Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 12. szám · / · Figyelő

Braun Róbert: Szász Ödön

Szabadságra jőve haza, nem továbbított postai küldeményeim közt lapozva, megtaláltam Szász Ödön gyászjelentését és a Nyugat időközben megjelent számai közt olvastam Török Gyula cikkét róla. Úgy érzem, pár szó hozzátenni valóm van e cikkhez.

Négy évi marosvásárhelyi tartózkodásom ideje alatt ismerkedtem meg Szász Ödönnel. Úgy gondolom, barátai nem igen lehettek, nem volt barátkozó természetű. De noha barátságban nem is voltam vele, úgy akkor, mint azután sokszor gondolkoztam azon, hogy hogy lehetséges, hogy ez a rendkívüli tehetség nem érvényesülhetett. Mert az volt. Sokszor mondtam életében, hadd írjam le halála után, hogy nálánál tehetségesebb magyar újságírót nem ismertem. Páratlan temperamentuma, éleslátása és nagy önfegyelmezettsége tették azzá. Támadásai, noha soha a parlamentarizmus ellen nem vétett, ellenállhatatlanok voltak, melyekkel szembeszállni senki sem volt képes és csak tehetetlen dührohamot idéztek elő a megtámadottak részéről. Mint szerkesztő rendkívül pontos, rendes, pedáns volt. Nála nem fordultak elő lájterjakabok vagy fölületességek avagy az, hogy egyszer is pontatlanul ment volna föl a szerkesztőségbe. Bár - mondjuk így - szűk anyagi viszonyok közt élt, önfegyelmezettsége megőriztette vele azt a modort, mely még akkor is, mikor már sovány újságírói kenyerét is elvesztette, visszautasított minden bizalmaskodást és mely a kisváros összes újságírói közt föltétlen tekintélyt biztosított számára. Nem ivott, nem csinált adósságot végső esetben sem. Valóságos csoda volt ily temperamentumot féken tartani. Azt lehetne hinni, hogy ennyi tehetség és önfegyelem csak elég az érvényesüléshez. És ő mégsem érvényesült, hihetetlen élhetetlensége miatt. Talán azért imponált neki úgy a zsidóság, mert belőle oly abszolúte hiányzott ez a képesség. Szép, délceg, férfias megjelenése, föltűnő, de mindig kifogástalanul gondos ruházkodása külsőleg is mutatták erejét, büszkeségét, törhetetlenségét, külső és belső harmóniáját. Oly erősnek érezte magát, hogy teljesen fölöslegesnek tartotta: magáról gondoskodni. Mindig talált magánál gyöngébbeket, kiket támogathatott.

Török Gyula úgy írja, mintha talán csupán külső okokból vált volna a darabont kormány újságírójává. Ez tévedés. Szász Ödön Magyarországból semmit sem gyűlölt szenvedélyesebben, mint a koalíciót. Kapva kapott az alkalmon, mikor ellene írhatott. Mert noha Erdélyben élte végig élete legjavát, gyűlölte a magyar nacionalizmust és noha a megyei nemességből származott, gyűlölte a megyei nemesi uralmat. Akkor volt igazán elemében, ha erről írhatott, mert úgy érezte, hogy épp származása miatt joga és kötelessége ezekkel szemben a kíméletlenség. Igaz, hogy fajtája sem kímélte és minden fegyvert jónak tartott ellene. Páratlan embervadászatot rendeztek ellene. Kikutatták egy gyermekkori csínyét, hogy kadetiskolás korában egy osztálytársával apjuk óráját csenték el és adták el, amiért az iskolából kicsapták, ezen az alapon becsületbíróság diszkvalifikálta és csakhamar elvesztette lapszerkesztői állását is. Különb dolgokat is láttam már vidéken. Szó sincs róla, Szász Ödönnek mindig kedvesebb volt a darabont kormány is, mint a koalíció. A kurucság, a székelytámogatás (noha ő maga is székely volt) ellentmondást keltett benne. Teljesen jogtalannak tartotta annak a népnek immorális borravalózását, mely anyagilag az egész lakósság átlagán fölül áll. Gúnyolódott a Gracza-féle 48-as beállításon, hol a honvédek folyton győznek, úgy hogy a végén nem érti az ember, hogy miért is tették le Világosnál a fegyvert.

Ha talán barátai nem is voltak, sokan szerették azok közül, kik ismerték. Sőt talán azok kivételével, kiket támadott, mindenki, mert hisz soha senkitől semmit sem kért, úrnak, ajándékozónak született. Azok, akik szerették, mélyen fájlalják halálát, önmagáért is, de azokért az eszmékért is, melyekért élhetett és harcolhatott volna.