Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 3. szám

Walleshausen Rolla: Lola meghal

Napok óta erős bágyadtságot érzett, a gerince fájt, s a feje olyan volt, mint egy katlan.

A lányok, akik szépségükből éltek, csakúgy, mint ő, irigykedve nézték. Szép, sötét bőrén nagy, mályvaszín rózsák égtek és fekete szeme alatt zöldeskék karikák úsztak, mint holdsütött, fehér országúton árnyék.

Az iskola széles ablakain búslilán tört meg az esti fény. A hegyet égőkék kontúrjával visszatükrözte a víz, mint kék emailba foglalt ametisztet.

Az utcán tomboltak a színek. Hintók gördültek fel a hídra és bekanyarodtak a Szigetre. A Szigeten nyüzsgött a nép. Asszonyok tarka napernyőket lóbáltak és hajladoztak, mint pipacsok a réten. A Dunán apró, keskeny csónakok siklottak, fiatal, félig meztelen fiúk izmos karral, karcsú evezőkkel simogatták a vizet.

Az iskolából hazakészülődtek. Nagy, barna fogasok drága, szép, tarka díszeiktől kopaszodtak.

Szétszórva, apró kézitükrökben nézték magukat a lányok és a szájukat meg az arcukat festették. Egyik-másik énekelt tiszta vokálisokkal fehér fogakat mutogatva. Egy leány, karcsú és fehér, "Lucie belépőjét" játszotta állva, kesztyűs kézzel a nyitva felejtett zongorán. A fiúk szabadon fújták a füstöt a szobában. Az előszobából féktelen zaj hallatszott be, a lányok a nagy tükörért veszekedtek.

A Tata már bent csoszogott, a székeket rakta helyre és dörmögött a szemét miatt. Öreg szemével pislogva, kérdőn nézett Lolára, aki mereven és elbámulva állt az ablaknál, valamit motyogott is felé. Lola a vállát vonogatta és pénzt adott neki. Ketten-hárman még visszakiáltottak az ajtóból, Lolát híva. Aztán csend lett.

Az öreg csoszogása hallatszott be lágyan, valahonnan az előszoba végéből, fájdalmas, apró lihegéshez hasonlatosan és Lola a hátát tapogatta végig, élesen fájt.

Már este volt, a Rózsadombon égtek a lámpák, csillogtak sárga fénnyel, mint ezer szépen csiszolt gyémánt sötét bársonyra vetve. Egy hajó úszott lassan a vizen önmagát megkétszerezve hiú pompájában. Lola kinyitotta az ablakot. A Szigetről idehallatszott a zene. Lehunyta a szemét, a derekát lassan és puhán hintázva, az orrán keresztül dúdolt egy percig. Megfogta erővel és akaratosan az ablak párkányát, kihajolt hosszú derékkal, mélyen az utca felé. A levegő sűrű volt és meleg, szeretett volna végigterülni rajta. Kinyújtotta két, vékony kezét és megsimogatta a hegyet és a vizet. Nedves, piros szája szétnyílt és mosolygott, mint szerelem közben. - Nyugtalanság lepte meg, mintha nagy üresség volna a bordái között, mély lélegzeteket vett és az ürességet még jobban érezte. Hirtelen a pénztárcájához kapott, megszámlálta a pénzét, sorra tapogatta a gyűrűket az ujján, megpróbált emlékezni rá, hogy bezárta-e otthon az ékszeres dobozát.

Leült az ablakpárkányra, fájó, forró fejét hátra vetette. Hirtelen drága, apró emlékek elevenedtek meg benne, az agyából indultak, végig táncoltak az erein és megálltak nagy zökkenéssel a szíve közepén.

Két forró szemével becézve nézte a nagy házat, amely egész a partra volt építve és apró kupoláival beleveszett az este szürke levegőjébe. Két ablak fénylett zöldeslilán az esti fénytől, mint két, drága szem. És látta világítani fehér ruháját a barna, sima bútorok között - a kandallóban égett lobogva, síró lánggal a tűz és arany koszorúkat font a lakktopánkájára és térdig a két, vékonyka lábára, amely kinyújtva hosszan a kandalló párkányán pihent - a bőrfotöj lágy öleléssel zárta magába a vékony, elnyújtott vonalakkal megrajzolt testét és árnyékba vonta, csak a szőke kontya világított körüllengve a szoba meleg levegőjében táncra kerekedett illatokkal. A legdrágább test, az ő asszonyvágyainak oltára, az ő hatalmas embere ott térdelt a lábai előtt, szép fejét az ő lányölébe temetve a fehér redők közé. Érezte két meleg tenyere alatt két lüktető halántékát és a vére: millió hangya sürgött.

- Én drágám! - mondta száraz, fölrepedt, meggyszín szájjal.

És siklottak a Dunán karcsú csónakban, ringó ülésen minden evezőcsapással egymás testét kergetve. Fölöttük hibátlan kékségével az ég, két oldalt a tikkadt-zöld partok. - Nagy, rózsás tálban pirosra sült kirántottcsirkét tett elébük a fehérkötényes, mosolygó arcú falusi kocsmáros, rosszul megmosott zöld salátát félbevágott kemény-tojásokkal és kiflit. A sörnek a habja hideg volt és sárga, mint a vanília-fagylalt. Lola hátra vetette kalapján a lágy, szürke fátyolt és magába falta nézésével a csendes, diófás udvart. A vendéglős nagy, lompos, fekete kutyája odahajtotta kedves fejét az ölébe és a szeme közé nézett.

- No, Burkus, mi újság?

A tyúkok is ott tipegtek az asztal körül. A kakas százszín tollával ékesen, büszkén, szemtelenkedve nyújtogatta a közeli kerítés tetejéről az asztal felé a nyakát...

Lola megsimogatta fájó, lüktető fejét.

És látta a falusi ágyat dohos szagú, tarka huzatú vánkosokkal és odabújt a fiú, drága, forró, két erős karja közé...

A gerince élesen fájt.

És orrával a megismert, hűvös reggeli levegőt szaglászta. Hajnal volt és ezer madár pittyegett a fákon. A fiú drága teste ott pihent a kékcsíkos vánkosok között, duzzogó, vörösre mart, szép száját félig eltakarta nagy, erős, barna tenyerével. Aludt. Lola nézte és csöppnyi, semmi, csipke ingéből fájdalmasan rítt ki az erős naptól meggyötört válla.

Akkor szeme a szoba apró ablakára tévedt: a lyukas csipke-függöny fölött tűzszínekbe játszó hatalmas bokréta jelent meg és a bokréta közelében egy véres folt és rémes rekedt ordítás sikoltott át a szobán. Lola két kezével kapott a szívéhez, amely a torkáig ugrott, kétszer-háromszor megvonaglott, látta félig lehunyt szemmel a fiú álmos, fölriadt, zöld, kerek szemét, hallotta a hangját már a vánkosokra bukva félig aléltan.

- A kakas.

*

Most fölriadt. Az utcán égtek a lámpák. A Duna sima volt, piszkos olajhoz hasonlatos és ezüst, arany szalagok cicomázták. Az óra világító lapjáról kilencet olvasott le - és fáradt, forró szeme megint látta százszínű tollával a vérszín taréjú kakast.

A sötét szobában világítottak a poros székek, a szekrény megnőtt, pocakot eresztett és háttal nekidőlt a falnak. Lolának minden izom megmerevült a nyakában és mint gyerekkorában sokszor, most is az az érzése támadt, hogy valaki, valaki ismeretlen és rémes, nagy tenyerével most mindjárt vállon ragadja. Sietett és siettében neki ment egy széknek. A szék puffanva bukott a szőnyegre és Lola rémült agya hasonlónak találta ahhoz, mint amikor egy kövér test tottyanva esik a földre.

Szaladt. Fekete taft-ruhája zizegett a testén és ő félt a jól ismert, kedves duruzsolástól.

A kapuban megigazította erősen befűzött, fájó derekát, két csípőjére fektette tenyerét, nyújtózott, aztán sóhajtott nagyot, mélyet, mikor látta és érezte magakörül az embereket.

Fáradtan gombolta be fehér kesztyűjét és lassan elindult a Szigetre. A hídfőnél egy gazdátlan kutya ácsorgott koszos fejjel.

- Szegény, szegény pajtás! - mondta Lola és nagy szomorúságot érzett.

A hídon lassan ment és a szomorúság mindjobban úrrá lett rajta. Mohón, turkálva keresett szomorú emlékek közt és elidőzött. Látta lyukas, kicsi cipőjét, az anyja sírástól beteg, gennyes kék szemét és látta fiatal, szép apját fej nélkül, véres, meztelen, barna nyakkal a tárna-bejárat előtt zöld gallyakra fektetve. Megkuszált, fiatal lelke vackolódott és a fájás a két szemét marcangolta egész le, a két mályvaszínű rózsáig az arcán és oldalt még a halántékán is túl.

Kint, a Szigeten jobbra a lejtőn akart leszaladni a partra, de a hátába élesen beleszúrt a fájás.

Lenn, a tömegben árván ácsorgott. Nők suhantak hazafelé férfiakkal. Négy férfi nevetve, beszélgetve haladt el mellette. Észre sem vették. A gőg felszaladt a torkáig, vissza a szívéig és síró, árva sóhajtásba fúlt. A túlsó parton beleveszve az estbe, a füstbe, nem küldött biztatást a drága ház.

Szomorú ingadozások gyötörték, mint két szerelem közti időben.

És meleg, lázas, két szemében szilaj, biztató tüzek ébredtek - és halovány mosolyok vonaglottak és megrögződtek, fehér fogát mutogatva, a száján.

És szétterítette biztos asszony-hálóját, ingadozva, beteg agya sikertelenséget szomjazva, hogy megpihenjen.

A lépései kacérak lettek, ringók. Érezte maga mögött a férfit. Gondolata nem volt, csak a lábai mentek. A hársak alatt nagy nekidurálások után odalépett mellé a férfi és megszólította.

Lola föleszmélt:

- Bolond - mondta dühvel - bolond! Hordja el magát! Bolond!

Mikor egyedül maradt, fáradtan dőlt egy padra és fölsírt:

- Drágám, Drágám - mondta fázva, könnyes szemmel és kinyújtotta két kezét az éjszakába.

Halk szavú üveg-csengők gügyögtek fel a bordái közt, csengők, melyeket szellő lóbáz. Nagyokat lengve csengtek a csengők, aztán leszakadtak, eltörtek és az üvegszilánkok belülről kitűzdelték a testét. A fájás végigszaladt a gerincén, a nyakcsigolyáján, a koponyáján és a két szeménél kiszélesedett. A bokrok között látta, de úgy, mintha a bokrok benne létező valamik volnának: a százszín kakast.

A Szigeten csend volt, a zene nem szólt már. Sietett, lába alatt zörgött a kavics, minden padnál, ahol szerelmesek ültek, megriadt, de épp úgy riadt volna meg egy békától, vagy egy gyilkostól, már nem tudott disztingválni.

Végre kiért a vendéglő elé. Ott már alig lézengett egy-két ember, a pincérek fehér szalvétával a hónuk alatt álmosan ácsorogtak.

A fedett sétány előtt hintó várakozott. Lola megismerte. A barátja hintaja volt. Fáradtan dőlt el a fekete vánkosú ülésen. Pár perc múlva jött a férfi is, a kávéház felől, vékony sétapálcát himbálva. Fiatal, fekete zsidó fiú volt, nagy fekete szemekkel.

Kihajtattak a ligetbe. A férfi éhes volt, vacsorázni mentek. Az éjjel csudaszép volt és Lola ruhájából meleg, értékes parfüm illata szállt, meg a meleg, ápolt testé.

Érintetlen asztalhoz ültek, melynek még harmatos volt a virágdísze: fehér és illatos jácint.

Sokan nézték feltűnőn és bámulva vagy irigykedve különös szépségét: fekete ruhájából világító arcát két oldalt a mályvaszín rózsákkal.

Lola sokat, szinte falva evett, fehér fogát belevájta a véres húsba, kovászos uborkának a levét fehér csészében hozták a kívánságára, kanállal ette mohón.

Egy lány nagy virágoskosárral állt meg az asztaluk előtt. Tubarózsát vétetett magának egész halommal és játszani kezdett, a szirmokat simogatta és odaszorította a forró homlokára.

A pezsgőből sokat ivott, mert úgy érezte, hogy a gerincét hűti vele. Akkor a férfi jóllakottan és a pezsgőtől mámorosan bókokat mondott, mint férj a feleségének, mikor meleg vacsora után ráéhezik.

Lola rábámult. A gondolatai gyorsan születtek és tele emlőkre találva híztak.

Mért hasonlítgatott hirtelen feleszmélve szerelmes asszony csaló centiméterével két férfit.

A drága, zöld szemek megnőttek, mindig nagyobbra fúvódtak s mint két, szép zöld luftballon felemelkedtek a fák tetejéig és onnan néztek le rá a megcsalt szerelmes nézésével.

A gerince pedig: fájdalmak szökőkútja fölküldte habzó csobogását a lázas agyba és Lola szédülve, fáradtan kitörő dühvel, öklével az asztalra csapott.

- Hát nekem hiába fújod a mafla hízelgéseidet. Én már beteltem. Elég volt. Hát tudd meg most már, megmondom, hogy torkig vagyok veled.

- Hm! - hümmögte a fiú füsttől vörös-eres, a föléledt vágytól mámoros, nagy, fekete szemeivel pislogva. - Csendesebben, Lola!

- Ne parancsolgass!

- De Lola...

- Bolond zsidó!

Fölugrott, el akart szaladni, de megtántorodott, megkapaszkodott a szék támlájában egy pillanatig, aztán elindult, mintha szőnyegen menne, melyet erős markok húznak alatta, a céljával ellenkező irányba.

Végre kint volt az utcán. Odadobta magát a várakozó fekete vánkosokra, nyújtott derékkal eldűlt. A fényes, fekete lovak elindultak ritmikus kattogással.

Künn, a Stefánia-úton, a csendben, az álmukban pittyegő bordólila fák közt levette fejéről a mázsányi súlyú, könnyű, kis kalapot, de nem érzett könnyebbülést. Fölborzolta ápolt, fürtökbe omló, szőke haját a gyűrűs ujjaival a homlokán, régi szokások hatalma alatt.

A fák tetején megjelent a holdsütésben, fénylőn a drága szem, mint összegombócolódott zöld hernyó. Ezer asszonyszem, mint apró bogarak rárohantak és fölfalták. Lola sírt, csendesen, később hangosan, siratta a drága szemet. És éles vésők kaparták üresre a mellkasát és a gyomrát, csak a szívét hagyták benn, hogy ide-oda lógázzon.

Az Oktogonon hirtelen feltört a szava, mint pincéből jövő segélykiáltás:

- Drágám! Jöjjön, Drágám!

A fiú a hang felé neszelt és boldog sietéssel tartott a kocsi felé.

- Hol járt? - faggatta Lola és nem hitt a feleletekben.

Odabújt hozzá és régi asszonyok felől faggatta. - Forró combja perzselte a fiút, két szeme, hűséges, beteg, két kutya-szem (sohase látta még ilyennek a fiú) meggyötörten könyörgött - valami kicsi és aljas mesét akart más asszonyról, aki szerelemben vonaglott a fiú teste mellett, az ő szerelme közti pihenőkben.

- Soha - mondta kétkedve és kielégületlenül - három év óta, három évünk alatt, soha?!

Nézte a fiú becsületes, borotválatlan, fiatal arcát és látta.

- Jól van, Drágám - mondta nagy fáradtsággal és a fájó hátát tapogatta - minden jól van. Jó éjszakát, Drágám! Menj!

Intett a kocsisnak, a fiú kiszállt. A kocsi már messze ringott a világító, szép, szőke konttyal, a fiú még mindig bamba értelmetlenséggel bámult utána.

Lola úgy érezte, hogy fedetlen koporsóban fekszik, lábát kinyújtotta és megfeszítette, talpával nekitámaszkodva a baknak.

Zsibbad nézéssel nézte a néma utca egy-két, kis terepet rovó, kifestett lányát a pislogó lámpafényben és sajnálkozva beteg nyomtató gebékhez hasonlítgatta szeretettel.

- Szegény, szegény, bűnös lányok - sóhajtott teletüdővel és a tüdeje sípolt.

Egyik leány a hátát szorongatta hátrahajlott gerinccel. Annak odavetette a pénztárcáját, hirtelen lendülettel. Az aranyak sírva csendültek a kövön, meg a kanális rostélyán. Röhögve gurult utána pár trágár szó a zsíros festékű szájról.

A kocsi hintázva menekült Lola kibomlott, illatos, fekete fátylát lobogtatva...

Otthon aléltan dűlt az álmos, fehérbóbitás cseléd karjába, tűrte, hogy vetkeztesse, hogy megfürössze. Mikor ráadta a fehér-selyem hálóinget, a hideg, omló simogatástól megborzongott.

- A hátam, meg a fejem - panaszolta majdnem sírva.

- Még mindig?

- Most csak igazán. Soha, soha még így.

A fehér bóbita föléje hajolt és gonddal fektette a rózsaszínű ágyba. Meztelen, vékony, két lába kilógott a félig rávetett selymek alól.

Lassan himbálódzott, repkedett a fehér bóbita a szobában, távolodott, közeledett, megnőtt, a fehér éjjeliszekrényen, a rózsaszínű lámpafényben, gyors ujjakkal apró papirosokat bontogatott, pohárba szórta és kavargatta a vízben, aztán ijesztően nagyra nőtt, egészen Lola fölé hajolt és a poharat a száraz ajkakra fektette. Aztán megpihent az ágy szélén és apró üvegtégelyekből két ujjára vett, illatos zsírokkal kente be a két lankadt, fehér kezet, meg az arcot két oldalt a mályvaszínű rózsákkal, egy pillanatra újra megvillant, aztán csend lett és sötét.

Lola ijedten nyöszörgött a csendben, félt. Fájás gyötörte. Gondolkozni próbált és arra eszmélt: írni kellene. Ezen elidőzött. A keze, meg a lába rémes súlyú volt, a fejét valami húzta a fehér párna-bodrok közé, egész teste szépen elzsibbadt.

Hajnal felé rémes fájásokra riadt. Ordítani akart, de nem jött hang a torkán, két keze széttárva két oldalt hevert a csipkék között sárgán - tőle idegenül.

Kint a nap lassan mászott veres színekkel az égre, első vérszín sugara ráesett az ablak drága csipkefüggönyére.

Lola lázas szeme az ablakra tévedt, a habos hószín függöny fölött tűzszínekbe játszó hatalmas bokréta jelent meg és a bokréta közelében egy véres folt: a kakas.

Lola két kezével kapott a szívéhez, amely a torkáig ugrott, egész teste rémülten megvonaglott, le akarta hunyni a szemét, de a szeme fönnakadt