Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 10. szám

Ignotus: Schöpflin
(Magyar írók, irodalmi arcképek és tollrajzok. Írta Schöpflin Aladár. Kiadja a Nyugat folyóirat)

Schöpflin úgy ír a magyar irodalomról, mint akit érdekel, de nincs érdekelve benne. Ez, fölületesen, így is van. Schöpflinnek is bizonyára vannak - melyikünknek ne volnának - asztala fiában drámatöredékei, novellakezdetei, regénytervei, verspróbálkozásai. De ki, tudtommal, sosem állt velük, - s mint ahogy a férfi maga előtt sem férfi, míg asszonnyal dolga nem volt, a költő sem költő, míg közönség előtt nem állott. S politikusnak sem lehet mondani, irodalmiakban, Schöpflint. Magyarországon, hol a politika állandóan beleütötte orrát az irodalomba, a kritikának állandóan irodalompolitikával kellett vesződnie, - a magyar kritikának egy, mint az első próbák mutatják, jószemű megfigyelője, Dóczy Jenő, egy kritika-kritikai tanulmányában, melynek Arany Jánosról mint kritikusról szóló részét a Nyugat múlt számában adtuk közre, egyenesen e szerint lát két fő irányt a magyar kritikában, - aszerint, amint a kritikusok vallották a politika jogát vagy, nem tűrték a politika tolakodását az irodalomban. Schöpflin nem polémikusa a kritikának. Egyenesen kimondja, több helyütt, de könyve előszavában egészen élesen, hogy az utóbbi évek magyar irodalmi harca teljesen fölösleges és céltalan volt, jelszavai inkább képzelődésből erednek, mint valódi meggondolásból. Erről én, ki e harcban nem tudom, ma is nem állok-e még benne, legkevésbé vitatkozhatom vele. De el tudom gondolni, hogy, parva si licet componere magnis, egy eljövendő impasszibilis történetíró ugyanezt írhatja majd a most tomboló világháborúról, melynek ma közel három év után is mindkét résztvevő fele a másikat okolja támadással, s amely után, ha egyéb sem marad, mint amit már mindenesetre elért: a demokrácia befogadottsága: akkor sem volt sem fölösleges, sem céltalan. Azonban, bármint legyen ez: kimondottan és szándékosan, mondom, valóban nem irodalompolitikus Schöpflin. Így aztán másképp is nézi az irodalmat, mint akár a termelő író, akár a politizáló kritikus. A termelő írót a mesterség érdekli. Minthogy maga mindig azzal vesződik, mit hogyan csináljon meg, érdekelni is az érdekli, ki mit hogy csinált meg. Hogy miért akarta azt megcsinálni, amit akart, avval nem sokat törődik, - az izgatja, hogy meg tudta e csinálni, amit akart. Az irodalompolitikus pedig akarva nem akarva bizonyítékot keres az irodalmi munkákban. Önkéntelen aszerint emel vagy buktat, amint a maga igaza emelkedik vagy buknék különben. Schöpflin éppúgy ment ettől az elfogultságtól, mint ahogy a regényíró nem jobb, nem rosszabb, vagy nem nagyobb, vagy nem kisebb ember, amért jó és rossz, nagy vagy kicsiny embereket játszat történeteiben.

Ahogy Schöpflin a magyar kritikában megjelentkezik: azt mondanám, hogy ő regényírója a magyar irodalomnak, s a nyolcvan évet befogó irodalomtörténet, mely könyvének essayiből összealakul, történelmi regénye e korszak magyar irodalmának. Előszavában kifejti, hogy (s ebben igaza van) az írói egyéniség kérdése lévén az irodalom centrális problémája, az ő kritikája azt keresi, hogy milyen fajsúlyú s lelki berendezésű egyéniség keres a műben nyilvánulási formát s miképp találja meg. Van még egy szempontja, - az, hogy az irodalom a nemzet életének olyan szerves életjelensége lévén, mint akár a politika vagy a gazdaság: meg kell, hogy legyenek a gyökerei valahol a társadalomban, s e gyökerek megkeresése is feladata a kritikának. Ezt a társadalmi gyökérkeresést Schöpflin első feladatnak teszi s utána rendeli az írói egyéniség és műve közötti kapcsolat felkutatásának feladatát. Nyilvánvaló, hogy ez petitio principii, s ha Schöpflin a saját monográfiáit olyan idegen szemmel tudná újra átolvasni, mint akit nem zavar megfigyelésükben az önnön hangja hallása: észrevenné, hogy kritikája a társadalom szempontjához is az egyén szempontján át jutott, - az írói egyéniség lévén az irodalom centrális problémája, a kritikus nemcsak azt nézi, hogy az irodalmi műben milyen egyén nyilvánul meg szükségképpen, hanem azt is, hogy az egyénben milyen társadalom nyilvánult meg szükségképpen. Idegen e szempont eddig sem volt a kritikától, - Taine is azt kutatta, hogy az egyénnek minő faculté maîtresse-e nyilvánult meg a költői műben s mily társadalmi milieu válik elevenné az egyénben, - s így írta meg, például, az angol irodalom harsogó epopéáját. Schöpflin nem ily nagyhangú, nem markol ily sokat s mindenekelőtt: nem ily feudális. Ha könyve nem volna irodalomtörténet, azt mondanám, hogy az első magyar polgári regény.

Szeretnék megmaradni e képnél, mert sem összefoglalni azt a sok, sem érzékeltetni azt a mély hatást nem tudnám jobban, amellyel könyve megillet, megvilágosít és izgat. E könyvnek szerény és önérzetes tompítottságában vannak annál ragyogóbb lapjai és sorai - s különösen ragyogó, mert a szeretet s az igazságszolgáltatás kettős melegétől fénylő, ahol Jókairól beszél. Jókai Petőfi mellett legszeretettebb költője a magyar közönségnek - de a legkevésbé méltányolt. A kritika úgy és olyan tekintéllyel volt igazságtalan iránta, mint annak idején a Kazinczyak és Kölcseyek kritikája Berzsenyi iránt: nem saját mérlegén mérték s így találták könnyűnek. Ezért az írók is szeretik megtagadni és letagadni, mint a meglett ember, aki szégyelli, hogy titokban még meg-megszopogatja az árpacukrot. Valójában azonban apja az azóta volt magyar elbeszélő írásnak, s alig van, mégoly analitikus és pszichológus elbeszélőnk, ki ne tőle származnék. Schöpflin ezt felsőségesen meglátja s megállapítja, s utána már nem boszorkányság észrevenni őrajta magán is. Van Jókainak egy feledhetetlen regénye: az Eppur si muove, melyben a XIX. század eleji magyar írók életét írta regénybe. A Schöpflin könyve, mely tizenkilenc újságtanulmányból összeszedett létére csodálatosképpen mégis könyv, mert a nézés egysége s a szemügyre vett időterület folyamatossága valósággal cselekményt, sőt kompozíciót visz bele: efféle modern Eppur si muove. Valamit ebből érez Schöpflin is, mert könyve címével kiemeli, hogy ebben a magyar irodalomról a magyar írók, róluk írt arcképek és tollrajzok formájában van szó. Még pontosabban ezt a címet lehetne adni könyvének: A magyar író 1825-től 1916-ig. S alája írni, amit az elébb megfontoltan mondtam, hogy: polgári regény.

Dickens óta ennyi együttérzéssel ennyifajta embert kevésszer hoztak össze egy papirosra, mint Schöpflin e tizenhat íven. S Dickenset mondok, mert Schöpflin sem látomásos nem akar lenni, sem célzatos, mint az oroszok s a franciák. Az ő embere nem szimbólum, hanem valóban és egyszerűen ember. Mint ahogy Dickensnél valamely élet kapcsán és során megismerkedünk minden rendű és rangú emberfiával: úrral és szolgával, falusi paraszttal s városi kocsissal, kastélybeli asszonysággal s lebujbeli kisfiúval, ügyvéddel, orvossal, tanítóval, kereskedővel: Schöpflin is mindenfajta magyar emberrel megismertet bennünket a fejlődés során, ahogy a nyolcvan-száz év előtti falusi Magyarország átpolgárosodott a mai városiba. Hogy a mese, melyet kialakít, az ezen időbeli magyar irodalom története s hogy az emberek, kiket megér, mind csupa írók, az, az irodalom egyetemességénél fogva, inkább tágítja, mint szűkíti a képet. Benne van az egész magyar társadalom, a régi nemesi kisíróktól a mai polgári szerkesztőségekig, a régi nemesi írótól a mai budapesti fiatal költőig. Benne van a régi kis német Pest útja a mai kohóvárosig, Budapestig, - benne van, emberekben, a megye, amint felkerül a képviselőházba, a falusi ember, amint a kisvároson át felkerül a nagyvárosba. Itt korlátolt félgenie, Vajda János, ki csak befelé tud nézni s irtózatos erőlködéssel emel ki magából közhelyeket. Itt a csupa szem Mikszáth, ki a mindenlátás felsőbbségével nézi s a maga szemével való nézés gőgjével nézi le mind a teremtett embereket s aszerint lágyabb, keményebb vagy kegyetlenebb irántuk, amint még a kisgyerek kíváncsiságával, vagy már az ifjú beavatottságával s végül a meglett ember megvetésével látta meg őket először. Itt az eszességében egyoldalú Gyulai Pál, kit, mint a Hebbel Meister Antonját, maga s mások iránt egyformán kegyetlenné tesz a becsület. Itt az úri mérséklet gyönyörű embere, Vörösmarty, kin, akár csak valami vagyoni bukás vagy valamely kedvesének elvesztése, hirtelen irtózatosan végigszánt a nemzet szabadságharcbeli bukása, s megtört lényéből most már féktelen üvölt ki a fájdalom s hamarosan elpusztul. Itt van Móricz Zsigmond, az indulatok embere. Itt Babits, kiben az intellektualitás válik indulattá. Itt van Petőfi, ki a népből feltörve, szereplőnek s lázadónak született, itt van Vargha Gyula, ki nagy kortársak árnyékában tartózkodásra s engedelmességre rendeltetett... Hamisítás és megbontás volna akár utána mondani, akár egyenként kiemelni akarni a lélektani tanulmányokat, melyek során Schöpflin előtt tudatossá válik a magyar irodalmi fejlődés, - ahogy, szemünk láttára fejlesztvén ki, egyszerre magyarázza és értékeli Ady Endre jelentőségét, s ahogy, mindent összefogva képet ád a mai magyar irodalom demokrata állapotáról, melyben, mint magában a társadalomban, a feudális maradványok mellett legtöbb teret foglal el az önállósuló átmenet a polgáriság felé, de megszólal már maga a polgáriság is, sőt, Kaffka Margit személyében, jelentkezik a nő is. Izgalmas regény, mely az olvasó számára akkor is élmény volna, ha csak költött volna. Így, ahogy valóságot tesz művészi tükrözéssel még igazabbá, megnyilatkozás számba megy e valóság felől.

S ezzel maga Schöpflin felől is. Afelől, hogy mégis csak érdekelt ő a magyar irodalomban, s mindkétféleképpen. Úgy is, mint maga is alakító író, ki kritika formájában halk, de lüktető, mert titokban drámai epikával formálja meg egy érdekes kultúrjelenségnek emberi történetét. S úgy is, hogy bizony politikusa is ez irodalomnak, mert költői igazságszolgáltatása megcselekszi, amit az irodalmi harcban a mi küzdelmünk követelt: egyenjogúsítja a mát a tegnappal s az életet felszabadítja a temető uralma alól. S ha a művész akarva nem akarva tanulságadó is: ebben sincs hiányosság Schöpflinnél. Mert az írók azok, kik az embereket izgatják és vezetik, s tanulságos megtudni, hogy mifajta emberek, akiknek felebarátaik felett ily végzetes hatalom adatott. Schöpflin azért tud belenézni az írókba, mert magán át néz beléjük. Finom stilista voltán megérzik, hogy testi kéj - és kín - számára az írás, s aki emberi adalékok után éppen a műhelyek ablakán les be, azt nyilván nemcsak az ember érdekli, hanem a munka is.