Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 20. szám · / · Figyelő

Nagy Lajos: Forró Pál: Egy diákkor története

Sok könyv jelenik meg mostanában, részben a régieknek - becsülteknek vagy kevésbé becsülteknek -, részben új szerzőknek a nevével címlapjukon. Az ember, változó hangulatához képest, hol szívesen látja ezt a bőséges könyváradást, hol meg gyanakvó szemmel betűzi a szürke, vagy cifra új, soha nem hallott neveket. Hát ez mi? Hát az mi? Istenem, de sok! És ez mind megérdemli a papirost? A nyomdafestéket? És ezt mind veszik az emberek és olvassák? Vajon nem kár-e az időért? Hisz azalatt, míg valaki egy kevéssé értékes, vagy talán egészen értéktelen, sőt ennél is rosszabb, silány könyvet elolvas, az alatt egy jót is elolvashatna; és istenem, annyi jó író élt már a világon és ezek annyi kitűnő könyvet írtak.

Persze, a kételkedő, kellemetlen hangulat szülöttei ezek az aggodalmak, nem szabad, hogy az olvasónak, a kritikusnak, az irodalom kedvelőjének előre, úgyszólván minden alap nélkül véleménye legyen törekvő emberek fáradságos munkájának az eredményéről. Különösen az új nevekkel szemben kell tiszta tárgyilagos várakozással megállanunk és nem szabad - mert különben durván igazságtalanokká válhatunk - semmi kicsinylő gyanút nyilvánítanunk.

Forró Pál új név az irodalomban. Kezembe vettem a könyvét és olvasni kezdtem. Csakhamar kellemesen vettem észre, hogy szívesen olvasom és már örömmel tudtam, hogy el fogom olvasni az egészet, nem járok vele úgy, mint sok más könyvvel, amelyeket húsz-harminc oldal után le kellett tennem, mert nem csak semmi célja, semmi oka nem volt annak, hogy olvassam őket, hanem egyáltalában kár volt őket megírni, nem kellett volna kiadni s ha már megszülettek és nyomtatásban, könyv-formában a nagy nyilvánosság elé kerültek, a jó sors óvjon meg mindenkit tőlük.

Mindjárt az elején szívesen, érdeklődéssel olvastam a Forró Pál könyvét s később, ha félre kellett tennem, kívántam, hogy újra felvehessem, tovább olvassam. És most, hogy beszámolok az «Egy Diákkor Történeté»-ről, mindenek előtt azt mondom: íme, egy könyv, amelyet különösen érdemes elolvasni. Szerencsés könyv. Az önmagunk iránt való heves érdeklődés tüzel bennünket tovább, ha belekezdtünk, mert őszinte, minuciózus, rajongó szeretettel teljes írás ez az emberről, egy emberről, az író ír saját magáról; de mégis a magunk életét, sorsát lessük kíváncsian, amikor tovafutunk sorain és oldalain, mert hiszen az emberéletek a kezdeteiken és azután még jó ideig csaknem teljesen hasonlóak, eleinte tehát mintegy önmagunkról olvasunk az emlékezés megdöbbentő elevenségével megírt történetet; később pedig, amikor már egy egyénivé elkülönült életről van szó, szinte tudattá erősödik bennünk, hogy a magunk iránt való szomjú érdeklődés torkát itatjuk a további élményekkel is, mert mi nem csak a ruhánkkal és bőrünkkel körülhatárolt külön test vagyunk, mi mindnyájan valamennyire a másik is vagyunk: a másik ember a példánk, a segítségünk, a gátunk, a vigaszunk, az örömünk és kárörömünk. «Solamen miseris...»

Minden írásmű, az is, ha az író merőben elképzelt alakról szól, vagy ha távoli «objektíven» megfigyelt és megismert mondjuk bányamunkásokról ír regényt, az is egyéni emlékképek egybekonstruálásából áll elő, ezért minden írásmű lényegében romantikus és lírai. Úgy gondolom, hogy ebből már bizonyosságképpen következik az, hogy tulajdonképpen minden írónak legdúsabb, legértékesebb elmondanivalója a saját életrajza lenne, ha az őszinte, minden részletre kiterjedő, póz nélküli, vallomásszerű. Persze, sok és sokféle gátja van annak, hogy ilyen életrajzok megszülethessenek, még annak is, hogy valaki akár az önmaga számára titkos írásként papírra rója, még inkább annak, hogy nyilvánosság elé adja.

Szerencsésnek találom Forró Pál munkáját azért, hogy feldönthette a megírásba őt akadályozó gátakat, és hogy a jelenlegi élete, annak körülményei, továbbá a megírt emlékei - amint az eredmény mutatja - úgy viszonylanak egymáshoz, hogy az «Egy Diákkor Történetét», mint regényt, ki is adhatta.

A könyvnek e speciális zamatja mellett, mert hiszen különösen hangsúlyoztam érdekes és szerencsés voltát - az irodalmi értékéről óvatosan szeretnék véleményt mondani: eszközeiben, egyszerű, de művészien egyszerű könnyű, olvasású, az író a saját élményeit teljes sikerrel teszi a mi élményünkké is, és ezek után minden okunk megvan arra, hogy ha új munkájával találkozunk, azt várakozó kíváncsisággal vegyük a kezünkbe.