Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 24. szám · / · Nagy Zoltán: Baráti kalauz
A Tóth Árpád költészetében rejlő ezen sajátságos realizmusnak köszönhető, a különös szuggesztív hatáson kívül, az is, hogy képei mindig tiszták és képzavar nála egyetlen egyszer sem fordul elő. A vízió mindig tiszta, éles vonalakban, határozott formákban áll előtte, lehetetlen tévednie a leírásnál. De ezzel függ össze az is, hogy meg lehet találni az összefüggést az élete és a költeményei között, a környezet, melyben él, tisztán átlátszik a költői előadás fátyolán. Amily egyszerű és magától értetődő dolog volt ez régen és másoknál, oly figyelemre méltó ez ma, egy olyan fajta modern költőnél, mint Tóth Árpád. A régebbi költészetben több volt a külső esemény, a költő életének egy-egy eseménye adta rendszerint az alkalmat és az impulzust a vers megírására, minden vers alkalmi vers volt, természetes tehát, hogy a költő versei életének valóságos annalesei voltak. De mai modern költőnél, annál a fajtánál, melyhez Tóth Árpád is tartozik, amelyiknél a vers megszületésének oka talán soha, legalább is a legritkább esetben valamely külső alkalom, hanem a vers írásának egyedüli oka, hogy akkor éppen tud verset írni és verset kell írnia: az ilyen fajta költőnél a versek és a költő élete közti kapcsolat nem lesz oly világos és ha pszichológiai alapon állítható is az összefüggés, az összekötő szálakat szinte lehetetlen lesz megtalálni. Ennek a különbségnek a kifejtése messze vinne e kis cikk kiszabott ösvényétől, azt hiszem, elég így megemlíteni ezt a különbséget annak a jelzésére, hogy miért tartom figyelemre méltónak azt, hogy Tóth Árpádnál világosan látjuk külső életének és költészetének mélyen gyökerező egységét. A lassú folyam, melyhez Tóth Árpád egyik költeményében az életét hasonlítja, híven tükrözi vissza a parti tájakat és városokat; az itt-ott felcsillanó egzotikumok titkos álmok tükröződése csak, melyek Loreleyként ülnek a parti hegyormokon.
Három város fekszik ennek a folyónak a partján: Debrecen, Budapest, Svedlér.
Debrecenben töltötte Tóth Árpád gyermekkorát, attól a zsenge kortól kezdve, ameddig emlékeink rendszerint visszanyúlnak, egész fiatalságát, itt végezte középiskoláit, azon túl is ide tér vissza hosszabb-rövidebb időre. Örök kötelékek fűznek mindenkit ahhoz a városhoz, melyben ezt a kort töltötte, melyben a szülei laknak. Azt is meg kell említenem, legalább is fiatalabb hölgy-olvasóim számára, hogy Debrecenben lakott Annuska is, akinek ablaka alatt a hajnali szerenád zengett s aki Tóth Árpádné lett azóta. És mindezek után Debrecen az a város, melynek legkevesebb nyomát találjuk a Tóth Árpád verseiben, legalább első pillanatra. (Hogy miért csak első pillanatra, később kiderül) Mintha gondosan kerülne minden debreceni vonatkozást, mintha fájó érzéssel fordulna el tőle, mint a gyermek a rossz mostohától. Vajon miért? Mert hiába minden kötelék, mely az embert oda fűzi, a költőnek mostohája volt Debrecen. A költőnek nem igen lehet semmi kedves emléke erről a különös városról.
Meg ne haragudjanak debreceni olvasóim, ha itt nem éppen hízelgő szavakkal fogok megemlékezni Debrecenről. Mindenesetre nem a mai Debrecenről beszélek, hanem az 1900 körüli évek Debrecenjéről. A kép talán ma se lenne mindenben hamis, de mégis, ma már, mintha újra mozdulnának azok a titkos erők, melyek a régi Debrecent a magyarság egyik szellemi fórumává tették. De abban az időben, amelyről itt különösen szólni akarok, amelyben Tóth Árpád fejlődött a híres poros városban, szó sem volt még ezeknek az erőknek a mozdulásáról. Egyáltalában szó sem volt semmiféle mozgásról. A nagyobbrészt még mindig földszintes házakkal szegett, széles, poros, egyhangú utcákon tespedt csendesség honolt, a városra teljesen ráfeküdt a hosszú cívis-uralom, mely évtizedekig kerékkötője volt minden haladásnak. Szellemi élet: alig valami. Művészet? Zenei életről szó sincs (ma ezen a téren jutott legtovább). Festészetnek semmi nyoma. A szobrászatról már szóltam. Az épületek «stílusa» híven fejezi ki a mindent elöntő lélekölő sivárságot és unalmat. És az irodalom? A költészet? Talán még ez járt legrosszabbul. Csokonai szülővárosában senki sem olvas verset. Egy-két tanár, nem mondom, vagy a tanulóifjúság, de ezek nem számítanak. Az igazi lakosság, a rendes emberek, azt hiszem, sosem jutottak abba a kísértésbe, hogy verses könyvet vegyenek a kezükbe. Nincs emberfaj, melynek kevesebb hajlama lenne a költészet iránt, mint a debreceni ember. Nem is tartja komoly emberhez méltónak. (Ma már talán ez sem áll így. A bevándorlottak száma megnövekedett és az új nemzedék, mintha más képet mutatna.)
Hogy érezhette magát Tóth Árpád ebben a környezetben? Hogy érezhette magát különösen akkor, mikor már meglehetős költői fejlődés után (a Hajnali szerenád már készen volt) visszaveti a sors ebbe a városba, egy ehhez a városhoz méltó napilaphoz újságírónak? Csak egy kifejezés van rá: mint a börtönben a rab. Mint a rab, akit elzártak az embertársaitól, a hozzá hasonlóktól, aki olyan egyedül van, amilyen egyedül nem lehet soha senki, csak a bezárt fegyenc. Már említettem, hogy Tóth Árpád nem szívesen időzik Debrecennél a verseiben, azért nagyon könnyen megeshetett volna, hogy ezt az állításomat nem tudnám a verseiből igazolni. De egyszer mégis utat talált ez az érzés egyik versében: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz. Keltezve: Debrecen, 1913. Ebben olvassuk:
«S költőm! akkor Te jutottál eszembe,
Te is nézted Debrecen fasor-rácsát,
Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve
S már nem is várja víg szabadulását.
Itt rejtegetted kínját életednek
S itt éhezett szelid lelked halálra,
Mert már nem izlett, rossz ínnyű betegnek,
A remény hamujában sült pogácsa...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csokonaim! halál pálmái árnyán,
Debrecen magány-prerijén bús farmer...
Néhány sor csak, de azt hiszem, elég. Tóth Árpád elhessegeti a tudatából azokat a képeket, melyek Debrecent tükröztetik vissza a lelkében. De a tudat alatt ott maradnak. S ha szemmel látható nyomokat nem is igen hagyott ez a város költészetében, mégis mindennél nagyobb és tartósabb volt a hatása költészetének tartalmára, az érzéseire. Mély melankóliájának, gyógyíthatatlan szomorúságának, elintézett rezignációjának itt vannak a gyökerei.
Az első szabadulás a börtönből: Budapest. Hanem azért nem kell a világváros fénylő-forgó életére gondolni. Hol van attól a szegény vidéki filozopter élete? Bizony nem valami fényes és színes az e diák-élet, mely első egyetemi éveit kitölti, de mégis tágabb a börtön (a bebörtönzés érzése, azt hiszem, végigkíséri az életen az olyanfajta embereket, mint Tóth Árpád) és messze változatos horizontok nyílnak a börtön ablakából.
Ezek az első budapesti évek a Józsefvárosban folynak le: valamelyik szomorú, egyhangú utcában van egy hónapos szoba, onnan jár az egyetemre, könyvtárba, vagy sétálni órák hosszat más színesebb, szabadabb, vidámabb városrészekbe. Ebéd a «kisvendéglőben» (három fogás 70 fillér), esetleg reggeli a kávémérésben, hideg vacsora. Az önállóság és szabadság mindennél édesebb érzéseiért az «ügyek elintézésének» gondja és nehéz kötelessége az ár, nagy ár az olyan hajlékony és passzív természetű embernek, mint Tóth Árpád: szobát kell kivenni, felmondani, költözködni, stb. Pénzről is gondoskodni kell, azonkívül, amit hazulról kap. Tanítvány akad, sőt néha különleges jövedelmi forrást is nyitnak a talentumnak kedvező véletlenek. Például rajzolással is lehet keresni: egyidőben egy cinkográfusnak rajzolt képeket egy kefés-árjegyzék számára. De ezek közt a szomorú külsőségek közt mégis csak szabadabb, boldogabb az élet, a nagyvárosi kultúra mégis csak az övé is, az egyedüliség érzése is tűnik lassanként: összekerül hasonló gondolkodású és érzésű, fiatal emberekkel. Az ifjúság, a barátság, a diákélet örök romantikája kárpótolnak sok mindenért. Különösen kedves Tóth Árpádnak az ő külön szobája, ahol kedvére álmodozhat, olvasgathat, sőt verset is írhat, ha kedve tartja, ahova be lehet zárkózni este, hogy a viaszos vászonnal bevont asztal mellett, az asztali lámpa kedves, sárga fénykörében szabad útjára engedje a gondolatait.
Ez a józsefvárosi diákélet tükröződik Tóth Árpádnak igen sok versében. A «Kisvendéglőben», a Hajnali szerenád első versében, már egész sötét skálájával kibontakozott a józsefvárosi szomorúság. A hosszú céltalan budapesti séták lomha tűnődése szól felénk a «Tavaszi elégiában», a «Vergődésben». A szegényes, sivár hónapos szoba tűnik fel minduntalan a versek bánatos félhomályában:
«...ó csipkéktől bánatos az ablak...»
(Látomás.)
«Hunyorgva néz felém, mint szürke ébredő szem,
A messze nyirkos ablak, dereng a vállas ágyvég...»
(Reggel.)
«S egy este majd, míg úgy mered sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem
Tört butorok az olcsó, vak szobákban...
(Kincs.)
«Viaszos vászon asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon.»
(Meddő órán.)
«Meghitt akkor minden vén, unt dolog
S miket árván szoktam bámulni este,
Szelid s kecses otthonná bujnak egybe
A félszeg és szegényes butorok.»
(Intérieur.)
«S a sülyedt házak lenti ablakából
Mint halk sellők alanti hablakából
Dal szól... Tán csak egy cseléd énekelget
Pihenő órán, egykedvűn, szokásból.»
(Esti vizió.)
De ebben a szűk, és csupasz szobában is van egy kedvenc bútora Tóth Árpádnak, melyről mindennél nagyobb szeretettel szól a verseiben: az asztali petróleum-lámpa. Ki ne ismerné a budapesti hónapos szobák szerény asztali lámpáját? Alacsony öntött-vastalp, annak felül kiszélesedő rácsos csészéjében üvegből való petróleum-tartó, azon rézből való lámpasróf, azon rézből való ernyőtartó, azon a porcelán lámpaernyő, melynek felső tölcséres nyílásából hidegen fénylik ki a lámpaüveg. Van-e ennél jelentéktelenebb, sivárabb tárgy? De Tóth Árpádnál ez az asztali lámpa a középpontja az egész szobának és az ő egész, főképp szemlélődésből álló életének. Mert a napnak legboldogabb órája az, mikor zavartalanul tűnődhet az asztali lámpa sárga fénykörében; a gondtalan ábrándozásnak s a legfőbb jónak, a békének és nyugalomnak bűvös köre ez. Újból és újból megénekli ezt a barátját; a képek sokfélesége, melyben megírja, meggyőzően beszéli, hogy mennyit nézte eltűnődve ezt a szerény házi eszközt. Az asztali petróleum-lámpa apotheozisa ez!
«...szük, kerek üvegkalitba zárva
Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja
S rezzenve ijjedez, ha hivogatlak.»
(Látomás.)
«S nézem a törpe lámpa kerek olajtavát.
Amint nyirkos, sekély, setétlő mélyiből
Áttetsző gyenge vállát szomorun szegi föl
A lenge éji fény, a lágy olajvirág?
(Légyott)
«Lámpám! öreg butor, szelid és furcsa törpe.
Ki nappal elhagyatva válladra ejted árván
Porcellán süveged s tunyán tűnődve vársz rám.
Míg este megjövök: halkan és meggyötörve
Lásd, újra itt vagyok, gyuljon föl enyhe lángod,
Mely, mint hű eb szeme, oly élő és oly sárga,
Csendesen ráfordítom a kulcsot most a zárra
És kettesben maradtunk; kizártam a világot.»
(Lámpafény.)
Később alkalma nyílt Tóth Árpádnak, hogy Budapest más, derűsebb tájait is megismerje kissé, de ezek még nem szerepelnek a verseiben. Ezeken a tájakon ő csak átutazó idegen: az utóbbi években keveset tartózkodik a fővárosban. A Hajnali szerenád és Lomha gályán költőjének Budapestje a Józsefváros, egyhangúságával, szegénységével, hónapos szobáival és kisvendéglőivel, különös borújával és szomorúságával, mely úgy illik a Tóth Árpád verseihez.
A harmadik hely, mely igen nagy hatással volt költészetére s melynek hatása az újabb versekben egyre erősebben nyilvánul, Svedlér. Svedlér, hivatalosan bányaváros, voltaképp nagyobb falu, Szepes-megyében, a Kárpátok kies előhegyei közt fekszik, erdős hegyektől védett kerek völgyben, melyen a gyorsvizű Gölnic kanyarog végig sekély, köves ágyában. A tiszta levegő, a kellemes subalpin éghajlat, a táguló völgyben mindenfelől elénk táruló kedves tájképek lágy, hajladozó vonalaikkal, a tompa zöldnek sokféle változatából álló színeikkel, a nagy csend és nyugalom, mely szinte a mozdulatlanság érzetét kelti az emberben: a legkellemesebb hellyé teszik az olyan békét és magányt kedvelő, bukolikus hajlamú és szemlélődő ember számára, mint Tóth Árpád. Zipserek lakják, magyarul alig egy-két ember beszél. A vasúti fővonalról egy mellékvonal visz Gölnicbányáig, onnan keskenyvágányú vasúton kell tovább menni, azután még majd másfél órai kocsiút vezet Svedlérre. Procul negotiis van itt az ember.
Már 15 éve nem volt nyár, melyet Tóth Árpád ne Svedléren töltött volna. Mint fiatal középiskolás diák került oda először a poros Debrecenből egy diák-barátja vendégeként és a sors úgy akarta, hogy a futó ismeretségből mély barátság fejlődjék ki közte és a kies hely között, hogy állandó testi és lelki üdülés forrásává legyen a svedléri csend és nyugalom. Az évek folyamán nyaranta mind nagyobb társaság gyűlt egybe Svedléren, legnagyobbrészt 20 éven aluli mindkét nembeli ifjúság, mi sem természetesebb tehát, mint hogy nem egy kedves idill szövődött a Malomhegy utain, a fenyvesek füves tisztásain, a Gölnicen duruzsoló két vízimalom mély búgásának kísérete mellett s az érzelmes lelkek örömmel fogják hallani, hogy eddig is több házasság terheli a svedléri fák lelkiismeretét, köztük a Tóth Árpádé is.
A svedléri csend, a fenyvesek és mezők illata, a falusi élet idillikus nyugalma lassanként beszűrődnek a Tóth Árpád költészetébe is és mint föld alól fel-felfakadó tiszta források tűnnek elő a verseiben itt is, ott is a svedléri impressziók: «Sztanzák egy trafikos lányról» című versében teljes tisztasággal rajzolódik elénk a svedléri táj és hangulat:
«Első szerelmed tája tán? - egy kedves
Dombhát s vén útja, mely lomhán ível,
Nagy mélyzöld fenyvek friss esőtől nedves
Árnya s az ég fönn, szép felhőivel?
A régi séták? - hogy reá ügyet vess,
Leste az ifjú - szép volt? - s hogy kivel
Viteted holmid s kinek akarod,
Ha meredek jön, nyujtani karod? -»
De másutt is, úgyszólván mindenütt, ahol tájkép tűnik fel a versben, rá lehet ismerni a svedléri motívumokra, meg lehet érezni a svedléri levegőt és fenyőszagot. Különösen újabb verseiben, melyekben mind többet foglalkozik a szabad természettel és ennek örök motívumaival, rémlik fel mindenütt a svedléri táj a vízió mélyen. Ennek oka az is, hogy újabban úgyszólván az egész évet Svedléren tölti. Ez magyarázza azt is, amit épp az imént említettem, hogy újabb verseiben tisztán látszik a szabad természet felé való fordulása, hogy a természet látása és megfigyelése (üres óráiban most szenvedélyes botanikus lett) mind mélyebb nyomokat hagynak lelkében és verseiben és a természet barátai igazat fognak nekem adni, ha viszont ebben látom egyik forrását annak a felcsendülni kezdő harmóniának, vagy legalább a lelki harmónia felé való öntudatlan haladásnak, mely újabb fejlődésének egyik határozottan felismerhető iránya.