Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 7. szám · / · Cholnoky László: Cholnoky Viktor

Cholnoky László: Cholnoky Viktor
3.

A következő év remekbe dolgozott. Amire lepergett, amikor újra téli napfény ragyogta be az utcákat, az eleven romhalmaz, amibe az istennel viaskodó téboly már szinte befészkelődött, - eltűnt. Cholnoky Viktor útjain attól fogva hideg, hallgatag úr járt. Elegáns, higgadt grandseigneur ült már az ősi karosszékben; hideg, fehér arcán a szép, az úri élet felé való biztos közeledés tudatával.

Ennek a hidegarcú úrnak a lelke már zárva volt és ez a zárt ajtó vonta magához bűvös erővel a környezetét, amint minden bezárt ajtó nyugtalanná teszi a lelket.

Ennek a télnek egyik estéje annyira hozzátapadt az emlékezetemhez, hogy látnom kell ma is a színeket, hallanom kell a hangokat, az eső suhogását. Főként látnom kell a nyugodt, fehér arcot.

Az ő egyik régebbi teóriájáról: a pénz helyzeti és mozgási energiája között levő óriási különbségről volt szó; arról, hogy a koldus magyar észember többnyire nem is sejti, hogy a pénz helyzeti energiája mily óriási, ő csak a mozgó-pénzből, a mozgó-pénznek él, hogy annak a pénz csak akkor ad örömet, amikor megjön és amikor formát cserél: elmegy. - Erős vágy szállt meg, hogy egy-két percre visszahozzam a múltból a régi hangulatot és ilyenformát mondtam:

- Igazad van, hanem bosszantó tréfa a sorstól, hogy a nevezettek közt mi is: te, a teóriája apja és én: a tanítványod, szintén csak a pénz mozgási energiáját ismerhettük mindenkor, sőt amikor ebbeli felfedezésedet empirice is meg akartuk támasztani, a mozgási energia főként a lépéseinkben vált szemlélhetővé úgyannyira, hogy utóbb a felfedezés helyett önmagunkat kellett megtámasztanunk!

Ő nem felelt, csak mosolygott. És mosolygásában nyoma sem volt a régi, kedves csínyek felett érzett melegségnek. Obligát, hideg mosolygás volt, amilyen a régen elhalt csínytevő rokon viselt dolgainak kijár.

Meleg öröm járta át a szívemet: most, éppen most tűnik el a régi ember a horizonton!

Szép munkám volt akkor: figyelni, várni. A régi ember nem tűnt el egészen, vissza-visszasompolygott és én figyeltem az új Cholnoky Viktor küzdelmét. Figyeltem a nagy mérkőzést, ami eleinte oly diadalmas volt az új ember számára és ami aztán oly rémes katasztrófával végződött. A régi ember visszasompolygott megint és megmérgezte az újat.

Eleinte úgy volt, hogy amint a nemes hidegség állandósult, erősbödött, Cholnoky Viktor lelkében egyre nőtt a meleg szeretet, ami a tollához fűzte. És nőtt a Shakespeare iránt való szerelme is. Könyvtárában akkor már sorokat foglaltak el a Shakespeare-kötetek; az ódon fametszetekkel illusztrált kiadásokhoz pompás miniatűrök simultak. - A Nemzeti Színház akkoriban kezdte új rendezésben színre hozni a Shakespeare-darabokat és ő lázas izgalommal, féltő figyelemmel kísért minden mozzanatot. Egyik estén Machbet előadását nézte végig és amikor hazajött, izgatottan mondta:

- Abszurdum!... A kísértet nem elül, hanem a kísértetlátó háta mögött bukkanik föl, úgy, hogy az kénytelen nyugtalanul vissza-visszanézni!

Kedves gondolata lett ez és ettőlfogva terveket kovácsolt egy tanulmány megírására. Tervezgetései közben aztán szívesen bolyongott a kísértetek csodavilágában. A kísértetek pedig visszaadták a látogatást, kezdtek fel-felbukkanni mögötte úgy, ahogy ő kívánta és szegény Cholnoky Viktor kezdett vissza-visszanézdelni rájuk. Látomásai közben ismét megjelent szomorú szemén a nedveskék fátyol és ő pompás szomorúsággal nézdelte a kísérteti vendégek ajándékait. Mert azok nem jöttek üres kézzel: hoztak egy-egy olajfaágat a meghalt szerelmek temetőjéből, majd a másikból, amelyben a mindenkorra elnémult kisdedek pihennek; néha elhozták magukkal a kőbányai temetőből öreg Cholnoky Lászlót, az apát; volt hogy az egyik tréfás kísértet elhozta magával Tancred köpenyét, vagy máskor a tizennyolcadik században porrá vált noyoni franciskánus-gvárdián csuháját, aminek láttára fáklyafényes, régen a semmiségbe foszlott csodavilágok nyiladoztak meg a fátyolos kék szem előtt; rejtelmes, bűvös korábbi lét illatát lehelve a bús Cholnoky Viktor felé. És a legszívesebb házigazda nem engedte el többet a vendégeit, visszahívogatta őket magához, forró barátságot kötött velük. Azok pedig hálából hordtak neki ismét különös ajándékokat, amiket ő átfonhatott gyönyörű szomorúságával, mert ő volt az, aki a legnomilisabb módon tudott szomorú lenni, ő volt a szomorúság Brillat Savarinje, ő megkereste a bánatot, mint a tiltott narkotikumot és ha egyebütt nem lelte, csillogó fantáziájából tört le darabkákat és azokat csiszolta bánattá remegő kezével.