Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 7. szám · / · Füst Milán: Nevetők

Füst Milán: Nevetők
Elbeszélés
II.

- Eressz el, nem megyek haza! kiáltott dühösen, mihelyt a sietségben magához tért.

- Hát mit akarsz? - Mindjárt reggel lesz!

- Gyere sétálni...

- Most?... Mit akarsz tőlem?

- Gyere... Menjünk gyorsan... szólt teli aggodalommal.

- Hová?...

- Gyere, mondta lázasan.

- Hova futsz, te őrült... Állj meg...

Megállt.

- Nagyon fázom. - Félek! kiáltotta hirtelen dideregve.

- Mitől félsz?

- Irtózatosan - félek...

- Hát mi bajod?... Beszélj legalább...

- Gyere, menjünk...

- De hát hova menjünk?...

Tétován állt. Aztán váratlanul szégyenkező, torz mosoly jelent meg az arcán s a szemei furcsán kezdtek fényleni.

- Akartalak kérni valamire... kezdte bizonytalanul.

- Kérlek, Andor, akármire, mondtam reménykedve.

- Már egy hét óta akarlak kérni... Nem tudom mi lesz egy bizonyos ügyben... mindenesetre előre tudni akarom, hogy mire számíthatok... Szünetet tartott.

- Könyörgök, folytatta s a hangja reszketett a belső felindulástól, - ne felejtsd el... Mi tizenkettedikén reggel találkoztunk s egész nap... - A zsebében kotorászott.

- ...Kinn is voltunk a lóversenyen... Nézd, tedd el magadnak... nekem is van... itt egy ticket tizenkettedikéről... De ne úgy tedd el... csak dobd oda a fiókba,... mindenféle közé...

- Alibit akarsz? kérdeztem elhűlő lábakkal.

- Igen - muszáj, felelte halkan s majdnem bizalmasan.

Nem nyúltam a ticket után.

Rám meredve elém tartotta egy ideig, aztán gúnyosan, gyötrődve felnevetett.

- Úgy látszik próbára akarsz tenni, - mondtam az önvédelem egész élességével. - Gyűlölködve néztünk szembe.

Nem felelt. A zsebében kotorászva gondolkodott.

Aztán ismét visszaesett apathiájába.

Szótlanul mentünk tovább. - Később, mintha mentő ötlete támadt volna, megszólalt:

- Hiszen neked nem is kell mondanod semmit, - csak tedd el ezt a tickettet, - te ne is emlékezz a dátumra, - még jobb így... mondta felélénkülve... Együtt voltunk valamelyik nap... Nem emlékszel, mikor... Ennyit csak megtehetsz... És akkor majd nálad megtalálják...

- Nálam megtalálják?

- Egy szót se kell szólnod, - nézd Jenő, - ennyit én is, igazán, mindig megtettem volna érted... mondta lassan és nagyon szomorún... Légy irgalommal irántam... Hiszen sok már úgy sincs hátra...

Könnyek tolultak a szemembe. Zsebre tettem a tickettet. - Majd eldobod! - szólalt meg ugyanakkor az anyám hangja.

- Hát mondd Andor mi történt?... kérdeztem megindultan.

- Mi történt? ismételte révedezve... Alig emlékszem... s felfelé ráncolta a homlokát. - Majd holnap elmondom, tette hozzá ismét teljesen ellankadva.

- Nem, - most már tudni akarom - kiáltottam indulatosan s most lobogott fel bennem először a nagy kíváncsiság.

- Mit mondjak el?... kérdezte egyszerűen és szomorún. - Megöltem, akit szerettem...

Úgy látszik, még mindig nem tudtam felfogni szavai értelmét, - mert az tűnt fel, hogy mily regényes ez a két szó.

- Kit szerettél?

- Melát.

- Ki az a Mela? - Nem felelt.

- És ő szeretett téged?

- Ő nem szeretett engem, mondta a levegőbe meredve.

- És ezért...

- Ezért. - Nem ezért, mondta szünet után, összeszedve gondolatait. - Igazam volt! - kiáltotta s a kezei görcsbe húzódtak össze. Mind meg kellene ölni! - a szemeit lehunyta s látszott, hogy még egyszer megölné, ha feltámadna.

- Hát miért?...

- Hosszú, hosszú, hosszú történet... mondta oly mélyen sóhajtva, mintha azt akarná, hogy kiszakadjon a tüdeje.

- Mást szeretett? - kérdeztem.

- Mást. - Mosolygott. - Mást, ismételte, - valakit, akit én vittem neki...

- Te?

- Igen én vittem neki... Én vittem... Évekig szerettem. - Nem fogok senkit szeretni... - s a szemei megteltek könnyel.

- Az életemet... szívesen, - nagyon szívesen... Mela! Mela! - zokogott. - Sosem foglak többé látni... Sohasem... Bár meghaltam volna. - Mi nekem ez az élet?... - Mi nekem ez a rongy!... - S mégis, hogy ragaszkodom hozzá, - mondta eszelős mosollyal. Itt ténferegni s mikor már majdnem elalszom a halálos unalomtól, - mindenféle őrültségeket kitalálni, hogy felrázzam magam... Ehhez ragaszkodom?... Valóban ehhez ragaszkodom!... Egy volt ebben az életben, amiért még érdemes lett volna... Az ő szép dereka! Szép, szép, drága, szép dereka! Tömör volt és mégis oly hajlékony! - szünetet tartott.

- De nem szeretett... Éveken át, hányszor... Nem szeretett. Mikor itt lakott a V.-pensióban, könyörögtem neki... Mela! Mela! Nincs senkim, - oly elhagyott vagyok! Nem tudok senkit sem szeretni. - Talán magát sem szeretem, csak hiszem... De maga nélkül nem tudok élni... Úgy tett, mintha rám figyelne... De nem melegedett fel... Nem melegedett fel... Nem utasított el, hagyott maga után kullogni, félőrülten a féltékenységtől... Nézze, magának sincs senkije... sosem fogja magát senki úgy szeretni, mint én... Nem tudok maga nélkül élni... Élni nem tudok... Nem tudok élni...

Néha megcirógatott... leveleket írt, amiből egy buta ember azt hihette volna... Hát oly butának tart? - írtam neki. Koncot vet? Aztán megint Pestre jött. Akkor elhatároztam, hogy összetöröm, mint egy fadarabot. - Összehajlítom hátra felé, míg eltörik a dereka. Mert észrevettem, hogy másfelé érdeklődik. Nézze Mela, mondtam neki, csináljunk számadást. Hagyjon engem elmenni, - mit kínlódom itt...

Könnyek futották be a szemét, sírni kezdett. Nem zavartam.

Hagyjon elmenni, - folytatta szünet után, - ha akarja, megölöm magam. Nem hagyott elmenni. Újra kezdtük az egészet és ugyanúgy ment... Nekem dicsért egyes fiatal embereket... Nem érdemli maga ezt a szeretetet, - mondtam neki, - de nem értette, mert a nők nem értelmes lények és mindig másfelé kalandoznak, ha az ember hozzájuk beszél... Félbeszakított. Félbeszakított, mikor a legfontosabbról beszéltem, - hogy ne dohányozzak olyan sokat, mert árt neki, - vagy ne beszéljek olyan hangosan, - és befogta a füleit... vagy hogy nézzük meg ezt a kirakatot... Lehűtött... Mintha zuhanyt akarna rám ereszteni forróságomban... Akkor szégyenkeznem kellett, bocsánatot kérni, hogy ilyen tapintatlan voltam. Valóban, magában van valami tapintatlan - mondta s már másról beszéltünk és én halálosan szégyelltem magam, hogy oly tapintatlan vagyok... nem olyan, mint ő... Mert mi versenyeztünk... Ő mindig le akart győzni...

Nem tudom, megértesz-e, hiszen te talán mindig egyedül éltél...

Aztán, - nagyravágyó volt... nagyon szerette a pénzt és az előkelő életet... Egyik levelében azt írta, hogy egy hercegről álmodott... Akkor elővettem a levelet s elképzeltem szőke-fürtös, drága fejecskéjét, amint ott alszik a párnán hunyt szemekkel és rajzanak benne az álmok... És egész éjjel sírtam. Találmányokon törtem a fejem, - hátha beüt, - akkor lesz pénzem elég, - sokat beszéltem neki róluk...- De ő nem bízott bennük, - kicsinyelte... Különben, - akármibe kezdtem bele, ő mindig előre tudta, hogy rosszul fog sikerülni... s aztán diadalmaskodott... Látom-e, hogy igaza volt,... mert neki mindig igaza van... Hiszen maga elpechchel engem, - mondtam neki... Nem, barátom, felelte keserű nevetéssel, - maga nem is volt soha szerencsés ember...

Megint Pestre jött, - bolyongott ide-oda hazátlan. Nem bírtam el a forróságot, - megkérdeztem, akar-e, most mindjárt a feleségem lenni. Kissé fájdalmasan mosolygott, - és én nem vártam be a feleletet. Elrohantam. Akkor hónapokig nem láttam. Megint Pestre jött. Egy szekér rózsát küldtem neki, - s felmentem, tele bűnbánattal. Ekkor nagyon kedves volt velem, de végre olyasvalami csúszott ki óvatos száján - nyilatkozott. Hogy ő nagyon szeret engem, de nincs tisztában saját magával, - ez-e a szerelem, - én nagyon kedves, jó fiú vagyok, - de - hagyjam még egy kicsit szabadon... Egészen megbékéltem, s szelíden, fájdalmasan beszélgettem vele. Mikor azonban elbúcsúztunk, iszonyú hibát követett el ellenem. Látta, hogy baj van, talán nem lát többé, - s amit még sohasem tett, elkezdett forró lenni, úgy tett, mint a szerelmes, - sőt, ami undorító volt, - hozzám is dörgölőzött. - Szajha! gondoltam és elhatároztam valamit: egész tisztán állt egy terv előttem, mintha titkon bennem fejlődött volna, - holott esküszöm, soha azelőtt nem foglalkoztam még evvel a gondolattal...

Tudnod kell, hogy egy idő óta mindent, mindent, még a nőket is az ő szemével néztem. Pontosan az idegeimben volt, hogy mi tetszhetik neki, - s az tetszett nekem is. Mintha bennem élt volna. - Volt nekem egy ismerősöm, egy kapitány, akivel együtt szerkesztettünk egy motort, - elegáns, magas, fél fejjel magasabb, mint én,... nemes ember, gazdag, előkelő... kiváló szakférfiú... - ebbe én majdnem beleszerettem. Nálam vagy tíz évvel idősebb volt s mint hallottam, elvált ember és nagy nőhódító... Azt is hallottam, hogy sokat iszik, kártyázik és kezd zülleni... Ezt azonban én nem tapasztaltam, - míg együtt dolgoztunk, nagyon komoly volt és velem nagy tisztelettel bánt... A tanárok beszélhettek neki rólam. - Szóval én akkor még nem tudtam, hogy züllött ember, - lehet, hogy épp akkor próbálta magát megint felküzdeni. - Valami furcsa inger hajtott rá: - akkoriban sokat beszéltem róla Melának is, - emlékszem, még avval is eldicsekedtem, - amit sose tettem volna, - hogy mennyire becsül engem, - Mela nevetett s mi évődtünk: - Úgy-e tetszik magának? - kérdeztem. - Hogyne! kiáltott kacagva. - Rövidesen egész alak lett belőle. De még ebbe is, - sajnos túl komolyan beleettem magam, - féltékeny lettem a saját elbeszéléseimre, - s ha valamivel nagyon megbántott, keserűen hoztam fel neki a kapitányt. - Maga ostoba! - mondta egyszer iszonyú élesen és epésen. - Elég legyen. - Mit képzel rólam?... Boldoggá tett evvel a felháborodással. Letérdeltem mellé és elkezdtem becézni, imádni... - csacsi - mondta enyhülten, de az arca piros maradt és a szemében láttam valami kicsinylést, mikor lenézett hozzám. - Mintha nem tartott volna férfinak, - ilyesvalami volt a pillantásában.

Egyszer véletlenül, megint a kapitányra került a szó. Ekkor Mela, - nevetve, tréfásan, csak ennyit mondott: Mutassa már be nekem azt a kapitányt... De rögtön elpirult. S én túl érzékeny idegeimmel, úgy éreztem, hogy kész dolgot vetett fel, amin már gondolkodott, - hiába próbált á propos-t csinálni belőle... Mint a vadállat rontottam rá. Jól emlékszem, gorombáskodott, de hangjában volt valami a bűntudatból... Akkor örökre megjegyeztem magamnak ezt a pár szót.

Most, - hogy hozzám dörgölőzött, - másnap felkerestem a kapitányt. Dr. Sz. Z., vezérkari százados, Fő utca gondolom 3, egyike az első technikus-doktoroknak. Az első zavaron hamar túlestem, jöttem megnézni mit csinál, - már rég nem láttam... tudtam, hogy szimpatizál velem s már régen várt valami közeledést.

Elég hamar sikerült megbarátkoznunk, - bár valami hidegség, talán tiszteletféle, mindig maradt közöttünk. Együtt mulattunk néhányszor - ismersz, tudok inni, - azonban mintha ilyenkor sem adta volna ki az egész tüzét: sosem volt kicsapongó, -mintha nem akart volna elrontani. Egyszer együtt ittunk megint, - és sokat ittunk s kissé bután ültünk együtt egy fehér asztalnál a Fővárosi-ban.

- Tudok magának egy kitűnő kislányt, - nagyon szeretné megismerni, - mondtam nyers nevetéssel, hallatlanul brutálisan, mintha azt mondtam volna: Tudok magának egy jó nőt. Nagy zenebona támadt bennem erre a pár szóra, - mintha az életemet szentségtelenítettem volna meg. Elkezdtem fecsegni. Meláról beszéltem, hogy milyen szép, aztán hogy milyen pikánsul incselkedő, - s hogy épp ezért mennyire vigyázni kell vele... az ember könnyen megégeti magát... s még sok efféle undok baromságot. S minél többet beszéltem, annál jobban zúgott belül s annál jobban belerántottam magam még több butaságba, hogy természetessé tegyem és kijavítsam az előbbieket. El is árulhattam magam, mert, miután Sz. egy ideig egykedvűn, majdnem unatkozva hallgatta, - most közbeszólt s csak ennyit mondott: - Savanyú a szőlő... s ásított utána és a fizetőt hívta. Elvörösödtem.

Sz. nő-ügyekben nem volt titkolózó. Nem kereste ugyan a témát, - de ha érdeklődtek nála, kissé gúnyosan mosolyogva, cinikusan és valami kedves természetességgel beszélt viszonyairól. Ő maga talán unta is őket, - legalább ezzel magyarázom, hogy - amint én észrevettem - sosem kereste az alkalmakat s ha valami szép nő ment el mellettünk, - mintha levegőt nézett volna, oly hidegen mérte végig.

Ezt az elbeszélésemet is úgy látszik teljesen elfelejtette. Egy ideig örültem ennek, - mert hallatlanul szégyenkeztem miatta, de aztán a bánattal és szenvedéssel, megint csak megjelent a régi kísértés. Egy hét múlva együtt ebédelvén - kedvetlenül mondtam neki: - Na nem akart avval a hölggyel megismerkedni?... - Melyik hölggyel? kérdezte. Nevetve néztem rá: Akiről már beszéltem magának... - Olga, vagy hogy hívják?... - Nem, Mela feleltem. - Ja, Mela, igaz! mondta és nagyot nevetett. - Dehogy nem, dehogy nem, csak mutasson be barátom... Olyan sürgős? - tette hozzá hamiskásan. Most nem vesztettem el a fejemet. - Nem, - feleltem, csakhogy nem tudni, mikor utazik el megint... - Mért, nincs állandóan Pesten? - kérdezte. - Most sincs még itt, csak néhány nap múlva érkezik... - Úgy? - mondta és elgondolkodott.

Végre sikerült összeeresztenem őket. Pokoli nap volt.

Kirándulást tettünk a budai hegyekben - a Zugligetből átmentünk a Sváb-hegyre s onnan valami lugas-úton... Nekem a kín jelöl meg minden útvonalat. Itt ez az iszonyat történt, ott az az árulás...

Láttad volna, mily mohón vetette rá magát. Bár... talán nem is mohón... Az első perctől fogva vele volt elfoglalva s mintha ott sem lettem volna, elfelejtett. De amit nem vártam volna: a kapitány is. Úgy látszik nagyon tetszett neki Mela - egész fel volt villanyozva. Mela pedig ragyogott a hódítás tűzében. - Összeráncoltam a homlokomat.

Melának különben volt valami nagy közvetlenség a lényében: majdnem mindenkit úgy tudott megszólítani, mintha régi ismerőse volna s evvel egy-kettőre megnyitotta a szíveket. A kapitánnyal rögtön úgy kezdett beszélni, mintha régi-régi jó barátok lennének.

Rövid udvariaskodás és kedveskedés után a kapitány - már nem emlékszem mit, - franciából citált. Melának feltűnt a jó kiejtés. Franciául kezdtek társalogni. Tudod, milyen gyenge francia vagyok, - mint a tinó ballagtam mellettük. Nem értettem a gyors és mohó karattyolást, de annyit kivettem, hogy irodalomról van szó. Nem vagyok olvasott ember, - sose érdekelt az irodalom. - Lüktető szívemnek azt adtam válaszul, - hogy hiszen én a komoly, nyugodt, útján biztosan menő és megmaradó ember vagyok: egy elfoglalt szak-ember, a férj, akit nem ingerel minden kis kiruccanás. De hiába! Mikor a Sváb-hegyre vezető úton Mela engedelmet kért - neki fáj a feje - s kezembe adva kalapját, lebontotta a haját... nem egészen, csak a vastag fonatokat lazította meg s a konty puhán leereszkedett... - gyönyörű ujjacskái belemélyedtek, - s mikor láttam, hogy Sz. segítés ürügye alatt, hozzá akar nyúlni... Mela azonban ránéz és elneveti magát, - a kapitány pedig visszakapja a kezét... s hogy a kapitány később, mintha kissé megtántorodott volna - hozzáhajlik s ezalatt Mela haját megszagolja... elöntött a vér. Megálltam. Szerencsémre, épp abban a pillanatban biciklizett arra egy munkásember. Utána kiáltottam, - kértem, hagyjon egy kicsit biciklizni s adtam neki egy forintot. - Tán lovagolni szeretne? - kérdezte Sz. tréfásan s én fölényt is éreztem a hangban. Mela kicsinylően felnevetett. - Igen, mondtam és én is nevettem, - vidáman és tisztán a szemeikbe nézve. - Belül a pokol égett. - Ha most leesem, - gondoltam és megint nevethetnek rajtam, - hisz reszketnek a lábaim! - Otthagytam őket egyedül és eliramodtam. Mintha egész nyomorúságomat, az iszonyú súlyt a hátam mögött hagynám... Később lassítottam s emlékszem, ott a biciklin, a fák között, hangosan elkezdtem sírni... Talán csókolóznak a hátam mögött? - Visszafordultam. - Ismét vidámnak, tiszta tekintetűnek mutatkozni, nevetni, - igyekezni minden ignorálás ellenére a társalgásba belekapcsolódni - elhiheted, hogy még én is halálosan elfáradtam bele. A lugas-úton Mela visszaküldött, nézzem meg, ő elvesztette a zsebkendőjét - ő emlékszik is rá, mikor eresztette ki a kezéből, csak szórakozottságában nem figyelt rá... A magyarázat túl sok volt. Tudtam, hogy megint egyedül akar maradni. A zsebkendő valóban a mondott helyen volt. Ezt úgy látszik kiszámítva eldobták, gondoltam.

A villamoson hazafelé úgy tettem, mintha bóbiskolnék - részben, hogy még tökéletesebbé tegyem a gondolatlan-szívűség mimikáját, részben, hogy kihallgassa, hátha esik már egy bizalmas szó is... Megint franciául beszéltek s a gyors hadarásból nem értettem semmit...

Ezután nem mutatkoztam többé. Néhány hónapig erősen dolgoztam és üres fejjel ődöngtem a városban. -Emlékezhetsz rá, akkor ütöttelek meg. Úgy éreztem, - hogy nem szeretem többé.

Ők tovább érintkeztek s mikor Mela elutazott - Sz. nem csinált titkot belőle: leveleztek. Nem sokat kérdezősködtem, de a kevésből is kivettem, ami érdekelt, - láttam, hogy a Mela megőrült. Valami furcsa fásultságot éreztem és, - különös, - erre az emberre talán nem is voltam féltékeny. Talán, mert én rendeztem az egészet, mert alsóbb karakternek tartottam, - vagy a viszonyt kicsinyeltem?... Mindez közrejátszhatott, azonban legfőképpen az a körülmény okozhatta, hogy tudtam, kiről van szó. - Mert engem az ismeretlenek őrjítettek legjobban... Mikor azelőtt egyszer egy müncheni énekesről beszélt, - valami Szinótról, - akivel együtt szokott Münchenben színházba járni - s akiről egyszer azt találta mondani, hogy karcsú fiú... évekig alig tudtam más férfira gondolni, mint erre... Egész regényük volt már a fejemben s ha Münchenből rosszabb kedvű levelet írt haza, - ahá gondoltam, az énekes úr biztosan kínozza!... Nem egyszer képzelegtem azelőtt, hogy, - ki tudja, - míg a világban kalandoz, mi mindent visz végbe... talán könnyedén odadobja magát valami kocsisnak, - órákig gondolkodtam, kivel mindenkivel lehet viszonya... csak engem, engem akar halálra kínozni... - Most azonban, mondom, hogy tudtam kiről van szó - aránylag nagyon nyugodt maradtam. Az igazi veszély hatott rám legkevésbé.

Fásult és kimerült voltam abban az időben, - csak nappal tudtam aludni, - ha éjjel elaludtam fuldoklásra és olyan döbbenetre ébredtem, amilyen a halálos perc lehet. - Éjszaka kódorogtam tehát. Néha beszélgettem vele magamban. A leggyengédebben és legmelegebben, mintha szeretnők egymást és minden rendben volna köztünk. - Édesem, drágám - így szólítottam magamban. Azonban legtöbbször meghitten és egyszerűen csak fiam-nak neveztem, ahogy a boldog és kielégült házasok szokták. Azt képzeltem, hogy már a feleségem... sőt már új féltékenységeket éreztem, mikor arra gondoltam, vajon férjhez fog-e menni, ha meghalok s özvegyen marad... vagy: elképzeltem, hogy dicsér egy szép selymet - s féltékeny voltam rá.

Bódorogtam... bejártam egész Pestet. Egyszer a temetőbe vetődtem el... Nem tudom ismered-e? - Budán, a Csend-utca mellett van egy régi, régi szép temető... Ott járkáltam a sírok közt... S egy régi síron nagy rózsacsokor!... Megnézem: egy ember pihent alatta, - a nevét akkor feljegyeztem, aki ezernyolcszáznegyvennyolcban halt meg nyolcvannégy éves korában... Ki lehet, vajon, aki ennek a boldog aggastyánnak még ötven év után is rózsákat visz?... Elöntött a könny. Mela! - kiáltottam, Mela! Édesem, drágám! Mért haragszunk mi? Mért kínozzuk mi egymást? Mért küszködünk egymással... ebben a rövid hiábavalóságban!... Hisz nem tart soká!... Hiszen nem tarthat soká... Mért nem járunk kézen fogva és szenvedőn együtt... mért nem megyünk át kézen fogva ezen a rövid semmiségen... Hát nem lehet, - nem lehet hűnek és jónak lenni ezen a rövid pályán?... Ott álltam s a könnyeim lassan ömlöttek... Neki dőltem egy sírkőnek...

Azt képzeltem: ez az ő sírja... s átöleltem a követ... Láttam rajta arany-betűkkel írt nevét... M. Melanie... élt huszonhárom évet... s hangosan feljajdultam...

Én tudom, ki pihen itt - én tudom, nekem rokon és ismerős! - én ismertem az életét - a lehelete is rokon volt nekem és oly édes... - előre tudtam, mikor fog nevetni, - előre tudtam, mikor fog sírni, - a keze... a szíve, ...a sejtjei, rokonaim voltak!... s a csontjai csak nekem drágák... csontjait csak én imádom... a gyermekével együtt... a gyermeke csontjaival együtt... nekem az is drága... mert az övé!...

Képzelegtem... - hogy a Mela máshoz ment férjhez s boldogtalan volt... s mielőtt gyermeke megszületett volna, - meghalt... S én most itt állok a sírja mellett...

Sokáig álltam ott - s emlékezem, egy arra menő hosszan és aggodalommal nézett rám... Nyilván azt hitte, - öngyilkosságra készülődöm...

Így múltak a napok.

Később arra is gondoltam, hogy jól esett akkor őt siratnom s őt tudnom a sírhant alatt s nem magamat...

Néha pillanatokra ráébredtem a valóságra is - s ilyenkor morogni kezdtem... Rendesen valamilyen elméleti szentenciával kergettem el mindent... Például: - Hogy ezek a művészettel foglalkozó nők, milyen józanok, - nem is hinné az ember, mondtam egyszer hangosan éjjel a keleti pályaudvar mellett.

Egyszer délután korán felkeltem és felmentem egy házasságközvetítőhöz - elvittem neki találmányi irataimat is és közöltem vele, hogy nagyon gazdagon meg akarok nősülni... Egy ideig tárgyaltunk is a dologról, aztán abbahagytam:... Így narkotizáltam magam.

Így ment ez egész addig a pillanatig, míg egy napon Sz., - akivel néha találkoztam, - ártatlan kérdéseimre elkezdett titkolózni. Megdöbbentem. Szórakozottnak, kedvetlennek és sápadtnak látszott. Világos: a Mela megfogta, gondoltam. Szerelmes! Irtózatos részvétet éreztem iránta s oly melegen öleltem meg, hogy csodálkozva nézett rám. - Szédültem. Már azon a ponton voltam, hogy azt tanácsoljam neki: ölje meg! - Megvallom neked, - narkotikus állapotom világos pillanataiban nem egyszer lett úrrá rajtam a bosszúvágy és káröröm, - sokszor ujjongva gondoltam rá, hogy meg fogja ejteni, megfogja rontani... Láttam Melát képzeletben hasason felcicomázva sétálni - s nevettem magamban... Mintha béreltem volna valakit, aki erősebb mint én, hogy hódítsa meg helyettem, mert én nem tudom, de érzem, hogy meg kell hódítani... különben belehalok. Aljas gondolatok, - belátom, - de az ember nem ura magának.

Most azonban, hogy éppen fordítva történt, - ismét elvesztettem a talajt. Őt éreztem megint fölülkerekedni s magamat s talán egész nememet megalázva láttam. Szerettem volna tanácsokat adni Sz.-nek, de nem lehetett a témához hozzányúlni. - Ő egyszer sem kérdezte, hogy mért maradtam el végképp Melától, - lehet, hogy erre Mela maga kérte meg.

Attól fogva gyakran voltam Sz. vendége s örömmel láttam, hogy a depresszió nem tart soká. Néhány hónap múlva a kapitány kezdte régi kedélyes nyugalmát visszanyerni, - úgy látszott, lerázza magáról a komolyabb dolgokat és fölülkerekedik.

Ekkoriban történt, hogy találkoztam vele. - Késő őszi délután volt s én lehajtott fejjel, gondolkodva mentem a külső Andrássy út lovas-útján. Hirtelen felpillantok... s messziről őt látom lassan közeledni... de... valahogy nem fogtam fel mindjárt, mi történik... mintha a szervezetem még nem ismerte volna fel, nem érezte volna meg, hogy ő az... S csak akkor... akkor csapott fel a hőség, minden forróság a szívemből a halántékom felé... mikor ismerős, nagyon ismerős kinyújtott keze, napernyőt tartó ujjai voltak már a szemem előtt: nevető, kövérkés ujjai, melyek olyanok voltak, mint a pólyásbabák...

Nagyon elegáns volt, - őszi ruhában - s avval a tisztasággal és disztingvált gonddal öltözködve, amit oly jól ismertem, ami szintén úgy izgatott benne... Prémjének minden szála ragyogott. Fülkagylói úgy voltak vésve, mintha márványból lennének... s oly tiszták... oly tiszták és átlátszóak... pirosak és eresek... mint a rózsaszirom... s látszott, mint lüktet bennük a tiszta vér...

...Istenem, milyen bolond is az ember!...

Hisz tudod, mily furcsa a szerelmes gondolkozásmódja, - mindezt szintén a tökéletességgel hoztam nála kapcsolatba... Ily tiszta én sosem lehetek, gondoltam ezerszer: nincs rajta egy pihe, egy porszem, - meg kellene rontani...

Így volt most is öltözve. Tűnődve sétált s napernyőjével a kavicsokat ütögette a lába előtt. Üdébb és szebb volt, mint valaha.

Köszöntem. - Felriadt.

Valami fellángolt szemeiben - s mintha fájdalmas szeretettel nézett volna rám.

- Rég nem láttam, mondta mosolyogva, de elkomolyodó szemmel.

- Sok a dolgom, feleltem zavartan. De rögtön utána összeszorítottam a fogaim, - mert éreztem, hogy itt megint kesztyűs komédiázás kezdődik.- A vér a fejembe szállt a kétségbeesett indulattól. - Zúzni! ezt követelte minden idegem. - De nem voltam képes rá. Gyáván folytattam, fanyar nevetéssel:

- Másfelé kalandozunk, kis Mela, - mondtam melegen, behízelgő hangon, mintha incselkednék.

- Ej! - kiáltott kacagva. - Asszony? - Leány? Szeretném, ha asszony volna, folytatta rossz okossággal. De rögtön megbánta s a gyerekes naivitás maszkját öltötte fel tekintete.

- Nem mindegy? kérdeztem és elborult a szemem. Úgy éreztem, hogy a szívem most mindjárt megszakad. - Nem fáj értem a szíve? - akartam kérdezni, de nem jött hang a torkomon.

- Hál istennek! - mondta jóságosan és komolyan. Sóhajtott. - Csak szép legyen, szebb és különb mint én, - mert ha csúnyább, azt nem bírnám elviselni, folytatta nyílt tekintettel, bár még mindig kacéran is, szenvedve is. Mosolygott. Egy parányi melegség csapta meg ebből a pár szóból a szívemet... mert újra, újra egy kis kapcsolatot teremtett köztünk.

- Tehát még van egy kis közünk egymáshoz! - A lehelete is érintett, mert e percben közel hajolt hozzám.

De ez volt az utolsó kapcsolat: azontúl igen nyájas volt, de teljesen zárkózott és áthatolhatatlan. Úgy beszélt, mintha valaha nagyon megbántottam volna, - s éreztem, ha a régi, bizalmas hangból egyet is megütnék: a hang egy mosolygó falba ütköznék. Derűje, mely semmit meg nem engedett többé, azt látszott mondani: - vége! Egy saját életét élő hölgy állt előttem s ebben az életben nekem nem volt többé semmi részem. - Elbúcsúztunk.

Barátom, én csak szenvedni tudok. - Újra halálosan beleszerettem. Elhatároztam, hogy visszaszerzem magamnak, ha még lehet. Elhatároztam, hogy felmegyek Sz.-hez és mindent nyíltan elmondok neki - és megkérdezem... tudni akarok mindent. Valóban felmentem hozzá. Nem volt otthon s én leültem várni és a legényével beszélgettem. Beszéd közben egyre jobban kezdtem érdeklődni a százados életmódja felől... s közben nem tudom honnan jött, pokoli ötletem támadt. Benyúltam a tárcámért s kivéve Mela képét a szolga elé tartottam. - Ismeri ezt? kérdeztem barátságosan. A legény egy ideig rábámult... - Ismeri? kérdeztem újra. - Alighanem - felelte elmosolyodva s ravaszul pislantott. A zsebembe nyúltam. - Na Pista, itt van húsz forint, - mondtam neki. Csak úgy kíváncsiságból kérdem. De köztünk maradjon. Hol látta és mit tud róla? - A legény rögtön eltette a pénzt. Aztán röhögött. A hálószoba felé intett a fejével. - Az öregnek a babája, mondta jóízűn. - Hallgattam. - Egész éjjel úgy jajgatnak, mint a macskák... az ember nem tud tőlük aludni... folytatta bizalmasan s érzékin vihogva hozzá. - Én megmerevedtem s úgy éreztem, hogy még csak néhány percen van hátra...

- Különben itt is van a képe... csak ne gyűjjön közbe haza az öreg, mondta az ajtó felé sunyítva s kihúzott egy fiókot... Egy női arcképet vett ki belőle... Egy talán hasonló, de egész más nő volt... Mély lélegzetet vettem s mint egy rettenetes álomból, éledtem újra fel. - Hisz ez nem az, mondtam neki elfúló torokkal, gondolva, hogy hátha rosszat húzott ki... De vitatkozni kezdett, - aztán belátta, hogy tévedett s hozzátette: - Pedig ez is volt itt,... egész biztos... Újra a tárcámba nyúltam. - Nézze Pista, mondtam neki... ha levelek jönnek... nőktől, tudja... nem mutathatná meg nekem... - Azt nem lehet felelte rögtön, - az öreg elzárja, vagy eltépi... arra vigyáz... - Nem lehetne? - folytattam bizalmasan. - Úgy elcsórni?... azt meg nem csinálom... nem uram, semmi pénzért... - Nézze, mondtam neki, kivéve egy levelet tárcámból... Jól nézze meg az írást... ha ilyet kap a gazdája,... száz forintot adok érte... Vagy csak annyit mondjon: hogy most kapott egy ilyet, - az is elég lesz... - Jól nézze meg, - a borítékot is elteszi a százados?- Nem, felelte, azt eldobja... s máris kotorni kezdett a papírkosárban... - Nekem az is sokat ér... mondtam.

Egy perc múlva elém tartott egy csomó összegyűrt borítékot. Az egyiken valóban a Mela írása volt s nem régi bélyegző rajta... - Ügyes ember, mondtam neki. - No lássa, felelte diadalmasan. - Aztán egy percig még gyanakodni kezdett, nem jöttem-e őt a gazdája megbízásából próbára tenni, de hogy újra pénzt adtam neki, megnyugodott... Még megkérdeztem, nem járt-e már a V.-pensióban, - azt válaszolta, hogy igen, egyszer levéllel küldték, de a kisasszony nem eresztette be, a szobalánnyal küldte ki a választ...

Újra kezdődött minden... az őrjöngő féltékenység... az ismeretlennel való harc. Megint az utcákon kódorogtam. Nyakig úsztam az adósságokban mert nem dolgoztam semmit, - s nem néztem a régi dolgaim után sem. Hiszen eleget tudtam már, éppen eleget, - minden józaneszű embernek elég lett volna ennyi, de nekem kevés volt. Bizonyítékot szerezni, - ez lett az őrületem. Lihegtem a szomjúságtól, hogy valamit megtudjak. Újra felmentem Sz.-hez. Otthon volt. Beszélgettünk. Mikor egy á-propos-kérdést vetettem fel Meláról, nagy meglepetésemre egész nyíltan felelt. - Szép és okos kölök, - mondta cinikusan nevetve - kicsit nehéz volt megbolondítani... - Volt? kiáltottam fel iszonyú élesen, mintha segítségért kiáltanék. - No, no, ne ijedjen meg, - mondta egy árnyalattal elkomolyodva, nem olyan tragikus az eset... Többet nem volt hajlandó mondani, - s úgy látszott észre sem veszi, mennyire kínlódom.

Úgy-e, nincs is szükség több bizonyítékra? Minden józaneszű embernek elég lett volna ennyi, - de nekem kevés volt. Bár, talán nekem is elég volt,... hiszen most már el voltam szánva a végsőkre... esetleg, hogy megölöm őt, magammal együtt, vagy mind a hármunkat... - Soha senkit, senkit sem sajnáltam úgy, mint őt... Szegény... drága... egyetlen kis... elhagyott...

Újra láttam szenvedő kis fejét...

... Napokig sírtam...

... Néha irtózatos düh fogott el, - már egyszer magamhoz is vettem a revolvert, hogy lelövöm ezt a lelkiismeretlen, züllött gazembert... Úgy éreztem, meg kell Melát mentenem...

De nem tudtam mozdulni - s most belátom, igazam volt. A szemlélő számára talán elég lehetett ennyi bizonyíték, de nem annak, aki éli... Ha higgadtan, végső elszántsággal és végérvényesen akarok cselekedni, - gondoltam - s most úgy kell, - akkor többet kell tudnom...

Elmentem abba a vendéglőbe, ahol Sz. szokott ebédelni. Rövidesen szóba hoztam Melát s már erély és fenyegetés is csenghetett ki a hangomból. Amit eddig sosem engedett meg magának - bosszús és türelmetlen lett.

- Drágám, hagyjon nekem már békét azzal a Melával, - felelte. Menjen fel hozzá és vigasztalgassa... nagyon rossz kedve van az angyalnak... Én már öreg vagyok és meguntam ezt a mesterséget... Magának még való... - tette hozzá gúnyos mosollyal. - Kezdetben nem értettem az összefüggést.

Aztán mosolyogtam. - Ahá, gondoltam itt nagy baj van. Ez az ember róla és velem még így nem beszélt. Oka és célja lehet. Kezdek tisztán látni. Felállottam és elhatároztam, hogy az éjjel meggondolom és holnap cselekedni fogok.

Az oly világosan állt előttem, mint egy látomány, hogy itt nagy baj lehet... Megunta! - hisz mondta is... Elcsábította és megunta... Talán már... - folytattam a töprengést, de nem mertem végiggondolni.

Ösztönszerűen rögtön felmentem Pistához, akivel azóta állandó összeköttetést tartottam fenn. Levelet eddig még nem adott, de borítékot már hetet... Most egyszerre öt borítékot adott át az utolsó hétről keltezve. Kettő ajánlott... Még világosabb lett előttem... szinte tündökölt az igazság... a levegőbe láttam írva...

De isten is segítségemre jött. - Az utcán bódorogtam megint s azon gondolkodtam, hogy legjobb lesz, ha felelősségre vonom Sz.-t. Hisz nekem kell megvédenem Melát, - az világos... hisz senkije nincs... aztán félreállok... De a gondolat egy kis fájdalmat okozott... Egy kis fájdalmat, értsd meg, mint mikor az ember egy óriási fájdalomban valami kisebb szívszorongást is érez. Önzésből elejtettem a tervet. - Félreállani? Nem! Igaza van neki, engedtem tudatosan az önzés súgásának, - nekem kell Melát megvigasztalnom, - úgy van... Én vagyok erre hivatva, - mondtam hangosan a levegőbe s alig értettem mit mondok. - Mindegy, hogy mi történt! gondoltam utóbb...

De aztán eszembe jutott a bicikli-jelenet s az, hogy akkor nevettek rajtam - s ki tudja, hányszor nevettek azóta...

Most bezzeg nem nevet... éreztem a pokoli elégtételt.

De az is lehet, hogy ez a gazember tudja, hogy én mennyit szenvedek, - Mela biztosan elárult - s annál különösebb íze volt... Mindegy!... Mindegy... Felejtsük el... A sok mindenfélét felejtsük el!... A lényeg a fontos...

... Meg kell ölnöm a kapitányt és Melát... ők megbántottak engem... Én pedig élve maradok... villant fel bennem... - s ebben a pillanatban valaki megszólított.

- Jó estét, jó estét, köszöntött rám vidáman... Már nem ismer?...

- Már nem ismeri az Eszti kisasszonyt?... No szép!... Rég nem láttam!... Már nem jár fel a kis Melához?... Vége?... És mért?

A Mela szabónője volt, egy furcsa, félkegyelmű aggszűz, akire soha rá sem köptem, mert tudtam, hogy szeret incselkedni, pikáns-kodni. Most azonban beszédbe elegyedtem vele. Próbáltam célzásokkal kitudni egyet-mást, azonban rejtélyeskedett. Ekkor habozás nélkül a tárgyra tértem.

- Eszti kisasszony, tegyen nekem egy nagy szívességet, mondtam elszántan. Meghálálom.

- Nos, virágszálam, csemetém, - mit? Mert magácskának mindent, tudja-e?

- Mérje meg most, holnap, a Melát derékban... feleltem tompán.

- Mi? - Hisz maga egy őrült, - kacagott, - minek az magának?...

- Eszti kisasszony, - hogy ez nekem minek, ahhoz magának semmi köze... Az óraláncomon akarom hordani az adatokat... Megteszi, vagy nem teszi?

- Így nem szoktak velem beszélni, - mondta nagyon méltóságosan s már indult tovább. Hagytam menni. Azonban utána futottam.

- Eszti kisasszony, mondtam neki, - nagyon rossz állapotban vagyok, - azt láthatja... Most nem mondhatom meg, máskor... Később, - talán... Az életemről van szó!...

- Mindig mondtam a Melának, hogy maga... nincs egészen rendben... már bocsásson meg, - felelte. - Hogy lehet ilyesmivel előjönni? - Hallgattam. - Különben sem lehet, pontosan... hisz fűzőt visel...

- Úgy? feleltem tompán... Mióta? - Hisz mindig utálta...

- Egy idő óta, - rejtélyeskedett az aggszűz. Majdnem agyonütöttem. - Kövéredik, kövéredik a kis hölgy... fél, hogy megöregszik folytatta. - Pedig az öregség mindnyájunkra rájön... Menjen fel hozzá és vegye el, - mondta egy kis kegyetlenséggel, - és ne gondolkozzék ilyen butaságokon... Hallgattam. - No de ilyet - kacagott fel hirtelen, -most értem csak meg, - talán bizony féltékeny?... És ilyen csúnya módon!... Nem szégyelli magát!... És kire, - talán bizony a... a kapitány úrra?... Igazán ilyet!... hallatlan!... Hallja! Én ezt a lányt öt éves kora óta ismerem...

- Eszti kisasszony, mondtam már, - gondoljon amit akar, - nem magyarázhatom meg mért kell... Talán egyszerűen meg akarom lepni, - jutott most eszembe a mentő ötlet és átkoztam magam butaságomért... Talán épp egy ruhát akarok neki csináltatni...

- Maga? és végigmért gondolkozva. - Csináltassa nálam, - elég jó vagyok én ahhoz... És ez a méret különben is kevés...

- Eszti kisasszony, én holnapután feljövök magához... adja ide a címét... holnap pedig vegyen mértéket... egész mértéket, nem bánom... A munkadíjat megadom, mintha maga csinálná, - vagy - bocsásson meg, lehet az is, hogy magánál csináltatom... De pontos mértéket... Ha nem akar fűző nélkül,... beszélje rá egy pongyolára... Mindjárt azzal is kezdheti... vigyen fel valami szép kelmét, amiről tudja, hogy tetszik neki... Mondja, hogy olcsón jutott hozzá... A költségeket mind megtérítem... Lehet, hogy ezt meg is csináltatom magánál... de pontosan és fűző nélkül, - érti? Rólam pedig hallgat. - Sosem felejteném el!

- Maga egy beteg ember, édes fiam... - Rosszul is néz ki... Menjen egy kicsit pihenni valahová... például hallom, hogy a Semmeringen... Jól van jól, ne legyen olyan türelmetlen... Megcsinálom, megcsinálom, bízza rám... Aztán vesz nekem egy szép csokrétát - érti, kaméliából... kaméliás hölgy leszek... Az illik ilyen vén szatyorhoz... No, á dieu... Örömvölgy utca 2. -

- Mennyi volt, akkor... a Mela derékban? kiáltottam utána...

- Nem tudom már... majd azt is megnézem... gondolom hatvannyolc...

Rögtön ez után isteni ihletre, újra felmentem Sz. lakására. - Egy délután érkezett levelet csíptem el egészen a legénynél. Száz koronát adtam érte. Rohantam le a lépcsőn - átszaladtam a szemközti házba, - fel a második emeletre s ott feltéptem. Csak ennyi állt benne:

“Zoltán, tehát nem látom többé. - Isten vele! - Még egyszer kérem, gondolkozzék és ne feledkezzék meg egészen... Isten vele! Mela."

Rendben van. Ilyet én még nem kaptam soha. Ilyet ő csak annak ír, aki... Hiszen ez unszolás,... sürgetés...

Mire van még szükségem? - Mégis megvártam a két napot. - Bizonyára nagyon megöregedtem ezalatt. - Emlékszem, egész idő alatt reszkettek a térdeim.

Gyötrelmeim közt az jutott eszembe, - hogy tekintsük a dolgot józanul. Vizsgáljuk elfogulatlanabb szemmel. - Vegyük úgy, hogy Mela elvált, vagy özvegy asszony... Akkor már nem lehet szeretni? - s ő ne tudna, mégiscsak...? Már volt valakije, - nem baj... Talán, ha majd látja, hogy ennyire megalázom magam, - ennyire jó vagyok... De hátha még nagyobb a baj?... Az sem, - az sem teszi, - volt már ilyen is a világon... Mért éppen én?...

De, hátha visszautasít? - s e perctől fogva ez a gondolat lett úrrá felettem, - láttam őt magam előtt, hallottam, amint még most is, értsd meg, - még most is - alázatos könyörgésemre felemelkedik ülőhelyéről s haragos, villámló szemmel, - mint valami isten, utasít ki a lakásából...

Nem tagadom, - vízióim voltak. Félig alva heverésztem s magamban is megfordult, amit Eszti kisasszony mondott, - vajon épelméjű vagyok-e egyáltalán? Lehet-e engem szeretni, - nincs-e bennem, a tekintetemben talán, valami elidegenítő, - félelmes?

Valóban, pihennem kellene.

Eszti kisasszony igen körülményesen elmondta, hogy Melának nagyon tetszett a kelme. - Ezt magának vettem, mondta neki. - De mikor arra került a sor, nem igen volt kedve levetkőzni a mértékhez. - Csak nem ül itthon is fűzőben? - mondta neki Eszti kisasszony. (Úgy látszik egészen alkalmazkodott a kívánságaimhoz, - talán kíváncsi lett ő is.) - Végül már annyira nógatta, hogy gyanús lett - Mela végig is mérte. Nevetve mondta aztán: - szégyellem magam Eszti, nagyon megkövéredtem, - s levetette a fűzőt. A kisasszony most zavarban volt előttem. - A régi mérték, - jól emlékezett: hatvannyolc.

Az új mérték hetvenhat.

Eszti kisasszony átvette a virágot s mint aki röstelli szolgálatait, rosszkedvűen elhallgatott, - a rendelésre nem is gondolt többé.

Többre nem volt szükségem s mégis, amit most éreztem, - egészen különös volt. Világossá vált előttem, hogy én nem tudok nélküle élni... A Thököly úton bementem egy fűszeres boltba s ott, mint egy szerelmes ringyó elkezdtem hangosan sírni...

Hetek teltek s én tudtam, - közeledik a nyár közepe s neki el kell utaznia - s annál jobban ékelődött belém, hogy nem tudok nélküle élni. Megöljem - őt? Nem, inkább a szemeimet szedném ki, - lassan, hogy egészen megtébolyodjak a szenvedéstől? Hát szeretek én mást a világon, mint őt? És lehet-e boldogtalanabbul és halálosabban szeretni? Kim van nekem? Otthon sosem szerettem senkit, mert primitív és élvhajhász emberek... Kim van, - kívüle?... Hiszen nem is ő az már, akit szeretek, hanem a rögeszmét, amit az agyam belőle csinált... Tudom ezt is, - mindent tudok... De alkudjak, - büszke legyek? Mire? A magam bőrére? És elpusztuljak - s ily undorítón, mint az állat, bőgve egy nő után? Sokáig úgy sem fogok élni - ezt a poklot, ami most van s ami még következni fog, ha vele élek is, - ki tartja ki. Mit ér az életem? Mit csináljak vele? - Dolgozzam? - Kinek? - Itt csak egy a tennivaló.

Mióta a biztosat tudtam, egész kiengesztelődést éreztem iránta. Csak sajnálni, szívszakadásig sajnálni és szívszakadásig szeretni tudtam. Bizonyára nevetséges - a képét elővettem s ha ránéztem, könnybe borultak a szemeim. - Isten tudja, hogyan szenved, - se apja, se anyja... - Nincs semmi baj, - drágám, gondoltam - mindent, mindent vállalok - s még rosszabbat is vállalnék... s mikor ezt gondoltam egy iszonyú kép állt mint a villámcsapás a szemem elé: láttam őt az utcasarkon állni s egy idegen férfival csókolózni... Felugrottam.

Megöljem Sz.-t? - Mi közöm nekem hozzá?

Itt csak egy a tennivaló. - Újra kérni és könyörögni, mert ő épp oly becses - ugyanaz a kincs nekem, aki volt... S ez lesz a pihenés, a nagy pihenés...

Vasárnap délután felmentem hozzá.

Már a lépcsőn - megnyílt bennem megint a pokol.
Megint elém állt hívatlanul a múltkori kép: az utcasarkon áll... s most akaratlanul ujjongtam rajta, hogy elzüllött. - Ha én nem volnék! -érezem s rögtön tudtam, hogy nem megalázkodni megyek, hanem megalázni... Kezemben vannak a bizonyítékok, mindent tudok, - kezemben van ő, - jót jövök enni... Tőlem várhat mindent, de csak úgy, ha...

Megálltam a lépcsőn, rosszallóan csóváltam a fejemet, mert tudtam, hogy ez csak rosszra vezethet. Aminthogy talán ez a pillanat döntött, ez vezetett a legrosszabbra is...

Próbáltam elnyomni ezeket az átkozott jövevényeket, próbáltam erővel felidézni a tegnapi nagy meghatottságot...

De valami úgy ficánkolt, nevetett és ujjongott bennem, mint az előzékeny győztesben.

A szívem hangosan dobogott. Vissza akartam fordulni - s mégis becsöngettem.

Úgy látszik megérzett rajtam mindent.

Meglepve fürkészett egy percig, - idegenkedve fogadott.

Úgy látszott, mintha félne tőlem, - s fürkészne, tudok-e valamit. - Bűnbánatnak semmi nyoma.

Megváltozott. Az arca elvesztette üdeségét s kissé megnyúlt. Már nem olyan édes - mint egy pubi. - Világos, porcelános, átvilágítható arcán a száj körül sötét foltok... s a szája már megtört és megviselt, mint a gyereküket csókoló anyáké... - Jól láttam ezt, - rögtön mérlegre is tettem, - de belülről most az a megdöbbent parancs jött hogy nem tudok nélküle élni.

Szegény, finom, kiszolgáltatott teremtés, gondoltam egészen objektíven, - hogy így bánhatott vele egy rongy szabónő.

Lassan és szomorúan kezdtem: hogy én most is az vagyok, ami régen... De hangom nem volt sem szenvedő, sem meghatott, hanem oly biztos, mint azé, aki parancsot teljesít.

Meghallgatott s aztán hidegen tudtomra adta, hogy már igen rég nem látott, - talán kár is, mondta, s ő megvallja, már elfelejtett engem... Különben sem óhajt most ily dolgokkal törődni... jó lesz már a stúdiumaival kissé komolyabban foglalkozni...

Úgy látszik - te akarsz kíméletlen lenni, angyalom, gondoltam. - Azt már nem!

Oly szelíden, alázatosan és szeretettel, - hogy magam is megdöbbentem tőle, - elfojtva indulataimat, hűtve lázongó véremet, elkezdtem pedzeni a kapitányt. - Kezdetben alig észrevehetően. Rendíthetetlenül nézett rám s úgy tett, mintha nem értené.

Egy szinte incselkedő, kaján és rettenetes hang beszélt bennem. Tegezte őt.

- Mért zárkózol be, -nyílj meg, - beszélj, - és meglátod, talán akkor szeretni foglak...

- Mért nem beszélsz? - Kíváncsivá akarsz tenni? - Hát soha sem fogom elérni, hogy velem is egy kicsit bizalmas légy? - Vallj - de hamar! Nagyon hamar! - Tégy vallomást! - Óh te kicsike... Te kis szeretőcske...

- Majd szét fogom feszíteni a fejecskédet és megnézem benne a titkokat... És éppen a legféltettebbeket... Érted? - Ó te tökéletesség!

- Arra vagyok éppen kíváncsi, - hogyan ölelted?... Te tisztaság, - hogy hogyan voltál képes?... Bevallom, nem tudom elképzelni sem rólad...

- Talán még nógattad is a szerelemre - úgy-e?

- Jajgattatok... - Ekkorra azonban már minden vér a fejembe szállott... Vörös lehettem. Reszkettem a haragtól. Mintha baltát ragadnék...

- Nézze Mela, ne teketóriázzon, mondtam rekedten. - Én mindent tudok... - Egy tükörbe bámultam bele, de nem láttam semmit.

- valóban tapintatlan vagy? - kérdezte bennem valaki. E kérdés egy pillanatra meghökkentett, - de aztán annál nagyobb dühre ingerelt ellene.

Ő pedig felállott.

- Nézze, Andor, kezdte fojtott hangon és a döntő pillanatok nagy komolyságával és őszinteségével nézett rám. Sápadt volt. - Elhallgatott.

- Nézze, folytatta aztán, én magára nem akarok és talán nem is fogok tudni haragudni soha... Mert maga szeretett engem... Tudom, - jobban, mint bárki... Talán csak egy okom volna neheztelni... Hogy elhagyott... s éppen... - sóhajtott és elhallgatott.

- De ezt is megértheti mindenki, - a legostobább ember is, - hisz ez természetes... De igaz, - hisz kérni akartam valamire, folytatta halkabban és megsimogatta homlokát, - maga sosem fog tudni engem megbántani, - de én arra kérem, ne is akarjon megbántani... - Elfordult és kibámult az ablakon.

Ez a pár szó egészen megzavart. Talán szégyelltem is magam. Míg háttal állt, tovább beszéltem, mintha még mindig indulatban volnék. Most már butaságokat fecsegtem, - burkolt és aljas célzásokat tettem, melyekre nem felelt s melyeket szégyenemben rögtön elfelejtettem. Visszafordult, rám bámult s nem felelt.

Én pedig, minél jobban belegabalyodtam, annál konokabbul folytattam, mintha helyeselném, amit eddig mondtam, s hogy igazoljam felfogásomat a dologról... Talán még kedélyeskedtem is... rettenetes volt! Emlékszem, már a nyelvemre tolult, hogy megmondjam neki,... hiszen én rendeztem az egészet... Ezt azonban szerencsére mégis visszatoltam...
Ő azonban nyugodt, kielégült és zárt volt, - nem beszélt többé, hagyott fecsegni - s csak kínosan mosolygott néha.

A legméltóbban, a nő legszentebb tisztaságával utasított vissza, - méltóságosan, mint aki örökre védeni kész titkát, s mindazt ami az övé.

Ha most visszagondolok, bámulom és nem értem, hogy nem volt nagy csalódása, botlása után gyönge, hogy nem vádolta magát... nem keresett támaszt és segítséget. - Úgy látszik mindent természetesnek talált... De be kell látnom, hogy ebben nagyobb volt nálam... Hiába, a szerelmet úgy értik, mint férfi soha... Nékik minden természetes e körül, hisz csak evvel foglalkoznak, már a vérükben van...

- Nem fogom őt tudni megbántani soha... de ne is akarjam... ezt mondta.

Úgy összegezte a dolgot, hogy nem tudtam hozzászólani...

Még beszélhettem egy ideig, - még feltolult bennem a kísérlet, hogy ócsároljam Sz.-t, - elmondjam, hogy züllőben van... De elhallgattam végül én is.

Belül nagy csend következett.

Ki voltam békülve vele és sorsommal.

Mentem - és soha többé vissza nem tértem volna s nem történt volna meg az, ami megtörtént, ha minden így marad... Lehet, hogy megöltem volna magam... Jobb is lett volna... Bár még ez előttem áll... Bár nem hiszem, hogy ezek után... Különben ez mindegy!

De másként lett. - Három nap múlva ajánlott levelet hozott a posta - s a levélben egy megtört szív vallott nekem régi szerelmet. Kellemetlen, szégyenlős és unalmas volt olvasni, - mintha egy idegen ügy volna. - Bizonyára én is be fogom látni, írta, hogy az ember érzései oly bonyolultak, hogy sokszor maga sem lát világosan... E percben, mikor a levelet írja, úgy érzi, hogy senkije sincs a világon, csak én... Sokszor, mindig úgy gondolt rám, mint aki van, s az ő számára, akihez csak jó szívvel kell szólni... Bámulatos, hogy ő ezt a múltkor elfelejtette, - talán elhomályosult a szeme..., de könnyen lehet, bocsássak meg, - hogy ennek én voltam az oka... oly idegenül léptem be... s olyasmivel kezdtem... Kár, hogy nem maradtam mindig mellette...

Ez a levél akkor mindent bizonyított s minden tettemet igazolta. - Blamirozta magát! - Nem szégyelltem többé magam.

Nem hittem a szemeimnek. Így hazudni? Mit képzel ez rólam?... Menedékhely vagyok?...

Bár, - megvallom neked - ez a levél ma az egyetlen tisztázatlan pont előttem - s lehet, hogy ez a levél fog dönteni a későbbiekben...

Lehet, hogy rosszul ítéltem meg. - Szegény, sokat szenvedett kis teremtés... mihez folyamodott volna?... Hisz egyebe nem maradt a világon!... És lehet, hogy nem is hazudott, hogy abban a percben ő úgy gondolta... hisz oly sok mindenféle limlom van az emberben...

No de, mindegy! - Majd csak leszünk valahogy!

Akkor nem gondoltam erre a lehetőségre, különben biztosan megkegyelmeztem volna neki. De így az első rettenetes undorodás után másként határoztam. Felülkerekedett bennem egy régi lehetőség - s teljesen nyugodttá tett. Határoztam. Néhány óra alatt ragyogó találékonysággal kiterveltem mindent és aztán rögtön felmentem hozzá.

Életemben először alakoskodtam igazán.

Úgy tettem, mintha nagyon meg volnék hatva, mintha nem találnék szavakat... szégyenkeztem, szerénykedtem... olvadó tekinteteket vetettem rá... mintha halálosan szerelmes volnék - megbomolnék a forróságtól és az alázatos boldogságtól... - Sokat, sokat beszéltem.

Belül tökéletes csend és nyugalom honolt.

Szemeim szinte kidagadtak az áhító nézéstől.

Szerelmes suttogásaim minden árnyalatát mérlegeltem és örömöt okozott, ha jól sikerült. - És mondhatom minden jól sikerült, - még az ő tökéletes füle sem érzett egy hamis hangot sem. - Figyelmem mindenre kiterjedt.

Közben megvillant bennem, hogy én is elcsábítom és ott hagyom, - de lehetetlennek is tűnt, - nem is kívántam őt úgy, - s meg is undorodtam a gondolattól.

Ő sírt, - mint a menyasszonyok, akik ott hagyják a szülői házat, - mert megalázottnak érezhette magát, s ezt legnagyobb gyöngédségem sem tudta eloszlatni. Aztán megnyugodott és olyan eltökélt tekintettel nézett a világba, mint aki tudta és tudja, hogy mit csinál és számol a következményekkel... Mikor ezt láttam, mosolyogtam... Sőt, egyszer, mikor lehajoltam hozzá, hogy túláradó boldogsággal csókolgassam a kezét, még a hajamat is megpróbálta megsimogatni... De félszeg volt a dolog!...nem sikerült... s ő elpirult.

- Rosszabbul alakoskodol nálam, - gondoltam álnokul.

Aztán próbáltam megölelni - s ő, noha meg volt benne a köteles igyekezet, mégsem volt képes kiállani... Könnyein keresztül szégyenkező nevetéssel fordult ki karjaimból... A keze még a kezemben maradt, - forrón megszorítottam - s ezt hagyta.

Aztán tervezgetni kezdtünk. A jövendő életünkről beszélgettünk. Még azt is kérdeztem tőle, mit gondol fog-e festeni?... S nagyon óvatosan és burkoltan lebeszéltem. - Fájdalmasan mosolygott, mint aki nem akar most, e szent percekben ellentmondani.

Elhatároztuk, hogy ő most rögtön becsomagol, - a dolgait beraktározza s a nagynénjének haza megírja, hogy elutazik Münchenbe.

- Megírja a mi dolgunkat... kérdeztem.

Habozott. Mintha ebben a pillanatban először a Münchennel kapcsolatban - a szabadulás s új lehetőségek villantak volna meg benne.

- Nem, ne még, - döntött végre, - ez még a mi titkunk, mondta hízelkedve... Majd aztán... folytatta boldogítón.

A dolog kapóra jött.

- Jól van, mondtam nagy hangon s megelégedve.

Szóval, ő most elutazik, - az iskolában és egy ismerős családnál levő holmiját becsomagolja... El is búcsúzik... legalább egy időre... Elintézi az ügyeit... s aztán visszajön s mihelyt lehet, megesküszünk. - Nem nagyon sürgős a dolog... nem kell lóhalálában...

Közben ötletem támadt.

- Elkísérném egy darabon, - mondtam édesen mosolyogva.

Ő ellenkezett, szabadkozott, hogy ez nem illik, hova gondolok... - De ehhez, - mint gyakran van az ember az ötleteivel - kötöttem magam.

Ő aggodalmasan felsóhajtott - s aztán bízó, jóhiszemű tekintettel nézett rám.

Hiszen nem messzire, - mondtam neki elkomolyodva, - magam sem érek most már rá. El kell járnom a K. és G. cégnél, mely régen hív, - körül kell néznem... sok régi dolgomat kézbe venni...

- Mert, most már bevallhatom - maga miatt az utolsó években mindent elhanyagoltam... - mondtam - s mintha nem is róla, hanem egy másik, régi szomorúságról beszéltem volna.

- Miattam, - ugyan - miért? Kérdezte ártatlanul...

- Miért? - Mert szenvedtem feleltem keményen.

- Hát szenvedett? - s szomorúan nézett rám.

- Határtalanul - válaszoltam s az arcom úgy eltorzulhatott, mint a betegé, aki nem régi kínjairól beszél.

Egyébként úgy viselkedtem máris, mint egy férj, - aki túl van a fiatalkori “heveskedésen". - Minden szavam olyan volt, mint egy férfias becsületszó. - Intézkedtem a dolgaiban.

Tehát elkísérem egy darabig. Közben talán ki is szállunk valahol. Legjobb lesz, ha G. felé megyünk, - ott gyönyörű vidékek vannak. Holnap kora reggel érte jövök kocsin, - vagy inkább?...

- Igen, igen, - addig is... jobb lesz, ha mégis titokban... kérem, kedves Andor... Mégis, nem egészen korrekt... szabadkozott.

- Jó, mondtam nyugodtan, - a pályaudvaron találkozunk. De el ne késsen!... ahogy szokta...

- Nem, nem, nem, - kiáltotta egész vidáman s kituszkolt.

De még egy percre visszatartott.

- Mondja, mi van avval a transzformátorral, amiről akkor beszélt!... kérdezte.

Majdnem elnevettem magam. Ez volt az első eset, hogy a dolgaim iránt érdeklődött. - No, ez már igazán szép kötelességtudás!... gondoltam. Mondtam egy pár szót a transzformátorról. - De tetézte az ügyetlenséget, - szegénynek úgy látszik nem volt kenyere a jóság. Már a lépcsőházban voltam, mikor utánam kiáltott:

- Mit csinálnak a szülői?

Tehát, - jó lesz most már az enyémek iránt egy kis érdeklődést, sőt szeretet is mutatni, - holott eddig azt sem kérdezted, világon vannak-e? - Rendben van! Megérdemled sorsodat! állapítottam meg.

Teljesen nyugodt voltam, kielégült, csak az izmaimban volt valami lázas tevékenységi vágy.

- Kitartani... dolgozni! súgta valami, csak most el nem lankadni, - nemsokára jön a nyugalom, - a teljes, nagy csend...

De erre a gondolatra most már a biztos nyugalom küszöbén, nagyon megdöbbentem. - S ekkor történt, hogy először láttam az életemet egészen tisztán.

- Hiszen én majdnem unatkozom - hőköltem fel.

- Hiszen talán nekem nem is kell ez a csend?... Talán élvezni sem fogom tudni... Talán mégis csak bolond vagyok...

Egészen világos a dolog!

Most már kétségtelen, hogy azért szerettem, mert megvetett... mert magam ellen mindig igazat adtam neki... mert szégyellnem kellett magam képzelt tökéletessége előtt... azért szerettem, mert éppen hideg volt... hozzám, féreghez... Le akartam őt győzni!... Küzdenem kellett ellene... s benne egy ismeretlen felsőbb régió ellen... egy elképzelt, magasabb, tisztultabb és előkelőbb emberfaj ellen... Legyőzni, megalázni... s végre kimerülten igazat adni magamnak és véremnek... hogy ők is csak állatok, mint én... Meg kellett őket törnöm, mert éreztem, hogy nem tartozom és nem is tartozhatom soha közéjük...

- S most, - okom van megvetni... Itt az ok rá a kezemben, - az ok, ami után úgy sóvárogtam, hogy végre megsemmisítsem vele... s íme: megszűnt minden... Nem kell! Eldobom.

Úgy látszik, én csak a rosszat tudom szeretni... Valószínű is. A szenvedéseimbe voltam szerelmes eddig is. - A visszautasítást szerettem. - Nekem az kell, hogy kínozzanak!...

- De mit akarok akkor? - Megszűnt a gyötrelem - s üres az élet...

Örökké csak a rossz ellen fogok küzdeni, -amely nélkül már élni sem tudok? - És jót elérni nem fogok soha? - Mindig az elérhetetlen után nyújtom majd ki karjaim?...

Abban is igaza volt, hogy én nem vagyok szerencsés ember...

Tehát mit akarok? - Így - itt az unalom, - a halálos unalom!... - Mi lesz?...

Ez volt a holt pont, - a perc, amikor talán, ha a jóra hajlanék, másként cselekedhettem volna. De tudd meg, hogy itt van bennem, a legmélyebb helyen él a rossznak a magva... - Legbelül valami mégis sarkalt.

Ál-okoskodásokra adtam magam s ezek ismét lendületbe hoztak.

Önvédelemből fogok cselekedni, - mondtam, hogy az egész daganattól megszabaduljak. - Hiszen akkor is tudtam, mért fogom tenni, mikor elhatároztam... - És nem hagyom magam semmiféle új benyomástól befolyásoltatni... ez csak burkolt gyávaság...

S ha majd megint rám jön a nyögés - megint elölről kezdjem?

Erővel a szenvedéseimet idéztem s próbáltam felháborítani magam.

Szenvedés - unalom - egyiket sem akarom, meg akarok tőle végleg szabadulni...

S ki tudna vele élni - nem fog-e egész életében őrizni valamit abból... A régi ügyből... Majd akkor megint akarni fogom?...

Ki kell tehát mondani, hogy én már most akarom, most elhatároztam, - mert mikor döntöttem élet és halál felett, tudtam, hogy mért döntök így...

S a konok lendület már vitt is tovább...

Elutaztunk. - Úti poggyászát feladtuk.

A vasúton egy pillanatban majdnem elaludtam.

Már arra sem vettem fáradságot, hogy komédiázzam neki.

Titkai nem izgattak többé - gőgösen állapítottam meg, - hogy amit nem közölnek velem, arra nem vagyok kíváncsi...

Mintha előbb minden láncomat leoldanám magamról...

Aztán az arcát néztem, - még mindig tetszett nekem.

Ő lehangolt és komoly volt, - később nyugtalan, talán szótlanságom miatt. - Beszélni kezdett.

Arról beszélt, hogy ő tulajdonképpen még nem is ismer engem. Nem tudja, milyen vagyok a mindennapi életben... Mert hisz az ember olyan, amilyennek mindennap mutatkozik... Amit belőlem ismer, azok csak felfokozott pillanatok... Nem tudja, mennyire lesznek szimpatikusak a hibáim...

- Túl okos vagy, gondoltam magamban s éreztem, hogy utálom.

- Milyen komplikált minden, mondta később sóhajtva - annak, aki éli, - s ha nézi az ember, mily sablonos... Nem?

- Bölcs gondolataid is vannak, feleltem magamban gúnyosan... - Utállak!

Annyira kíméletlen voltam, hogy ásítottam. Aztán nyers lettem.

Ő sértődve húzódott sarkába s lehunyta a szemeit - s én óvatlan pillanatban áthajoltam hozzá s meg akartam csókolni. - Haragosan ellökött magától.

- A'há, - a rajongóddal szégyelled megtenni, amit a szeretőddel műveltél, - gondoltam megvetőn.

De éreztem, - hogy ez nem megy így tovább. Még sok van hátra: jó lesz hangot változtatni.

- Bocsásson meg kedves, csak tréfáltam, - mondtam neki. - Bocsáss meg, - súgtam feléje forrón. A tegezésre felkapta a fejét.

Hízelegtem és udvaroltam neki, mert tudtam, hogy ezt szereti.

S hogy rápillantok, látom, hogy a sarkában ül, az arca lángol, szemei könnyesek s a felháborodás gyűlöletével néz rám némán.

Nem megy többé a komédia? - döbbentem fel. - Hohó nem addig a!

Fájdalmas szeretettel néztem az arcába:

- Lássa, hogy kínozom... Hogy kínozom én... akit szeretek...

S a szemeim megteltek könnyel. - Érts meg: - komédiázni akartam, de, - mint legtöbbször, - most is első könnyeimmel, feltolult életem egész nyomorúsága. - Hiszen tudod, hogy én megfagyott ember vagyok... az érzést bennem előbb mindig fel kell valaminek olvasztani... meg kell indítani... s akkor aztán magától árad, mint a pokol... Neki sírtam, de amiért sírtam, az egész más volt.

Zokogtam, de könnyeimen át, figyeltem arcát. Az szigorú volt, aztán megenyhült kissé... Már kinyújtja kezét s az remegve, keresve indul el felém, teste aztán előrehajlik... Arcára a gyötrelem van írva, de az is elsimul... A fejemet simogatja... Én kezeimbe temetve arcom, tovább zokogok... S neki is lassan, mélyről, nehezen megerednek a könnyei... egyre hevesebben rázza a sírás... Úgy látszik, ő is az életére ... gondol... Mily komikus! - gondolom, ketten itt ülünk és sírunk. Bőgünk... ó rongy szerelmi nyafogás... Férfi vagyok?

Sokáig tartott... egy-egy nyögés, szeppegés még hallható volt - s a végén én majdnem elnevettem magam...

- Mily furcsa maga... mondta később enyhülten... néha igazán elviselhetetlenül frivol tud lenni...

Kibékültünk. Úgy látszik a kínzás nem volt rossz hatással, mert kezes, engedelmes lett, mint a bárány. Ezt most megtanulhattam volna, - ha vele akartam volna élni!

Néhány óra múlva, - ezt az időt néma, békélt meghittségben töltöttük el, - rábeszéltem, hogy szálljunk ki... Itt a v.-i tó... közeledik T. állomás... én a vidéket, tavat jól ismerem... gyönyörű!... hisz tudja, sokat kacsáztam erre - s ha elég volt, tovább utazhatunk... Talán néhány napot... egy parasztházban, - proponáltam bizonytalanul... igazán idilli volna... ártatlanul, mint barátok... - Mosolyogtam... Mintha a boldogságot - bár ily szelíden, - már most meg akarnám lopni...

Beleegyezett, - de azzal a feltétellel, hogy az esti vonattal tovább utazunk. - Csak bízza rám magát! - A menetrendet tanulmányoztuk s elhatároztuk, hogy T.-től kocsin megyünk a tóig... Onnan elsétálunk - alig három kilométer az út, - A.-ig s ott este nyolckor felszállunk a vonatra.

Úgy lett. - T.-ben megebédeltünk. Meghitten, mint férj és feleség. Majdnem boldog is voltam, csak a szívem körül volt valami nehéz nyomasztás... Remekül sütött a nap s mi rozsdás székeken fehér abrosz mellett, egy elhagyott teraszon ültünk, melyet teli nőtt a kőkockák közül felburjánzó dudva. Távol a hegyek néztek ránk s a napsütésben könnyű, hűvös szél lengett.

A tisztaság boldogsága járta át szívünket - s én gondoskodón terítettem térdeire úti-plédjét. Ebéd közben először életemben a magam tányérjáról, saját evőeszközömmel kínáltam meg egy szelet hússal s ő mosolyogva elfogadta. Határtalan boldogság borzongott végig rajtam. - Olyan volt, mint egy kis gyermek. A nap átsütött huncutkáin és incselkedve simogatta arcát. Egészen felfrissült. Viszonzásul ő - egészen természetesen, mint egy anya - tett a tányéromra egy kis tortát...

Karonfogva, - először életünkben, mentünk a kocsihoz.

A lovak vidáman ügettek. - A földekről ének hangzott hozzánk.

- Hogy múlik az élet, - mondta ő sóhajtva... mily csodaszép itt, s mily kár, hogy ez is el fog múlni... S megint jön a komolyság!...

Münchenről beszélgettünk s az ő ottani életéről.

Próbáltam megnyugtatni. - Figyelt rám, de nem igen felelt, úgy látszik, bódult volt a friss szépségektől. - Néha egy részletre mutatott, hogy mily remek téma volna.

Leszálltunk a kocsiról. Az visszafordult.

Teljesen elhagyatott vidéken voltunk, - az út egyik oldalán legelők, a másikon mindenütt magas sás, mely a fákig ért. A sás közt volt törve egy ösvény, mely a tóhoz vezetett... Jól ismertem, itt szoktunk puskákkal, kutyákkal, cókmókkal elindulni...

Ő sokáig nézett a kocsi után. Aztán sápadtan megborzongott s azt mondta, hogy fél ezen az elhagyott vidéken... Nevettem.

- Kitől fél? - kérdeztem vidáman s megmutattam neki revolveremet.

- Magától! - mondta nevetve s aztán nagyon elpirult.

Úgy látszik röstellte ezt a kijelentését, mert aztán elszántan nekivágott az útnak. - Rózsás orrlyukain hosszan szívta be a levegőt.

Sétálva mentünk s nemsokára a tóhoz értünk. - Acél-szürkén szunnyadt a nagy víz s mindenfelé teli volt sás-szigetekkel.

- Menjünk ki arra a vékony föld-nyelvre, tanácsoltam - ott gyönyörű kékes pázsit van s alatta a tó-tükör teli van tropikus vízi-liliomokkal és rózsákkal, - mert ott egy meleg forrás szakad be a fenékről...

Útközben mutattam neki egy helyet, hol közvetlen a part mellett nagyon mély a víz, - egyszer a szemünk láttára fulladt itt bele egy parasztgyerek. - Megborzadt.

- És nem tudtak segítségére lenni? - kérdezte.

- Messzi voltunk... s mire kiáltásaira odaértünk, elmerült.

- Ügyetlenek... mondta... Szegény!... ki tudja, miket álmodik ott lenn!... És sóhajtott.

Elértük a vízililiomokat. - Kápráztatón szép volt.

A tóból meleg gőzök szálltak fel s a tó tükre olyan, mint valami hímzés... teli a növények vastag, sötétzöld indáival, egy színes, gazdag, fonadékkal... és kövér, húsos virágokkal.

Elmerülten és áhítattal nézte.

Egy sással és fűzfákkal védett helyen leültünk a magas fűbe, - pettyezve volt kék foltokkal. Aggodalmaskodott, hogy nincsenek-e kígyók...

Aztán enni kívánt. - Kinyitottam neki kis úti-táskáját.

Lassan, elgondolkozva evett... de csak keveset... Aztán megkínált.

S amint így az evéstől duzzadt és megviselt, fénylőn piros ajkait néztem... egy eddig majdnem ismeretlen, nyers vágy hősége csapott meg...

Ügyetlenül, - tikkadtan nyúltam felé.

Ő felriadt és éber szigorúsággal nézett rám.

S én, mint a részeg, csak egyre kinyújtottam felé karjaim...

- Mi volna, Mela... drága, egyetlen... ha most... egy csókot adna? - kérdeztem epedve és kényszeredett nevetéssel.

- Mi lesz velem? - hördült fel bennem. - Vége! - Nem lehet! állapította meg belül iszonyú biztonsággal valaki.

Ő pedig felállt. - Menjünk, mondta hidegen.

- Miért menjünk? - mért menjünk még?... Kérleltem részegen szinte éneklő hangon, a földön ülve... Nem szép itt, drága Mela? Nézzen körül... és... és ne haragudjék rám, minden csekélységért.

- Menjünk, menjünk sürgetett türelmetlenül.

- Nézze, drága, - mondtam térdre emelkedve... mért húzódik tőlem úgy, - lássa... ez nem szép... Mert ehhez hozzá kellene már egy kicsit szokni. Itt az ideje... összeszokni, tudja... ne haragudjék kis Mela... mert lássa, ha nem... ha nem akarja soha... Mi lesz majd akkor?... Pedig ma már oly kedves volt az ebédnél... karonfogva is jött, - oly boldog voltam... azt hittem...

Összeráncolta a homlokát és hideg fény jelent meg a szemeiben.

- Képzeltem, hogy erre fog kerülni a sor... Magánál... mondta s megvetés csengett a hangjában... Ez mindene!...

Nem folytathatta.

- Nálam? - ordítottam bele a szavába s felugrottam. - Nálam? - Másnál úgy-e nem? - Úgy-e más, az egész másként teszi... hisz maga tudja!...

Végigmért. - Arcátlan! mondta halkan s fojtva.

- Drága angyalom, kiáltottam ekkor elragadtatva. - Hát maga azt hiszi, hogy ez az egész - komoly... S összecsaptam a kezemet... Hogy én valóban őrülten szerelmes vagyok magába... S hogy én azért hoztam ide, hogy talán... - Nem édes angyalom, - tévedett, - nem! - S a szemébe nevettem, - nem drágám, - én egész másért hoztam magát ide...

Hátra lépett. - Menjen innen, de rögtön, mondta toporzékolva.

- Nem... Nem többet, innen... Te kicsike... Azt hiszed, nem tudom, mennyire megkövéredtél...

Gyűlölve, gyilkoló, halálos utálattal néztük egymást pillanatokig.

- Nem szégyelli magát? kérdezte végre fuldokolva. - Gyalázatos!

- Hogy én szégyellem-e magam?... Én?... Én? kiáltottam őrjöngve a nevetéstől... Én szégyelljem magam most is?... Mindig?... Csak én?... Mindig csak én?... Te soha?... Hát te mikor fogod végre egyszer már szégyellni magad?... Én is fuldokoltam a dühtől.

- Takarodjék! - kiáltott magán kívül s a szemei kidagadtak.

- Én?... Én takarodjam? Én? - Soha! - - Te szajha!

S már a kezeim között volt. Megragadtam a nyakát, lehajlítottam a fejét s elkezdtem iszonyú erővel csókolni... lakmározni... Betömtem a száját csókjaimmal... harapdáltam s aztán elkezdtem, mint a fenevad nyalogatni a kiserkenő vért... Már magam is majdnem megfulladtam.

Mire lihegve felemeltem a fejem, már alig mozdult.

Úgy emlékszem, mintha tébolyult csókjaim közben egyszer könyörögve nézett volna rám... vagy csak könnyes szemei voltak kidülledve?

A torkát nem bírtam elengedni, - görcsöt kapott a kezem a szorítástól... Úgy kellett lefejtenem az ujjaimat.

Lehajlott fejjel néztem egy darabig, de csak a lábait, az arcába nem tudtam nézni. - Oldalt feküdt, felhúzott lábakkal, mintha aludnék s még néha megvonaglott.

Az utolsó pillanatban mindenről megfeledkezve, még egy utolsó, nagy kívánság szállott meg... Lehet hogy állat vagyok!

A ruhája kissé úgyis felcsúszott volt, - jobban feltakartam és megnéztem a combjait.

Aztán belöktem a hínárba a liliomok közé. Fejjel lefelé bukott, egy ideig süllyedt, aztán gyors bukfencet vetett s lassan elmerült...

A táskáját messzire behajítottam a tóba és A. állomáson felszállottam a vasútra...

*

Kora reggel volt már s mi kinn jártunk a Duna parton. Engem a világosság megnyugtatott. B. A. fehéren és halálos kimerültséggel leült egy padra.

- Azonban, nincs pihenés, folytatta üres hangon s tudtam, hogy így lesz...

S talán nincs is többé pihenés... A vérem, az idegeim, a szívem megteltek vele - összekapcsolódtak vele... s még nem szakadt el semmi... Nem lehet tőle megszabadulni... S én nem tudom meddig?... Meddig fogok még?...

- Meddig akarsz?... kérdeztem tőle a szemébe nézve.

- Nem tudom, - mondta s aztán visszautasítóan folytatta:

- Még meg is próbálhatom... Még nincs mindennek vége... Élni akarok!... S talán még meggyógyulhatok... Még egyszer nyílt szívvel és szabadon... talán még szabad leszek a tehertől... Még sétálhatok egyszer kinn a mezőn... - gondtól, bánattól, szenvedéstől tisztára mosva... boldogság lesz! Nem lesz nálam boldogabb, szerényebb és alázatosabb ember... Néha látom is magam öregem egy parasztházban, - sokat tapasztalt, okosszemű öreg ember vagyok, aki alázatos, örül és hallgat, - soha többé nem beszél, mert mindent tud...

- Azonban tudom, hogy nem így lesz, - folytatta halkan, majdnem súgva... mert egy baj van, - nem tudom elhinni... és tovább harcolok vele... hogy végre... végre... megalázkodjék... Tudod... meg akarom törni... - súgta. Néha nem is emlékszem rá, hogy úgy történt... talán nem is hatott rám a dolog... hiszen ennél borzasztóbbakat is elképzeltem már életemben... és sokszor, hallgass ide... olyan, mintha ezt is csak képzeltem volna... A végét... tudod... mintha nem is tettem volna még meg... S most kellene... s ilyenkor dühös vagyok és sietek, hogy most megyek... és mindjárt... Muszáj!

A kezei ökölbe szorultak. Az arca eltorzult.

- Olyan, mintha csak egy képet láttam volna erről, - folytatta földön túli tekintettel... a végéről, tudod... És félek, hogy felveti majd a víz... A víz könnyen felvetheti... Mert, tudod nem oda kellett volna... A meleg forrásnak ereje van... és feldobja... Felpuffadva!... Iszonyú!...

Felállott és magánkívül meredt maga elé.

- Nem oda a liliomosba kellett volna, - hanem oda a mély vízbe... amit mutattam neki... Úgy is biztosan oda vágyott szegény... mikor sóhajtott... hisz emlékszel...

- És félek... hogy az a paraszt, aki kivitt minket... avval mintha találkoztam volna, mikor rohantam a vasúthoz... egyedül...

- És rokonai nem voltak? - kérdeztem.

- De... de! Árva volt... s két kis öccse van... de ők más rokonoknál vannak... mindegyik másutt... és Beregszászon a nagynénje... de az szerencsére nem nagyon szerette... és asszony nem tud utána járni... Csak Sz.-nek eszébe ne jusson, hogy megint... Mert attól is félek... nagyon ingerel... félek, hogy elmegyek Sz.-hez és elkezdem majd piszkálni... hogy feltámasszam benne is...

- És szegény volt?

- Volt... volt neki pénze is... Azt költötte most...

Hallgattunk. - Nem voltam rossz ember soha, - s mégis e percben kielégülést éreztem. Mintha óhajtottam volna, hogy bebizonyosodjék a dolog.

A gondolatok azonban csak szállingóztak bennem, - ellenőrzés nélkül. A következő pillanatban az járt az eszemben, hogy most mindjárt elmegyek a rendőrségre és feljelentem.

- És meddig akarsz még így tengődni? - Kérdeztem. - Nem felelt.

- Legjobb lesz, ha feladod magad!... folytattam.

- Nem! kiáltotta dühvel.

Borús reggel volt. - Ismét hallgattunk. Elbeszélésének egyes részletei keringtek a fejemben és egész melegség csapott meg, mikor arra gondoltam:

- Milyen rokonok is vagyunk mi!... Most látom csak mért szerettelek úgy!... - De közvetlen utána, minden kapcsolat nélkül - nem is tudom mért, - azt kérdeztem tőle:

- És ez az első... ilyen dolgod...

- Ez már a második... mondta lassan és határozottan.

Elállt a szívverésem. - Ez az ember valóban őrült.

Megálltam, a szemébe néztem, de nem bírtam el átszellemült tekintetét.

- Mit kívánsz tőlem? kérdeztem halkan.

- Azt kívánom, mondta nagy energiával, hogy örökre megjegyezd magadnak... vésd be a fejedbe... Mi július tizenkettedikén egész nap és éjjel együtt voltunk... Én felmentem hozzád... korán délután... elmentünk a Z. kávéházba... onnan lóversenyre... nyertünk is egy kis pénzt... este a Fővárosiba... Reggel én azzal váltam el tőled, hogy gőzfürdőbe megyek... Érted?

Megborzadtam. Hangja követelő volt. - Minden egyebet elfelejtettem, mert veszélyben éreztem magam.

- Mondd, hogy lehet ezt követelni? - mondtam neki halkan.

Mohón megragadta a karom s a szemei megvillantak.

- Mondd, nem adsz nekem igazat? kérdezte gyorsan.

- Hagyj, hagyj el, kiáltottam irtózva... Nem tudom igazad van-e és nem is akarom tudni... Nem akarom... El akarom felejteni... De azt belátod... annyi eszed még lehet... hogy mi nem érintkezhetünk soha többé...

- Elárulsz?... suttogta egészen közel hajolva hozzám, ólomszínű arccal.

- Nem! - mondtam határozottan... Nem foglalkozom a dologgal tovább... Hagyj... hagyj elmenni... Fáradt vagyok...

- Mért hagytál beszélni! - ordította s öklével a levegőbe csapott.

Hátráltam. Néhány munkás ment arra. A kiabálásra egy pillanatra megálltak és ránk néztek. A nap kezdett kisütni felhői mögül. - Nem éreztem magam többé egész egyedül s hirtelen megvillant valami bennem. - Szabadulni akarok!

- Várj, mondtam neki, gondolkodni fogok a dolgon. Hisz még úgy sem sürgős... még nem tartasz ott... Ha képes leszek rá!... Talán!... De látod... követelni az ilyet nem lehet... Hagyj gondolkodni rajta... Hisz olyan vagyok, - mintha megőrültem volna... Nem tudom, hogy leszek képes hazudni... ilyen dolgot...

- Tudod mit, - mondta, - tégy amit akarsz. Azt azonban vedd tudomásul... ha arra kerül a dolog... én rád hivatkozni fogok... Ott aztán beszélhetsz, amit akarsz, - ahogy tetszik... el is árulhatsz... a kezedben vagyok, tette hozzá szinte biztatva.

De én kiéreztem a szavaiból, hogy inkább azt akarja mondani, én vagyok a kezei közt - s hogy evvel a fordulattal meg akar ejteni. Valóban, majdnem meg is ejtett.

Máris a bíróság előtt láttam magam, - amint egyetlen barátomat vádolom... Izzadtam. - Lehetetlen, - lehetetlen, állapítottam meg, - nem tehetek ilyet. S kínomban, félelmemben, az első rokonszenv és együttérzés hullámai öntöttek el, - pillanatok alatt szinte azonosítottam magam vele, - szinte hozzá menekültem bátorításért és támogatásért bűnömben... - Úgy látszik azonban, hogy nem vette ezt észre.

- Tudod, - mondta, jó lesz dönteni a dologban... S ha nem akarsz bűnpártoló lenni... - hidegen és gonoszan mért végig, - jó lesz elmenni... a rend-őr-ség-re... folytatta lassan.

A nap teljes erővel kisütött.

- Nem fogok sietni, - légy nyugodt, feleltem mély sóhajjal. Nem tudom még mit fogok tenni... Igazán nehéz... Mégis te... Majdnem sírva fakadtam. Hallgattunk.

- Isten veled, mondta végre sötéten.

- Hová mégy most?... Csak nem fogsz valami ostobát...

Nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot sem. A szemei kitágultak, - s a régi ravasz arany-ragyogás ütött át rajtok, de sötétség volt mögötte.

- A gőzfürdőbe! te marha! - Az egész talán igaz, - csak a vége nem... Csak nem képzeled?... Hogy felültél megint!... S összecsapva a kezeit hangosan és nyersen, de érezhető kínnal a szemembe kacagott - s aztán szinte elmenekült, ott hagyott állva. Már messze járt s láttam, hogy még mindig nevet. - Nevetése olyan volt, mint a fuldokló köhögés.

*

Kábultan álltam, a nap beletűzött a szemembe. Nevetése semmi hatást nem tett rám többé - szó sincs róla, hogy evvel bármit is elhitessen velem. Fél. Bizonytalan benne - mennyire tudott rábeszélni. - Zavarba akar hozni. - A dolog megtörtént, az kétségtelen.

Csalódtam, mikor azt hittem, hogy meg fogok könnyebbülni, mihelyt egyedül leszek. Ellenkezőleg: - a tér kongott a füleim körül, - s mintha egy üres világba helyeztek volna bele, - minden segítség, támasz és remény nélkül. Egy helyben álltam és izzadtam, - lehet, hogy a reggeli naptól. - Nagy kimerültséget éreztem.

Kocsiba ültem, hogy haza menjek. A kocsiban már vacogtam. Alig emlékeztem valamire, minden összefolyt bennem, csak azt éreztem, hogy tudója és részese vagyok valami nagynak és iszonyúnak s hogy ebből már alig van menekvés. Azon is gondolkoztam, hogyan tudnám a rendőrség figyelmét legjobban elkerülni. - Talán elmenekülnék Pestről.

- Esetleg fürdőhelyre megyek - s pénzt kérek tőle kölcsön, - kaptam örömmel a gondolaton, - mint valami igazi bűntárs. - De volt még annyi érzék bennem, hogy megundorodva elvetettem a tervet. Arra is emlékszem, - imádkoztam, hogy ne történjék semmi s elaludjon az egész ügy.

- Béke vele! - mondtam hangosan a lányra gondolva s valami kóros nevetési ingert éreztem.

Egyszer az is felmerült, mint segítő gondolat, - hogy hátha valóban kitalálás az egész. De nem ízlett ez a reménység, - az esemény valóság-íze ott élt az idegeimben.

Abban is csalódtam, mikor azt hittem, hogy - ennyi az egész, - aránylag könnyen átestem a nagy megpróbáltatáson, - igaz: a lábaim kissé könnyűek s mintha lebegnék... de alszom egyet s majd tisztult fejjel fogok a dolgon gondolkozni. Úgy jártam, mint mindazok, akiket nagy idegrázkódtatás ér: kábultak, mert a szervezet nem akarja egyszerre befogadni az egész iszonyatot - s csak később tör ki rajtok az idegláz.

Utolsó gondolatom a kocsiban az volt, hogy, - ha rám hivatkozik, - az még rendjén van, - de ha beszélnem és hazudnom kell a bíróság előtt, ha kérdőre vonnak, faggatnak, - azt nem fogom bírni elviselni, abba belepusztulok. - Határoznom kell: ezt döntöttem el magamban.

Mikor a kocsist ki kellett fizetni, már nem tudtam megszámolni a pénzem, - reszketett a kezem s a szemeim előtt fekete pontok úszkáltak, - ő vett ki magának, - biztosan jócskán, hiszen részegnek hitt.

Otthon rögtön lefeküdtem és étlen, szomjan feküdtem másnap reggelig. Mihelyt ágyba kerültem, rögtön kitört rajtam a láz.

Félig eszméletlenül hevertem és nem a dologra vonatkozó szavakat mormogtam. Aztán hidegrázás jött rám, - végre délután mély álomba estem.

Sokáig alhattam élettelenül s reggel felé lehetett már, mikor kezdtem álmodni mindenféléről, - így egy távoli rokonomról, akire talán még sosem gondoltam eddig. Sokáig vesződtem vele álmomban, - mintha át akartam volna őt alakítani, de sikertelenül. Aztán az egész átfolyt más álomképekbe.

Igen nagy zajra ébredtem fel, - egész ijedten, - mintha nagy hordókat gurigálnának a szobámban. - Az ágyam mellett állt a cseléd, a háziasszonyom s annak kis fia és rám bámultak. - Mi van itt? - gondoltam. A nap besütött a szobába - s csak néhány másodperc múlva vettem észre, hogy nem is fekszem, hanem az ágyban ülök és hangosan, görcsösen, őrjöngve nevetek.

A cseléd, háziasszony, gyerek, mint később megtudtam, a nagy lármára jöttek be s nem tudták mit csináljanak, úgy megijedtek tőlem. - Magamtól nem akartam fölébredni. - S az ingem egy víz volt már a könnyeimtől.

Később világosan visszaemlékeztem rá, hogy is volt a dolog.

A dolog így történt: már nappal lehetett, mikor egészen különöset álmodtam. - B. A.-val beszélgettem s amint beszélgetek, egyszer csak leveszi a fejéről a kalapját - s én meglepetve látom, hogy nem rendes, kerek feje van, mint eddig hittem, hanem ott, ahol a kalap pereme kezdődött, - ott a homlok hirtelen betört s a feje laposan terült el, homlok nélkül a kalap alatt, - vagyis: a kalap belül üres volt s csak megtévesztésül volt rátéve a fejére...

- Áhá, ezért hord mindig kalapot, - hogy azt higgyék, van homloka... Hiszen becsapja vele az embereket... Hiszen ő egészen más - rosszul ismerik - s ezen aztán elkezdtem álmomban nevetni, iszonyúan nevettem, míg fel nem ébresztettek.

S abban a pillanatban, amint felébredtem és a világos ablakot láttam és a csodálkozó arcokat, - valami határtalan boldogság és jókedv járt át meg át - s mint egy nagy, kerek, világos gondolat állt elém ellenállhatatlanul az igazság: hogy ez az ember nem lehet gyilkos.

Ez volna a második ilyen eset - jött segítségemre minden, - hisz ez nevetséges!... Biztosan szerelmes a szamár... és így szeretné elintézni a dolgot... Gazember!

Nyolc óra volt. Sebesen kaptam magamra a ruhát.

Még az utcán rohanva is hangosan felnevettem egy párszor - mert az emberek olyanoknak tűntek, mintha kicsi pojácák volnának.

(Később, talán két hónap múlva arra gondoltam, hogy Isten küldte nekem ezt a nagy jókedvet álmomban, - hogy ide vezessen, megvilágítsa az eseményt és könnyítsen rajtam.)

Futottam egyenesen hozzá s útközben elhatároztam, hogy mint diák-korunkban, kipofozom az ágyból, ha még ott találom, de csak látszólag tréfásan, - inkább dühvel... ezt az őrültet... s aztán törje rajta egyedül a fejét, mit akartam mondani a pofonokkal, - mert nyomban ott hagyom - s örökre!...

Felrepültem a lépcsőn. A cselédet, ki elém állt, majd fellöktem. Egyenesen benyitottam hozzá.

Már a küszöbön megfagyott arcomon a nevetés. Ott feküdt az ágyban, halálosan sárga, kimerült arccal, karikás szemekkel és nyitott, fekete szájjal, mint a halott.

De a lendület vitt tovább: ugyanabban az iramban ugrottam az ágyhoz és gépies, hangos nevetés közt elkezdtem pofozni.

Ütéseimre feje lebillent a párnán, - nem mozdult többé, halott volt.

*

Ha ma néha elém áll ez a múlt, - rögtön köd ereszkedik a szemeim elé s nem látok egészen tisztán.

Kétségtelen, hogy őt szerettem legjobban embertársaim közt s nem fogok senkit többé úgy szeretni, mint őt... ki a messzeségből némely nap úgy tűnik már nekem, mintha nem is élt volna, mintha rég elhamvadt fiatalságom, - mintha én magam lettem volna ő.

(Vége.)