Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 4. szám · / · Nagy Zoltán: Jelenések

Nagy Zoltán: Jelenések
V. (A középső kép: Viharos tenger Háború)

A fény tűnik. Borúl a láthatár.
Nehéz kék színben villódzik a tenger,
Meleg fuvalmak járnak erre már.

A víz már szinte mozdulna, de nem mer,
Lázítón bujtják tikkasztó szelek
S riadtan néz a vízben járó ember.

S ott távol már, a horizont meleg
Lilás ködén lapossan kél a hullám
S fojtott zúgással lassan közeleg.

Most átcsap! Más jön, bátrabban nyomulván
- Mély búgás tölti s döbbenti füled -
És meginogsz ólmos, ütő lehulltán.

Megint! Mi ez? S lecsap a rémület
Szivedre, mint búvó madárra héja
S domb dombra kél s már csipkés szélü lett

S kipattogzik a hab fehér taréja
S nyargal feléd s rázza a víz felett
Hószín sörényét a hullám karéja.

(Hinnéd: száguldó bárányfellegek,
Viszás egük a víz sötét mezője...
Vagy állnak tán s a víz rohan veled?)

S bősz hullámot vet már a hang is tőle
- Míg nyúgodott, volt Csend, nagy óceán -
Mély búgásnak lendül hullámtetője,

Vad harsogó hangörvény zúg le rám
És felsüvöltve sistereg a habja
S fülem veri, mint sziklát part fokán.

...Már gyermekénél ifjabb lett az apja,
Aggnál halódóbb izmos sok legény!
Habját a víz már ajakáig csapta

S nem tágul melle soha már legén
Friss, deres ősznek, százillatu nyárnak
S nem vídul vére tavasz melegén!

A hullámvölgyben fáradt aggok járnak,
Csak térdig vízben, mint a gyermekek
S eloldódik keze sok ifju párnak,

S itt is, ott is a vízbe pergenek
Gyöngyök, miket fűzött örökös láncra
A téphetetlen, örök szeretet!

És mind vadabb lesz a hullámok tánca,
Most térdig ér, majd ajkig visszacsap,
Ó arcom már redőzi vénség ránca

S a szívem egyszer gyermek, egyszer agg.
S csak zúg a szél és vérszinű habokba
Száll süllyedőn s merült el már a nap.

- Nagy óceán! Örök tűzzel ragyogva
Pihensz meg majd, ha a vész elhalad,
Villódzó fényed langal mind nagyobbra,

Mert millió szív, forró mint a nap,
Ó millió nap, tiszta lánggal égvén,
Hanyatlott mély vizedbe s víz alatt

Nyugosznak már: az idők örök mélyén!