- Kár lesz érte, - szepegte Gyuszi.

- Mit kotyogsz bele, te taknyos, mit értesz te a lovakhoz?

Gyuszi egészen odasimult Marcihoz. A friss levegő pillanatra jó hatással volt rá, de aztán újra szédülni kezdett. Most haragudott Marcira, hogy olyan goromba hozzá és belesodorta ebbe a nem diáknak való állapotba, arra gondolt, mit szól majd a tisztelendő úr, ha ezt meghallja és vajon egyest kap e továbbra is magaviseletből, ha az ilyenfajta kirándulás tudomására jut az osztályfőnökének. Lehunyta a szemét, legjobban szeretett volna egyet horkolni a nyári éjszakában és csak arra ébredni, hogy már megint otthon van a piciny kis ágyban, mellette Jóska, aki hadarva mondja el néki a csinos zongoramesterről szóló kuplét.

- A kis bundát ne vidd el, ne vidd el...- motyogta önkénytelenül Gyuszi.

Marci elröhögte magát.

- Tudod öcsém, de mit is beszéljek én neked erről, mi közöd néked ezekhez a dolgokhoz, úgy-e, hogy a kis bundát ne vigye el, úgy-e ez tetszett néked?...

- Ez nagyon tetszett... a kis bunda...

- Nagy zsivány vagy te, könyvkukac! Hát tudod-e mi az a kis bunda?

Gyuszi elgondolkodott.

- A kis bunda?... A kis bunda?... Mi lehet az?...

Marci rátette a kezét a fiú keskeny kis vállára.

- Te gerdáncsnyakú, te! Hát az, ami a legkedvesebb volt. Ha már elviszi az ördög az asszonyt, legalább a kis bundát hagyja itt! Ő maga menjen a pokolba, de ami jó és kedves volt rajta, hát azt hagyja itt... A kis bundát ne vidd el, ne vidd el! - kezdte újra dudorászni.

Gyuszi ijedten szepegte:

- Nem értem!

- Eh, mit tudsz te még az életből, te pocoktúrás, hiszen te még...

Lenyelte a szót, újra belevágott a lovakba és a könnyű kocsi, mint a pelyva, sodródott tova az éjszakában. De aztán, mintha mást gondolt volna, újra csak elkezdte:

- Hát voltál-e már a lányoknál, Gyuszi?

- Én, én, de hogy is gondolod... - tiltakozott szemérmesen a diák.

- Nono, csak ne flancolj itt velem, te rongyos, tudom, hogy azok a padba szorult kis diákok sokszor nem bírnak a csikóvérükkel!... Én is úgy voltam valamikor, az Isten verje meg, de aztán engem ki is csaptak. No ne félj, nem halsz meg tőle!...

Gyuszi ijedten mondta:

- De én azt hiszem, hogy én azonnal meghalnék, ha...

Marci riasztón és csúnyán röhögött...

- Ó, te mamlasz, te szamár, nem érdemled meg, hogy nadrág legyen rajtad, miért nem bújsz inkább szoknyába, ha ilyen tökfilkó vagy, te könyvkukac!

Sokáig nem szóltak semmit. Egyre hűvösebb lett, a felhők már sebesebben közeledtek. Gyuszi jobban odabújt Marcihoz, aki váratlanul újra elkezdett beszélni, de most enyhébb volt a hangja.

- Tudod, öcsém, én már csak ilyen közönséges paraszt fráter vagyok, nincs én bennem egy cafatnyi finomság se. Folyton durva emberek és lovak között forgolódom, sokszor magamról is azt hiszem, hogy nem is vagyok ember, csak ló. Hát azért meg ne haragudj rám, kedves Gyuszim, mert ha én járatom is a pofámat, tudod, ott belül nékem is fáj, de persze ezt az asszony előtt letagadom. Látod, most is itt lesegettem a kocsmában, de az Istennek se jött volna át, hanem csak a Linust küldözgette. Ilyen az én életem. Egy napig voltam férj, a második nap elhagytam a feleségemet.

- És miért? - rebegte Gyuszi.

- Miért? Ha én azt tudnám! Tudod, öcsém, az ember olyan mint az állat, sose tudja az egyik percben, mit gondol a másikban. A második napon valami marhaság miatt összeverekedtünk, bizony isten, ha kínpadra feszítenek, akkor se tudom megmondani, mi volt, legfeljebb csak azt tudom, hogy mindjárt a második napon részegen mentem haza. Nem, én nem voltam részeg, mert én - az Isten verje meg, - rogyásig bírom az italt, de az asszony megérezte rajtam a bor szagát, aztán ájuldozni kezdett, mint valami selyemszoknyás dáma, hát nékem az ilyesmi nagyon a beleimre megy, ne ájuldozzon, ne sipítson, mire én vadonatúj lakásunkat darabokra zúztam, mintha csak mozsárban törték volna össze, olyan volt ott minden. Hát ez az egész, most tudod!...

Gyuszi ezeket a szavakat már nem igen hallotta és nem igen értette, mert hirtelen halálos félelem fogta el, a bikás ló úgy sodorta, tépte a kocsit, mint valami tüzet okádó sárkány és Marci az ostorával egyre vagdosta mind a két ló hátulját, no ennek nem lesz jó vége... Az éj hirtelen vad sötétségbe süllyedt, vastag, zsíros csöppekben hullt az eső, a felhők megütköztek egymással, recsegés recsegést követett, majd pokoli dübörgés robajlott végig a csöndes és láthatatlan tájakon, amelyek halkan, észrevétlenül olvadtak bele az éj szurokleplébe. Már ömlött, zuhogott az eső, mintha millió dézsából öntötték volna a földre, a lovak veszettül csapkodták a felporhanyuló kocsiút sarát, mintha már nem is a jó országúton jártak volna, talán a nagy vágtatásban lekanyarodtak valami oldalsó útra a lovak és eltévedtek... Milyen jó, hogy most nincs velük Linus, mégis milyen nagy szerencse, hogy nem jött velük, mert most halálra hűtené magát ebben a rettenetes zivatarban, - a félelem és szorongás dermesztő perceiben erre gondolt Gyuszi, nem magát féltette, nem a maga kis véznácska testét sajnálta, hanem a nálánál sokkal erősebb, egészségesebb és pozsgásabb Linusért sajdult meg a szíve.

- Állítsd meg a lovakat, állítsd meg a lovakat, - nyögte Gyuszi, - de Marci, mintha megőrült volna, még vadabbul paskolta az átázott állatokat.

Egy lefűrészelt fának a tönkje volt-e, vagy pedig kőből készült kilométerjelző, a kocsi nekivágódott valami kemény tárgynak, a lovak megtorpantak, abban a pillanatban megálltak, a kocsi oldalra dőlt, a tengelye kettétörött, az oldala behorpadt s az ülés kiröpült belőle. Az eső zuhogott, a villám végiglidérckedett a felhők között, aztán újra sűrű sötétség terpeszkedett köröskörül, mintha a zivatar egy-egy pillanatra megenyhült volna.

- Gyuszi, Gyuszi, hol vagy az Istenért, - ordította kétségbeesetten Marci, amint tetőtől-talpig szutykosan és sárosan mászott ki az árokból, amelybe belezuhant. Gyuszi, Gyuszikám...

Mint a riadt madárcsipogás, hallatszott Gyuszi hangja.

- Itt vagyok, az ülés alatt. Valami nyomja a fejemet.

- Élsz, öcsém?

- Élek, - mondta egy rebegő hang.

Marci négykézláb mászott és tapogatódzott, úgy kereste a sötétben Gyuszit. Néhány pillanat múlva rá is akadt egy pocsolyában, a felborult ülés betakarta, megvédte a hirtelen újabb erőre kapott zápor szinte ólomsúllyal csapódó cseppjeitől.

- Rettenetes, - nyögte Gyuszi, amint Marci kihúzta a pocsolyából. Lábra állította, aztán kilábolt vele az útra, a felborult kocsi mellé. Még gyújtót se gyújthatott, mert talán akkor megrémült volna, ha a szegény fiút csatakosan, tetőtől-talpig iszappal, sárral, nyúlós moszattal ellepve, didergőn, piszkosan meglátta volna. De nem látott belőle semmit, magával meg nem törődött, ő már megszokta az ilyen váratlan baleseteket. Érezte, hogy a fiú minden ízében remeg, a hangja vékonyan és siránkozón erőlködött ki belőle, nagyon kétségbe lehetett esve, hát vigasztalásképpen a csupasz, sáros tenyerével kezdte végig simítgatni s így még csak jobban elkente rajta a sárt és a piszkot.

- Ne félj semmit, Gyuszi! Nem törött el a bordád? Mert ez a fő, hogy a bordád ép maradjon!

- Csak a fejem szaggatja valami és fázom, - siránkozott a diák.

- Állj a sarkadra öcsém és embereld meg magad! - buzdította Marci. - Nem kell mindjárt berezelni... Még meg is kukulhattál volna.

Gyuszi ugyan nem vigasztalódott meg ezektől a szavaktól, de azért nagyon törte magát, hogy Marci férfit lásson benne és ne gyámoltalan, gyáva nyulat.

A lovak nyugtalanul kaparászták a sarat, különösen a bikás ló ráncigálta az istrángot, a másik meg ijedten tolta oda a nagy fejét, mintha ő is megriadt és csendes, aluszékony vére fölpezsdült volna. Marci megfogta a kocsi rúdját, rántott rajta egyet, a lovak néhány lépést tettek előre és maguk után vonták az összetört kocsit.

- Na, ezen ugyan nem érünk haza, öcsém!

Körülnézett, tájékozódni akart, hol lehetnek, de sehol sem merült föl egyetlen fénysugár sem az éjszakában a villámon kívül. Arra nem gondolhatott, hogy valahonnan segítséget hoz és még az éj folyamán összeeszkábálja és talpra állítja a törött kocsit.

- Tudsz-e lovagolni, Gyuszi? - kérdezte Marci.

A fiú lassan-lassan életre kelt és kezdte magát jó szívvel beleélni a helyzetébe.

- Sosem ültem lovon életemben.

- Már pedig most lovagolnod kell, akár akarsz, akár nem. Ne félj, erre a szelídebbre ültetlek, a szürkére, ez nem dob le a hátáról, olyan ez, mint a tehén. Én meg majd betöröm a bikást, aztán szép lassan hazakocogunk.

Kifogta a lovakat. Gyuszit fölhajította a szürke ló hátára, ott kisimította a derekát, megmondta, hogy a térdével erősen tartsa magát, kapaszkodjék a ló sörényébe és ha nem akar menni, a sarkával csapkodjon a vékonyába. Gyuszi ott ült a lovon, de a ló nem mozdult. Mereven, görcsösen ült a ló hátán, hogy le ne forduljon róla, Marci fönntermett a bikáson, mire a bikás ló veszettül vágtatni kezdett és Gyuszi egyedül maradt. A szürke is kocogni kezdett, majd nagyot nyihorászott, Gyuszi kétségbeesetten sikoltotta:

- Marci, Marci, ne hagyj itt magamra!

Marci csakhamar visszatért, keményen és rövid kantáron fogta a lovat, melléje farolt a másiknak és megveregette a lucskos nyakát. Szép csendesen elindultak.