Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: A Fáklya

Móricz Zsigmond: A Fáklya
Regény Negyedik könyv
III.

Az iroda és a tanterem közt széles ajtó volt. Ez az ajtó ki volt nyitva, s így tágas és kitűnő helyiséget kaptak a piknikhez. A tanteremből ki voltak hordva a padok a tornácra, s a zongora a sarokban pótolta a cigánybandát. Papírlánc volt a falra aggatva s több lámpa felfüggesztve, nagyszerű táncterem volt.

Sokan voltak, Miklós sorra mindenkivel kezet fogott, de csak keveseknek a neve maradt meg az emlékében. A falubeli s néhány környékbeli kisbirtokos volt jelen, az állomásfőnök családjával, egy nyugalmazott katonatiszt három lányával, ez zsidó volt, de annál jobban feszített az egyenruhájában, amelyet már erősen kihízott; a lányai nagyon merészek voltak itt, a Bódi lányok el fogják járni a kánkánt, suttogták egy sarokban fiatalemberek. De a többi lány annál egyszerűbb volt, kis mosolygó, vihogó falusiak, akik a legyezőjük mögé bújtak minden pillanatban, s látszott, hogy egyáltalán nem szoktak társaságban lenni.

A büfé a kis irodában volt, rengeteg étel volt felhalmozva, amely elég lett volna egy várostrom idejére is. Úgy hordták össze a vendégek, s mindenki torkig ehette magát a tömérdek liba, kacsa és csirke hulladékkal, nagy sertéskarajok, rántott bárány s töltött borjúszegy volt felhalmozva, sok alma, narancs, körte fonnyadtan, de ízesen s boros palackoknak egész erdeje.

Még egy szoba volt az urak számára, de az nem nyílt közvetlenül ide, egy parányi előszobán kellett keresztül menni. Miklós kereste Dékányékat, de még nem voltak itt. Senkije sem volt közelebbi ismerős, ezért kiment az udvarra. Néhány fiatalember kacagva ácsorgott a hűvös, szellős tornácon, cigarettáztak s röhögtek.

- A fene egye meg ezt a rektort; te gazember - mondta egy sok fogú feketecigány képű fiatalember, s óriási röhögéssel vágta nyakon a vékony kis tanítót, aki piros arcú fiatal legény volt, abból a kicsi a bors, de erős fajtából -, hogy neki még elébb be kellett vágni ötre! Te disznó.

Mindenki nevetett; a fiatal tanító szeme zavaros volt, de ő is nevetett.

- Barátom, olyan fáradt vagyok, mint a kutya - mondta.

- Lehetsz is fáradt, te gyalázatos gazember - röhögött egyre a füstösképű jogász, s cibálta a kis tanítót, a két vállába akaszkodott, úgy rázta. - Megrázlak, mint Krisztus a vargát, te akasztófáravaló. A fene egye meg a bűrit, hogy ez még elébb ötre bevág a szövetkezetesnénél.

Úgy cikáztak, viháncoltak, mint a kutyák a kerítés alatt, egymást marták foggal, játékból, kacagva, legénykedtek, sok volt a vérük.

- A büdös kutyája, elébb elmegy személyesen meghíjni s a disznó! De megájj, most csak arra vagyok kíváncsi, hogy a pofájába nézzek annak a naccságának...

Miklós már emberi dolognak nézte a fiúk esetét; bement a másik szobába, ahol az urak beszélgettek, dohányoztak, ittak. Volt ott két paptársa, idősebb emberek, Alvintzi az egyik, igen kedves egészséges öreges bácsi, aki Miklóst mindig kivételes szeretetével tűntette ki, a másik a kismakrai pap, Vitéz György, ez a hűvös, szótalan ember, akitől önkéntelenül is mindig tartott, ahogy az erény nélküli kritizálóktól óvakodik az ember.

- Áh, kedves barátom, isten hozott, kedvesem - tárta ki felé két vaskos kezét Alvintzi, s oly gyöngéden s szeretettel ölelte meg, ahogy egy minden szánalomra s minden szeretetre méltó jó gyermeket tudnak szeretgetni az egészséges s az élet kövérségében vígadó bácsik. - Hogy van már az egészségi állapotod, kedvesem?

- Köszönöm, már semmi bajom?

- Hála legyen a magasságbeli jó istennek, édes barátom. Csak meg ne erőttesd magad, mit tudják ezek a szamarak azt, mi a szellemi munka - s kitárta a kezét a szobában levő többi úr felé, akik kisebb földbirtokosok voltak, nagyobbrészt vastag, egyszerű emberek, vagy sovány kuporiak, akik a garasgyűjtésre vetették az életüket.

Miklós szelíden mosolygott, aztán bemutatkozott sorra az ismeretlen uraknak, egy-egy van szerencsém s egy-egy isten éltessét aratva tőlük a neve megmondásával.

Dékányék még nem voltak itt.

Gazdasági dolgokról folyt a szó. Trágyáról, műtrágyáról, a tavaszi munkaidő kezdetéről: most hamar nyílik az idő, szőlőmunkáról, s ő mindhez nem értett.

Idegenül érezte magát ezek közt az emberek közt, valamennyien nyugodt s kielégült arcú férfiak voltak, de mindnyájuk közt a két pap volt a legkellemesebb. Egy pillantásra föl lehetett ismerni a papot bennük, nemcsak a fekete ruháról, amely szabásra rendes polgári ruha, de az arcukon fénylő nagyobb világosságról. A gazda ember mindig maga elé néz: hozzá van szokva a földhöz, örökké a röget vizsgálja, jól szóródott-e alája a mag, jól kelt-é ki közüle, jól van-e szántva, aratva, gyűjtve, jól van-e művelve s tervezve az egész munka, s ez a vonás mindenkorivá lesz, egész lényükön uralkodik. Ezek az emberek nem kíváncsiak fölösleges dolgokra, most is mindig egész lelkükkel az életmunkájukba vannak belemerülve, folyton tanulnak s ellenőriznek, bevásárlási források után érdeklődnek, árak, eladási lehetőségek, ügynökök, szállítás, fuvar, vasúti tarifa, az újságok hirdetései, új vetemények termési eredményei, az állategészségügy, s az adó dolgok, szóval a gazdasági üzemnek ezernyi csínja-bínja a legnagyobb mértékben uralkodik elméjükön: a gazda annyira benne él a maga gazdasági dolgaiban, hogy ehhez semmiféle más hivatás nem hasonlít belső intenzitásra, csak a művészek élete, akik szintén örökké és szakadatlan a magok szellemi gazdaságának ügyeivel vannak színig. De a papok felette állanak ennek a nagyon lezárt s nagyon egyszerű belső életnek, szélesebb látókörük s szélesebb érdeklődési körzetük van, szétnéznek, nyílt szemmel és őszintén, mintha bizonyságot kellene egykor tenniök mindenről, amit láttak s hallottak, mintha tanúskodniok kellene egykor az emberi dolgokban. Talán hiányzik a pillantásukból a fantázia, a filozófia, de annál élénkebb az a tiszta látás, amely a tényeket, a valóságot azzal az egyszerű érzéssel veszi szemügyre, hogy neki meg kell győződnie s neki tudnia kell, mi van itt.

Miklós ezt még eddig sohasem figyelte így meg, s most megint új szemmel nézte hivatását... Ezek voltak az első tanítványok, akik nem hoztak magukban újat a Mindenség titkaiból, de tanúi lettek az Úrnak. Azt hirdették, azt prédikálták, amit láttak, hallottak; életükkel, halálukkal a felől tettek bizonyságot, aki tanúságra hívta őket!

És örült, hogy ezt látta. Alvintzi bácsi pillantásában azonban, mindjárt megjelent a mélabú, egy kis belső elmerengés: poéta akart egykoron lenni, a kollégiumban szép szavakat senki sem tudott oly könnyen fűzni egybe, hogy csengjen és bongjon a hazafi érzés pátosza, de aztán józan ember lett, egyszerű és igaz ember, aki lelkének ama régi álmodozó varázsát csupán a bor mámorában tudta valóra oldani.

És ez valami külön kedvességet adott ennek a vastag embernek, akinek nagy, rezes orra alatt oly igen kedvesen tudott mosolyogni duzzadt szája. Miklós egyre jobban szeretett papok közt lenni, a papi gyűlésen igen jól érezte magát, sokkal jobban, mint bármely más úri társaságban. Itt még a legpóribb s a legcsökönyösebb társában is, még abban is, aki látszólag egész életét a vagyonszerzésnek szánta oda, még abban is azonnal megérezte az ősi alapot, az élet ősi kiindulását: a független szegénység áhítatos vágyását s a Krisztust. Ezek az emberek, ha bármilyen parányit, bármennyire feloldódva is, de mindnyájan ott őrizték magukban a Megváltó lelki csíráját, ezek az emberek mind Krisztusok voltak: mind, valaha, valahol azt a hivatást érezték magukban: embertársaiknak javára lenni, szabadítója lenni a Bűnök lebírhatatlan harcaiban... Hallgatta az egyszerű beszédeket, amelyek csak értőnek fülében voltak annyira távol a gazdákétól, a hivatalnokokétól, de ő minden pillanatban rájött az ősi hivatás jeleire... Ezek mind többek s valamivel fentebb jártak, mint összes környezetük. Ezek az emberek egy csipettel fel tudtak repülni az éterbe, bárha testük lent hevert is a földnek porában... Nem voltak ezek ótestamentomi próféták, akiknek a szíve görcsösen vonaglott a nemzetért, a fajért, az emberiségért, s vállukon viselték a felelősség érzését a bűnökért... Ezek az újtestamentom tanúi voltak. S az újszövetség nem rajongó lelkek képzelődéséből állott elő: e szent írók mind józan és egyszerű emberek, hajlandók a kételkedésre, még a hitetlenségre is: ezek csak azért hittek, mert láttak, azért beszéltek, mert hittek. S a hitet hol vették?...

A hitet mind kívülről vették! Ezeknek a hite mind beplántált növény volt, mely talajra talált. A szülők hatása, vagy valahol nagy egyéniségeknek elhullajtott csírája bennük, de ott van, él s lombot és terebélyt hajt: ahogy a Jézus mondta: «Veszitek a szentlélek erejét, majd ha az eljő tirátok és lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben és egész Júdeában, és Samáriában és e földnek mind végső határáig...

Igen, innen van ezekben az emberekben a felsőségnek, a szabadságnak, az isteni kiteljesedésnek valami távoli, de élő lehelete: vették a szentlelket, bármennyire távolról is, de vették, megkapták: s a szentléleknek, ha nem teljességét is, de azt a szuggeszcióját, hogy ők elhívottak s bizonyságtevők... De mire tesznek bizonyságot?...

Mire tettek bizonyságot az újtestamentom írói?... A Krisztusra. Nem tételes törvényekre, nem külső szabályokra, nem mennydörgő dogmákra, nem simára csiszolt hitcikkelyekre: hanem a Krisztusra. A Mesterüktől sem azt hallották: hogy az él aki azokban hisz. A mester azt mondta nekik: aki énbennem hisz: él... Tehát a Jézus vallása: a Jézus. Nem hittételek sorozata, nem sívár erkölcstan: ő maga! erkölcsi életünk mintaképe, üdvösségűnk szerzője, ő minden.

S míg szórakozott szemmel hallgatta a mindennapi élet vidám és egyszerű beszédeit, most értette meg először és legtisztábban a kereszténység példátlan s mindent átható erejének titkát: milyen egyszerű a tanítás: légy Krisztus!... Milyen könnyű a revideálás, a visszatérés, az örök protestálás: Nézd a Krisztust!... Micsoda fölösleges dolgok agymunkával kieszelni tételeket s elméleteket: ott a Krisztus!... Mi a pap: A Krisztus tanúja!...

Egész fölmagasztosulva nézett, mosolyogva s derülten s mit sem látó szemmel ezekre az emberekre, akik körülötte voltak: bennem a Krisztus, mondta magában, én is Krisztus vagyok: csak én nem tudom levetni magamról az embert, hogy isten fia legyek... Oh, mondta, s feltámasztotta az arcát: Arday a Krisztust hozta hozzám... Le akarta előttem alázni a szegény kis zsidót, aki nem bírta cipelni a keresztet, leroskadt; akit gúnyoltak, leköptek, mint annyi zsidót azóta megkorbácsoltak s fölszegeztek, s mikor haldokolt, ecetes méreggel itatták: és a Krisztus ember volt: elfordította a száját... ember volt, nem bírta a savanyú ecetet szájában, az ínye közt... De hisz ez mindennél nagyobb: ha a Krisztus ennyire ember volt: és mégis tudott Krisztus lenni! ha a Krisztus úgy volt ember, mint én: akkor bennem éppen úgy ott lehet a Krisztus lelke... ott is van... Hányszor éreztem már magamban a krisztusi lelket: s nem mertem engedelmeskedni neki...

S most valóban a tűrő, a megértő Krisztus volt.

- Nem mertem jó lenni - folytatta. - Szégyelltem, hogy jó tudok lenni, hogy tudnék krisztusi jó lenni... Jó... Nem szégyelltem a bűneimet; nem szégyelltem magam előtt; takartam a világ előtt: de magamban úgy őriztem azokat, mint a kincset... s a jóságomat röstelltem: mások előtt nem bántam, ha kitűnik, magam előtt takartam, mint a gyöngeséget... És ezek mind, mind, mind így vannak: még a Krisztus tanúi is...

És ekkor fölfigyelt egy szóra, bár egyáltalán nem hallotta, amit füle hallattára beszéltek, hallotta, de nem értette, nem haladt velük e percekben, most azonban az Alvintzi kivörösödött, kedves mosolyú arcát látta maga előtt s ezt a kedélyes kijelentést:

- Mindig csak én, mindig csak én legyek a jó?... Csak én egymagam legyek a bárány annyi farkas közt?... Úgy megesznek, mint a semmit!... Neeeem, a kutyák: most megtanítom őket én is... Menjen a dolog az egyházmegyére, menjen az egyházkerületre: akkor majd meglátjuk mi lesz.

A Miklós szeme föllobbant.

- Mi az?... Nem figyeltem - mondta.

Alvintzi teljes készséggel kezdte újra:

- Tudod, kedves barátom, téged is óvva figyelmeztetlek, hogy a komenciós levelet alaposan tanulmányozd át, mert ezek a gazemberek úgy kiforgatnak bennünket, hogy példátlan... Az én hitlevelemben benne van, hogy kapok természetben hat öl fát, természetben egy hízott disznót, természetben minden tehenes gazdától két liter tejet, természetben bizonyos mennyiségű búzát, rozsot, árpát s kukoricát, aszerint, kinek mennyi a vagyona... Nos: most én átveszem ezt a hitlevelet, s akkor megmutatják, hogy mindezek a dolgok meg vannak váltva. Valahol, valamelyik elődöm, nem tudom milyen okból, pénzre váltotta ezeket a természetbeli illetményeket s most én a hat öl fáért kapok tizennyolc forintot... Tizennyolc forint, hat öl fa!... nem hozzák be nekem a fuvarját, a duplájáért, az erdőről... Aztán: a hízott disznóért kapok: kérem egy hízott disznóért: hat forint ötven krajcárt!... tudomisén, száz esztendővel ezelőtt talán ennyi volt egy hízott disznó ára... Minden liter tejért kapok két krajcárt... a falumban van állítólag hatvan tehén, tehát én kapok két forint negyven krajcárt... Hát lehet így élni?... Most jön az egyházi törvény revíziója: mindenütt a tényleges állapotokat akarják megörökíteni, pláne olyan helyeken, ahol az egyház adóelengedési segélyben részesül, mint nálam is... Hát én megelőzöm ezt a dolgot, s most az atyafiakat felszólítottam, hogy nekem természetben adják meg az illetményeket!... Nem azért csinálták ezeket a fizetéseket a mi atyáink így, ilyen bölcsen: hogy az unokák kijátszhassanak bennünket... Mert jól van: ha elfogadjuk is, hogy a papnak magának is jobb, ha nem természetben szolgáltatják be a fizetést: nem ocsúban és vadkörtében... (az én szegény atyámnál előfordult, hogy eljött egy-egy gazda, azt mondta: tiszteletes úr, nagyon kevés búzám lett, hanem igen szép körtém van, tessék elfogadni komencióban. Szegény atyám, isten nyugtassa, azt mondta: jól van, fiam... s hoztak neki egy véka vadkörtét... vackort...) Adják hát pénzben, akkor én megveszem magam. Igen ám; de ha ők nekem hat öl fát adtak: vagyis már ezelőtt háromszáz esztendővel annyira taksálták a pap igényét, hogy neki hat öl fa jár egy évre: akkor ők adjanak nekem annyi pénzt, hogy én azért meg is vehessem azt a fát... Hol kapok én ma három forintért egy öl fát, beszállítva?... Minden évben tartsanak egy gyűlést és azon állapítsák meg, hogy minek mennyi lesz az ára...

- Kedves barátom - mondta mézédes mosollyal. Vitéz György s kis kurtára borotvált bajsza feketére volt pederve - így azonban ezer percenttel kellene emelni az egyházi adót...

- Én nem tehetek róla... Nem az én igényem emelkedett, nem a papzsák lett nagyobb, hanem a pénz vásárlóképessége lett kisebb: ők? ha nem adják ide azt a hízott disznót: náluk marad! Én ajándékoztam nekik! S ha ők eladják: nem hat forint ötven krajcárt kapnak érte... Ez csak a legigazságosabb dolog: adják ide a disznót, ahogy adták száz meg száz éven keresztül... De hát, nem a disznó disznó, hanem a paraszt; ej, jól mondta azt az én Süttő bátyám, az isten nyugtassa: fiam, a paraszt csak sülve jó, akkor is a fene egye meg.

Nagyot nevettek közösen, akkor beleszólt egy úriember:

- Kérem alássan, az állam kötelessége ez... Mind az állam kötelessége ma már ez. A papokat fizetni, az iskolákat fenntartani...

- Aj, az állam - legyintett Alvintzi -, afelől felfordulhatunk. Jár nekem onnan egy kis pénz, nem is papi fizetés, hanem keserves munkámnak a díja, helyettesítettem egy tanítót az állami iskolában, s ne adj isten, nem bírom megkapni...

Miklós elszomorodott: már megint összezavarta az élet a tiszta látását... Nem, itt valahol elmérgesedett az élet: sebes lett és eves lett a seb... Itt már egy nagy gyógyító kúrára van szükség... A Krisztus nemcsak türelem, a Krisztus szava parancs is: adjátok meg a császárnak, ami a császáré!... a Krisztus az emberben nemcsak az áldozatra ok nélkül menendő bárány, de az igazság, a közrend, a társadalmi bölcsesség lelke is... És most csodálkozva vette észre, hogy a papok s ő maga is csak elvétve foglalkozik az állam feladatával... Őt megütötte, idegenül érintette, hogy egy idegen úr, lelkétől, műveltségi állapotától, egész lelki konstrukciójától idegen úr az államra hárítja a felelősséget a papok eltartására. S ez a tény maga is bántotta őt, «én nem vagyok az állam szolgája» mondta magában: én az Ember szolgája vagyok... Én az Ige tanúja vagyok, s nem rendőre az Államnak... Eszébe jutott, hogy éppen a napokban jegyezte föl a papságnak bizonyos fokú elfajulását: a grófok papját, aki alkalmazkodó hivatalnoka az embereknek s államnak... Akkor pedig nincs más hátra, mint szenvedni az életért, vérezni és koldus alamizsnákon tengődni... Én az államnak semmit nem árulok, én a magam lelkének értékeit adom át testvéreimnek: lelki dolgokat nyújthatok... a betegnek, a szenvedőnek és a szegénynek... Hogy lehet azt felmérni búzában és fában, pénzben és rangban, mit érdemlek tőlük... A mi jutalmunk nem e földön van...

Hallgatta tovább a könnyű és vidám beszélgetéseket és hallgatott. Megjárhatatlan ez az út... Fel tudott volna állani, s amint van, menni világgá... és ülve maradt... Látta, itt hallgatás sorsa, itt ő nem tud szólani s nem tudja az igéjét kijelenteni... Mint valami boldogabb hazába vágyott valahová... Hová?... A szegények, a betegek, a nyomorultak közé... Mint haza: úgy vágyott, utánuk... De akkor mért nem maradt otthon az édes anyja mellett, aki szegény is, bajlódó is, s ha otthon van, mért nem tud beszélni vele... mért van köztük valami idegenség... hová vágyik, mit akar, mire van hát rendeltetve... ah, legjobb volna meghalni...

Ekkor bejött Dékány, s ő mélyen megzavarodott.

- No öcsém, hát hogy vág a bajusz? - kiáltott rá rusztikus módján.

Miklós felállott, elmosolyodott, s kajánul ezt gondolta:

- Megállj csak, ha a feleségedet elszerződtetem, majd meglátjuk, hogy viccelsz!

Erre a friss és gonosz ötletre elsavanyodott megint: hát ennyi a bennem Krisztus?

- Kedves bátyám, jó színben van, hálistennek, itt van a nagyságos asszony is? - szólt hangosan.

- Itt vagyunk mindnyájan - felelt egyszerűen az öreg, s megszorította bizalmasan, szeretettel a fiatalember kezét. - Eredj át hozzájuk. Aztán még hozzátette, a Miklós kissé megzavarodó mosolyára:

- Már nem is jössz felénk, kutyafülű; ma is vártunk!

S nevetve megfenyegette erős, vaskos ujjával, aztán hatalmasan megrázta az Alvintzi kezét.