Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 12. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény. (4) Második könyv.
II.

«Az emberiség történetében nem volt több olyan korszak, melyben minden egy év oly óriási tömegeknek pusztította volna el vallásos hitét, mint a mi életünk esztendeiben történik» - kezdte felolvasását Matolcsy, de itt megállott.

Tűnődve nézett az asszonyra, érdeklődik-e? Mégis szerette volna abbahagyni. Már ő annyira kiélte magában az egész írást, hogy neki egészen üres kagylóhéjak voltak ezek a mondatok s valami újat, másat szeretett volna mondani.

- Igazán olvassam?

- Hogyne!

- Érdekli nagytiszteletű asszonyt?

- Hát hisz ez egy rettenetes kijelentés, - mondta az asszony szinte megdöbbenve, egész arcán valami felindulás volt.

Matolcsy előbb megzavarodott, aztán hirtelen észrevette, hogy csakugyan, amit mond: egy pap szájából, pláne egy pap tollából! Most hirtelen megijedt: eddig úgy gondolta, azért nem kiadható a cikke, mert nem elég tudományos, nem elég teljes, nem elég kész: most úgy látta, hogy ebből fegyelmi lesz, püspök elé idézés, hivatalvesztés...

- Olvassa csak tovább kérem... - sürgette a papné.

Hízelgett neki s mosolyt fojtott el:

- «A kezdetleges embernek a világról minden ismeretet vallása nyújt s minden tettét a vallás parancsa irányítja. A legmagasabb műveltségűnek azonban már csak azokról a dolgokról szól, melyekre a tudomány semmit sem mondhat s csupán legbelsőbb magánéletének alakulására van vagy lehet hatással... De mindvégig ugyanaz a szerepe marad az ember életében: az élet harmóniáját akarja megteremteni s a földi küzdelem ezer fajta benyomását egységes hullámzásba hozni az ember életérzésében: az embernék a nagy Mindenséggel való viszonyában. S valamennyi vallásnak közös célja, hogy az ember életkedvét, ha egyébbel nem: sugalmazással erősítse s minél magasabbra feszítse.

«Éppen azért nehéz eldönteni, mennyi haszna s mennyi kára van annak az evolúciónak, mely a tudományok népszerűsítésével egyenes arányban fogyasztja a vallásos hitet s naiv bizodalmat. Sok tekintetben fejlődés, mert a szellemnek béklyóból való felszabadulása, de más szempontból süllyedés, mivel a felszabadult lelket magára hagyja olyan helyzetekben, amelyeket nem ő teremtett magának s mikor a szerinte hamis támaszt kiveszi a rokkant lélek hóna alól, valósággal elgyöngíti azt.

«A vallás nem tölt ki abszolút űrt az ember és a lét között, nem ad abszolút ismeretet a megérthetetlenről, de a lélekre való hatása az, mintha abszolút igazságokat mondana, mert abszolút nyugalmat teremt.

- Tessék? - állott meg olvasás közben, mert úgy rémlett, az asszony szólott.

- Semmi... - s látva, hogy szót vár, hozzátett. - Nagyon félelmes: e szerint a vallás olyan mint az ópium?... az is boldognak érzi magát, aki ópiumot szív.

A fiatal pap összehúzta a szemöldökét:

- Igen... - mondta ridegen. - Én már sokszor irigyeltem az ópiumszívót, a részeget, azt aki valami szenvedélyben elvakulva boldognak érzi magát.

A papné csöndesen nevetett:

- Szép pap maga akkor...

A fiatalember elhallgatott:

- Én nem vagyok pap: ahogy előírták milyen legyen a pap. Én ember vagyok: ahogy jön...

Kéziratát nézte s átugrott egy féloldalt... Félt, hogy az asszonynak mégis elvont, s unalmas lesz... Olvasott:

«A vallás szerepét össze szokták téveszteni a tudományéval. Mindkettő erőforrás az ember számára. A tudomány... a valóságos világról való igazságokat azért gyűjti s dolgozza ki, hogy az ember minél biztosabban és jobban felhasználhassa az egész természetet, az egész valóságot: ellenben a vallás... tulajdonképpen csak elvonás, csak hipotézisek gyűjteménye azokról a természetfölötti kérdésekről, melyek naponként felmerülnek s melyekre az ember másként választ adni nem tud: s arra a célra szolgál, hogy az ember lelkét tegye alkalmassá az életre s a világ minél jobb fölhasználására.

- De hiszen ez nagyszerű, - mondta az asszony: - akkor mindenkit vallásossá kell tenni, hogy tudós lehessen.

A fiatal pap nevetett.

- Igen, - s tovább olvasta:

«Amaz az objektumokat tárja föl: ez a szubjektumot erősíti.»

«Vagyis a vallás: életbölcselet. Felfogás az életről, amely voltaképpen nem is hiányozhatik senkiből. Ha nem csatlakozik valaki valamely ilyen közös élet és világnézethez: magamagának kell azt teremtenie; ha még oly gyarlón sikerül is neki. Vagy pedig folyton kínos és csüggesztő kétségek közt hányódik.»

«Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb haszon az emberiségre, ha van olyan vallás, amely millió és millió embert tud kielégíteni, vagyis millió és millió ember lelki erejét szabadítja fel a Lét problémáin való töprengéstől s teszi egyszerűen alkalmassá az Élet harcában való munkára. Ilyenformán az is bizonyos, hogy rettenetes kár az emberiségre, ha valami sajátságos szellemi pestis egyszerre kiírtja ezt az általános, közös és megnyugtató életbölcseletet és pedig úgy, hogy semmit sem ád helyette.

«Mert az egyes ember magától képtelen alkotni egy ilyen világnézetet. Soha sem is volt arra képes egyetlen ember, a legnagyobb vallásalapítók sem. Minden vallás olyan eszméknek gyűjteménye, amelyek az emberiség lelkének ébredésétől kezdődő világbölcsesség tulajdona. A nagy alapítók nem is új eszméket hoztak: csak új központi gondolatot: új rendszernek a fókuszát.

- Jézus is? - kérdezte a papné.

- Igen, - mondta Matolcsy, s újra mosolygott. Tetszett neki, hogy a Jézust már az asszony is, mint vallásalapítót, embert, fajtánk tagját érti. - Csak tessék türelemmel várni: majd elmondom, mi az, amit Jézus adott s hol vette, amit hozott.

- Nézze Matolcsy, hogy van az: én soha nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal s örülök neki, hogy ilyen tisztán megértem...

- Én is örülök neki, - mondta a fiatal ember, de szerfölött csodálkozott magán, hogy most nem érzi olyan ihletett nagy dolognak ezt az egész írást, mint amikor leírta. - Mindjárt készen vagyok a bevezetéssel; - tette hozzá:

«Három kérdés az egész, amire a vallásnak felelnie kell: mert más nem felelhet rá... s éppen azért a szó a fogalmat hűen is fejezi ki: ezekről a kérdésekről mit sem tudunk, csupán vallást tehetünk róluk:

«1. Ki teremtette a világot s az embert?»

«2. Mi lesz az ember s a mindenség halála után?»

«3. Mi a mi létünk a mindenség létében?»

«Ezeket a pontokat ám a végtelenségig lehet osztani, részletezni. A vallásalapítók rendesen csak általánosságban felelnek rájuk, s az utódok, a papok: egyéb dolguk nem lévén és egyebet hozzáadni képtelenek lévén, végzik a rendszerezés munkáját a végtelenig. Mikor ez a részletezés már annyira felgyűlt, hogy a lelkekben egészen elnyomták az alap kinyilatkoztatás hatását, az emberiség erőszakosan szabadul meg a tehertől s visszatér az eredeti alaphoz, az ős forráshoz, hogy egy új részletező folyamatot indíthassanak meg az újabb papi generációk...

A papné olyan friss volt, tiszta ésszel figyelt. Ahogy Matolcsy a felolvasásban megállt; összenéztek s összenevettek.

- Igaz?

- Azt hiszem.

- Min gondolkozik?

- Hát, hogy mit szólanak ehhez az öreg papok?...

Matolcsy egy árnyalatnyira kedvetlen lett.

- Én nem azoknak írtam: magamnak írtam. Én magam akartam tisztába jönni valamivel... Most a következőkben még azt magyarázza a cikk, folytatta szórakozottan, hogy a vallás valódi célja az, hogy az egyes ember belső lelki harmóniáját állítsa föl, de a külső hatása egyúttal nagyon furcsa:

«külső hatása, hogy valóságos szövetkezeteket alakít, amelyek anyagi és erkölcsi egységekké válnak s tagjaikra hasznos, idegenekre káros működést igyekeznek kifejteni. (Ecclesia militans). Ez az egyházi élet, melynek a valódi vallásossághoz semmi köze sincs, sőt minél erősebben fejlődik ki, annál károsabb arra, mert a szövetkezet önálló intézménnyé lesz s vele szemben alárendelt s elnyomott helyzetbe kerül az egyén, amelynek megszűnik a szabad akarata, sőt a gondolkodási szabadsága is, mint bármely hatalmi tényezővel szemben, amelynek módjában áll, hogy megfojtsa azokat a gondolatokat, amelyek az ő hatalmát esetleg veszélyeztethetik.

- Igaz, - szólt az asszony s az apja esetére gondolt.

- Például, ha én most ezt a cikket kiadom, - mondta Matolcsy, - egész bizonyos, hogy rögtön ellenségnek tekintenek a debreceniek... Pedig én ebben a pillanatban igazán nem vagyok forradalmár, én egy szegény, elkoplalt, éhes papocska vagyok...

- Istenem, - szólott a papné.

- És eszem ágában sincs, hogy felfordítsam a világot és szétszaggassam az Egyházat.

- Mindjárt, csak egy pillanatra, - szólt az asszony s gyorsan kiment a lugasból.

Matolcsy hátradűlt a székében. Zsibongott az egész teste. Valóban szegény, tehetetlen kis senkinek érezte magát. Ásított és nyújtózott. Négy hónap óta kenyéren és szalonnán élni... Ez igazán leveszi az embert a lábáról. Legalább tizenöt kilót fogyott, mióta önálló pap. Hogy meddig bírja... Fanyar, éhes mosollyal meredt maga elé.

Fölrezzent, ahogy a háziasszony visszasuhant.

- Olyan figyelmetlen vagyok, rögtön hozzák az uzsonnát mondta.

Matolcsy lángvörös lett.

- Én nem úgy értettem, - hebegte, mert most eszébe jutott, hogy az előbb éhesnek mondta magát.

- De én úgy értettem, - mondta az asszony finom mosollyal s egyáltalán nem sejtette, hogy milyen jól értette.

- Folytassam?

- Elébb várjuk meg az uzsonnát.

- Hol van Márta kisasszony?

- Nincs itthon.

- Nincs?

- Vagyis a reformáció is a papi uralom ellen volt?

- Persze. Mindenféle hitújítás, - mondta cinikusan Matolcsy s feltűnt neki, hogy az asszony nem akar Mártáról beszélni. - A Jézusé is. Mind. Hát hogyne: az emberek még ma is azt hiszik, hogy a pap valahol az emberiség és az Isten között áll. A pap nem olyan halandó, mint más, hanem valami középlény, közvetítő az ember és az ég között. Ez annak, akinek van hozzá lelke, megadja azt a lehetőséget, hogy alaposan leszedje a közvetítési díjat... s az Egyház mint szervezet ezt lehetőleg meg is tette, kivált azelőtt, mikor még könnyebben ment... Már a reformáció óta, sajnos gyengécske a papi tized, s mosolygott fanyarul, pedig ha már csökken a hit, volna legalább kövér falat... Nem is tudom, miért nem gondoskodnak jobban: az mindegy, hogy a pap hogy gondolja a dolgot, a hívő ma is olyan, mint a régi zsidóknál, vagy a középkorban. A hívő? a hívő azt akarja, hogy neki ne kelljen gondolkodni azon, hogy ki teremtette a világot s mi lesz a halála után és hogy mászik ki a bajból... A hívő hinni akarja, hogy el lehet nála nélkül is intézni a nagy bajokat... Az a magas világnézet: hogy nekem a vallás valami lelki harmóniát ad, eszmék, gondolatok, érzések sugalmazásával: csak a legnagyobb emberi lelkeknek való. A hívő: az hinni akar. A hívő azt akarja, hogy az ó szemét kössék be, hogy ö neki ne kelljen gondolnia tovább semmire... Neki dolga van, neki adóssága van, kapálni kell, vagy megcsinálni reggelre a csizmát: közbe meghal a gyereke... nem jön eső... A hívő azt akarja: hogy legyen valaki, aki érte imádkozik... Ott a pap... Mert a hívőnek van annyi esze, hogy nem bízik a saját imádságában: ott a pap. Az ott van valahol az Isten székénél... Isten hozzájárulhatatlan a közönséges halandónak: hát kell egy pap... mert az ember nem tudhatja... És nem is tudhatja. Mit tudjon ezekről a dolgokról szegény Tarkó Están, ő az istennel közvetlen összeköttetésben sose érezte magát: a papjára hárítja a felelősséget... Mire való, ha még azt sem teszi meg... Inkább vigyél neki annyuk egy pár csirkét... mer mégis, az is ember, szereti, ha... a kerék is akkor forog, ha kenik...

A papné nevetgélt, éppen olyan halkan és bentről jött cinizmussal, mint a fiatalember, aki enyhe malíciával tréfálgatott...

- Ezzel aztán meg is van szabva a pap munkaköre, - szólt ez kissé ünnepélyesebben. - Szívesen veszik, sőt elvárják tőle, hogy a szószékben hallassa a hangját: hiszen ez a dolga. De óvakodjék leszállani a közélet zajába. Ez már szemökben a papi méltóság lealacsonyítása. És ezt a méltóságot ők még féltékenyebb gonddal őrzik, mint maga a pap, pedig nem lehet mondani, hogy a papok minden pillanatban nem védenék a tekintélyt a papi gesztussal!... De ők a papot szentként akarják tisztelni és azonnal készek rádobni a kárhoztatás kövét, ha leszáll arról a magaslatról, ahova önzésük helyezte.

- És ahova ők önzésből állottak,

- Igen... de akkor is, ha önzetlenségből állottak oda... Akkor is ki vannak téve a kritikának: kivált a mai kor fiaiénak, akik viszont nem látnak a lelkipásztorban semmi mást, csak hivatalnokot, mint az adóhivatalnál... Pláne egy könnyen nélkülözhető hivatal: de hát megszoktuk s a népre való tekintettel szükséges is: mert a népnek hiába, vallás kell. Az azt nem engedi el, ő az ő vasárnapi templomjára nagyon rászokott s jó is az a templom, mert ott csak olyan dolgokra tanítják, ami a fenn levő osztályoknak hasznos: türelemre, megnyugvásra, békére, bizodalomra, minden forradalomtól való rettegésre... Ezeknek az uraknak a pap a saját szükségükre nem kell, de nagyon kell, mint egy ideális szervezet, amely állandóan lecsapolja a túlságosan felgyűlt feszültséget... Ők maguk lelki harmóniát találnak abban, ha nincsen anyagi gondjuk, ha társadalmilag jól vannak, ha jó munkakört találnak, amelyben teljesen ki tudják élni az energiájukat. Ezeknek a vallás... nem tartozik rájuk, nem veszik nagyon komolyan. Idejük sincsen rá, hogy behatóan foglalkozzanak effélével. A paptól elvárják, hogy jó ember legyen. Felőlük nyugodtan élhet; lelki ügyeikkel nem zavarják, ha ugyan van nekik ilyen. Ha a pap kedvük szerint való ember, szívesen tüntetnek vele s alkalomadtán készek lándzsát törni mellette... Néha elmennek a templomba is, udvariasságból, vagy felújul itt-ott a gyermekkori emlékük s úgy ráehülnek, hogy el kéne már templomba is menni. De ott nem szeretik, ha a pap velük foglalkozik. Profanálja őket, ha ráismernek titkos dolgaikra a pap általános szavaiban. Meghallgatják, ha ínyök szerint beszél, ha nem emleget minduntalan olyan régi, kopott dolgokat, mint biblia, Isten törvénye, lelkiismeret, bűnbánat és a többi. A nők meg éppen hálásan fogadják, ha a mindennapi élet unalma közt egy kis szórakoztató előadást hallanak tőle; a feddést, dorgálást elengedik; de ha egy-egy hiúságukat legyezgető mondat megüti a fülüket: akkor fölöttébb meg vannak elégedve a papjukkal.

- Maga sokkal rosszabb nyelvű, mint gondolná az ember, - mondta az asszony s úgy itta, olyan édesen szívta a szavait, valósággal felüdülés volt neki ez a tiszta, emberi beszéd, egészen az ő szájaíze szerint: hogy ő ilyen társaságban még nem volt annyi esztendő óta.

- És kinn az életben? Ezek az urak? Számot tartanak a papjukra, csak ez aztán őrizkedjék velük ott is éreztetni papi mivoltát. Szívesen látják maguk közt, de nem mint papot, hanem mint jó pajtást. S baráti szívüknek egyetlen szomorúsága, ha mégsem tud egészen olyan lenni, mint ők. Derék ember, mondják rá, milyen kár érte, hogy pap.

Csinos, húsos cselédlány hozta be nagy tálcán az uzsonnát. Finom tejszínes kávé, ujjnyi vastag zsíros föle rajta s olyan kalács, mint a hab. Matolcsy Miklós sóvár szemmel nézte a lányt, aztán az ételt; éhnyál gyűlt fel a szájában, majd kiszakadt a gyomra, úgy kívánta, alig bírt magán uralkodni, hogy rá ne vesse magát, mint a disznó, aki kiveri a dézsát a szolgáló kezéből s nem várja, míg kiöntik a vályújába a kövér moslékot.

Az asszony meglepetve figyelte, hogy elhallgatott, attól kezdve, hogy megjelent az étel s milyen türelmetlen, remegő falánksággal evett. Hirtelen megértette, hogy ez az ember rettenetes rossz koszton élhet... Szegény, hogy megnyílt most, még soha így ki nem adta magát, úgy szerette volna tömni, táplálni s kitalált mindenféle ürügyet, hogy egyéb ételt hordasson fel. Déli rántott csirkét uborka salátával hozatott ki s gyümölcsöt, sajtot.

Miklós szabadkozott, s egyszer csak keservesen nevetni kezdett: úgy falt, mint a farkas.

- Nagytiszteletű asszony: én még mióta önálló pap vagyok, - s letette a boros poharat, amelyet mohón fenékig ürített, - még én nem laktam jól.

- Hát hogy étkezik? mondja, ki főz magának? és mit?...

- Nekem?... - s lesütötte a fejét; nevetett, - kenyér szalonna... slussz... Négy hónap óta egyebet nem eszem, csak kenyeret szalonnával.

- Az istenért... hisz ez borzasztó...

- Az istenért?... - mondta Miklós, - nem olvasom tovább az értekezésemet: nagyon naiv dolog az úgy, ahogy meg van írva... De kérem szépen, hadd mondjam el ennek a négy hónapi koplalásnak a pusztában... amelyet mint Keresztelő János töltöttem el, szalonnán és kenyéren (ő még sokkal rosszabb koszton volt) az okait...

Az asszony komolyan nézte, mintha elmezavar tört volna ki a fiatal emberen s ez maga is úgy hallgatta a saját szavát, mintha távolról valami idegen szózatot hallana, álomban.

- Nagytiszteletű asszony, - s szó nélkül újra megivott egy pohár bort, - maga ma délután engem új emberré tett... Nem tudom mi van velem: belefáradtam már a remeteségbe, én társas lény vagyok alapjában véve s négy hónapon keresztül aszkéta és fakír életet kellett élnem... egy ostobaság miatt...

Az asszony görcsösen előrehajolt s belefüggesztette a szemét a fiatalember kalandozó s tétova tekintetébe s rettegve várta mi lesz:

- Ne mondja el senkinek, amit most mondani fogok: de már nem bírom, nem bírom tovább: ki kell valakinek mondani... és csak magának... a kerek világon senki másnak nem tudtam volna kimondani... én egy rút gazságnak az áldozata vagyok!

Az asszony szeme szikrázni kezdett, a vékony száját összeszorította s már is bosszún vonaglott a lelke, még nem is tudva kiről van szó... De rá gondolt... arra az egyre, aki... aki az ő életét tönkre tette... nem tudta elképzelni, hogy más valaki árthatott volna ennek... akit az élete boldog kiszámítására küldött az ég... s görcsös dühvel, tehetetlen kétségbeeséssel várta a szavakat...

- A kurátorom első nap, hogy önálló pap lettem... aláíratott velem egy nyugtát, sőt kettőt... ma sem tudom, mi volt bennük... hogy én az egész fizetésemet fölvettem január egyig...

- Lehetetlen... - suttogta az asszony.

Miklós kimerülten nevetett.

- Kipréselte belőlem... nagy diplomata... aláírtam...

- Borzasztó...

- Nem volt csak egy forint a zsebemben... Azon a napon nem ettem egyebet csak sóskát az út mellett... lefeküdtem... Éjjel... Igaz, másnap reggel a kurátorné odahozott egy köcsög tejet, reggel... A kurátorné az egy kedves, szép asszony...

Az asszony szeme egyszerre lapos lett és lehúzódott.

- De a tejet kiöntöttem a szeme láttára egy kiéhezett kóbor kutyának, amelyik ott ténfergett az udvaromon... Szegény kutya, az velem koplal négy hónapja...

- Ez? - szólt a papné s kissé félve, sőt féltékenyen nézett a fehér kuvaszra.

- A kurátorné meg volt sértve és elment... hátat fordított...

Elhallgatott; maga elé meredt.

- S maga?

- Én?... elhívattam a zsidó kocsmárost. És azt mondtam neki: «kérem... én magának semmit sem magyarázok... és nem ígérek... Nézzen rám: kinézi-e belőlem, hogy ha kölcsön kérek, azonnal megadom, mihelyt tehetem»... Az pedig azt mondta rá: «tessék tisztelendő úr»... «Adjon nekem tíz forintot»...

- Rettenetes, - mondta az asszony megborzadva.

- Azt mondta rá: «többet is, csak tessék tisztelendő úr.»

A papnak a szájaszéle remegett az izgatottságtól s egy percenet híja volt, hogy nem sírt... Hosszú szüneteket tartott a beszédben, hogy a hangja el ne árulja...

- «Elég»... - azt mondtam. - ... Még aznap küldött tíz forintot... Azon a napon egy konzervet ettem, ami a könyveim közt volt, kenyér nélkül... Most már volt tíz forintom: de hol veszek valamit... A faluban, nem akartam, hogy híre menjen... Megszólítottam egy fiút, hogy keressen egy szekeret a vasúthoz. Avval jött vissza, hogy nem jön senki... Menetrendem sem volt, azt sem tudtam, mikor indul vonat... Jó... elindultam gyalog... Csak szombaton jöttem!... harminc szekérrel... részeg volt az egész falu... az én pénzemből... mert az én kontómra ittak... arra fogták le a fizetésemet: itatási költségre... s vasárnap volt a beiktatás... és kedden éjjel már gyalog, szédelegve az éhségtől elindultam, hogy ugyanazon az úton visszamenjek az állomásra... Hát az éccaka... az rettenetes volt...

- Rettenetes... - suttogta rémülten, csüggedten az asszony.

- Itt mentem el az ablak alatt...- suttogta Miklós... - maga aludt; nagytiszteletű asszony... maguk... aludtak... jóllakva...

S elmosolyodott, az asszony szeméből két könnycsepp csordult le. Még közelebb hajolt hozzá. Már egész úgy beszélt hozzá, mint az édesanyjához... Még az imént, míg a tanulmányát olvasta, úgy imponált neki az asszony az értelmességével, olyan jól esett neki, hogy egyszer már talál egy nőt, aki egészen megérti a gondolatait, aztán a síró asszony jutott eszébe, a szerencsétlen síró nő, akit ő fölemelni vágyott... most ő volt egy panaszkodó, pityergő kis fiú, aki az asszony, az anya... kötényénél kisírja magát... lassan beszélte tovább.

- Borzalmasan fáradt voltam... Megvirradt, mire odaértem, a vonat elment, elment három kilométerre az orrom előtt... Hányszor leültem, leszédültem... hogy tusakodtam a Jákob lajtorjáján... És... ez tartott fenn... - kiáltotta el magát váratlanul s a papírosra tette a kezét: - az az elhatározás, hogy végire járok ezeknek a dolgoknak... S meg tudtam tenni! leültem a bakter szobájában... Nem akartam paraszttal találkozni... akkor... nagyon gyűlöltem a parasztot... Ott vártam hajnaltól délután négyig, mikor bement a vonat újra a Budapest-szigetihez, a csatlakozás miatt... Ott ettem, az őréknél... Tejet és kenyeret... Aránylag keveset... Szegények... Elibem tettek egy nagy csupor aludt tejet, meg egy kenyeret, amennyit akarok egyek... Mit fizetek? Semmit tiszteletes úr. Nem barátom, nem fogadom el... én megfizetem magának becsületesen... mondja csak meg... Hát nem lesz tán sok négy krajcár... Ezen ne tessék sírni, ez nagyon vidám dolog... Jegyet váltottam Debrecenig...Vissza... Nyíregyházán este úgy nyolckor kellett átszállani... Ott járkálok a pályaudvaron: egyszer csak fogtam a jegyet, kettészakítottam! eldobtam... Nem megyek vissza Debrecenbe: nem!... Amit rám rótt az isten: elviselem... El! - s szitok dagadt ki a foga közt: - El azt a keserű... pardon...

Újra letette a homlokát az asztal szélére, olyan fáradt volt, mint akkor lehetett... s éhes... éhségmámoros...

Az asszony folyton a szemét törülgette kis hímzett kendőjével, Miklós megérezte, hogy puha ujjak igen gyöngéden megérintik s haját... Ettől elmúlt a kis cinikus nevetése s hirtelen görcsös zokogásban tört ki.

Az asszony felállott, közelebb ment hozzá s egy hirtelen mozdulattal két tenyérbe vette a fejét s gyorsan megcsókolta.

A fiatalember zokogása egyszerre megállott.

Valami borzadás futott végig rajta: megrémült... Vénasszony csókja... Megdermedt... Csók!... Az borzasztó... És az egész testét új s idegen rettegés öntötte el...

De abban a pillanatban már uralkodott magán, s okos volt: nem árulta el az érzését.