Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 6. szám

Déry Tibor: Ellopott élet

A Mária-utcába nyílik a bolt. Esőmosta, kopott táblán ügyetlen betűkkel éktelenkedik a cégér: Lázár Miklós szíjgyártó mester.

A bolt rég nem bolt már. Odaköltözött az asszony egész pereputtyával, mikor férje a háború legelején bevonult, ott lakik most is.

Dohos, rosszagú levegő tölti el a szűk helyet. A hátulsó sarokban vaskályha füstölög, egy kopott, sárga szekrény düledezik az oldalsó falnál, szembe egy keskeny, kifakult pirosas dívány. A háromlábú asztal egy széknek támaszkodik. A kályha előtt szénvacok, abban hál most a szabadságos baka fia. Vastag por lepi be a bútorokat, a falak teleragasztva poloskavédő, piszkos újságpapirossal. Nagy fekete legyek mászkálnak a falon, a lukas-rothadt pallón, a szekrényen, mindenütt. Ablak nincs, az ajtó kétszer-háromszor, ha nyílik napjában, az emberszagú, fülledt kétéves levegőben százszámra szaporodtak el. A tejüveges ajtón haldokló estfény szüremlik át, fullasztó a sötétben az izzadtszagú lég. Az ajtó alul hézagos, papirossal kell folytonosan alátömni, hogy a hideg be ne húzzon a szobába. Üvege szakadatlanul zökken, zörren, ha kívül az utcán elhaladnak előtte.

Az asszony van idehaza, csecsszopó gyerek ölében. A földön ül, a kályha nyitott ajtajából kiomló piros fénynél zsebkendőt hímez. Az ide-oda lobbanó láng pillanatonként tétova árnyékot ereszt a hímzésre, a megerőltető nézéstől szeme állandóan könnyes. Koszos, fekete haja homlokába lóg, redős arca mereven a zsebkendőre bámul. Lógó, sárga melle a kicsi szájában, szakadt szoknyájából kilátszik kékharisnyás vékony lábszára. A gyerek kezecskéivel kalimpálva hiába hessegeti a vékonyka arcára unos-untalan rátelepedő legyeket, végre szájából kieresztve az emlőt, türelmetlen, hangos sírásra fakad. Anyja egykedvűen nézi, térdein meg-megringatva.

De hirtelen leteszi a varrást a földre, újságpapirossal gondosan betakarja s feltápászkodva arcához szorítja, ezer csókkal borítja el a rongyokba pólyázott kis testet. Kezével végigsimítja a gyerek arcát, vérsáv marad nyomában. Ujjai vérezték be, három-négy helyen is megszúrta magát a kályhaláng imbolygó fényénél.

Elsikoltja magát: jaj!, jaj! kis szívem! Ujjaiból felszívja a vért, azután szájával a gyerek arcának esik s lenyalja, lemossa gondosan, hogy nyoma se maradjon a vérnek.

“Csucsuja-babuja", ringatja s nagy léptekkel fel és alá jár a szobában. Az alacsony kormos mennyezetről, a falakról felzsibonganak a megriasztott legyek, az utcáról nehéz társzekér dörömbölése hallatszik, az ajtóüveg szakadatlanul csörömpöl.

“Csucsuja-babuja", énekli a sovány asszony ringatva s leül a díványra.

“Csi-csi! kis lányom... aranyos galambom... aludj... aludj, édes szívem... gondoskodik rólad a te édes anyád... csi-csi nyughass édes szívem!... szorgosan őrködik a te édes anyád... édes apád se tudja... a bátyád se tudja... senki se tudja... csak mi ketten tudjuk... nem mész te majd hozomány nélkül férjhez... de nem ám édes szívem... aludj, aludj csendesen... lesz majd itt pénz bőven... gyűlik már lassanként... ne félj te semmitől... csi-csi szivem... nem úgy mint az anyád... egy szál ingben ki nem vernek téged... de el ne árulj... el ne gagyogd kis szájacskáddal... megmutassam?... hisz láttad már sokszor!... minek akarod, no minek akarod kis együgyű állatkám!... ejnye-ejnye, hát ne sírj... hát megmutatom, ha olyan nagyon akarod... de meg ne tudja senki sem, mert elveszik... hej bizony! rosszak az emberek."

Leteszi a gyereket a díványra, letérdepel a földre és a szekrény alól kihúz egy összegyűrt, piszkos poros irkát. Óvatosan az asztalra teszi, kiteríti, simogatja, fellapozza, szeme vad lánggal villan, ajka leleffen.

Az asztalhoz ül, ölbe kapja a gyereket.

“Csucsuja-babuja né-né kis szivem, no látod, ugye megmutatom, édes szivem kis lánya,... ez mind, mind a tiéd!... én gyűjtöttem a részedre... csak a tiéd... hozományra... nem apádnak gyűjtöttem... csak neked... neked lesz hozományod, nem úgy mint az anyádnak,... ide figyelsz kis pöttyöm?

Látod: ez maradt a segélyből, majd a fele megmaradt,... csak spórolni kell

ezt meg a varrásért kaptam... az egész, amit kaptam a Schneiderné nagyságától, hogy dögölne meg, amiért lealkudott egy forintot... egy teljes forintot... az átkozott teremtés és ez szólíttatja magát nagyságának... egy forintot lealkudott... hallod,... egy egész forintot... de hiszen nem felejtem én ezt el... a véremet veszi a pióca... oh hogy a jóságos úristen büntesse meg érte tizedíziglen... hát mit vétettem neki... mivel érdemeltem meg, hogy egy forintot lehúzzon a béremből.

csi-csi babukám... te is sírsz... megesik a szíved az anyádon... szegény anyádon".

Felkel s a szekrényből kivesz egy gyertyát. A sárga lángot zümmögve körültáncolják a legyek. Reszkető kézzel mohón felvillanó szemmel megsimogatja a füzet minden egyes lapját, azután hangosan számol. Minden nap újból és újból összeadja, amit addig gyűjtött s ami a szekrény fiókjában, egy összekötözött ruha alá rejtett faskatulyában hever eldugva.

A segélyt, amit havonta kap, elosztja annyi részre, ahány nap van a hónapban, amit ebből megtakarít, az naponta a faskatulyába kerül. Minden este beírja a füzetbe reszketve az örömtől, hogy mennyi maradt meg aznap a faskatulya részére s ha ez egy vagy két krajcárral többre rúg, mint az előző napi összeg, akkor elsápad a mohó gyönyörtől.

A kályháról kis vasbográcsot vesz le, abban főtt az estebédje: vízben főtt répa. Már napokkal ezelőtt elfogyott a só és sótlanul meg-megakad a torkán, fullasztja a kemény, ízetlen falat. De egyre-másra halogatja a só vételét, - most naponként huszonhét krajcár kerül a takarékba, ma huszonnyolcra vitte fel, - de ha sót kell vennie, aznap nem marad tizenhétnél több s avval egyszerre semmibe vész az előző héttel szemben elért napi egy krajcár előny. Ha aznap nem venne kenyeret vagy csak félannyit, akkor három krajcár híján megtérülne a só s második nap már négy krajcár nyeresége is volna! Teste megreszket a gondolatra, szétnyílt tenyere remegve siklik végig már ráncosodó nyakán.

De nem lehet... nem lehet... kevés a teje s naponta ritkul. Marika dühös éhségében már sebesre harapta bal mellbimbóját, evvel most pár napig nem szoptathat s jobb mellében még kevesebb a tej. Dühödten lerántja a szakadt blúzt s marokra fogva nyomkodja mellét... de hiába. Egyetlen egy csöpp tej fehérlik csak a szürkés, aszott bimbón.

Sört kellene innia... néhány pohár sört... s egy kis húst ennie vagy legalább krumplit naponta. Könnybe lábad a szeme, leveti magát a földre, arccal a rohadt padlóra, hideg rázza testét, ahogy elgondolja: tizennyolc krajcár egy pohár sör, nem, azt nem szabad... még ítéletnapján sem... de talán krumplit... tizenkét krajcár kilója... s egy kiló három napig is eltarthat... az négy krajcár naponta s akkor huszonhárom krajcárja marad. Nem lehet, nem lehet édes istenem... egy hónappal ezelőtt volt így... s hogy örült minden krajcár nyereségnek... s ez most mind egyszerre kárba vesszen?

Feltápászkodik a földről, visszaül a díványra, ölbe veszi a gyereket. Az nyugodtan tovább alszik. Könnyei végigfolynak az arcán, lecseppennek a mellére s ahogy előrehajolva nézi a Marikát, ennek apró, sovány arcára pattan egy forró könny. Lélegzetfojtva lesi, ha felébred-e. De hogy továbbalszik s csak száját húzza el kissé, mosolygósra, megnyugodva visszateszi a dívány sarkába s örömében vigyázva, halkan megcsókolja véznácska lábát.

“Csucsuja-babuja - hát az apád, rossz apád... az mért nem küld soha pénzt? Őrmester az apád, huszárőrmester... kis szívecském... s két éve húzza már a fronton a gázsit... egy büdös garast se küldött még haza... Isten átka szálljon arra a rossz emberre... csak engem szeress mindig kis lányom... csak az anyádat szeresd kis pulyám... csak az érdemli meg aranypöttyöm."

Kopognak az ajtón. Az asszony összerezzen. Felugrik, felkapja a füzetet s keblére rejti. Az ajtóhoz szalad, fülét ráfekteti a hideg üvegre, hallgatódzik. Újból kopognak. Mint akit a vipera csípett meg, úgy ugrik vissza az ajtóból, épp az arcát fedő üvegrészre kopogtak. Letérdepel a szekrény elé s alája csúsztatja a füzetet. Kezével lekeféli a port térdéről, nehogy a belépők észrevegyék, hogy térdepelt s esetleg gyanút fogjanak.

Újból kopognak, türelmetlenül már.

“Ki az?" kiáltja félénken az asszony, de rögtön rá megbánva félénkségét, amelyből idegen ember arra következtethetne, hogy pénzt rejteget, újból ismétli, ezúttal hangosabban: “ki az?"

“Én vagyok, a doktor Lakatosné, a zsebkendőkért jövök asszonyság."

Az asszony elhalványodik. A zsebkendőkért jön, talán meggondolta a dolgot, nem hímezteti meg őket, vagy mással akarja végeztetni, aki... olcsóbb... olcsóbb...

“De hát nyissa már ki az ajtót... hisz megfagyok idekinn... vagy tán rossz helyen járok... nem Lázár Miklósné boltjában?" hangzik újra az ajtó mögül.

Megfordítja a kulcsot. Az ajtó hevesen kilökődik, jéghideg tiszta levegő tódul be a szobába, a legyek ijedten csapódnak a mennyezetnek. Az utcát borító hóréteg fehér fénnyel világít be.

“Tessék gyorsan bejönni, nagyságos asszony, kihűl a szobám."

“De hiszen itt sötét van... nem látok... hű be rossz a levegő".

“Mit tetszik kívánni nagyságos asszony?"

“De hát gyújtson világot... hiszen nem látok."

“Hogy világot gyújtsak!... minek?... hiszen nincsen is olyan sötét... én egészen jól látom a nagyságos asszonyt."

“De én nem látok... hát gyújtson már vagy elmegyek."

“De nincs is lámpám nagyságos asszony... elromlott... elküldtem hogy kijavítsák."

“Hát akkor Isten áldja meg..."

“Ne tessék... ne tessék elmenni... tessék várni... talán találok valamit, talán lesz gyertyám... az jó lesz?"

“Jó lesz, hogyne, hogyne."

A gyertya pislákoló fényénél a nagyságos asszony körülnéz s szánakozva összecsapja két kezét.

“Hát ilyen szegény maga... hát ezt nem tudtam... és milyen büd... milyen rossz levegőben él... és gyereke is van... hát miért nem mondta ezt meg... esetleg tudok magán segíteni."

Az asszony érdeklődve hallgatja. Talán mégse viszi ez el a zsebkendőket vagy talán még többet is fizet érte, mint amennyit kialkudtak.

“Nagyon szegény vagyok, nagyságos asszony."

“Jó-jó! majd meglátom, hogy segíthetek-e magán, hát az ura nem keres... igaz, igaz, mondta már hogy a harctéren van... ez a gyerek az urától való?

“No hát hogy lehet ilyet..."

Vér lepi el az arcát, düh kel szivében. Mit gondol ez a nagyságos asszony? Hogy ő mással összeáll, mikor hites ura a harctéren van. Az istenit a...

De visszafojtja dühét. Nem szabad megharagítani a nagyságos asszonyt, mert akkor majd nem fizet többet a zsebkendőkért.

“No hát hogy lehet ilyet... nagyságos asszony hova gondol? A zsebkendőkért tetszett jönni... még csak holnapra készülnek el... megint drágább lett a selyem... tessék valamivel többet adni a munkáért... ráfizetek így."

“Nem adok többet, tudja, hogy elv nálam... egy fillérrel se fizetek többet... holnap délben hozza majd el... a szobalánynál lesz a pénz... Jó estét!... különben mondja csak... nincs magának véletlenül valami eladó régi hímzése vagy csipkéje?"

Az asszony értelmetlenül bámul rá. Azonnal eszébe villan ugyan, hogy van neki valamije, fiókja mélyén elrejtve, amit megboldogult anyjától kapott, egyetlen emléke, ami maradt, a nászéji inge, finom, varrottcsipkés jószág, ami anyáról-anyára öröklődik s tán száz évesnél is idősebb már. Soha még nem gondolt rá, hogy eladja. De hátha sokat ér, sok pénzt kapni érte, hátha nagyon sokat ér, négy vagy öt... vagy talán tíz forintot is... ki tudja, mennyit ad ez a nagysága érte.

Izgalmában leül a díványra s éhes, vad, fekete szemével rábámul a nagyságos asszonyra. Remegő kézzel kisimítja arcába csapzó, szürkepiszkos, fekete haját.

“Nos, nincs semmije?"

“Hát mi lenne a magamfajta szegény asszonynak, nagyságos asszony... tán valami régi rongyom van... de azt nem veszi meg a nagysága... aztán nem adom el."

“Hát csak mutassa meg, hadd látom!"

“Nem szívesen adom oda... nagyságos asszony... az anyámtól maradt rám... az meg az öreganyámtól kapta... semmi pénzért nem adom azt el."

“De mutassa meg legalább, hadd látom."

Az asszony felkel s megindul a szekrény felé. Izgalmában annyira remeg, hogy a székhez kell támaszkodnia.

“Mennyit fizet érte a nagyságos asszony?"

“Előbb látnom kell, nem vehetek zsákba macskát."

Kinyitja a szekrényt, félig.

“Igaz... igaz... de hát mennyit fizet érte a nagyságos asszony?"

“De hát áldja meg az isten, nem tudom megmondani, mielőtt nem láttam."

“Itt a szekrényben van valahol"... eldugtam, sokáig tart, amíg előkeresem... nem veszem ki, ha nem tudom, hogy mennyit fizet érte a nagyságos asszony... nem is adom oda."

“Hát akkor tartsa meg... jó estét."

“Tessék várni... tessék egy kicsit várni... megmutathatom, ha a nagysága kívánja."

Letérdepel a szekrény elé. Remegő kézzel előkotorássza, vigyázva, hogy a nagyságos asszony meg ne lássa a faskatulyát, meg ne hallja a pénz csörgését. Feláll, kötényével letörli az asztalt s gondosan kiteríti, végigsimítja a hímzést. Egyik tenyerét ránehezíti, hogy a nagysága el ne kaphassa.

“Mennyit tetszik érte fizetni... nagyon szép, régi dolog ez... már a dédanyám is hordta."

A nagyságos asszony vizsgálgatja az inget, tetszik neki, elhatározza, hogy megveszi.

“Mennyit kér érte?"

“Jaj... azt én nem tudom... nem értek én az ilyesmihez... nem szívesen adom oda."

“Hát mennyit akar, mondja már meg."

“Nem tudom én azt, nagyságos asszony!"

“Hát adok érte... nyolc forintot."

Az asszony elsápad, majd hogy el nem kiáltja magát, egymásra szorítja ajkát. Végigsimogatja a hímzést. Akadozva beszél.

“Kevés pénz az nagyságos asszony... a mai drága világban."

“Hát mennyit akar?"

Nem tudja, hogy mennyit kérjen. Ha nyolc forintot ígért, ad érte tizet is, ehhez hozzá kell csapni az egy forintot, amit a Schneiderné levont a bérből. De sót is akar venni, az tíz krajcár, meg öt kiló krumplit, az hatvan, és egy pohár sört, az tizennyolc, az összesen megint egy forint s húst is egy forintért, tizenhárom forint.

“Hát tessék adni érte... tizenhá... tizennégy forintot... akkor odaadom, bár nem örömest teszem."

A nagyságos asszony alkudozik, de tetszik neki az ing, végre kifizeti a tizennégy forintot s kimegy.

Az asszony lecsapja magát a díványra, kebléhez szorítja a pénzt, aztán az asztalra szórja, megcsókol minden egyes darabot, felkapja az alvó csecsemőt, részegen körültáncol a szobában:

“Csucsuja-babuja... Marikám, édes, aranyos Marikám... hét forint híján meg van a háromszáz forint... édes, aranyos kislányom."

Az ajtóhoz szorítja fejét s feszítő boldogságában kivigyorog az utcára, hangosan el-elneveti magát.

Lábai remegnek s oly gyönge, hogy kénytelen leülni. Maga elé mered, elkomorodik, mikor arra gondol, hogy hány nap fog még eltelni, míg kikerekíti háromszáz forintra. Arról szó sincsen, hogy húsra, vagy sörre költse a pénzét, de sót most már nyugodt lélekkel vehet s esetleg egy-két kiló krumplit is.

Marokra fogja a pénzt, kigöngyölíti, összehajtogatja, egymásra rakja. A szekrény elé térdepel, kiveszi a faskatulyát s a fedelén késsel vájt keskeny nyíláson át begyömöszöli darabonként. Az utolsó hatost tartja épp kezében, mikor hirtelen eszébe jut, hogy ezért sót kell vennie. De keze a skatulya felé reszket s még mielőtt meggondolhatná, gyorsan bedobja ezt az utolsó hatost is. Megkönnyebbülten sóhajt fel, hogy így megmentette az egész pénzt. Hisz holnap is megveheti a sót, a zsebkendőkért jár neki egy forint húsz, abból levonhatja a tíz krajcárt.

A szekrény alól előkaparássza a füzetet, leül az asztal mellé s elejétől kezdve végiglapozza az utolsó teleírt oldalig. Szinte betéve tudja már a számok egymásutánját... egy forint huszonnégy... azután ötször huszonhat krajcár... három krajcár... tizenhat krajcár és így tovább. Most azon járatja eszét, miképpen írja bele a most kapott tizennégy forintot: egy összegben nagy, vastag betűkkel, vagy két összegben: először tíz forintot s azután négyet, vagy pedig két forintonként egymás alá hétszer vagy tizennégy sorban egy-egy forintot. Az utóbbi eshetőség tetszik neki a legjobban s már-már rászánja magát, hogy így forintonként írja bele a könyvecskébe a nagy pénzt, mikor hirtelen ráeszmél, hogy már kevés az üres hely s ezért sóhajtva egy összegben jegyzi fel az egészet.

Váratlanul kövér szuszogás hallatszik az utcáról s a következő pillanatban nagy robajjal, csörömpölve kilökődik az ajtó. A kékhavas estifény vakítóan bevetődik a szobába, de már megjelenik az ajtóban egy nagy fekete test, hosszú árnyékát elővetve a szobába.

Az asszony rémülten sikít fel, testéhez öleli a füzetet, s megrebbenő szemmel mered az idegenre. Nem zárta be az ajtót a Lakatosné nagysága után. Ki ez? rabló? gyilkos?

“Szent isten," kiáltja el magát, ahogy az idegen egy lépéssel beljebb lép. Ez vaksi szemmel néz körül a sötét, gyertya világította szobában, majd rekedt hangon elneveti magát.

“A kocsmába szándékszok... no lám, hová tévedtem" mondja zsíros hangon.

Most feleszmél az asszony. Felugrik ültéből s egy-két lépéssel hátrálva remegő hangon rikácsolja:

“A kocsma itt mellettünk van, a második ajtó jobbra."

Majd bátorságra kapva:

“mit tátja a száját... nem látja, hogy ez nem kocsma, hát lóduljon már arrébb."

De hirtelen megbánja, hogy goromba volt s félénken folytatja:

“csukja már be az ajtót, hisz megvesz a hideg."

Az idegen katona megfordul s belülről becsukja az ajtót. Ahogy az asszony észreveszi, hogy ez az ember a szobában marad, hogy most ketten egyedül vannak, majd a földre rogy, úgy szívére ül a félelem. A szekrénybe kapaszkodik.

“Szent Isten, hát mit akar... hát miért nem megy már!"

“No ne ijedjen meg, asszony! nem akarok én semmi rosszat. Egy kicsit melegednék, ha megengedi... ha már itt vagyok."

Tántorogva, részegen közeledik az asszonyhoz. Ennek a szíve verése is eláll, a falhoz menekül, háta mögé tartott kezében görcsösen szorítja az irkát.

“Üljön le," kiáltja tehetetlen félelmében, mert látja, hogy a katona mindjobban közeledik.

Ez csöndesen leül a székre.

“Hát az asszonynak hova vonult be az ura? kérdi s tisztességtudóan leveszi sipkáját, térdére teszi. Szájából pálinkabűz áramlik, könnyben úszó, részeg szemével az asszonyra mered.

“A somogyi negyvennégyesekhez", feleli az asszony, de rögtön rá megbánja, hogy elárulta, hogy az ura nincs itthon.

“De most idehaza van szabadságon", teszi hozzá ravaszul s rettegve figyeli az idegen minden mozdulatát. Tekintete a gyertyára vetődik s rémülten állapítja meg, hogy már nem éghet sokáig, alig-alig pislákol már. Az idegennek nem mer szólni, hogy menjen már el, kiabálni sem akar, mert akkor az egész rossznyelvű, ellenséges szomszédság betódulna a szobába s a tolongásban biztos, hogy lába kelne valaminek. Marika szuszogva alszik a díványon. A szekrényre néz s megrettenve felhörög, ahogy megállapítja, hogy a kulcsot nem húzta ki a zárból. “Ez gyilkos ez az ember, rabló, meg akar gyilkolni a pénzemért, kirabol", járja át agyát a reszkető gondolat. Tétova, remegő lépésekkel megindul a szekrény felé, vad félelemben csillogó szemét le nem veszi egy pillanatra a gyilkosról. Háta mögött összekulcsolt kezében szorítja a füzetet.

Az idegen katona szemmel követi minden lépését.

Végre eléri a szekrényt s háttal nekitámaszkodva hangtalanul, észrevétlenül igyekszik dereka mögé rejtett kezével a kulcsot megfordítani és lehúzni.

Ebben a pillanatban az idegen felugrik, az asszonyhoz szalad s karjával dereka mögé nyúl. Az asszony felordít s ájult kezéből földre ejti a kulcsot, a füzetet.

De már a következő pillanatban érzi, hogy csípője puha húsa hogy szorul a katona meleg markában s látja, hogy ez másik kezével combja felé nyúl. Rezes, zsírkövér arcával szájába liheg.

Ájult megnyugvás borul agyára.

De azután öklével nekifeszül a katona mellének s ellöki magától. Ez hátratántorodik, a székre esik. "Azonnal takarodjék", rikácsolja az asszony.

“Azonnal menjen el", teszi hozzá szelídebben, elgondolva, hogy ez az ember nem a pénzét akarja s halkan utána mormolja: hála neked istenem.

A katona lihegve feltápászkodik a székről, újra az asszony felé tántorog.

“Lóduljon ki innét maga büdös naplopó... nincs itt semmi keresnivalója... azonnal takarodjék, mert rendőrért kiáltok... nézze meg az ember mit nem gondol... csirkefogó... menjen már", kiáltja egyre erősbödő hangon.

A katona megijed, botránytól fél, meghunyászkodva megáll. Értelmetlenül bámul az asszonyra. Majd lassan megfordul s dörmögve megindul az ajtó felé.

Székbe botlik, káromkodik egyet. Dühében hátrafordul s rákiált az asszonyra:

“Jó van no!... ne járassa már a száját vén szipirtyó... maga lássa kárát... pedig nem sajnáltam volna pár forintot."

Az asszony rémülten felfigyel. Mintha jeges vízbe mártották volna testét, úgy megremeg. Mi az? mi az? mit mondott ez az ember? Hát ez is lehetséges? Pár forintot... Nem érti meg, hogy mire gondol a katona, de pénzről van szó, pénzről! Hadd hallja még egyszer, hogy mit mondott a pénzről. "Hallja, ne káromkodjék... a sipkáját meg vigye el, itt fekszik a földön."

A gyertya utolsót lobbanva elalszik s a szobára boruló sötétséget csak a kályha vörösen izzó, nyitott szája pirosítja.

“Hol a sipkám?... a fene vigye el ezt a sötétséget."

Az asszony nem bírja tovább.

“Micsoda pénzről beszélt maga?"...

“Nem találom a sipkámat!"

“Hallja, nem értettem az elébb mit mondott?"

“Hát azt mondtam... hogyha egy pár forintba kóstál, megfizettem volna érte... nem vagyok én olyan szegény ember."

Az asszony behunyja szemét, forog vele a világ. Pénz, pénz! rikolt fülébe, pénz vakít szemébe, pénz gurul a légben. Ha még ma kiegészíthetné háromszáz forintig. Az ura tán el is esett már, mi köze az urához? Marikám, aranyos Marikám szuszog a pólyában. Senki meg nem tudja öt percig tart csak s vége. Részeg állat!

Remegő hangon megszólal:

“Hát aztán mit fizetne érte?..."

S már visszanyeri az eszét:

“... annyi pénze nincs is ilyen ágról szakadt, jött-ment szegény bakának!"

A katona az asztalra csap:

“a szentséges atyaúristenit... ne hápogj boszorkány... gyertyát ide... hadd lássuk."

Az asszony remegő kézzel gyufa után kotorász, meggyújtja. Az imbolygó lángnál bugyellárisából egy huszast keresgél elő az idegen s szélesen az asztalra csapja:

“Ha van-e pénze a rongyos bakának!"

“Adja ide..."

“Nem, előbb..."

“Előbb adja ide, különben..."

Elkapja az asztalról, görcsösen markába szorítja, úgy dűl a szénavacokra.

Ott fekszik még lázban remegve, mikor a katona mögött már csörömpölve becsapódik az ajtó. Tejüvegén átütődik álló, hosszúkás fekete árnyéka.

“Jaj visszajön és visszaveszi a pénzt!"

Felugrik, az ajtónak szalad, teljes erejével nekitámaszkodik s megfordítja a kulcsot a zárban. Az üvegen át látszik, amint a katona visszafordul, majd tréfásan kopog az ajtón. De az asszony ajkáról egy árva szó se hangzik, nekifeszülve védi az ajtót s helyét el nem hagyja, míg a hóban csikorgó, halkuló lépések zaja a távolba nem vész.

Azután felegyenesedik, remegő sóhaj szakad ki melléből. Kitárja görcsbe szorult tenyerét, az összegyűrt húszkoronás zizegve az asztalra esik.

Letérdepel a dívány elé, átöleli a szuszogva alvó Marikát s heves, lázas szájjal fejtől lábig végigcsókolja, agyoncsókolja vézna kis testét. A gyerek visítva felébred, apró kezecskéivel eltolja anya kellemetlenkedő álomzavaró arcát.

“Né-né kis babám... aludjon csendesen."

Ő maga visszafekszik a kályha mellé a vacokba. Tétova, kuszált gondok járják agyát, fejfájás gyötri, minden porcikája fáj. Már beköszöntött az este, sűrű, fojtó sötétség borul a szobára. Az utcáról behallatszik a villanyos rikoltó csengetése, most gyújtják meg a túlsó járda szélén álló gázlámpát, sárgán derengő fényfátyol hull a szobára.

Az asszony forró homlokára szorítja kezét, gyötrődve sóhajtozik: hisz Marikáé a pénz... nem az enyém... nem magamért tettem... Isten bocsásd meg, ha vétettem ellened. Karjaiba temeti fejét s rövid idő múlva elalszik.

Tán egy óráig se tartott szaggatott, nyugtalan álma, mikor dörömbölés és kiabáló énekszó riasztja fel. Fejéhez kapkod, szúró fájdalmat érez halántékán. A dörömbölés megismétlődik, ülő helyzetbe pattan, egyszerre visszaemlékszik a történtekre. Irtó félelem szállja meg, hátha a katona jött vissza, visszaköveteli a pénzt, kiabálja, hogy megcsalták, betöri az ajtót, megfojtja, Jézus Máriám...

Rámered az ajtóra, a sok belső kíntól, pattanásig feszítő izgalomtól megered a könnye. Hangosan felzokog, a sírás meg-megrázza testét.

“Édes anyám, eresszen már be!"

Felsikolt: a fia! Rögtön megnyugszik, de még szipogva nyitja ki az ajtót. A katona-fiú részegen tántorogva botlik be a küszöbön, hangosan énekel. Anyja szokatlan gyöngédséggel nézegeti, alig hogy megszólja:

“Csendesen fiam, Marika alszik."

“Hej de minek nekem..." rikolt fel még erősebben a fiú s nagyot csap az asztalra.

“Felébreszted a Marikát! hallgass már", nógatja már türelmetlenebbül az asszony.

“Ha felébred, majd elalszik, ne törődjön avval édes anyám!"

Nagyokat csapkod az asztalra.

“Gyújtson már világot... még belehalok ebbe a sötétbe."

De erre már felébred az asszony dühe:

“Elfogyott a gyertyám,... én nem kótyavetyélem a pénzemet... ha neked telik minden nap borra, pálinkára, részeg korhely... nekem nem telik gyertyára sem... szégyelld magad... hogy nem sül le a bőr az arcodról... ide nézz: így sorvadtam le a koplalásba, hol látsz itt húst... s te egész nap pálinkázol... csak tudnám, honnan veszed a pénzt..."

“Nem kéne magának sem koplalni, édes anyám!"

“Mit tudsz te ahhoz!" ijed fel az asszony s tágra nyitott szemmel bámul a fiára.

“Mit tudsz te ahhoz!... hanem azt már jó volna tudni, honnét van az a tömérdek pénzed..."

“Elhallgasson már!" ordít a fiú.

Az asszony megszeppen s a díványra húzódik. Ölbe veszi, csucsujgatja a felébredt síró Marikát.

A fiú komoran, szótlanul csetlik-botlik a szobában, majd egy nagyot káromkodva ruhástul ledűl a szénára. Egy ideig nyugtalanul izeg-mozog, zörög alatta a széna, nagyokat sóhajt, hosszakat ásítozik, majd egyre erősbödő hortyogással elalszik.

Az ajtónál árván, élesen zizegve kering egy légy, neki-neki ütődik az üvegnek.

Mozdulatlanul, nyugtalan szívvel, fájó fejjel ül az asszony a díványon. Hideg-forró lázban remeg teste, a fojtó, dohos levegő mellére nehezedik, a gyomrára feküdt emészthetetlen hideg répa görcsökbe rángatja, forrón sajgó szemére szorítja jéghideg kezét.

Egyszerre eszébe jut: a húsz koronás! Hova tette, Istenem, hova tette. Végigtapogatja az asztalt, sarkán ráakad az összegyűrt papírpénzre s boldogan magához ragadja. Egyszerre elfelejtkezik minden bajáról elképzeli, ahogy letérdepel a szekrény elé, óvatosan előszedi a rongyok közül a kincses skatulyát s a húszkoronást, négyrét hajtva, kisimítva, a vékony nyíláson belöki a többi drága pénz közé. Egy órával előbb tizennégy forint, most tíz forint, meg ami maradt huszonnyolc krajcár, a mai napon huszonnégy forint huszonnyolc krajcárt gyűjtött. Holnap egy forint húsz a zsebkendőkért s külön a huszonhét vagy huszonnyolc krajcár, ami a segélyből marad. De hisz sót kell vennie egy hatosért meg valami krumplit, kis sört, húst. Tehetné, hisz telik a keresetből! De kényelmetlen érzés fogja el, ha rágondol, hogy akkor a holnapi pénzből alig marad valami a skatulya részére s a kis füzetben üresen áll majd a holnapi napnak szánt hely.

Eszébe jut a füzet: a tizennégy forint alá most egy vastag tízes szám kerül s erre a gondolatra oly remegő örömet érez, oly heves vágyat, hogy a tizest most azonnal beírja szép vastag betűkkel, hogy már nem bír magával s elhatározza, hogy gyertyát gyújt s megteszi mindjárt.

És a skatulyát is szétszedi, elrendezi, megszámolja a pénzt. Édes jó Istenem!

Ámbár drága a gyertya s holnapig is ráér! “Hisz csak rövid ideig tart!" vigasztalja önmagát s már felkelt s lábujjhegyen megindult a szekrény felé. Recseg a padló, ijedten megáll. De fia félbe nem szakadt hangos hortyogása megnyugtatja s halkan, nagyon halkan, lassan, nagyon lassan megfordítja a kulcsot a zárban. Hála istennek, a szekrény zaj nélkül tárul fel. Lehajol, a vér fejébe száll, majd hogy el nem esik. Kikotorássza az utolsó szál gyertyát s az ajtó mögött gyújtja meg, hogy a fény rá ne vetődjék a szénaágyra, fel ne ébressze a fiút. Visszaindul az asztal felé, az égő gyertyával kezében s aggodalmasan figyeli az alvó arcot. Ez a hirtelen fényre összerándul, mire az asszony gyorsan vissza az ajtó mögé kapja a lángot s rövid gondolkodás után ott is marad, halkan leül a földre, a szekrénybe állítja a gyertyát. Egy ideig tétlenül ül, semmi nesz, a fiú nem ébredt fel, tovább hortyog!

Lassan kihúzza a füzetet s remegő kézzel, óvatosan átlapozza. Boldogság tölti el szívét, mikor az utolsó lapon megpillantja a tizennégy forintos számjegyet. Kezébe veszi a ceruzát s ünnepélyesen, jól megnyomva, alákanyarítja a tizest.

Boldogan elneveti magát, kitűnő gondolatra jutott. Most előre beírja a holnapi egy forint huszat s a huszonhét krajcárt is s akkor épp teli van az oldal. Eszébe jut ugyan, hogy sót kell vennie, krumplit, sört... de mielőtt végiggondolhatná - gyorsan odaírta már az egy forint huszat is meg a huszonhetet is. Majd holnapután vesz sót, krumplit, addig csak kibírja s most legalább tele az oldal. Összeadta, remegve az izgalomtól, háromszáznégy forint, hatvan krajcár.

Előrehanyatlik s kimondhatatlan boldogságában forró könnyei peregnek le meztelenre szabadult mellére.

Most majd kinyitja a skatulyát és megszámolja a pénzt!

De hátha hiányzik majd belőle...

Torka kiszáradva összeszorul, szíve dobogása is eláll, könnyes szemmel mered a gyertya nyugodt, sárga lángjába.

- Még egyszer össze kell hogy adja... mielőtt megszámolja a pénzt... hátha tévedett a számításban s kevesebb a skatulyában a pénz... vagy több tán több, miért ne lehetne több is? -

Előre lapoz, a füzet legkezdetére s számol, számol. Egyik oldalról a másikra lapoz, hol remegő kívánkozással, hogy bár tévedett volna s most nagyobb lenne az eredmény, hol görcsös félelemmel, hogy tényleg tévedett s kevesebb a pénze, mint amennyinek hitte. Mindjobban közeledik az utolsó laphoz s mikor habozva befejezi a számítást, szinte megcsaltnak érzi magát, amiért mindvégig helyes volt az összeadás s az eredmény maradt, ami volt, háromszáznégy forint hatvan krajcár.

Se több, se kevesebb.

Az ajtó előtt egy csapat hangosan beszélő ember halad el, az asszony fáradtan ölébe teszi kezét s megvárja, amíg el nem távoztak. Kinn sűrű pihékben esik a hó, az utca túlsó feléről bevilágít a sima, fehér réteg.

A könyvet visszacsúsztatja a szekrény alá s a skatulyát óvatosan, hogy ne zörrenjen, ölébe emeli. Kipólyázza a rongyok közül, a többszörösen közéje kötött, összecsomózott kötelet kibogozza, körmével feltöri a viaszpecséteket s azután lassan leemeli a fedelet.

Önfeledten bámul a pénzzavarba, a gyertya fényében meg-megcsillanó ezüst pénzekre, gyűrt papirosokra. Most történt először, hogy a skatulyát felbontotta.

Jó ideig tart, míg magához tér s remegő kézzel belenyúl a pénzbe, ujjai közt morzsolgatja.

Majd tiszta helyet készít magának a szekrény belsejében, ahol elrendezhesse, megszámolhassa a pénzt s azután lassan, lihegve szedegeti, rakosgatja, külön a krajcárokat, a hatosokat, a forintokat...

Kis tornyocskák emelkednek. Az egyiket ügyetlen kézzel feldönti, csengve omlik össze.

Felriad, a félelemtől felvillanó szemmel átbámul a sötétben elnyúló fekhelyre.

A fiú hánykolódik, dörmög, majd hirtelen zökkenéssel felül.

Remegő sikoly tör ki az asszony torkából.

De a fiú már a következő pillanatban visszahanyatlik s nemsokára rá erős hortyogás nyugtatja meg az asszonyt.

Már üres a skatulya s most visszafelé rakosgatja a pénzt, félhangosan számolva. Vigyázva darabonként veszi ki a szekrényből s teszi be a dobozba. Rövid idő múlva kénytelen abbahagyni, torka rekedtre száradt, felkel s vizet iszik. Újra leül s folytatja egymásra szorított ajkakkal.

Mikor elkészül, újra kiönti a skatulya tartalmát a szekrénybe, kiönti s nem nézi, hogy lármával jár, amitől felébredhetne a fiú, nem nézi, hogy felébredt a fiú.

Újból számolja a pénzt, sebesen, hangosan, reszkető kézzel veti bele a skatulyába, percenként megáll, mert alig bírja tovább, bal kezével görcsösen átkulcsolja nyakát.

Hogy másodszor is végére ér a pénznek, fejéhez kap mindkét kezével s eszelősen felsikít. Ordító sikolya végighasad az éjben!

Felugrik a földről. A fiú felállt, a falhoz támaszkodik s úgy mered a dülöngő asszonyra. Az ordításba belevegyül a kicsi siránkozó vékony hangja.

Negyven forint hiányzik a pénzből!

A fiú elé támolyog, arca az arcához ér, szeme szemébe mélyül.

Reszkető, széttárt tenyere a rémült ember arcához közeledik. Ez megrettenve, remegve, lassan, lassan elhúzódik, majd egy hirtelen ugrással a szoba másik végén terem. Az asszony rekedt ordítással utánaveti magát.

Megragadja a csecsemőt, a levegőbe lóbálja, két kifeszült karjával feje fölött tartja, feje fölött rázza, hosszúra merevedett testtel, mozdulatlanul áll. Hörögve szakad ki a szó torkából.

“Hát ebből tellett pálinkára... nem anyádtól... ettől loptad, a húgodtól!... ki innét... ki innét!"

A pólyát az asztalra vágja, a hirtelen beállt csendbe belesikít a gyerek fájdalmas jajszava.

Körömmel beleugrik a katona arcába. Ez gyorsan megfordulva az ajtó felé menekül, az asszony hátulról öklözi, rúgja, míg csak nekivágódó könyökétől az ajtó üvege csörrenve a földre nem zúzódik.

Metsző hideg áramlik be az utcáról. Mozdulatlanul, hosszan bámul ki az asszony a hó világította sötétségbe.

Majd megfordul, ölbe veszi a gyereket s lassan kiindul az utcára. Mögötte nyitva maradt az ajtó.

Sűrűn havazik, a jeges pihék meztelen forró mellére szállnak, az olvadó víz végigcsurog testén. Dideregve, lázasan megreszket.

“A kendő... a kendő... visszamegyek a kendőért" morogja maga elé, de meg sem áll, lassan, roskadozva tovább ballag.

Marika visító sírása elvész a néma utcák sűrű, hópihés csendjébe.

A gázlámpák halványan pislákolnak, egy eltévedt macska szüntelen, metsző nyávogása jajong egy feketén tátongó kapualj alól.

“Csi-csi" ringat az asszony s melléhez szorítva rejti el a kis síró arcot a hideg hópihék elől.

A hídhoz ér. Térde megbicsaklik, a vasoszlophoz kap. De a fagyott vas megégeti markát, elengedi s a korláthoz támaszkodik, hogy a földre ne vágódjék.

Tovább indul. Mikor a híd közepéhez ér, áthajol a korláton.

Messze alatta zuhog a fekete víz, a csillanó jégtáblák dübörögve ütődnek a pillérhez.

Hideg szél rohan végig a hídon.

“Megfázik a Marika... megfázik!" mondja csendesen s átemeli a gyereket a korláton.

Felordít az égre.

“A bátyja ölte meg... a bátyja... szent Isten!"

A következő pillanatban lefelé vágódik a fehér pólya. Tompa ütődés zaja hallatszik fel a hídra.

Az asszony megfordul s csendesen megindul hazafelé.