Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 21. szám · / · Hornyánszky Gyula: Schvarcz Gyula emlékezete

Hornyánszky Gyula: Schvarcz Gyula emlékezete
(Részlet akadémiai emlékbeszédemből)
2. A kultúrpolitikus.

Schvarcz Gyula, külföldről visszatérve, csak néhány évet szánhatott az ott gyűjtött tudományos anyag feldolgozására, «közvetítőjeként a történelemmel nem bíbelődő természetbúvárlatnak és az egyoldalú régészkedésnek». Hazánk műveltségi és politikai viszonyai csakhamar új problémák elé állították könnyen lobbanó nemes természetét. A kultúrpolitikai szerepet, melyet vállalt, a maga indító okaiban az a kétkötetes útirajz érteti meg velünk a legvilágosabban, melyet - a Szemere Bertalanok és Tóth Lőrincek mintájára - külföldi tanulmányéveiről bocsátott közzé (Szent-Katolna, Magyar író külföldön, 1865.). A külföld gazdag kulturális intézményei: egyetemei, laboratóriumai, szemináriumai, közkönyvtárai lépten-nyomon csodálattal és hálával töltötték el; de egyszersmind a keserűség érzésétől sem kímélték meg, ha annyira szegényes, elhanyagolt hazai állapotainkra gondolt. A már-már derengő politikai láthatár talán majd erre a kopár vidékre is a termékeny napsugarakat varázsolja elő; de ezek majd csak azt a földet fogják megtermékenyíteni, amelyet előbb magunk dolgoztunk meg. Sokat kell tennünk, sőt mindent elülről kell kezdenünk, ha a kultúrának büszke palotáját fel akarjuk építeni, aminővel a művelt Nyugat dicsekszik. Schvarcz Gyula mindenkor olthatatlan reformáló vágyában már külföldön elképzelte, kiszínezte hogy miként is rendezné ő be annak a hatalmas épületnek középső tractusait és főleg legfelsőbb emeletét, az Egyetemet (id. m. II. 400. k. l.) Itthon a közvetlenebb és gyakorlatibb munkából is részt kér: felolvas, könyveket ír, lapot alapít, képviselővé lesz, s mindezt annak a szolgálatában teszi, amit ő «a demokratikus kultúrállam» nagyigényű szavával jelöl. Ez irányban kifejtett összes munkássága a jelen alkalommal nem nyerhet sem terjedelmének, sem értékének megfelelő méltatást; Schvarcz Gyulával a kultúrpolitikussal e helyen csak annyiban foglalkozunk, a mennyiben a tudósnak mint egész embernek megértéséhez az e körből kölcsönzött vonásokat sem mellőzhetjük (vö. Nagy László, Schvarcz Gyula mint kultúrpolitikus. A Magyar Pedag. Társ. 1902. évi jan. hó 25. közgyűlésén tartott emlékbeszéd, 1902.).

Schvarcz Gyula nem vette az ügyet könnyedén: alapos munkát akart végezni, a legeslegelején kezdte. Minden kultúra szerves egész, melynek részei összetartoznak, mert kölcsönösen befolyásolják egymást. A legmagasabb tudománytól hiába várjuk a maga virágait, ha a gyökereket, melyeken át a növény táplálkozik, gondozás nélkül hagyjuk. Minden kultúrának az egész nép műveltsége a legmélyebb gyökere; a népoktatás minden kultúrpolitikának első feladata. De mielőtt a népoktatáson segíteni akarnánk, előbb tudnunk kell, hogy miként is vagyunk vele? Csak akkor mondhatjuk meg, hogy mire van szükségünk, ha előbb megállapítottuk, hogy máris mivel rendelkezünk. És Schvarcz Gyula hivatalos adatok hiányában a mai statisztikai hivatalok munkájába fog: önerejéből kezdi összegyűjteni az oktatásügyünk állapotát eláruló számokat. Eredményeivel részben akadémiai felolvasásokban számol be (1866.), részben önálló publikációkban. Közzéteszi Abaúj, Gömör és Ung megyék elemi iskoláinak statisztikáját, a magyar tanítóképezdékét, sőt kultúrpolitikai programjához híven, mely a tehetségek szabad versenyét hirdeti, a kitűnő gimnáziumi és reáltanodai tanulókét is egy szervezendő tanulóversenynek érdekében. Mindezen felül gyűjtési módjának elméletét is előadja s útmutatásokat nyújt: «Hogy vezessük jövőre a hazai közoktatásügy statisztikáját» (1866.) E munkálatok Schvarcz Gyulát statisztikai irodalmunk első úttörői mellé, Fényes-sel, Barsi-val, Konek-kal, Hunfalvi Jánossal egy sorba helyezik.

«Schvarcz Gyula lapjának», az Új Korszak-nak mutatványszáma 1865. június 25-én jelent meg. A heti szemle nem sokáig élt és felelős szerkesztőit elég sűrűn változtatta (gróf Lázár Kálmán, Henszlmann Imre, Riedl Szende Halász Imrével mint főmunkatárssal, utoljára Bobory Károly); de rövid élete alatt igazán magas színvonalon vállalkozott a magyar intelligencia megteremtésére, szervezésére, vezetésére. A lap állandó rovatai a közművelődés pillanatnyi érdekeiről, a belföldi és külföldi tudományos irodalomról, közintézetekről, akadémiákról nyújtottak tájékozást, a tanügynek külön helyet szenteltek, s bibliográfiai jegyzéken kívül még íróink tervezgetéseivel is foglalkoztak.

Manapság ilyen «közművelődési orgánum» - legalább magyar nyelven - nem létezik, s nagyon kétségesnek gondolom, hogy az érdekek mai elkülönülése mellett a múlténál több kilátása lenne-e fennmaradásra olyasvalaminek, a mi közbülső helyet foglalna el egyrészt a tudományos szaklapok, másrészt a hírlapok és szépirodalmi folyóiratok között. Az Új Korszak programját maga Schvarcz Gyula (Szent-Katolna) fejtette ki a mutatványszámban; végső cél egy művelt magyar középosztály előteremtése, amely «a népnevelés, a köztudományosság, az irodalom, a közintézetek kérdését legalább is annyira sorolja a legközelebbi országgyűlés legfontosabb teendői közé, mint magát a kodifikációt». A lap munkatársai között az idők legismertebb íróival és tudósaival találkozunk; sőt külföldi nevek sem hiányoznak, mint Brehm-é, Leech-é (geológus) és Vogt Károly-é. Schvarcz szorgalmasan ír lapjába közoktatásügyi cikkeket; többek közt 145 §-ban törvényjavaslatot készít a közoktatásügyi reform érdekében (II. évf. 193. köv. l.) A magyar pedagógia történetébe vágó kérdés, hogy ez önként vállalt előmunkálat mennyire befolyásolta - közvetve vagy közvetlenül - népiskolai törvényeinket és a középiskolákról rendelkező 1883. évi XXX. törvénycikket s amazoknál többet vagy kevesebbet jelentett-e volna.

De Schvarcz Gyulának igazi kultúrpolitikai ténye az a nagy munka volt, melyet 1866-1869 között füzetekben írt meg «A közoktatásügyi reform, mint politikai szükséglet Magyarországon» címen (egy kötetben: 1869.). Hogy azóta jelentek meg e téren gyakorlatban eredményesebb, elméletben mélyebb járású és biztosabb ismereteken alapuló magyar könyvek, azt nem akarom kétségbevonni; de alig hiszem, hogy akár azóta is bárki vállalkozott kultúrpolitikusaink vagy pedagógusaink közül közművelődésünk összes kérdéseinek ily széles alapon és nagy stílusban végzett egységes tárgyalására (40, 530 l.). A könyv bőséges történeti bevezetések után, a társadalmi feltételekkel és igényekkel kapcsolatban, a törvényhozás és közigazgatás teendőinek kijelölésével és részleges költségvetések bemutatásával együtt mondja el, hogy miként szeretné szerző a hazai iskoláknak és tudományos közintézeteknek jövő alakulását látni. Az a színes kép, melyet az akkori magyar társadalomról rajzol, az illető helyeknek kultúrtörténeti értéket biztosít. A reformtörekvések a demokrácia fogalmából fakadnak; mert Schvarcz szerint demokrácia egyet jelent a közösség összes szellemi és anyagi erőinek lehető legjobb felhasználásával; e nagyobb körön belül meg a «tehetségek közgazdászatát» követeli (a könyv mottójában Salvandy szavai állanak: Laisser au talent son libre essor). A tanügy elsősorban állami feladat és Schvarcz nagy tudományos készültséggel s bizonyára teljes igazsággal helyezkedik azokkal szembe, kik az államot a merő jogrend biztosítására szeretnék szorítani. Még kevéssel ezelőtt az összes iskolákat államosítani akarta (Két röpirat a közoktatás körül); most a tanszabadság híve, egyrészt gyakorlati okokból, másrészt mert azt a gondolatszabadság corollariumának tekinti. Elemi fokon tanulási kényszert követel (ezen kötelezettséget majd csak az 1868: XXXVIII. t.-c. fogja kimondani), s legalább is az állami iskolákban: minden fokon a tanítás teljes ingyenességét (egyetemeken a leckepénzt megszűnteti). A tanítók anyagi igényei mellett soha senki lelkesebben nem foglalt állást, mint Schvarcz, s a tanfelügyelői intézmény átszervezésével és kiterjesztésével együtt (1866-ban 5 tanfelügyelő volt az egész országban!) - úgy gondolja - majd az előmenetel nagyobb lehetősége kínálkozik az abban egyébként oly szegényes tanítói és tanári pályán.

Az elemi fokon állami iskolák tömeges létesítése az első feladat, a község mindenkor gyenge képviselője a kultúrérdekeknek; ötezer falu minden iskola nélkül van: ez volt Schvarcz statisztikai utánjárásának eredménye. A középiskoláknál jól meg kell különböztetni a további (egyetemi, illetőleg műegyetemi) tanulmányokra előkészítő gimnáziumokat és reáliskolákat a lezárt műveltséget nyújtó felsőbb polgári iskoláktól. Schvarcz ezek szaporításában és felkarolásában garanciát látott egy erős magyar középosztály keletkezésére; bár azok - tudvalevőleg - utóbb nagyon kevéssé igazolták a hozzájuk fűzött reményeket. Mindenesetre Schvarcz polgári iskolái nem egyet jelentettek volna a maiakkal; ő «megyei főtanoda» nevén egy épületbe, egy tanítószemélyzet alá akarta összehozni a gimnáziumi, reáliskolai és felsőbb polgári tanfolyamokat; a négy alsó osztály közös lett volna (még a latin és görög nyelv tanításában is), s csak az ötödiktől kezdődő trifurkáció nyújtott volna módot a tanulmányi célok és eszközök elkülönítésére. Mindenütt (még a gimnáziumokban is) a természettudományok állanak előtérben: csillagászattal, geológiával, paläontológiával, oryktognosiával stb, stb; mindenütt a pozitív ismeretek hihetetlen mennyiségével találkozunk a formális képzésnek bevallott lekicsinylése mellett. A gimnazisták felsőbb osztályaikban - fordítások támogatásával - egész aischylosi, euripidesi drámákkal, sőt platóni és aristotelesi bölcsészeti művekkel ismerkednek meg; a közös világirodalmi tankönyvben ind, kínai, perzsa költeményeken kívül még ómexikóiak is helyet foglalnak. S mivel Schvarcz Gyula nem tud jó állampolgárt elképzelni a hazai törvények és jogi viszonyok több mint gyakorlati ismerete nélkül, a szükséges statisztikai és közgazdászati tudást valamely fokon és formában majd mindenkinél közjogi, magán- és büntetőjogi tanulmányoknak kell kiegészíteniök.

De a kultúrpolitikai képzelőtehetség merész szárnycsattogását különösen akkor halljuk, midőn Schvarcz Gyula nagy nemzeti Egyetemét mutatja be «méltó palotában valahol a Duna-parton». Nem fakultásokba tagozódik ez, hanem 26 tanfolyamba, mely azután az elméleti és gyakorlati tudás minden elgondolható ágát magába öleli. Van itt tanfolyama az agronómiának és művegyészetnek éppúgy, mint a geo-biológiai vagy antropológiai ismeretkörnek. Közülök egynémelyik hat esztendeig is eltartana, mint pl. a kozmikus ismeretköré, míg a történelmi és földirati ismeretek megszerzésére négyet is elegendőnek tart. Súlyt helyez arra, hogy a politikai tudományok a jogiaktól különválasztassanak; római jogból kevesebbel is beérhetik a leendő adminisztrátorok. A logikát annyira nélkülözhetetlennek látja minden tudományos foglalkozáshoz, hogy az összes tanfolyamokhoz logikai tanszéket csatol (honnan venné majd, kérdhetnők csodálkozással, azt a sok magyar logikust ?); enciklopédia és tudománytörténet úgyszólván minden szakkörben a többi tárgyak betetőzése és kiegészítése. - Az egyetemhez hasonlóan kultúrintézményeink közül az Akadémiát is alapos reformnak veti alá Schvarcz Gyula. Kedve szerint a rendes akadémikusok «állandóul együtt ülő munkás kört képeznének», természetesen megfelelő emolumentumokkal, illetőleg irodalmi munkásságuknak a megélést biztosító díjazásával; míg a levelezőtagokat «születési helyök szerint megyénként fölállítandó és államilag fedezendő megyei akadémiákba osztaná szét». A kultúrügyek élén a vallás ügyeitől tehermentesített közoktatásügyi minisztérium áll, melyet az iskola kérdéseiben egy közoktatásügyi tanács támogat (tudvalevőleg ilyen tanácsnak csak 1871-től kezdődően van nálunk története).

Schvarcz Gyulának mint kultúrpolitikusnak sokszorosan szemére vetették, hogy nem számol eléggé a körülményekkel, hogy olykor, mintha a lehetségesnek korlátait sem venné észre, hogy a logika egyenes csapásán túloz, sőt szertelenkedik. Lehet, hogy így van; fönt közölt javaslatai azt mindenesetre mutatják, hogy itt a szükséges és hasznos néha váratlanul kerül olyasmivel szembe, mi az első pillanatra kissé fantasztikusnak tűnhetik; s ez bizonyára nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hálátlan utódok Schvarcz Gyula jelentős kezdeményezéseiről is többé-kevésbé megfeledkezzenek. Jelen alkalommal Schvarcz kultúrpolitikájának egy olyan alapvonását akarom szóba hozni, melyet a leendő történész szempontjából tartok aggályosnak. Schvarcz mindent reformál, kivétel nélkül mindent. Hisz bizonnyal, a múlt évszázad hatvanas éveiben Magyarország kultúrkertjében sok volt a gyomlálni és újraültetni való; de valamivel, a múltból maradt egy kis tiszteletreméltó hagyománnyal mégis csak rendelkeztünk, mint ahogy tényleg: a modern Magyarország kiépítése sokkal nagyobb mértékben, mint ezt némelyek gondolják, ama múlt hagyománynak alapján ment végbe. Schvarcz Gyula egyöntetűen, saját logikája műveként akar mindent újból előállítani s nem veszi észre, hogy e törekvésnek a történeti tömegben nyugvó nehézségi erő szükségképp ellenáll. Schvarcz Gyula mint történész is az olyan törvényhozásnak lesz majd tisztelője és szószólója, mely egyetlen írott alaptörvénnyel - többnyire csak a legújabb időkben - rendezi az állam alkotmányát és határozza meg e körön belül az emberi életet; bármennyire szimpatizáljon is egyébként az angol néppel és viszonyokkal, egyöntetűség híján lévő intézményeit, múltban gyökerező szokásjogait bajnak és hibának látta. De nem árulja-e el evvel a gondolkozásmódjával önként, hogy egyszeri intézkedéseknek nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint a történet folyamán lassan felgyülemlő készségeknek és hajlamoknak? Bárhogy forgassuk is a kérdést, Schvarcz Gyulának, a soha nem pihenő reformernek lelki alapsajátságát ellentétben állónak találom mindavval, amit a történésztől, ha már nem a hagyomány értékének elismerése, úgy mindenesetre annak, mint történeti tényezőnek értékelése múlhatatlanul megkövetel.

Schvarcz Gyulát szülővárosa, Székesfehérvár, az 1868-ik évi pótválasztáson országos képviselővé választotta s ő egyhuzamban 10 esztendőn keresztül maradt tagja a képviselőháznak, 1875-től kezdve mint a budapesti terézvárosi kerület megbízottja. Kétségkívül helyén volt az ország házában; reformeszméivel, tudós képzettségével jó szolgálatot tett a magyar kultúrának, a közjogi ellenzék padjairól is, hová őt kezdetben temperamentuma ültette. Felszólalásaival, interpellációival, javaslataival nem egy olyan kérdést vetett fel először, vagy tartott a közérdeklődés magaslatán, melynek helyes megoldása mai kulturális állapotunk eléréséhez nem csekély mértékben járult hozzá. Megyénként közkönyvtárt követel (1871.); a közoktatásügyi tanács felállítását sürgeti (1871.); a hadsereg legénységének kötelező oktatásáról nyújt be indítványt (1872.); etnográfiai gyűjtések megindítását tartja kívánatosnak (1872.): kínálkozó alkalmakkor új egyetemi tanszékeket óhajt a nemzetközi jog, összehasonlító alkotmánytan, csillagászat, paleontológia számára és 1873-ban tárgyalás nélkül maradt javaslatát terjeszti elő a középiskolai oktatásról. Abban az időben Schvarcz Gyula sokkal többet tett a magyar kultúra és pedagógia érdekében, mint amennyit az epigonok, kik egy-egy bálványuk dicsőségére szeretnének minden kezdeményezést a modern pedagógia és kultúra terén lefoglalni, szívesen megengednének. A leendő történész is jól érezhette magát a képviselőház levegőjében. A közszereplés a történész nagy iskolája, amelyet különösen az angol historikusok jártak gyakran buzgalommal és jó eredménnyel végig. A parlamenti élet ugyan nem képes kész emberismeretet nyújtani vagy konkrét állapotok gyors, helyes áttekintését és megítélését megadni az olyanoknak is, kikben az ilyesmihez a tehetség javíthatatlanul hiányzik; de közvetlen érintkezésbe hoz az állami élettel, ennek komplikált gépezetével és hozzászoktat az itt működő szervek felismeréséhez, különtartásához, nomenklatúrájához. Schvarcz Gyula ez utóbbi szempontból bizonyára sokat köszönhet politikai gyakorlatának. A hibát akkor követte el politikai pályafutásában, e téren egyedül kínálkozó hivatását akkor ismerte félre, amidőn azt gondolta, hogy kulturális nézetei és törekvései - néhány nyugat-európai államintézmény sürgető eszmével kibővítve - jók és elégségesek egy önálló politikai pártprogram felállítására és vallására. (Schvarcz Gyula politikai programja, 1872.). A nyilvános élet pártjai nem közművelődési, nem tudományos, művészi vagy iskolai célok körül jegecesednek ki, hanem az élet mélyebb érdekeitől és szükségleteitől kapják törekvéseiket, jelszavaikat, és Schvarcz Gyula sok keserű tapasztalattól kímélte volna meg magát, kulturális céljainak is közvetlenebb módon tehetett volna szolgálatot félreértésen alapuló politikai igényei nélkül. Mert a nagy közjogi pártok közé szorítva, izolált helyzetében eszméinek sem biztosíthatta a kellő támogatást.

Schvarcz Gyulát - a hetvenes években játszott politikai szereplése után - majd csak hosszú évek után találjuk ismét kulturális jelentőségű nyilvános szerepkörben. 1890-ben előadója volt annak a törvényjavaslatnak, amely a görög nyelv fakultatív tanítását mondotta ki a magyar középiskolákban. Schvarcz ez állásfoglalását csak a görög demokráciára vonatkozó tanulmányait ismerve fogjuk kellőképp megérteni.