Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 12. szám · / · Gellért Oszkár: A politika mögül

Gellért Oszkár: A politika mögül
Észrevételek

A görög trónfosztás és a hadi célok revíziója.

Azokban a napokban, mikor Oroszország szövetségesei az orosz kormány kívánságára igyekszenek elhitetni, hogy hadi céljaik az új orosz hadi célokkal is azonosak - annexió- és hadisarc nélküli béke a népek önrendelkezési joga alapján, de Elzász-Lotharingia visszakapcsolása például már nem annexió és a jogtalanul okozott károk megtérítése sem hadi kárpótlás - s mikor Wilson segítségét is igénybevették, hogy Oroszországot az entente-ban tovább is megtartsák: Konstantin görög királyt lemondásra kényszerítették. Miklós cárt a duma mondatta le - ha azidőtt még Buchanan is állott Miljukovék mögött - Konstantint csak Görögország védőhatalmainak főmegbízottja; s még ha Jonnart mögött viszont Venizeloszt a görög népakarat szuverén képviselőjének is ösmernők el, a két lemondatás között nemcsak árnyalati a különbség. Konstantin lemondatása éppen nem a görög nép önrendelkezési jogainak tiszteletben tartásával történt. Amire aztán az entente azt felelhetné, hogy e formula érvényesülését a békekötésre tartogatja, most egyelőre háborút csinál és - Wilsonnal szólva - háborúban gyakorlati kérdéseket csak gyakorlati eszközökkel lehet megoldani, nem pedig szép szavakkal. Konstantint elcsapták, mert Sarrailnak elsősorban a tesszáliai termésre volt szüksége s ez elvégre elég gyakorlati kérdés ahhoz, hogy mellette a görög nép önrendelkezési joga ne legyen egyéb szép szónál, mikor hiszen úgysem volt már egyéb szép szónál azóta, mióta az entente partra tette csapatait Szalonikiban.

Az angol kormány tehát «szívből» hozzájárul az orosz kormány formulájához a népek önrendelkezési joga alapján létrehozandó annexió- és hadisarc-mentes békéről s még hozzáteszi a múlt igazolásképpen, hogy Angliát a háború kitörésekor sem vezette más cél, mint az, hogy országa fennállását megvédje s hogy a nemzetközi szerződések iránti tiszteletet kikényszerítse. E célokhoz csak később járult az a cél is, hogy az idegen népek uralma alatt sínylődő elnyomott népeket felszabadítsa - természetesen azoknak a népeknek kivételével, melyek Anglia uralma alatt sínylődnek. Egyébként az angol jegyzék utal Wilson hadi céljaira, melyek Oroszország és Anglia háborús politikájának alapelveit is teljesen fedik.

Ez elég világos beszéd lenne, ha például Anglia hadbalépésének kettős indoka tényleg az lett volna, hogy fennállását kellett megvédenie s hogy a nemzetközi szerződések tiszteletét kellett kikényszerítenie. A háború kitörése előtt azonban Grey egészen másban jelölte meg Angliára nézve a hadbalépés szükségességét: abban, hogy Európa német hegemónia alá kerülhet s abban, hogy Angliára, ha távol tartja magát a háborútól, nem származik nagyobb haszon, mintha részt vesz benne. Angolországnak tehát nem kellett védelmi háborút kezdenie fenyegetett integritása érdekében, mert az európai német hegemónia is legfeljebb az angol imperializmus további térhódítását fenyegethette. Ami pedig Anglia hadbalépésének másik indokát, a megsértett nemzetközi szerződések tiszteletének kikényszerítését illeti: okmányokkal és dátumokkal bebizonyított tény, hogy Anglia még a belga semlegesség megsértése előtt szánta el magát a háborúban való részvételre s minden amellett szól, hogy ha nem vesz részt a háborúban, a belga semlegesség megsértésére sem került volna sor.

De még zavarosabbá válik az angol jegyzék ok- és célfejtése, ha Wilson hadi céljaira utaló sorait egybevetjük Wilson hadi céljaival az Unió hadbalépése előtt - s Wilson jelenlegi hadi céljaival, melyeket az elnök az orosz kormány számára oly időszerűnek vélt félreértések és félremagyarázások elkerülése végett éppen most újból tisztázni.

A tisztázásra alapos okok is vannak. Wilson ma határozottan azt mondja, a világháborút a német imperializmus, a berlin-bagdadi hatalmi vágy és terv idézte föl. Az Unió hadbalépése előtt Wilson még arról beszélt, hogy a világháború közvetlen okát nem tudná megmondani. Ma azt írja: egyik német kormány a másik után szőtte a világbékét veszélyeztető intrika hálóját, nyílt területhódítás nélkül bár. Íme Wilson, aki már a világháború folyamán nyílt területhódítás nélkül, de egészen derék kardcsörtetéssel a dán Antillákhoz juttatta az amerikai imperializmust, egyszerre mintha nemzetközi viszonylatokban a becsületes adok-veszek elvét is perhorreszkálná, - ha Németországról van szó; s talán azt is sikerült most utólag felfedeznie magában, hogy annak idején a helgolandi angol-német vásárt sem nézte már jó szemmel. Wilson ma Németországot egyszerűen kiközösíti, holott az Unió hadbalépése előtt - az entente határozott rosszallására - még úgy látta, hogy a hadviselő csoportok hadi céljai lényegileg megegyeznek. S ma jóvátételt, kártalanítást, sőt a status quo föltétlen megváltoztatását tanácsolja, holott az Unió hadbalépése előtt azt üzente, hogy a békét föltétlenül győztes nélkül kell megcsinálni s holott úgy láthatja, hogy ma már Németországban is inkább megvan a hajlandóság a status quo alapján való békekötésre, mint volt akkor, mikor a status quo ellen még maga Bethmann adta ki a jelszót.

Végül, hogy ennyi jótanács után a gyanút valamiképp magáról elhárítsa, kijelenti még Wilson, hogy Amerika nem keres hasznot és nem területhódításért harcol. Vagyis csak szövetségesei számára követel hasznot és területhódítást, hogy Amerika se veszítsen a közös üzleten s hogy a szövetségeseken legyen mit megvennie a szállítónak és bankárnak. Amerikának erre a rejtett kapitalista érdekére természetesen nem mutathat rá nyíltan Wilson, azzal a demokrata mázzal takarja tehát, hogy Amerika legfőbb hadi célja az összes népek fölszabadítása. Tehát még Görögországé is.

Mindent egybevetve: az angol jegyzék Oroszország kívánságára késznek nyilatkozik arra, hogy Anglia hadi céljait revízió alá vegye. Előrebocsátja azonban Amerikát, amellyel előbb tisztáztatni szeretné Oroszország számára a hadi célokat. Csakhogy a forradalmi orosz kormány nem a hadba lépett, hanem az amerikai hadüzenet előtti Wilson hadi céljaival értett egyet. S a győztes nélküli békét annál komolyabban veheti, mert a maga részéről már győzött befelé. Ilyen Oroszországnak különbékét felajánlani lehetett helytelen diplomatikus cselekedet, de az az Oroszország, amely a népek entente-értelmezésű felszabadítására legújabban nemcsak Konstantin elkergetésében kapott új példát - ami elvégre a köztársasági orosz lélek számára még szimpatikus is lehet -, de példát kapott az epiruszi olasz rabló hadjáratban is: az az Oroszország a különbékét előbb utóbb maga lesz kénytelen felajánlani, ha szövetségesei hadi céljainak komoly revízióját el nem érheti s ha túllesz az utolsó keserű poháron is, amit még le kell nyelnie Kerenszki jóvoltából: egy hiábavaló, de legalább végleg kiábrándító offenzíván.