Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei

Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Regény
Július 26.

Tegnap menekülni próbáltam s ma ismét együtt voltam vele a Paradicsom-hegyen.

Félek tőle, szégyellem, unom, előre fáj kései kínja s mégse szabadulhatok tőle.

Tegnap a Szitnyán voltam. Néhány nyaraló, a kis városkából pár asszony, leány, két-három főiskolás meg én hajnalban vágtunk útnak a táj fölé szabálytalanul duzzadó Szitnya iránt. A szállóból ha délnek tekintünk, éppen szembe tornyosul hatalmas, egymásba törő ívű körvonalaival az erdő borította barna hegy, fején a fehér gloriettel. Ha feléje tartasz, a völgybe ereszkedve, egyre távolodik, szétmállik s kilátást fogó erdős, sziklás fallá nő az égbolt feléig.

Tegnapi eső, súlyos, lucskos hajnali harmat verődött kövér cseppekben a cipőre, mikor útra keltünk. A nap ragyogott már, de borzongó hideg játszott remegésünkkel még sokáig. Éhség, félálom, fázós kedv, gyors ismerkedés, henye tréfa, nevetés, - minden csak vitt, vitt előre csapáson, országúton, ösvényen, bedőlt táró, elhagyott ércőrlő, félig a fűbe ágyazott nagy gépalkatrészek mellett, majd balra bevágott az erdőbe, mély lomb-alagútba, ahol hűs madárdal csicsergett a nedves, zöld árnyékon. Aztán napsütötte irtásra értünk, fűvel-virággal benőtt óriási tönkök, embernyi cserjék közé. Ezen a vidéken, ahol az öreg fenyők lombjai fölhúzódnak a magasba, hogy az emberi szenny ne érje őket, meglepetés, ritka atyai öröm, hogy így a szem szintében s alatta csupa fiatal hajtás, kamasz-zöld levélke remegéséből vonódik minden lépéssel egyre széjjelebb táguló körfüggöny az ember köré. Följebb lihegve már serdült fák között tréfál irányával az ösvény s a mező törpe virága itt a hegylakók büszke, magas alakját veszi magára. Van különösen egy, amely mindenfelől reám köszönt, mint valami áttört lila pagoda, úgy karcsul egymás mellett nagy csomókban. Ez a gárdista a virágok színes, mozdulatlan hadseregében. Mohás rétre fárad innen a láb, a lépés süpped, mintha agyagban járnék. Itt egy fenyőiskola. Dorong-kerítés öleli négyszögben s benne sűrűn, akár egy zöld liliputi birkanyáj, a szép szabályos sorokban egymás mellé zsúfolt sok aranyos, apró fenyő. Ha hangya volna az ember, akkor nézné oly óriásoknak, mint azokat, amelyek fejem fölött zúgják, búgják férfias, komoly, szomorú, nemes nótájukat. Ezek a fenyők! Magasra nőnek, csupasz derékkal nyílegyenesen, homály honol alattuk, a napfénnyel csak szükségig enyeleg odafent messzi koronájuk s a törzsek között hűvös, edző hideg sziszeg! Bár fenyő lehetnék, magányos erős, megközelíthetetlen. A vihar letörheti csúcsát, fejsze sarkába haraphat: a törésen új hatás fakad, a fejsze-marástól egy darabban zuhan tompa halálosat a csúszós avarra, büszkén, néma hősiességgel. Ó, ezek a fenyők, képük, példájuk nem hagy nyugodni!

No, aztán megint csak erdőbe értünk, lomberdőbe, közönséges, kicsinyes, burzsoá lomberdőbe, fecsegő, ingó-ringó, zavaros, útvesztős, társaságot nem válogató, ostoba lomberdőbe, amelynek mélyén csodálkozó szerénységgel teng csak egy-egy fenyő.

Nem is éreztem, merre, hogyan, a Tatár-rétre értünk. Innen nő ki a Szitnya sziklás teteje, vagyis hogy innen nézve, csupa meredek, zegzugos, kínban fogant szakadékos formájú a tető oldala. Egymás után két óriási kőszál külön fekete komor alakot merevít az égre. Elől egy lófej, keresztbe fekvő egybeszabott emberi alak, hajlott hátú lovagolva mögötte: a szerelmes várúr nőt rabol. A másik szikla pontosan magános lovast mutat hosszú palástos lótakaróval: a csatlós kaptat a meredeken ura nyomában. Egy kisasszony az ostoba romantikus mesét hadarva tálalja föl a társaságnak. Pállott kőfokokon, rozoga, rothadt falépcsőkön igyekszünk fölfelé s mellemben tompa fájdalommal dohog-dobog a szív. Alakja mellettem kísért, amint lehajtott fejjel ballagok a többi után.

Az általános bágyadtságot hirtelen jókedv, beszédes ösztön váltja fel, fürgén tesszük meg az utolsó fordulót, néhány lépés még s a gloriette széles alapzatán állunk. Szemközt Hegybánya mélyül, amelynek utolsó házai szétszórtan kaptatnak fel a rovnyai hegyre, amelynek tetején egy élénk vörös tető lángol s egy szerény kápolna-kupola szürkül. Fölötte a kopasz Tanád gerincével északnak fordul, ahol közte s a Kálvária-hegy között egy darabot föltarkít a mélybe bújt városkából. Jobbra a dombok között a kohó árva magas kéménye pipál nyugalmasan, mögötte a túlsó hegyeket borító lomberdő aljába bújt hercegi kastély tornya fehérlik. Erre balra Magaslak kicsiny temploma néz szét, mint egy őr daru, messze-messze egy lankára csapva csomó piros tető. És köröskörül domb, völgy, hegyecske, hegyóriás, kevéske tag rét vagy kaszáló, itt-ott egy-egy tábla sárga gabona: tarka tajtékot verő sötétzöld hullámokban megfagyott tenger. Itt országút pontos, sima szalagja szürkéllik szabályosan az erdő felé, ott gyalogösvény barna gilisztája mászik, emitt egy ház magánoskodik, amott egy fasor tétováz a rétek között s amerre lankák emelkedése viszi fölfelé a tájat, mindenütt erdővel bodros a széle, körvonala, amely mögött újabb, sötétebb szeszélyes csíkok fekszenek mind följebb az ég peremén. Mögüle halványan jobbra a Mátra messze kúpjai ködlenek s balkézt előre a zólyomi hegyek hatalmas tömege kíváncsiskodik komoran az ólmos ezüstszín égre. Egy óriási kerek medence a táj, amelynek közepén a Szitnya lomhul föl nagy magasságba őrtoronyul. Az ég fölöttünk enyhe, sápadt kék, fehér, habos felhő-kupacok itt-ott rajta s kerek, valószínűtlen fekete árnyékfoltok szerteszét ritkázva a nagy medencén: a felhődarabkák csodás árnyékai.

Fénylő gyanta csepeg a fákról füzetemre, árnyékban áll és hallgat a csend, a legyek amott fent álmosan duruzsolnak, én is elterülök itt és aludni fogok. Jójcakát, öregem.