Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 14. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény Harmadik könyv.
II.

Az idő lassan, unottan állott. A másik sarokban három úr halkan, unatkozva beszélt. Kisvárosi ivók voltak, akik egy fél liter bor mellett el tudnak ülni hihetetlen időkig. Az ember alig érti. Haza mehetnének és lefekhetnének a kényelmes jó ágyukba, a feleségüket a hideg leli, hogy az ember költ, a gyerekeik alusznak, s a papa itt ül két másik papával s ül, csak ül s beszél és hallgat. S nem bír hazamenni egyik sem. Ha otthon volnának, aludnának, itt ülnek, ébren, de ez éberlét az álom testvére. Folyton ugyanazokat a dolgokat forgatják, kevés szóbőséggel, kevés energiával. Szürke és monoton emberek, s szürke s halk életüknek ezek a csöndes kirúgások a szenzációi: oly megpihentető érezni azt, hogy férfiak, akik a család rabigáját vonják egy életen át, de férfiak: s ha akarják, íme itt ülnek éjfélig, éjfélen túl, míg csak haza nem küldik őket innen: maga az, hogy fenn vannak, hogy a fehér gázláng mellett virrasztanak, fehér abrosz mellett, szürke szivarfüstöt kennek a fehér porcelánba, az hogy legalább szagolják az élet sötétebb oldalát, savanyú erjedését, az hogy nézhetik azt a visszáját a tükörnek, amelyben a bűnök és sötét dolgok tenyésznek: ez mind azt az érzést kelti bennük, hogy teljesebb az életük.

S a korcsmáros jelent meg néha, ez a különös ember, különös mesterség sajátságos mívelője. Vastag és püffedt zsidó volt, apró s szúrós szemű. Az örökös éjjelezéstől egészen fakó, s a húsa lágy, szinte olvad. De szívós azért, mint a spongya: az emberi lélek titokzatos belső felének, a bűnözés ágyásának csaposa. Ez az ember szinte sohasem látja másképp az embereket, csak mikor ki vannak mozdítva nappali nyugalmukból, mikor labilisabbá lett a lélek, s szenvedéllyel keresi azt, amit rendesen ép és egyensúlyos lelki erői miatt, vagy morális kényszerből kerül. Ez az ember felgyúló arccal köszönti a vendégét: a sátán bakterja idelenn. Mikor új házas először lép be hozzá, megveregeti a nyakát, mint a mészáros a keze alá kerülő bikának. S a vén korhelyt már oly cinikusan kezeli, oldalba döfi egy rúddal, tudja, hogy az az övé, sokkal biztosabban, mint ahogy tisztességes családanya valaha magáénak mondhat egy férjet.

Mit szeretnek oly szenvedéllyel emberek ezen a helyen, amely annyira undorító és szennyes, ha csak pár percig bepillant az ember a sarkokba. Takarítatlan, felgyűlt piszoktól, svábbogaraktól s poloskáktól nyüzsgő telep minden zug, ahová a paraszt cseléd vastag, gyors seprűje el nem ér, s ez a szenny felgyűlt a lelkekbe is: csalás, fosztogatási vágy, aljas üzletek, özvegyasszonyok elleni intrikák, ügyvédi furfangok, váltóaláírások és az árvák kenyere van itt szétdobálva asztalon és padlón, a városi fuvarozások, állások és pénzkeresetek rothadt héja hever, mint a dinnyehéja mikor már romlik, bűzös és nincs ki kiseperje. Ezek nem kívánják a tisztaságot, ezek falánkul és éhesen ülnek a szemétdomb tetejére, hogy tovább rágcsáljanak egymás becsületén s kapzsi és alacsony mozdulatokkal kirágják egymás alól s mások alól az egzisztenciát. Ezeket a kisvárosi nyomorult harcokat nem lehet tiszta helyen végzeni, ennek alapfeltétele, hogy az elszánt embereket ne feszélyezze semmi, s az eszes és zavarosban halászó korcsmáros, ha képes volna maga is hideg és nappali nyugalommal élni felettük, mindannyiukat pucérra foszthatná: de ő rá magára még szinte hatványozottabban hat a szenny bora, amit árul, s ugyanolyan szerencsétlen vergődője ennek a zsibvásárnak, mint vendégei. Példátlan az az erőfeszítés, amit a tudás híján fejt ki az ember, pusztán vágyaitól űzve, hogy távoli célokat elérjen, s ezek az emberek csak az élet iskoláját járják: a leggonoszabb mester, aki a hegyet ezerszer körüljáratja, visszafordít, eltérít, megállít, leszakít, mélységbe dob, s nem sajnál újra meg újra erővesztő kapaszkodásnak uszítani, s végül egyáltalán nem ereszt a célhoz. Míg a kis zugkorcsmárosból nagyvendéglős lett, s felépítette ezt a gipszes, reneszánsz törmelékekkel ékesített földszintes épületet, amelynek a homlokzatán három szobányi emelete is van, sután és félszegen, befejezetlenül, rá kellett addig fizetni a fiatalságát, az erejét, minden napját, minden erkölcsi morzsáját, pofon kellett veretnie magát parasztoktól, leköpetni uraktól, hallgatnia kellett özvegyek átkait és mindenkinek piszkát, akivel a legcsekélyebb üzlete volt. Hát miért?... Hát más út nem vezet a piaci házhoz?... A fiát kitaníttatta: ma ügyvéd s Budapesten él, és finom úr és finoman él, és még nincs negyven éves, és simán és előkelően, és meg nem sértve s tisztességben éri el a célt, hogy második generáción már beküzdje magát egy család a legfelső társadalmi rendbe. Meg lehet azt csinálni, csak az ember meg tudja szerezni az emberiség nagy kincstárából a legdrágább kincset: a tudást.

Miklós már volt néhányszor itt, s már egyet-mást ismert a város és vendéglő karakteréből. Most kedvetlenül éledt fel kusza töprengéséből: hirtelen rájött, hogy most ugyanúgy kombinál adat és biztos anyag nélkül, mint ahogy az értekezését írta.

Egyszerre tele volt megint saját magával: unta ezt a gyors elmejátékot, amely oly könnyen viszi tévútra az embert, s magára eszmélt: megjózanodva, félve nézett körül a lány után, akit már hosszabb idő óta nem látott. Föl akart állani és menni aludni. Szomorú volt és bánatos. Bántotta az előbbi rettenetes gerjedelem, amelyről érezte, hogy oly erős, képes volna kivetni rendes medréből az életét... Mért nem tud lenni szenvtelen és nyugodt, mért nem tudja elvégezni az élet dolgait, úgy, amint azok látszólag elő vannak írva, hogy elvégezhetők. Mért kell minduntalan kivetődnie, minden irányból, amerre valami erő indította volt.

Hogy végiggondolt néhány hónapos papságán, az önállóságnak néhány hónapján, ijedten látta, hogy ez teljesen értéktelen és nyomorult életszakasz volt. Rémes koplalások, s még rémesebb elégedetlenségek emiatt. Erőt megfeszítő agytörések s kétségbeejtő kijózanodás utána... Mire mindez. Hát ő pap?... Mit csinált június óta?... Nem ismeri a faluját, nem ismeri az embereket: nem tudja, kinek mi fáj és hol?... Nem tudja, hogyan kell rajta segíteni, s nem tud szólani a bajoshoz és a szenvedőhöz... Nem: az ő természete, az nem papnak való természet...

Hát kinek a természete való egy papnak?... Az apjáé?... Az is pap volt: s egész életét ugyanígy töltötte el, félszegen és szerencsétlenül beiktatva egy falu közepébe, ahol senki, de egyáltalán senki nem értette meg őt: talán most későn, halála után, fiában találta meg életének első megsejtőjét s szánóját... Vagy a nagyapja, aki nyilvánvalóan ugyanilyen boldogtalan teremtés volt: nagyobb hiúsággal s még nagyobb álmokkal bevetve egy kis faluba, s félszázadon át ugyanazokat a gondolatköröket taposva, elégedetlenül, jobb fizetést, jobb társaságot, több és szebb életet kívánva; szegény papok, szegény taposó malomba befogott igavonók... S annak az apja: a szent ember, aki sok gyermekét szárnyára bocsátotta, mint a gólya, s tanította őket, hogy legyenek jók, becsületesek, szófogadók, a felsőség iránt engedelmesek és hű papok... A szegény ős... Még talán ennek az életében van valamely sugár a távol messzeségben: akiből ennyire árad a családi gyertya fénye, az ha nem mással, példájával, mint mintaszerű apa, talán összeköttetésben volt a falujával is... Mint egy mindenre kiáradó szeretet... S hirtelen eszébe villant valami távoli, régi emlék, hogy az öreg atyusnak mindig kimaradt a kepéje: nem fizették, őt sem fizették a hívek: hogy lehet akkor velük jóban lenni... Bizonnyal az öreg azért menekült családi életének kis várába, gyermekei nagy gondjához, hogy kárpótolja magát az élet nyomorúsága s rideg támadásai ellen...

Hát ki legyen akkor pap? Dékány Sámuel; a Dékány Sámuelek?... A kemény s rideg üzletemberek, akiknek a papság pozíció, az az archimedesi pont, amelyből ki lehet forgatni a községet s a világot. Fábjánfalva különb hely, mint Musa: akkor ő éppen olyan gazda lehet, mint Dékány. Dékány uram az ő helyében sokkal különb gazdálkodásba tudna fogni, mint a saját falujában... Ha most tizennyolc marhája van, itt legalább huszonöt lenne... De mi van a hívekkel? Mi van a papsággal?... Mi van a lelki dolgokkal?...

És hogy is van ez: egyik ember, a papi generációk gyermeke áldozata valamely öröklött tehetetlenségnek, s így a falujának, anélkül, hogy hasznára tudna lenni akár magának, akár másnak. A másik, a kemény öklű iparos fiú proconsula a falunak, s vasmarokkal szed össze magának, amit csak lehet... de hát ez pap-é?...

Ah, nincs már kedve játszani sem, örülni sem: legjobb volna meghalni... Eltűnni, elmúlni, megszűnni.

Ha most elmúlik: mi marad utána.

Némi adósság: be nem vágott ígéretek.

A lány bejött, különös himbáló, lusta járásával keresztül ment a szobán az ablakig, aztán az ajtóig ment, hogy kimegy; előtte elhaladva, egészen iparszerű szerelmesítő pillantást vetett oda, s ő hirtelen újra föllobbant: még ezt a kéjt... aztán meghalni... A lány kinyitotta az ajtót, kint sötét volt s erős szél csapott be az udvari ajtón át...

- Kérem! - kiáltott rá Miklós.

Ez visszanézett.

Intett neki: jöjjön közelebb. A lány betette az ajtót s visszalépett.

- Hova megy? - mondta Miklós rekedten.

- Megnézni a csillagokat - mondta a lány aljas mosollyal.

- Megyek aludni... Mutassa meg a szobámat... - s parancsolóan nézett rá.

Amint felállott, a vendéglős a sarokban, mint egy nagy nehéz pók, megmozdult.

- Maga hová megy? - rivallt a lányra, oly durván s rekedt hangon, hogy Miklós lángvörös lett.

A lány engedelmesen kushadt meg, s visszamaradt. De ő ha már elindult, képtelen volt megállani, kiment.

Minden idege remegett, minden izma vibrált, egészen meg volt semmisülve lelepleztében, s kétségbe volt esve. Ah, meg van fogva, a rengeteg pók öblös vastag markában érezte magát, megfúlt az izzadt tenyér vasszorításában. Mit akar ez a gazember vele?...

Micsoda gyalázat ez! Kompromittálni akarja őt! a papot?... Holnap papi gyűlés, bizonyára többen is vannak itt kollegák... Mit akar vele ez a zsidó.

Csúnya és vad szél volt, az égen fellegek száguldoztak a csillagok alatt. A csontjáig keresztül fázott, csak akkor tért magához. Most hirtelen erőt érzett magában, szembeszállani: nem, azt nem, hogy most már mindenki packázzon vele... Ezt a gazt meg kell fojtani: ennek ki kell tekerni a nyakát... Fújt és tüzelt, s az agyára vérhullámok tolongtak.

Előbb úgy gondolta, hogy elbúvik, elmegy, lefekszik, megkeresi a szobáját maga, jobbra hátul lesz az a hármas a földszinten. Most fellobbant a dühe, s szembe kellett nézni a kutyával: nem, most nem pap, nem az istennek s a szakadatlan türelmes lemondásnak szolgája, nem fog többet ember a hátán taposni: elég volt... Álljon szembe, akinek dolga van vele... mit akar ez a bitang... Már azt hiszi, megfogott egy papot, s azt most megnyúzhatja? Nem! Annyira nem vak az ember, annyira nem úr rajta az éjszakai szenvedély: hogy a nappalait mind eladja érte... És látatlanban nem írunk alá több kötelezvényt... Jól van: akarsz valamit?... Ki vele: alku... Áh, ez a sógora Bergernek... ez most valami bosszú az elmulasztott terminusért: a múlt hétre ígérte a száz korona letörlesztését: de hisz írt neki halasztásért... Igaz a levele úgy volt írva, hogy válasz nem kellett rá, apodiktice kijelentette, hogy most nem fizet, hiszen ő állapította meg ezt a terminust is, s felelet nem is jött rá... Ki tudja mi mindent beszéltek össze már ezek, kisváros, pletyka: hm, hát már ott tartunk, hogy a városi zsidók megítélték az embert, hogy ez egy eladósodott lump fráter, akivel szemben minden szabad!?...

Lángoló dühvel, de márvány merev arccal tért vissza a terembe, gőgös volt, mint a bűnös, míg azt hiszi, nincs joga senkinek görbén nézni rá: mert még nem jött napvilágra semmi... Még nem tudhatnak semmit...

Kellemetlenül érintette most, hogy oly alacsony a szék, az asztal mellett trónuson akart ülni, az ártatlanság és a sértett önérzet méltóságában.

Nem nézett oda a kocsmárosra, csak egyszer. De az oly tunyán és közönyösen állott előbbi helyén, nekitámaszkodva a márványlapos szekrénynek, hogy nem lehetett egy tekintettel sem belekötni. A lány nem volt benn.

Lassan feloldódott benne az indulat s már nem volt olyan büszke és kevély. Már belátta, hogy kis ember, szegény koldus s energiátlan senki. Miért ne tegye vele mindenki azt, amit akar: hisz ő nem áll helyt magáért. Ki kellett volna fizetni azt a száz koronát! Ki kellett volna akkor is, ha... bármi történik... Inkább felvenni dupla pénzt: de az adósságot terminuson kell megfizetni... Ha férfi volna, azt is tette volna... Nem engedte volna, hogy tekintélye, hírneve csorbát szenvedjen: ez mégis rettenetes és megdöbbentő, hogy idáig jutott... Egy levegőt kell szívnia a hitelezője sógorával s érezni, hogy ez abszolút közönnyel mer vele packázni: tudva, hogy egy nyomorult szegény flótással áll szemben, akinek nincs kurázsija, hogy torkára forrassza...

Mit?... Azt, hogy bűnt, hogy a bűnözést, hogy a piszkot, a szennyet nem engedte... hogy a papi palástot... ah.

Mégis jobb lett volna elmenni aludni... Jobb lett volna elaludni örökre... Legjobb lett volna meg sem születni... Legjobb lett volna nem kezdeni ki a lánnyal... Uhh, mégis egy papnak idáig süllyedni...

Amint egyre merevebben ült, s érezte agyában a bor hatását; a szoba szédülgetett vele, s kábult volt a késői órában, megnyílt a külön szoba ajtaja s gyorsan, szinte futva kijött a lány.

- Tessék menekülni - súgta a fülébe, s tovább ment az ablakhoz, úgy tett, mintha nem szólott volna hozzá.

Miklós elsápadt, csak aztán ijedt meg, mit is beszél a lány. Merev, fagyos arccal, hogy a ráfigyelő kocsmárosnak imponáljon, intett a lánynak:

- Kérem, kisasszony!

Ez átvette a forralt bort, s a tálcával visszajövet megállott előtte.

- Mi az? - förmedt rá.

A higgadtsága megzavarta az ijedt lányt; suttogva szólt:

- Ne tessék haragudni... labdáztam az arannyal... s elvették...

- Kicsoda...

- Aaa... képviselő úr, meg a rendőrkapitány...

- Miért?...

Nagy szemet meresztett a lányra. Ez megkönnyebbülve keresztet vetett. Jaj istenem, úgy meg voltam ijedve, azt hittem, hogy...

- Hogy loptam? - s elmosolyodott a pap.

- Hát... akkor tessék velem bejönni.

- Hová?

- Be az urakhoz.

- Én?... Mért?

- Csak. Híják.

- Engem?

- Igen, azt mondja a nagyságos úr: tessék bejönni hozzájuk.

- Én?... Mi közem nekem ismeretlen urakhoz... Azért, mert aranyaim vannak, nem vagyok én nagyúri lumpoló...

A lány felemelkedett, Miklós a mozdulatára megint észrevette friss, kívánatos testét, de most arra gondolt, hogy kerül egy ilyen egészséges naiv és szűzies gyermek ilyen helyre...

- Pszt - mondta hirtelen, s a lány oda hajlott.

Miklós a korcsmáros felé intett egy gyilkos pillantásával.

- Mit akart ez az előbb? Mit ordított az elébb ez a gazember... a vendéglős...

- Jaj nagyságos úr, meg kellett volna mondanom, hogy egy üveg pezsgőt kell fizetni, anélkül nem szabad szoba... a szobában... vacsorázni a vendéggel.

Miklósnak mélyen leszállott a hősége, s aztán pirosság öntötte el az arcát: szégyellte a hevületét; egy egészen egyszerű üzlet...

Mielőtt tűnődhetett volna, kilépett a különszobából egy magas, fekete bajuszos úr. Odalépett hozzá, joviálisan s nagy hanggal mutatkozott be.

- Feketics... Legyen szerencsénk...

- Matolcsy Miklós ref. lelkész.

Felállott s erősen nézett a nagy ember szemébe.

- Nohát, annál inkább - mondta ez, s széleset és nagyot kacagott. A szájából pállott füstszag tódult, a fogai köze egészen fekete volt a sok szivarfüsttől. Most is egy félszivar volt a kezében. Azt a foga közé vette, akkor karon fogta Miklóst, s becipelte. Akkora ember volt, akkora markú, mint egy cirkuszi díjbirkózó.

A lány utána vitte félig üres boros palackját s a poharát.

Miklós kínos zavarban volt, s mosolygott és maga sem tudta mért, gyötrően félt.