Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 10. szám · / · Móricz Zsigmond: A fáklya

Móricz Zsigmond: A fáklya
Regény (2)
III.

Hajnalban felébredt a csordás trombitájára; a nap pirosan sütött be az ablakon, sietett lehunyni a szemét, hogy tovább aludjon. Rendkívül fáradt volt.

Mosolygott egyet, mint a gyermek az anyja kebelén és édesen aludt el az önálló férfiélet boldogja: a tegnapi beiktatás lázálma futott át emlékén s mindjárt utána álomképek következtek.

- Jó reggelt tiszteletes uram!

Fényes déli napsütésben riadt fel.

Elébb a mély álom kábultságától alig tudott tájékozódni, csak lassan jött rá, s már ismét mosolyogva, hogy maga gazdája, a maga házában, maga fészkében: ember.

Kiugrott, úgy mezítláb, fehérben sietett ajtót nyitni. Mint egy gyerek, nem merte volna várakoztatni a kurátort odakinn.

Azt már nem szerette, hogy a két gazda, akik az ajtó előtt állottak a tornácon, minden teketória nélkül utána mentek a hálószobájába.

- Legyenek szívesek várni, míg felöltözöm, - mondta előzékenyen, de olyan tétován, hogy nem imponált vele.

- Á, mindegy a tiszteletes úr, - szólt a kurátor s bejött és leült az ággyal szemben egy székre.

A másik állva maradt, az egy nagyorrú ember volt, igen apró szemei voltak s mosolygósan hunyorgatott velük.

A fiatal ember röstelte, hogy előttük kell öltöznie, de hát most már nem küldhette ki őket, ha egyszer bejöttek.

- Szép reggel van, - mondta, s a harisnyáját kezdte kisimítani.

- A van, - szólt a kurátor. - Csakhogy mán dél van.

- Dél?

- Olyanformán, tiszteletes úr.

- Jól aludtam.

- A nagyon jó, aki teheti. Én is aludnék, ha lehetne, de mán én három órakor fenn vótam.

A fiatal ember tűnődő meglepetéssel nézett rá.

- Háromkor?

- Igen.

- Hát mért kel olyan jókor?

- Muszáj a gazda embernek, a jószág megkívánja. Három órakor má etetni kell... Azután meg dologidő van.

- Bizony most jön az aratás, - mondta a fiatal ember kissé mesterkélve, hogy ért ehhez az élethez.

- Kedden állunk búzába.

Erre egy kis csönd lett. A papnak az jutott eszébe, hogy neki harminc hold földje van a határban, a fizetés szerint; vajon most mi van azokon a földeken, ki műveli, ki arat rajta, mi terem rajta. De nem szólott, röstelte mindjárt pénzről, fizetésről beszélni.

Gyorsan felállott a felhúzott cipőkben s gombolkozott.

- Hát osztán, mit álmodott tiszteletes úr, - kérdezte a kurátor lassan egymás után rakosgatott szavaival.

A pap megállt egy pillanatra s visszagondolt az alvásra.

- Mer amit az új házba álmodik az ember, a beteljesedik.

- A be, - mondta a másik ember somolyogva s bólongatott; ez is leült odább egy székre.

- Nem álmodtam semmit, - mondta a pap csendesen s mosolygott.

- A még jobb, jó egészség, - mondta a kurátor.

A pap halkan nevetett.

- Bizonyoson azt jelenti, hogy olyanok fognak történni velem, amit álmodni se lehet előre.

A két gazda rápillantott s megint elfordították a szemüket.

- Megkínálnám valamivel, de még semmim sincs, - mondta a pap.

- Úgy van a; fiatal házba.

A pap arra gondolt, hogy pénze sincs már. Talán egy forintja még van. Hopp, ezek a jó emberek tán a fizetést akarják kiadni.

- Mit beszélnek a faluban, - kérdezte, - meg vannak-e elégedve. A beiktatással.

- Hogyne vónának. Itt mindig meg vannak elégedve tiszteletes uram.

- Szépen folyt le.

- Egen. Takarosan.

- Sokan voltak.

- Hát egen, úgy szoktak.

Ha ezek ilyen kis dolognak tekintik az egészet, ő is röstelt több szót vesztegetni rá, pedig fél éjjel nem tudott aludni a büszke boldogságtól.

- De nagyon is kitett a falu magáért, - mondta s úgy hálóingre vette fel a kis kabátját. Nem akart mosdani az emberek előtt. - A tegnapelőtti vacsora, meg a tegnapi ebéd...

Itt egyszerre zavarba jött, maga sem tudta mért, a tükör elé állott s alvás közben szétdúlt haját kezdte fésülni.

- Hát, nem vót olyan nagy valami, csak hogy mégis rendesen legyen. Mikor ilyen fiatal a pap, nem igen lehet semmit se kívánni, - bökögette a szót a kurátor. - Se asszony, se semmi; mégis, nem akartuk, hogy hát szégyenbe maradjon...

A pap hallgatott, valami kellemetlen érzés kezdett rajta uralkodni. Nem tudta, nem mulasztott e valami kötelességet.

- Nagyon köszönöm maguknak kurátor uram. Az egész falunak, hogy ilyen jók voltak hozzám és nem is tudom... még eddig nem mutathattam meg... De majd, ígérem, olyan papjuk leszek... Ha maguk tudnák, milyen tervekkel jöttem el... Ennek a falunak elsőnek kell lenni; mintaközségnek... Ha valakinek valami baja van, csak jöjjön hozzám. Se időt, se fáradságot, semmit nem sajnálok, hogy mindenkinek minden bajában hűséges orvosa, ügyvédje, tanácsadója, bírója, mindene legyek...

Úgy kiömlött a szívéből a jóság, a szeretet: s nem tudta elmondani. Hirtelen láng öntötte el az arcát, eszébe jutott, hogy tegnapelőtt éjjel mint próféta akart fellépni, hogy szavakkal a lelkét korbácsolja ezeknek az embereknek, akik oly jók, hűségesek és olyan derék jó gyermekek... Most a szemével simogatta őket, a kurátort, aki komolyan, minden érzés mutatása nélkül függesztette rá a szemét, meg a másik embert, aki szaporán pislogott a nagy orra mögött apró kék szemeivel.

- És remélem nem is kerül el senki, hanem el fognak hozzám jönni mindenféle dolgukban.

- Igenis; csak hát, több érkezése volna az embernek.

- Nem akarom, hogy itt civódások legyenek, veszekedések, gyűlölködések. Tudom, mindenfelé szokott lenni testvérharag, ortálykodás, anyagi okok miatt való véres torzsalkodások. Bosszúállás, üldöztetések. Én a lelkemet kiterítem és mindenkinek mindent meg akarok tenni, hogy csak béke és szeretet lakozzék ebben a kedves kis községben... Mert lássák, mit ér az egész élet, ha nem szeretjük egymást?... Ez, az egész társadalom arra van építve, hogy egymást segítik az emberek. Közös nagy halomba gyűjtjük mindannyiunk munkáját, hogy az aztán megint szétosztódjék mindannyiunk számára. Én is adok, te is adsz, ő is ad, mindannyian adunk valamit az egésznek, az emberiségnek s az emberiség, a nagy egész aztán minket az egyeseket eltart, mint gyermekeit... Ugye maguk földművesek: azt hiszik, azért termelik a búzát, mert pénzt akarnak érte kapni. Azt hiszik, csak a saját önző anyagi céljaik parancsolják azt, hogy búzát termeljenek:... Lám, nem azért termelik a búzát: hanem azért, hogy az emberek nagy tömegeinek legyen mivel táplálkozniok. Maguk, az egyének változtathatják a foglalkozásukat: de ugyanannyian fognak mindenkor búzát termelni, amennyi búzára szükség van, hogy az egész emberiség el legyen látva kenyérrel. Így tevődik össze az emberek osztályainak munkájából mindaz az érték, amire csak szüksége van az egész emberiségnek... És én igenis, el vagyok határozva, hogy én ebben a faluban, az egyetlen ember, akinek meg van hozzá a tanultsága, a lehetősége, az akarata: én gondoskodni akarok az én kisded nyájamnak minden lelki és benső szükségletéről... Így képzelem én, hogy el fogjuk érni azt az ideális állapotot, amit az elébb említettem, hogy egy boldog és szép életű emberi gyülekezet legyen a mi kis egyházközségünknek az élete.

Megállott s várt valami feleletet. Most úgy tetszett neki, hogy elég egyszerűen s elég népszerűen fejezte ki magát. Az arca kipirult, a szeme csillogott s annyi szeretettel nézte a két gazda ember arcát. Látta azokon az erős barázdákat, látta a szélkifútta, napégette, durva szövetű bőrt, a fekete öklöket s a rendkívül durva, elformátlanodott bütykös ujjakat, amelyekről a fekete szennyet talán semmiféle vegyiszerrel sem lehetne lemosni s amelyeknek a nehéz munka miatt való elalaktalanodását már semmiféle úri kényelem sem szüntetné meg. Szánalommal nézte őket s lelkében a gyönge iránt érzett testvéri szeretettel.

- Én lélekben mindig a híveim közt leszek, - mondta szónokiasan, egyre szónokiasabban, - lelkemben mindig veletek társalkodom. S még ha visszataszítanátok is, mint a hazájából száműzött zsidó, bármely szegletében lakik is a földnek, mikor imádkozik, mindig Jeruzsálem felé fordul arccal: így én is már, midőn távol tőletek a debreceni Nagyerdő kies lombjai alatt andalogva életemet fontolgattam s a legszentebbekről elmélkedtem, gondalataim és érzéseim már akkor felétek volt fordulva. A mágnest az északi sarok titkos ereje nem vonja jobban, mint engem e hely, mely Isten által jelöltetett ki az Isten nagy földjén az én számomra, hogy e helyen teljen be sorsom rendeltetése: Hass, alkoss, gyarapíts.

Mindezt most nem a két embernek mondta, hanem az ablakon át a község felé irányítta érzéseit, mintha valóban a templomban, a szószékben volna.

Most úgy vette észre, hogy a nagyorrú intett a kurátornak s arról az jutott eszébe, hogy ezeknek sok dolguk van s ő feltartóztatja.

- Mi járatban is vannak kurátor uram? - szólott mindjárt természetesen, - tudom sok a dolguk, bajuk. Nem tartom fel, ha sietnek, bárha nekem a legnagyobb öröm, hogy beszélgetünk... Ismergessük egymást... Kurátor Uram!...

- Hát bion, tiszteletes uram, a széna a renden, a répa kapálatlan, mán is sokat kell hallgatnom, hogy nagy időt elbitangoltam evvel a papválasztással. Vagyis, hogy kiszedi az asszony a szemem, ha még tovább is lopom a napot... Hát mondok, eegyüttünk a péztáros úrral; számozkodni.

- Pénzt hozott kurátor úr? - örült meg s kiáltott fel naivul a pap. Már megint egész gyerek volt, aki mindjárt szégyellte is ezt a hirtelenségét. - Ej de derék ember, - tette hozza, éppen jókor, mert már egy fillérem nincs.

- Hát igen, pízrűl vóna a beszéd... - óvakodott a kurátor.

- Látja kérem, - mondta a fiatal ember, - hát hogyne volna a papnak kötelessége mindent elvégezni a falujáért, a népéért. A nép maga össze rakott filléreivel biztosítja a papjának az életét: a pap... hogy az, biztosítsa az ő számukra a minden pillanatban segítésre kész lelki atyját..., No hát ki avval a pízzel, - tette hozzá s azt hitte igen tréfás és igen közvetlen e pillanatban.

- Ej a macska vigye el, - szólt a kurátor, - Píz! Minek a píz falun. Hásze itt még ha akarna se tudna kőteni tiszteletes úr.

- Nono, azon nem búsulok, - szólt sóhajtva a pap. - Lássa ez mind hitelbe van, ez a bútor. Én még idáig diák voltam, de hát ide nem jöhettem ugyebizony, a nép közé üresen, semmi nélkül... No, nem baj, majd kifizetjük. Nekem igényeim nincsenek, se bor, se kártya, se szórakozás: csak egy: a munka... Ezt a kis befektetést meg kellett csinálnom s első kötelességem lesz letörleszteni.

- Igen, hát úgy is kell azt. Az a rendes.

Itt egy kis szünet lett.

- Hát pénztáros úr, nyúccsa be a nyugtákat.

- Igen, - mondta a nagyorrú.

Avval elővett két árkus papírt.

A pap átvette s elolvasta:

- Mit? - szólott, - ez nagyon jól van. Amint ebből látom, most egyszerre kiegyenlítik az egész összeget újesztendeig. Úgy hogy a község nem fog tartozni sem a földárendával, sem a banki tőke kamataival.

- Igen.

- Hát ezt most egyszerre mind megfizetik.

- Igen. Vagyis hogy megfizettük.

- No igen, majd ha átveszem: megfizették.

- Há má át tetszett venni.

- Én?

- Egen.

- Én?!

- Hát a választás! tiszteletes úr... Krisztus koporsóját se őrizték ingyen.

A pap meghökkent.

- Választás?

- Nem olyan sok az a píz tiszteletes úr. Eemegy a hamar. Mer az úgy szokás. Hát nem memmontam én Debrecenybe tiszteletes úrnak, tulajdon szemibe, hogy nagy az ellempárt!

A pap elborult. Az ablak felé fordult s kinézett.

A kurátor lassan, húzta a szókat, de megérzett rajta, hogy biztosabb lett a pap zavarától.

- Hogy puhítani kell űket.

A pap lelke mélyéig elpirult. Valóban, mikor arról beszélt a kurátor, ő a bűnrészes hallgatásával fogadta. Nem mondott rá sem jót, sem rosszat. Olyan mohó volt benne a vágy, hogy ezt a községet megkapja, hogy megválasszák, hogy elsőnek kerüljön ki a volt társai közül önálló papnak, a többi még mind káplánkodik ebben az évben, hogy nem bánta volna, ha az érdekében bizonyos szabálytalanságok történtek volna is, csak győztes legyen... Annyira meg volt győződve a saját akaratának helyessége, nemessége s szükségessége felől, hogy minden áron meg kellett kapnia ezt a pozíciót... Most, mintha a saját vétke zuhant volna le rá... Meg kellett fogóznia az ablakdeszkában.

- A mindig úgy vót szokásba, hogy a beiktatás az új pap kőtségire megy. Hát a meg úgy van, hogy ki micsodás ember, olyan a beiktatása... Az igaz, hogy tiszteles úrról mindenfelé igen jó nézettye van a népeknek... Hasze azér is hoztuk magunknak a méltóságos püspök úr mellől. Szép fiatal ember, úri ember! aki nem néz a krajcárra, nem sajnáli a szegény emberektűl azt az egy-két falatot, meg azt a pohár bort, akit az egíssígire felhajtottuk.

- De hát én miből élek meg, jó ember? - kérdezte siralmasan a fiatal ember, akivel forogni kezdett a világ.

- Hát a kongrua, tiszteletes úr! - kiáltott a kurátor fellélegezve, - meg az a sok stóla, amit temetésér, esketésér, keresztelésér fizetnek! Sok pénz az uram! Szegény paraszt ember esztendőn át nem lát annyit, mint a pap egy-két hónap alatt. Hiszen a papnak minden lépésér fizetés dukál, nem megy ű ingyen.

Kis csönd lett.

- És mit szólnak ehhez az egyházi törvények? - kérdezte keményen a pap s a szemöldöke összeszaladt.

A kurátor arcáról egyszerre elmúlt minden kellemeteskedő vidámság, egyszerre kemény lett, mint a kő, vad és nyers.

- Hát: tiszteletes úr tudja... Azt tudom, hogy: azt: tudja... Vót má nekünk papunk, aki nem tutta, eement mekkérdezni a vaskalaposokat, még a püspököt is. Oszt a szegény eklézsiát meg is nyomorították vele, hogy ű fizesse meg. A papnak a választását!... Az egísz pízt... Meg is fizettük. Egy krajcárig, szó nélkül! De a pap esztendőt se várt, úgy kírezkedett innen elfele, mint a kis gyerek az árokbúl, aki csonárral van tele... Nem termett annak uram; még a trágyadombon se nőtt meg neki, a tök se. Nem nőtt meg annak a fű a mezején. Tudja a jó ég, hogy vót, de minden marha odabitangolt, mire valaki észrevette, a pap fődjére, tyúk, csirke, mind ott nőtt fel, neki meg tyúkja, disznaja mind elhullott; annyija alig vót, hogy éhen ne hajjon, mert pízír nem kapott a faluba, nem az, uram, semmi eleséget. Hogyis ne, mikor senki se szerette! Mer a szeretet az első tiszteletes uram! Akit megszeretnek, annak mindene van ebbe a faluba, akit nem szeretnek, annak még a nevébűl is kihull még a bötű is!...

A kurátor vette észre, hogy a papja igen mélyen elhallgatott s ettől újra kezdett megvidámodni.

Bólogatva, sajnálkozva mondta:

- Szegíny... má a nevit se tudom... mék is vót az a pap... Úgy elment innen a sok pujájával, pedig egy olyatén, rongyos kis faluba, hogy annak még a nevitűl is hascsikarást kap az egíssíges ember.

A pap végigment a szobán, hálóingben, amelynek gyári hímzéses gallérja kihajlott a kabátjára; ez is hitel; s komolyan, fanyarul állott meg a kurátor előtt.

- Nézze, barátom, képzelje csak magát az én helyembe: maga most mit tenne?

A kurátor mozdult, a fejét elbillentette jobbra... Vontatva mekegte:

- Én... nem mernék... kikötni... ezekkel a népekkel. Isten az atyám... nem én... Nagyon kutyafülűek ezek, ha valakire kiteszik a vizes lepedőt. Kuttya zsiván népek laknak itt, nem parancsol ezeknek az elöljáróság, beszélhet itt a bíró, meg a kurátor. Siketek ezek a jóra, tiszteletes uram. Pedig annak a másiknak csak kicsiség volt, amit ezek elfaltak a fizetésébűl, mégis hogy megharaguttak, mikor vissza kellett adni... Hát még most!... Nekem ugyan nagyon mindegy, akar így akar úgy, de mondok, én mégis csak azt az egy tanácsot tudom tiszteletes úrnak hogy inkább, ha valakivel beszél a nagyfejűek közül, inkább tagaggyon le mindent, minthogy még hozzátegyen, ha magának jót akar. Tudják ezek, hogyha most per lesz ebbűl, még jobban meg fogják űket strófolni, mint abba az üdőbe: hát űk is fenik a fogokat, hogy most még jobban ellátják a pap baját, mint akkor... Hát itt van a tiszteletes úr, ugyi. Nincsen felesége, nincsen gyerekei: e jó; de enni csak kell azér... Nohát uram, ahogy én esmerem ezeket a népeket, itten imádkozhat: itten nem kap enni inni semmi pénzért senkitűl. Mert ezek azt fogják mondani, hogy ha pap: imádkozzon az istenének, lakassa jól, ha annak a szolgája. Mer ezek olyan zsiványok, hogy azt akarják, hogy a pap az ű szolgájuk legyen...

A pap komoran nézett rá.

- Maga se adna?

- Mit?

- Ennem... Pénzért... Ingyen... Jóságból...

- Én?... Én uram, nagyon szívesen, a feleségem meg még szívesebben, de hát ki meri magára venni a népek haragját?... Tudom, maga tiszteletes uram maga mondaná, ha látná, mit csinálnak én velem, hogy édes barátom, távozz el én tőlem, mert én bélpoklos vagyok.

A pap leült, az arcát a tenyerébe hajtotta, fázott, didergett.

Hosszú ideig csendesen ültek. A falak hűvösek voltak, mint a szellőzetlen vályogházakban szokott, kint azonban izzóan sütött a nap.

Végre a fiatal pap újra kezébe vette az íveket. A kurátor megmozdult.

- Tessék csak aláírni... olyan simán fog a menni, az egész dolog, meg olyan szépen, hogy mikor jönnek a papi vizsgálók: egy se fog itt arra mégcsak gondolni se, ami nem szabados dolog.

A pap letette a papírt, félredobta s újra csönd lett. Féltenyérre támasztotta az arcát, s lehunyta a szemét.

Hosszú ideig csöndben voltak, akkor a kurátor epésen megszólalt:

- Hát, jó bion ilyenkor szundítani egyet... Tiszteletes uramnak úgy sincs egyéb dóga jövő vasárnapig. Edde jó is vóna papnak lenni. Hanem mink ugye komám, parasztok.

Felállott.

- No firkantsa oda a nevit, oszt meg van. A csak egy kis moccanás. De ha a villa nyelét kellenék megfogni, osztán egész nap hányni le a kévét, meg fel a kévét a szekérre, meg a dobra! Akkor tudná meg mi a drága idő...

A pap ránézett. A szeme vörös volt, véreres. Könnyes.

- Megesküdnének rá, - gondolta magában, - hogy a kezükből felvettem a pénzt...

Fogta a tollat belemártotta a tintába, még most is dugó nélkül volt a tintás üveg, az esti autogram írás óta.

Aztán aláírta a nevét.

- Rablók, - mondta magában és a szeme tele lett könnyel. - Rablógyilkosok. Talán meg is tudnának ölni itt...

A kurátor fogta a papírt, igen lassan s kényelmesen teregette, szárítgatta. Lehajlott, a deszkapadlóról egy kis port kapart össze s a betűkre szórta.

- Mondja kurátor úr, - s a pap hangja remegett. - Hány órakor fogott maga íráshoz, hogy már készen volt a számadással. Csak megetette a marhát? vagy még elébb kihányta a trágyát is az ólból?

A kurátor kicsit mosolygott. Nem is érdemesítette válaszra a gúnyt. Mikor megszáradt az írás, összehajtotta a levelet s a zsebébe tette. Most ő tette el, nem az aki előbb elővette, a pénztáros.

- Nem most csináltam én ezt az írást, tiszteletes úr.

- Hát?

- Hát mikor hazagyüttem Debrecenbűl.

A pap beharapta a száját. Megérezte, hogy megint a puhításra céloz.

- Úgy, - mondta elfordulva, élesen. - Hát azért volt olyan nagy az egyetértés a nép közt!

- Erre választották meg magát! - szólt nyers egyszerűen a kurátor.

- Erre... Mikor látták, hogy ez egy jó pipa, ezt meg lehet zsarolni?

- Zsarolni! - mordult fel a kurátor s a szeme megvillámlott. - Zsarolni!... Hát ez a mi nevünk? maga előtt? tiszteletes úr?... Ezt prédikálta maga nekünk? csak egy fertályórája is?... Má letagadja?... Hát rablók vagyunk mink?... Hát ez a hála?... ez a köszönet?... hogy pappá tettünk valakit!

A pap összeszorította a fogait, a szemöldöke alatt villogott a szeme. Puskája nincs. Ezzel mindjárt verekedni kell.

Nagy elkeseredés vett rajta erőt. Elfordult, mert nem tudott beszélni. Sírás fojtogatta a torkát. Gyűlölte ezeket, de a markukban érezte magát. A püspökhöz menjen vissza, elpanaszolni?... Nem tudná letagadni azt a szót: a puhítást...

- Ah... - szólott, - mit érzékenykedik... kurátor úr... Nekem csak az fáj, hogy ilyen módon adják ezt tudtomra... Igen, ha előre megmondja... akkor talán... én magam ajánlottam volna fel... a vendégséget... Ha nem az egész félévi fizetést is... mert most nem tudom... De hiszen majd megtanulom mi hogy... hogy mi az élet... Majd... elmegyek a többi... kollegákhoz... s megfigyelem... az ő tapasztalataikkal...

Már egészen szakgatottan jöttek ki a szavak a torkán... Félt hogy rögtön sírva fakad...

A kurátor zörgő egyenességgel mondta:

- Vizittelni? A jó lesz. Jó egy kicsit vizittelni. Hanem azér jobb lesz, ha elébb a faluba jár körül vizittelni. Ráér a papokkal diskurálni azután is, elsőbbek a hívek. Mer bion, ha nem az én feleségemhez megy először tiszteletes úr, a nagyon meg tanál neheztelni, mer az annak a szívire megy... az asszonnak...

Evvel kezet nyújtott.

- Isten megáldja tiszteletes uram. Csak nem kell elereszteni a természetit. Ej de fog örülni a feleségem, ha megmondom, hogy még ma délután lesz szerencséje a tiszteletes úrnak hozzá.

- Isten áldja, - mondta a pap s igyekezett visszavenni a kezét a parasztmarok vaspereceiből.

- Istennek ajállom tiszteletes uram, - mondta a nagyorrú pénztáros és apró szemei mosolyosan rebbentek rá a papra, mint egy ártatlan tinóé.