Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 4. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: A tűzrózsák
Kortsák Jenő novellás könyve

Kortsák Jenő régi embere a Nyugatnak, vagy hét-nyolc éve jelent meg itt az első novellája. Nem szerepelt közöttünk gyakran, az utolsó négy év alatt pedig, ha jól emlékszem, mindössze egy érdekes novellája jelent meg. Más dolgokkal volt elfoglalva, katona volt a háborúban, még az első tragikus időszakban került vissza nagy betegen a harctérről és ezt a háborús emléket talán még ma is viseli. Nem csoda, ha ezalatt nem volt módja a bő és termékeny alkotásban. Mindig sajnáltam, hogy ilyen ritkán találkozom vele, mert minden találkozás után kellemes emlékekkel váltam meg tőle.

Kellemes, lehiggadt, belsejében egyenletes író. Nem hangsúlyozza azokat az egyéni vonásait, amelyek mindenki mástól elkülönítik, nincs meg benne az egyéniség osztentációja, mégis határozott kontúrokkal áll előttünk. Szemlélődő természet, szeret némi távolságra helyezkedni az emberektől és dolgoktól, ahonnan jobban és zavartalanabbul figyelheti őket, s ebben a szemlélődésében van bizonyos humor, amely azonban csak egész halkan érzik, szavai és formái mögött, mint valami hangulati aláfestés, amelyet úgy elfödnek az utóbb rárakott színek, hogy csak áttetszik rajta. Ez a humor egyik szólama lírájának, amely belevegyíti a mosolyt a szomorúságba. A líra minden történetéből úgy hangzik ki, mint egy halk, melancholikus kísérő zene, nem háborgó és viharos, inkább rezignált, a szenvedéssel bölcsen leszámoló. A szerelemről beszél legtöbbet, az asszonyról, aki felizgatja a férfit, önmagából kikelti, heves erőfeszítésekre, a benne rejlő energiák megfeszítésére sarkalja, hogy aztán bajba döntse, megcsalja és megrontsa. Az egyik férfi boldogtalan lesz miatta és csak a kifogott ártatlan márna-halakon tölti ki bosszúját, a másik megöli a hűtlen asszonyt és megőrül, a harmadik kiugrik az ablakon a halálba - egyik sem viszi el szárazon. Az író rezignált bölcsessége a Régi cimborák című novellában fejeződik ki legteljesebben. Két öreg ember véletlenül találkozik. Beszélgetés közben, véletlenül rájönnek, hogy az egyik férje volt az asszonynak, a másik a szeretője. Megdöbbennek, egy pillanatra elhallgatnak. Az asszony megjelenik képzeletükben és leül közéjük a fehér asztal mellé. “Az arcát nem látták tisztán. Valami finom, puha fátyol elföde a szemük elől. És eszükbe jutott, hogy ez a finom ködfátyol akkor is ott volt az arcán. Akkor is: negyven év előtt, amikor átölelték, csókolták, szerették, amikor a legbensőbb titkaikat elárulták neki.

- Nem ismertük - mondta halkan a tanácsos."

Bizony, nem ismerjük, soha nem tudjuk megismerni, mert férfiak vagyunk, az érzékeinken keresztül látjuk, azt a finom, puha fátyolt azok borítják arcára...

Kortsák pedig megértésre törekszik, a megértésen keresztül szereti az alakjait s általában az embereket. Megkeresi szomorúságukat, lelküknek vérző sebét s annak nyílásán néz bele belsejükbe. S halkan, tompítva, bágyadt mosollyal, melegen beszél róluk, mint aki túl van már mindenen izgalmakon, forrongáson, lázadáson, dühön és minden szenvedélyen. Ez a csöndes hangja az, ami legjobban megkülönbözteti mindenki mástól, olvasás közben szinte halljuk.

Néha talán kissé a kelleténél is távolabb áll az elmondandó dolgoktól, ilyenkor egy-egy pillanatra meglátjuk a kezet, amint a színfal mögött az élet marionettjeit mozgatja. Egy-egy szó egy-egy mondás nem közvetlenül a beszélő alak szájából jön, az író adta bele, hogy meg tudjon értetni vagy indokolni egy-egy motívumot vagy szituációt. Ilyenkor olyasformán vagyunk vele, mint mikor a nézőtérre lehallatszik a súgó szava. De ezek ritka esetek, három-négy van az egész könyvben. Mert különben technikailag is kész, érett könyv ez, teljesen egyszerűsített eszközökkel dolgozó, mondanivalóit az élő világba organikusan bekapcsoló. Stíljének természetes, minden modorosság nélküli egyszerűsége, amelynek mégis megvan a zengése és moduláló képessége, különös figyelemre méltó.

Csodálni kell, hogy ez az író még mindig nem keltett erősebb visszhangot maga körül. Mindenféle más tulajdonságán kívül novellái különösen alkalmasaknak látszanak arra, hogy népszerűkké váljanak. Nem támasztanak sem tartalmukkal, sem előadásukkal nehézségeket a kevésbé elmélyedő olvasó megértése elé sem, történetei és alakjai magukban is, mindenki számára érdekesek s olyan hangokra vannak hangolva, amelyekre a legtöbb ember könnyen tud reagálni. A finomabb műértő és az egyszerűbb olvasó egyaránt érdeklődéssel olvashatja a novellákat. S mégis most jutott el Kortsák először odáig, hogy könyvvel is kiléphet a nyilvánosság elé. Nyilván elvonuló, csöndes, szerény ember, aki passzívul elvonult a hírnévszerzés lármája elől s maga nem tett semmit arra, hogy megismerjék. A mai irodalmi élet pedig nem kedvez az ilyeneknek. Ma itt hangosnak és a feltűnést keresőnek kell lenni annak, aki érvényesülni akar.