Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám

Fenyő Miksa: Árva László király
Szomorújáték 4 felvonásban. Írta: Herczeg Ferenc.

«Az igazi nagyság misztérium. A nagyság prédikátumát inkább homályos érzés, mint aktaszerű ítélet szerint adják vagy tagadják meg; rendszerint sokak konszenzusa dönt a kérdés felett. Az úgynevezett dicsőség maga nem is elegendő erre. Műveltségünk mai fokán minden népnél és minden időből egy csomó híres és kevésbé híres emberről tudunk, de mindegyiknél joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon a nagyság prédikátuma megilleti-e őket? Kevesen állják a próbát. De hát milyen is e próba mértéke? Bizonytalan, egyenlőtlen, következetlen. Majd az intellektuális képességek, majd az erkölcsi kvalitások szerint; néha meggyőződésből, néha (sőt, legtöbbször) érzés szerint; néha a személyiség a döntő, néha a hatás, melyet maga után hagyott; gyakran az ítélet eltorlaszolva látja útját egy előítélet által. Végül is kezdjük sejteni, hogy a személyiség egésze, mely előttünk nagynak tűnik föl, népeken és évszázadokon keresztül mágikusan hat ránk, túlnőve a puszta hagyomány határain... A nagy ember olyan, hogy nélküle a világ tökéletlennek látszik, mert bizonyos nagy műveletek csak általa és az ő korában és környezetében voltak lehetségesek s egyébként elképzelhetetlenek. Ezek az egyéniségek az általánosnak és különösnek, a maradandónak és változónak csodálatos összetalálkozásai egy személyben. Államok, vallások, kultúrák, krízisek foglalódnak bennök össze.» Burckhardt szavai ezek a történeti nagyságról, s ha a Hunyadyakra alkalmazzuk ezt a mértéket, akkor kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a történeti nagyság ideáljának: a reneszánsz-nagyságnak pompás típusa található fel bennök. Amikor tehát Herczeg Ferenc a Hunyadyakat választotta drámája hőséül, (mert nem László a hős, hanem a Hunyadyak: a halott János, Szilágyi Erzsébet, Hunyady László, Hunyady Mátyás) akkor kétségtelenül erősen drámai alakot választott hőséül, akiben - nagysága szertelen méreteinél fogva is - tragikus összeütközések minden lehetősége megvan. A baj csak ott van, hogy a Hunyadyaknak ezt a nagyságát, tragikus konfliktust felidéző erejüket, egyéniségüknek államokat, vallásokat, kultúrákat, kríziseket magában foglaló gazdagságát, a történelemből tudjuk (már aki tudja), Herczeg Ferenc új darabja ebből mitsem árul. Sőt ami hatást az Árva László király kivált, ami emóciót a nézőben okoz, azt nem a maga erejével idézi elő, nem a drámának ellenállhatatlan viharával, mely fákat dönt ki és hajókat tördel, hanem csupa kívülről vett motívummal, tehát azzal, hogy a néző tisztában van a Hunyadyak jelentőségével, és magával hozza egész büszke bámulatát a törekvő nagyszerű hadvezér, a keresztény kultúra megvédője és fia, a magyar nap-király iránt. De némileg feltételezi azt is, hogy a néző nemcsak a Hunyadyak jelentőségével van tisztában, hanem Tisza István jelentőségével is, akit ellenségei a mai Ujlakiak és a mai Garák - kicsinyes féltékenységből, irigységből, arisztokrata gőgből, talán politikai meggyőződésből is - félretolnak, nagyszerű törekvéseiben meggátolnak. (Rozgonyi uram ezt így fejezi ki: «De ki szerezte a törvényt? A nagyszájú országgyűlés. A parádés magyarok. Ők szájjal hódítanak várat, mert karddal nem tudnak. Semmit sem tudnak, csak zabálni és selyem vánkoson hálni, mint az özvegyasszony kutyája.» S később, mikor arról van szó, hogy ha Nándorfejérvár László kezéből a király kezébe jut, a török vissza fogja venni: «De csak hadd vegye! Tőlem akár Budavárát is megveheti. Az egész országot. Rongy ország ez, szemét ország, ahol így bánnak egy Hunyady fiával.» Szóval ami drámai hatást a darab a nézőben kivált, annak előfeltételeit ő maga hozza magával: a Hunyadyak nagysága semmiképpen ki nem jön Herczeg darabjában. Hunyady László a darabban csupa passzivitás, egyetlen cselekedete, Cillei Ulrik megölése, a dráma menetére egészen indifferens cselekedet, s tulajdonképpen minden drámai következmény nélkül marad: a Garák és Ujlakiak fondorkodása e politikai gyilkosságtól teljesen függetlenül buktatja el a becsvágyó Hunyady Lászlót. «Becsvágyó» mondjuk: valójában a drámából még ez sem tűnik ki: amit az első felvonásban cselekszik - Cillei megöletése - azt utasításra teszi, a szerző utasítására, Petőfi utasítására, Rozgonyi és Szilágyi utasítására, de a maga erejének, féktelenségének és szertelenségének ebben semmi része. Amit Cillei mond a Hunyadyakról - «A király. Mit tud a szegény kis király. Ő nem ismeri a Hunyadyakat. Senki sem ismeri őket, csak én. Rettenetes fajta az! Szörnyű szomjúság emészti őket, szomjúság a dicsőség, a vér után. Ahol ők vannak, ott mindig reng a föld, ott tűzfényben lángol az ég, ott téboly szállja meg a szíveket... A nevük betölti az országot, mint a trombitaharsogás. Hunyady! Hunyady! Az ingatag magyarok meghallják, s szívük megtelik fájdalommal s ősi kevélységgel, gyilkolni és meghalni akarnak! A hatalmuk nőttön-nő, árvízzé dagad, elönti az országot, elragadja a nemzetet, most már elkapta a királyt is. Fölöttük nincs király, nincs törvény, nincs semmi, csak Hunyady van!» - tehát amit Cillei mond a Hunyadyakról, mindennek egy atomját sem tudjuk felfedezni Herczeg Hunyady Lászlójában. Az első felvonás akció nélküli cselekedete után végig az egész drámán csupa passzivitás. Szilágyi Erzsébet intézi el a királlyal való nem jelentékeny konfliktusát, Szilágyi Erzsébet intézi el szerelmi ügyét, házassága ügyét, s végül barátainak ügyetlensége veszti el s fejezi be a darabot. Neki magának sem életében, sem halálában semminemű része nem volt.

Hunyady László alakjának ez a szegénysége kissé érthetetlen ilyen gondolkozó, okos írónál, mint Herczeg Ferenc. Hunyady László egész karakterét kimeríti az a tény, hogy édesapjának csillagos nyomdokába kíván lépni: harcolni kíván a pogány ellen, minden áron és minden erejével, a magyar urakkal, ha az lehetséges, vagy ellenük, ha kell, mint azt Hunyady János tette. («Velem így tennetek nem rettent bennetek e félisten neve!») Ez minden, amit a darab egyik főhőséről - mert van egy még passzívabb főhőse: Árva László király - Hunyady Lászlóról megtudunk, ennél emberibbé, lélekben, akaratban, elgondolásban komplikáltabbá sehol Herczeg drámájában nem válik. S éppen így minden, ami körötte van. Petúroskodó kisnemesek, ármányos arisztokraták helyezkednek el a levegő nélküli szűkmellű cselekmény keretében; az élet színei helyett díszmagyarjuk festői tarkasága mosolyog a nézőkre. A Bizánc alakjairól írtam egyszer: «De hát nehéz az ilyen vérnélküli s csak nevük segítségével megkülönböztethető alakokból drámát szerkeszteni, beleilleszteni őket egy cselekménybe, melyet nem tudnak fejleszteni, amely tehát valójában nem is cselekmény, hanem állapotrajz. Amelyik közülük két szót elmondott, azt már teljesen ismerjük s amit ezután mondanak, szegény önmaguk unalmas ismétlése.» Ma sem mondhatom másképp.

Pedig lehetett volna. Csak az emberi és történeti horizontokat kellett volna kitágítani, talán Lászlót kevésbé önzetlennek festeni, a korona utáni vágyat tenni a szívébe, talán a királyt is emberibbé erősíteni, a háttérre keményebben rakni fel a történeti színeket, levegőssé tenni... így talán lehetett volna. Nekem sehogysem megy a fejembe, hogy Gara nádor ügye olyan egyszerűen, intéztetik el: békepárti, éppen olyan egyszerűen, mint Hunyady Lászlóé, aki háborúpárti, reventlowista s csak menne a törökre, hogy majdan tanulhassák az iskolákban: a magyarság évszázadokon keresztül a keresztény nyugat védbástyája volt a török ellen. Mondom a motívumok e szimplexségét sehogy sem tudom elfogadni. Milyen komplikáltan is álltak Európában a dolgok. II. Mohamed személyisége egész Európára csodálatos varázzsal volt: Francesco Gonzaga Mantua fejedelme testvérének, barátjának nevezte és a milánói Galeazzo Mario szövetségről tárgyalt a törökkel Velence ellen. És ebből lehetne valami a darabban, s talán abból is, hogy V. Miklós pápa udvarában most érvényesül a klasszikus kor szelleme, mely fényét Mátyás udvaráig sugározza, hogy Vittorino de Feltre tanítványai messze földekre viszik tanításának lobogó szövétnekét (Hunyady Lászlón éppen nem látszik meg, hogy az öccse Cornelius Nepost olvassa)... szóval száz színnel, száz hanggal átszőtt levegő, melynek távlata igazi embereknek és igazi emberek igazán ütköző szenvedélyeinek adna magas reliefet. Hauptmann Florian Geyerjére gondolok, ahol embereken és szenvedélyeiken, tűzön, vason és vízen keresztül kijön egy ember igazsága és egy egész kor lelke; egy ember igazsága - der Barbarossa ist auferstanden und wird herfürtreten mit ganzer Macht. Die Tochter des reichen Mannes wird er dem Armen geben. Pfaffen und Mönche wird er abtun. Das unrechte Recht wird er verdrücken und das rechte Recht aufrichten - és ahol az igazságoknak el kell tragikusan pusztulniok koruk gyilkos levegőjében. Ott is mondják: Was ist uns der spanische Karl. Ein Fremdling, der unsere Not nicht versteht. Wir wollen ein deutschevangelisch Oberhaupt, - de ott az nem kívülről vignetta módjára van ráragasztva, hanem emberekből fejlesztve és az emberekből a kor a történelem csodás körforgásában, s ott nem ürügy, amelyre az események ügyeskedve felfűzetnek, hanem, mint egység az eseményekkel, ha parancsolják iskolásan: drámai egység.

És sem a király nyavalyás figurája, sem Szilágyi Erzsébet nagyméretűnek, reneszánsznak szánt alakja. A dolog úgy van beállítva, hogy azt a kis konfliktust, ami a király és a Hunyadyak között Cillei megöletése révén támadt, Hunyadyné okossága és gyöngédsége majd elintézi. «Ezt neked kell kibogoznod, Erzsébet», mondja testvérbátyja. «A király a földön fekszik, - hát hogy legyen nagylelkű! Föl kell emelni, - megint királlyá tenni, akkor - akkor talán királyi módon fog megint érezni...» feleli rá Hunyadyné... Rövid gondolkozás... és hozzálát tervéhez. Ebből a nekikészülődésből valaminek következnie kell. Szilágyi Erzsébet okosságában, nagystílűségében ezek után nem szabad csalódnunk: mert amint nem sikerül neki szándéka, amint hiábavalónak bizonyul asszonyi fölénye, okos megalkuvása és ravasz gyöngédsége, már Szilágyi Erzsébet alakja a jelentéktelenségbe süllyed. Azt nem szabad ingyen mondania Hunyady Jánosnénak: «Az ég megáldotta öregségemet. Most három fiam van és te vagy nékem a legkedvesebbik.» Senki se mondja nekem, hogy a történelemben is így volt, mert senki sem tudja, hogy a történelemben hogyan volt és az igazi költő csinálja a történelmet.

Azon pedig, hogy ilyen mostohán bocsátván útjukra a Hunyadyakat, az Andrássyakra sem veszteget nagyobb művészi erőt, azon ne csodálkozzunk. Nőszerep is van a darabban: Gara Mária.

Nem lehet tagadni, Herczeg darabjának komoly sikere volt: a színes és gyorsan változó képek, a dialógusok frissessége, némely helyen férfias ereje, a közönségnek hozzáedzettsége ahhoz, hogy állandóan történelmi levegőt szívjon, mintegy a történelem középpontjában álljon, mindezek elősegítették a darab sikerét. A legjobban azonban a játék, melyet a Nemzeti Színház produkált. A szó legnemesebb értelmében összjáték volt ez, melyben ki-ki úgy helyezkedett el, hogy a szomszédjának is jusson fény és levegő. A megszokott jelenetszigetek helyett a jól átgondolt, egymásba ömlő, hatásában fokozódó művészi játék segítette győzelemre a szerző intencióit. Beregi volt az egyetlen, ki túlzásával, árva Lászlónak nyavalyás Lászlóvá való alakításával rontott az összjátékon. Jászai Mari nemes volt és emelkedett; olyan, amilyennek Szilágyi Erzsébetnek kellett volna lennie. Aczél Ilona a dráma befejező jelenetében jut csak szerephez s ezt megrázó erővel játszotta.