Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 8. szám · / · Berkes Imre: Lipiboki

Berkes Imre: Lipiboki
- Néhány drága nap Galíciából -
VII.

Amint ment befelé a városba, a jégcsappal a hóna alatt, egyszerre csak csodálatos jókedv fogta el, az ijedtség s a tétovaság, ami az imént megszállta, hirtelen kilobbant belőle... Mosolygott, ment visszafelé a jégcsappal a hóna alatt... Nevetni szeretett volna, mert egyszerre csak eszébe jutott a borbély, az ostoba tökfilkó... Nem, nem tartotta méltónak sem önmagához, sem Emiliához ezt a gondolatot, de nem tehetett róla, mégis eszébe jutott, mit szólna most a borbély, ha megtudná, hogy Goldowna Emilia szereti őt... Most aztán megértené, hogy mért nem kellettek neki az ő tizennégyéves szüzei, az ő mocskos kis háborús esettjei, akiken már oly sokan végiggázoltak, szegény nyomorultakon.

Hazaért. Az ajtó még mindig tárva-nyitva volt, a gyertya égett az asztalon, a cserépkályhában kihunyóban volt a parázs. A jégcsapot az ablakba állította, aztán fel-alá mászkálni kezdett a szobában, de nem volt sokáig nyugta, maradása, lement a földszintre, benyitott a legényei közé. Az őrmester elébe ugrott.

- Jött valami? - kérdezte a hadnagy.

- Alázatosan jelentem, semmi. Semmi újság.

Megfordult, fölsietett a lépcsőkön, újra egymagában ácsorgott a szobában. Kinyitotta az ajtót és lekiáltott:

- Miska! - Miska!

A tisztiszolga néhány pillanat múlva ott állt előtte. A hadnagy kezébe vette a jégcsapot, amelyről finom, kicsiny vízcseppek permeteztek alá, megmutatta a szolgájának.

- Na, láttál-e már ilyet?

Miska elnevette magát.

- Jégcsapot? - Hát hogyne...

- De ilyent, ilyen jégcsapot! - mordult rá keményen a hadnagy.

- Nem, ilyent még soha életemben nem láttam.

A hadnagy jóízűt kacagott.

- Már bizony ilyent nem is láthattál. Mert tudd meg, hogy ez nem is jégcsap, hanem virág. A Lipibokiban termett ez a virág.

Lehunyta a szemét, megbánta, hogy ennyit is mondott, de Miska bután vigyorgott, ennek ugyan beszélhet, amit akar, az egyik fülén be, a másikon ki...

Már későre járt, a legények megvacsoráztak és pihenni tértek. A hadnagy is arra gondolt, hogy megvetteti az ágyát a rozoga díványon, de amikor Miska elkezdett tenni-venni, mocorogni, hirtelen elkezdett keringeni a szobában, valami friss és kedves, régi dal melódiáját fütyörészte, megragadta a szolga kezét és azt mondta néki:

- Hagyd abba, öcsém, ma jó kedvem van, mulatni szeretnék.

- Mulatni? - nevetett Miska. - Bizony, az jó volna hadnagy úr ebben a száraz, bortalan világban.

- Tudod, nagyon jó kedvem van...

De nem folytatta. Karra vette a legényt és rohant vele lefelé a lépcsőkön. Megint bement az altisztek szobájába, azok már cihelődtek, kászálódtak, egyik-másik már húzta a lóbőrt.

- Maga is olyan álomszuszék, Früh? A tyúkokkal fekszik le?

- Parancsol valamit hadnagy úr, nagyon szívesen...

Az őrmester arcát hirtelen feltörő jókedv világította meg, máskor is megesett, hogy a hadnagy éjszaka, ha nem tudott aludni, fölverte, elvitte magával és sokszor órákig csatangoltak ismeretlen helyeken, sötétben, amikor a szenvedés is mintha lefeküdt volna aludni.

- Nem tudok aludni - panaszolta lassú, elfojtott hangon a hadnagy. Hogy is tudnék most nyugodtan lefeküdni?... De ezt inkább önmagának mondta. Ránézett az őrmestere, aki kíváncsian bámult rá.

- Van itt a közelben, mindjárt az útszélen egy kocsma, - tanácsolta Miska.

Valóban ott még egyőjük sem volt. Milyen lehet a belseje, milyenek lehetnek az emberei és maradt-e még néhány kortynyi rumjok, nem vedelték-e föl mind a minap az átvonuló katonák?

Kimentek az éjszakába. Vidáman baktattak, mintha valami titkos, meleg és különös kalandra készültek volna, pedig sötét és szomorú szótalanság, téli dermedtség vette őket körül, csak a kocsma kis ablakából erőlködött feléjük egy gyenge, halvány fénysugár. Azok még ébren vannak. Talán unatkoznak, vagy talán akadt ma estére egy szegény paraszt, aki ott issza meg teáját és teaszürcsölgetés közben mondja el újra, isten tudja hányadszor, a maga tragédiáját, amely csak az ő számára volt tragédia. Kicsiny, múló tragédiák együtt, mi ez egy borzalmas ütközet véres eseményeihez képest? Semmi.

Benyitottak a kocsmába. A szoba közepén óriási szamovár sistergett, kotyogott, a lángok szerelmesen, elnyúlón, könnyedén folyták körül a hatalmas rézüstöt, amelynek a leve gyorsan forrt, izzott és gőzölgött, amint egy csúnya, vékonycsontú, kancsal leány merítgetett belőle. Egy hosszú lóca mellett két katona ült, azok itták a teát. A hadnagy megállt a szoba közepén, valamit kérdezni akart a katonáktól, akik hirtelen felugrottak a lóca mellől, de nem szólt hozzájuk, idegesen fordult meg és ráparancsolt Miskára:

- Te, rohanj csak vissza a szobámba, ott felejtettem az ablakban a jégcsapot. Hozd csak magaddal! De úgy vigyázz rá, mint a szemed világára!

Miska elrohant. A belső szobából egy ősz szakállú, ráncos képű rokkant ember totyogott ki. Piciny, fénylő szemével végigmászott a hadnagyon, aztán sebesen, hogy alig lehetett megérteni, mondta:

- Tessék ide a belső szobába! Ez itt az uraké. Mindig itt szoktak az urak...

A kancsal lány megriszálta magát és vigyorogva nézett a tisztre.

- De szép vagy szentem, - mondta a hadnagy és elfordult tőle.

- Csak olyan vagyok, amilyennek az isten megteremtett.

Bementek a belső szobába.

- Maga itt a pincérlány? - kérdezte a kancsal szeműtől a hadnagy.

A lány sértődötten felelte:

- Én a kocsmárosnak az unokája vagyok...

- Nahát, kis unokám, akkor negyvenkét pohár teát készíts az őrmester úrnak, annyi teát kell neki ma éjjel kiinni...

Az öreg elnevette magát. Az unokája is nevetett. Most még csúnyább volt, amikor a görbe, egymásra nőtt fogai kivillantak a szájából.

- Tetszett arról hallani? Arról az őrmesterről, aki...

- Negyvenkét teát iszik ma az őrmester úr... Van-e bor?

Tudta, hogy nincs, de azért megkérdezte.

- Bor?... Bor? - dödögte az öreg kocsmáros és karját lomha ívben mozdította meg.

- Nincs - magyarázta a lány.

- Jó lesz a tea is - szerénykedett az őrmester.

Miska röhögve tért vissza a jégcsappal. A hadnagy kikapta a kezéből, még ép volt, tiszta és fénylő, amilyennek a Lipiboki kis házán megtermett.

Az ablakban egy aszott virág szára éktelenkedett. A hadnagy az asztalra tette a barna cserepet, a fonnyadt szárat kitépte belőle és a helyére odaültette a jégcsapot.

- Elolvad - mondta az őrmester.

A párás levegőben nehéz, sűrű verejték csöppek gyöngyöztek alá a jégcsapon.

- Sir - mondta az őrmester.

- Hát te mit iszol? - biztogatta Miskát a hadnagy.

- Amit az urak...

A kancsal lány szorgalmasan hordogatta a teás poharakat a belső szobába. Nagy üveg rum állt az asztalon, abból meg a hadnagy töltögetett serényen, hol a maga, hol az őrmester, hol a szolgája poharába. Zsongó, meleg, izzadt pára vette őket körül, nem igen beszéltek, a két külső katona már régen elment, csak hármasban virrasztottak a gőzölgő szobában, amely inkább valami lúgos mosókonyhához hasonlított, mint ivószobához.

Amikor már a huszadik teánál tartottak, akkor a hadnagy rákiáltott az őrmesterre:

- Na, aztán mi lett az őzikével?

Az őrmester elnevette magát. A homlokán már dagadoztak az erek, szürke szeme benedvesedett és vörös, szeplős kezével meg-megtörölgette az arcát.

- Az őzike? - Hát nem tetszett elfelejteni?

- Nem. Mi történt vele?

Az őrmester lehajtotta a fejét, kissé gondolkodott, aztán sebesen hadarta:

- Bizony, hűtlen lett hozzánk az őzike! Pedig úgy vigyáztunk rá, nem volt lépése, amit ne kísért volna a feleségem félő szemmel, mintha a maga édes kölyke lett volna. Eleinte csak hetenkint maradozott el, de vissza-visszatért, ha eső verte, vagy nagy vihar tépte az erdőt, vagy pedig vadászok kürtje verte fel az erdő csöndjét. Olyankor visszasompolygott, némelykor éjjel jött, csendesen bekopogott, vagy az üldöztetés, a menekülés kimerültségében támolygott vissza hozzánk. Felkaptuk, megtisztítottuk, csókolgattuk, de a boldogtalan csak nem maradt közöttünk, szívta, csalta, vonzotta vissza magába az erdő, az ő élete... Talán újra egy év is telt el közben, nem láttuk, már azt hittük, hogy soha többé nem jön vissza, amikor egyszer betegen, sántítva megint csak feltűnt a konyha ajtajában. A piros pántlika már nem volt a nyakán, egyik lábából serkedezett a vér, lövés súrolhatta a lábát, idejött, hogy gyógyítsuk meg. A feleségem siratta, gyógyítgatta, kente-fente mindenféle írral és jószagú füvekkel, meg is gyógyult az őz, de ahogy az ereje visszatért, ugyanúgy nőtt benne az izgatottság, a nyugtalanság, újra eltűnt, de most már végleg utoljára... Él-e, hal-e, nem tudom, nékem és a feleségemnek kedves halottunk, megsirattuk, mintha az édes gyerekünk lett volna...

- Nincs hűség a világon, - mondta bölcselkedve Miska.

- Hűség, hűség, - dörmögte a hadnagy. - Szegény őzike,... aztán elmondta-e annak a hercegnek ezt a históriát? Miféle herceg az?

- Herceg Montenuovo...

- Jó ember?

- Ritkán látjuk, ritkán jön közénk, - mondta Früh őrmester, de nagyon jó ember.

- Nahát akkor énekeljetek valamit!

Mind mohóbban szürcsölgették a rumot, a jókedv szertelenül és izzón buggyant ki belőlük, az őrmester már közel járt a negyvenkettedik pohárhoz, a kancsal lány már csak alig szédelgett körülöttük, az öreg kocsmárost pedig elnyelte a föld. Nem látták sehol.

- Na, valami szép nótát! Miska rágyújtott.

Minek a szölke énnekem,
Mikor én a barnát szeretem...

A hadnagy leintette:

- Eredj már... Na, őrmester úr!

Az őrmester röstelkedve vonogatta a vállát, kicsit töprengett, aztán mintha le akarta volna főzni a tisztiszolgát, nagy hangon kezdte fújni

Kis csolnakom a Dunán lengedez,
Szívemben a szerelem ébredez...

A hadnagy egy darabig áhítattal hallgatta, aztán felugrott, belecsapott az asztalba és ráparancsolt Miskára:

- Gugyuló csárdást járj evvel a fehérnéppel itt! Hadd tudja meg, mi az a magyar ropogós!

Miska felugrott, elkapta a vékony lány csontos derekát, aztán keservesen kezdte fújni:

Marcaliba növekedtem.

Jaj de fene gyerek lettem...

A kancsal lánynak majd a dereka tört ki, némelykor pedig úgy érezte, hogy elsüllyed szégyenletében, amint a magyar legény forgatta, emelgette, legugyult vele, mintha csak otthon lett volna a maga faluja földes kocsmájában.

- A kozák, a kozák, - tört ki hirtelen a hadnagyból, és rekedt kacagása betöltötte a kis szobát... Ezt látná az a nyomorult kozák tiszt! De bár csak látná, jönne ide, majd megmutatnók neki!...

Hirtelen kitépte a csepegő jégcsapot a virágcserépből, támadó állásba vágta magát és keresztülszúrta láthatatlan ellenfelét a jégcsappal. A jégcsap a nagy lendületben kettétörött.

- Eltörött, - mondta elborultan a hadnagy. Mint a kozák...

Az őrmester megirigyelte Miska siheder mulatozását, most már ő maga is bele akart avatkozni, meg akarta mutatni a hadnagyának, hogy ő is érti ám a módját. Nagy hangon, úgy ahogy otthon tanulta sváb falujában, kamasz legény korában, elkezdte szétfolyón, elnyújtva énekelni:

Mérd nincs mekfan minden lánynag
Gut asz utfarápa?
Aranyos tiófa
Bitfar ajdajápa?
Gereg mekfan a lefele
Édes mekfan a työgere,
Mérd nincs mekfan minden lánynag
Ikaz szereteteje?...

Mind a hárman nevettek, csak a kancsal lány szeméből potyogtak a könnyek. A nevetéstől-e vagy a fáradságtól, Miska megsajnálta, odateremtette a sarokba, aztán rá se hederített többé.

Künn még terpeszkedett az éjszaka, de bennük már az ébredés ösztöne kerekedett felül. Megunták a mulatozást, a múltba való kalandozást, a kocsmát, a kancsal lányt, a jégcsapot, a dalt, a gugyuló csárdást és mindent, ami itt ölelkezett össze körülöttük a galíciai kocsmában. A hadnagy fizetett, fölkészültek és szótlanul, csöndben kitámolyogtak az éjszakába...

A hadnagy néhány pillanatig arra gondolt, hogy visszamegy a Lipibokiba, de aztán Miska karján ellenkezés nélkül föltipegett a szokol szobába, úgy ahogy volt, ruhástól lefeküdt a díványra és bár nyugtalanul, és lázasan, aludt mindaddig, amíg Tassy föl nem riasztotta a reggelivel.