Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 22. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény Ötödik könyv
I.

Mogorván, boldogtalanul sietett előre az egybemosódóan színes természet porában a magános, fekete ember. A fák, a vetések, az útszéli virágok, bojtorjánok, cickórók, a napraforgók s az akácfák éppen úgy ölébe simuló gyermekei voltak a drága, gazdag s bőséges földnek, mint a szanaszét feltűnő állatok, a szekerek mellett karikázó ebek, a földhöz nyomott, vastag fejjel legelésző lovak, a felbőgő barmok, az úton átfutó szürke nyúl s a szemet kereső szemtelen verebek. Semmi sem rítt ki ebből a szép és harmóniás világból; az emberek is, a parasztok, pasztell-puha színekben a földhöz hasonlóvá lettek, jól és illően mozogtak a már ezüstösen csillogó gabonában s a feketezöld kukoricásban. Csak ő egymaga volt idegen, rideg, nem idetartozó s ezt ő maga is érezte.

Fáradt volt már. Életfáradtság vett erőt rajta. Már csak a szikár gyűlölet éltette, mindent, ami körülötte volt, fájó s keserű gyűlölettel tárgyalt. Pedig rászállott a föld pora, hogy megszitálja kemény, fekete színét, körüllebegte s átszűrte a mezők illata, hogy elrontsa emberi idegenségét. S ő nem hagyta magát. Egyre soványabb, egyre makacsabb, egyre tragikusabb lett. Már olyan volt, mint az acélpenge, éles, rideg s metélő.

A szerelem útját is azzal a félelmes ellenségességgel járta: szakítani megy. Most végleg, határozottan s örökre elmetszeni azt a sajátságos köteléket, amelybe egyre jobban s egyre szorosabban belebonyolódik. Nem tűri s nem akarja azt az örökös ellentétet, a civódást, a minden pillanatban kirobbanó kemény tusát azzal, akit mindennél jobban szeret. Most a hosszú úton valahogy végiggondolta a múltat, az első találkozástól, amely csupa báj és idill volt, megragadó varázsos kép ott a napfényes utcán a színes és virágzó leánnyal, mikor kocsin robogott el, ah, groteszk hazugság élete egész vonalán, az Arday kocsiján, míg a leány utánanézett, s kis szíve bizonyára vágyott vele... Akkor, azon a kocsin eredt neki élete minden borzalmas bajának, annak a rettenetes ellenséges állapotnak, amely, mint a felkorbácsolt tenger vette körül minden oldalról. Azóta az egész világgal nyílt harcban áll: soha senkitől egyetlen jó szót nem kapott, s mindazt a kínt s gyötrelmet, amit e viszonyban föl kellett szívnia, mint a táltos paripa a fölszippantott tűzlángot, erőt adó illatként lehelte ki Margit felé. Akarta, hogy mézzé váljon a lány számara az epe, amit őneki szednie kellett, mosollyá a fogcsikorgatás, amellyel a világgal szembenézett, boldog pillanatokká a hosszú s emésztő düh korszakai, amelyen ő keresztülment élete napjaiban. Mindennek ellenkezőjét akarta, amit amott élt, világosságot a sötét helyett, jólétet a nyomorúság helyett, boldog megelégedést a zordon kínok helyett. S ezt egyébbel elérni nem tudta, csak azzal, hogy a véghetetlenségig átadta magát annak a boldog örömnek, hogy szerelmes lehet. Már ez a szó, hogy szerelem, már ez úgy hitte s úgy akarta, ez kifizette mindenért, s a leányt, akit szerelme öntudatlan lázzal lebegett körül, mindazzal a tökéletességgel fölruházta, amit szegény elgyötört lelke csak várt élőtől és a halhatatlanoktól, mindazzal az érzéssel s akarattal s jótulajdonsággal, amit csak megsejtett magában, amire szüksége volt, hogy a saját hiányosságait takarja, s ami megbillentette lelke egyensúlyát és egy magasabb és szebb ideál határa felé vonta.

Kemény emberek szoktak így szeretni. A falánk és kegyetlen emberek, akik könyörtelenek mindennel szemben, az egész mindenség előtt s azt a jóságot, gyöngeséget s gyöngédséget, ami lelkük fenekén szunnyad, egyre, méltóra vagy méltatlanra, de csak egyre pazarolják, aki valamely csodálatos véletlen folytán szívüket megérintette. A gonosz és szívtelen emberek, akik megindulás, érzés, érdeklődés nélkül tudják elvenni az özvegy falatját, az árvák ingét, a gyöngék zsírját: majomszeretettel tömik családjukba, mintegy odamenekülve, hogy lelkükben expiálják a maguk is érzette kegyetlenséget. A lélekben jó ember mindenkihez egyformán jó: meleg magasságban áll mindenek felett, s érdeme szerint nézi gyermeke javát is más gyermekekkel szemben. A jó ember nem kénytelen mint oltáron áldozni szerelmese előtt lelke kincseit, a jó emberből árad a jó illatú odaadás mindenek felé: a jó embert mindenki szereti, de senki sem hal meg érte. Csak a gonosz és kegyetlen lelkek tudnak annyira odaadók lenni eggyel szemben, hogy hasonló szilaj s féktelen szenvedélyt kelthetnek cserében.

- Hát én gonosz ember vagyok - mondta Miklós magában, tovább folytatva gondolatait - gonosz és kegyetlen ember ma, magános és rideg farkas... És engem senki sem tűr...

De hát miért? miért?... Mért vagyok én annyira ellenszenves és gonosz... Hát nem én voltam még tavaly a legjobb, minden adásra kész, kiáradóan lelkes jóság: mindenkit szerettem, mindenkit angyalnak és drága emberi kincsnek tekintettem, s kész voltam magamat feláldozni, ezért az emberiségért... Hát ki vagyok én, hogy engem mindenki gyűlöl, hogy senki hozzám melegedni nem tud... Már kis gyermek koromban megfigyeltem, hogy első látásra mindenki megszeret. Ahogy meglátnak az emberek, olyan örömmel néznek rám... egy jó, csöndes, szerény, mindenkinek kellemességet adó fiúnak találnak... Aztán egy idő múlva elhidegülnek tőlem, aztán irigyen s haraggal néznek rám és mindenki és az egész világ... És már ő is, ő is...

Hát persze. Nem hagyom magamat úgy használni ki, ahogy ők akarják... Ez az. Amint észreveszik, hogy bennem is van akarat s meg-e tartom azt, ami az enyém, akkor mindjárt más szemmel néznek rám... A falum, hogy elvadult tőlem, mihelyt nem voltam boldog, amért egy félévre, egy évre, talán örökre tönkretették a jövőmet... Mind úgy néz rám, mint a gyilkosra, pedig ők támadtak meg orvul s ők gyilkolták meg az életkedvemet...

Ah, s még ő is, még maga is, Margit. Nem elég, hogy mindenkivel ellenségül kell szemben állani, még az is, akibe oly végtelenül, oly határtalanul szerelmes vagyok... Mit várjak azoktól, akiket személy szerint nem, csak azért szeretek, mert a lelkem tele van valami ősfluidummal, amit az emberi nem iránt való szerelemnek lehet nevezni, de nem adtam nekik valóságban mást, csak tunyaságomat s tehetetlenségemet, amelynél fogva meglophattak, megzsarolhattak! De a lány, akihez úgy hozzá vagyok fonódva, oly melegen, oly alázatossággal, olyan gyermeki jósággal, olyan isteni, páratlan egyszerűséggel, sokkal jobban, mint saját magamhoz: ő akarja elvenni utolsó kincsemet, ami még megmaradt vészben, viharban, szenvedésben, bajban: az önérzetemet, a magamhoz való akarásomat, a férfiasságomat. Rabszolgának akar?... minden pillanatban alázatos, engedelmes, hűséges, a végtelenségig odaadó, de teljesen akarattalan és a szeme rebbenésére figyelő alacsony kutyájának?

Forrt és izzott, s összeszorított foggal s égő szemmel a mezők nagyszerű pompájában, a nyári nap hőségében a komor, magános, ellenséges ember.

Magános vagyok, mondta magában. Senki sem szeret, senkit sem szeretek. Csak magamat. Mért kellett nekem erre a pályára lépnem, mikor én nem tudok másoknak javára válni... Én akarnék adni magamból: de amit én adok, az nem kell az embereknek: sugárzani tudnék felettük és kiárasztani magamból az isteniséget, hogy nekik, hogy értük tűzcsóvává legyek: de az emberek annyira szűk, annyira parányi láthatárban élnek, hogy elvesznek a sötétségben, a mindennapi kenyér karámjában őrnek, s érettük hiába halt meg a Krisztus... A Krisztus meghalt, de nem szűntek meg az ő halálával a váltók és az állások, nem szűntek meg az üzletkötések, a kamatok, a nyereségek, nem szűntek meg a betegségek, a bacilusok, akik felhabzsolják vérünket s nem szűnt meg az ember, aki felhabzsolja a földet. Nem szűntek meg a fájdalmak és gyötrelmek, a lelki kínok, az ember nagy harca az elsőségért, a tekintélyek, a méltóságos mozdulatok, az okoskodó oktatások, a feltartott fejek és kifeszített mellek sem szűntek meg... A Krisztus meghalt, de az ember az maradt, ami volt... A Krisztus halála az embernek nem adott mást, csak egy boldog álmot, hogy nyugodtan folytathatod, hernyó, falásodat: meghalt érted a Krisztus és te idvezülsz... A Krisztus, szegény, egy nagy idealista volt: a Krisztus, szegény, jó volt... Ő meghalt, de ő érette nem halt meg senki. A Krisztus volt az a jóság s az a mindenre kiáradó szeretet, akinek mind egyforma: a szőkék, a barnák, a kövérek, a szikárak, a különböző fajok... vallásbeliek... A Krisztus meghalt s örökségül hagyta az embereknek annak a képét, akiben az erény elérte legfőbb célját. Egy derűs és nagy szellemet szeretnek az emberek látni a Krisztusban, aki nem sztoikus bölcs, aki megveti a földet s föld örömeit s egy más világban van otthon, e földi világ felett, aki búcsút mondott a meleg vágyaknak s a vidám érzéseknek; nem rajongó, akiben a mennyország fantazmagóriái lobognak, s aki már e földet menyországgá akarja alakítani: hanem egy szép és nemes ember, aki kívülről, belülről szép és nemes. Szabad szellem, aki uralkodik magán és a gondolaton, az érzékiségen s a vágyakon és csak egyedül Isten előtt hajlik meg. Nézzétek, hogy ül egyenesen mosolyogva a menyegzői asztalnál, s hogy tud meghalni a kereszten... Tud járni a virágokon, de el tudja viselni homlokán a töviskoronát s vállain a gúny palástját. Meghallja az ujjongó tömeg hozsannáit, de az el nem vakítja s az oktalan sokaság feszítsdmegje nem öli ki szívéből az Isten felé derülő életérzetet...

Kábultan a pillanatnyi világosság után, megint magába csuklott: a Krisztus én vagyok... és a Krisztus csak az lehetett, aki vagyok én... Minden ember Krisztus: csak nézzen be lelke legbelsejébe, ami az emberben igaz, Igazság és Út, az a Krisztus...

A Krisztus meghalt, de itt maradt minden baj és fájdalom. Csak arra nézve szűnt meg, aki halott: a fájdalom itt őrzi az emberi nemet, de a Krisztus ott ül dicsőségében az Istennek jobbján... Boldog, aki halott...

Óh, a Krisztus meghalt: nem értitek: meghalt!... s boldoggá lett!... nem értitek!... A halálban érte el a boldogságot!... A Krisztus az ácsnak fia, Mária gyermeke, a gyermekül szenvedő, kínzott Krisztus, a világ gyötrelmének fókusza, a Krisztus, az örömtelen legény, a mulatságot nem izzó fi; a koponyák köves útjának vándora, a Krisztus: meghalt... És idvezült... Meghalt! s boldog lett! meghalt fiatalon, egész virágban, gyümölcstelen, kiteljesedése előtt, meghalt... és beteljesült...

A halál: a Krisztus halála: nem szimbólum: ez az Igazság! A halál az egyetlen élet! Boldog az ember, aki meghal... Emberek, testvérek, virágok, felhők: gyertek, haljunk meg...

Végigpillantott a mezőn, sok-sok idő óta először mosollyal és magasztosan: Te jó világ, te szép, színes kép, légy boldog, jön a beteljesedés: jön a halál!...