Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 5. szám · / · A politika mögül

Gellért Oszkár: Észrevételek
Ausztria-Magyarország és az Unió - Burián hagyatékának árnyékában -

Február 19-én az Észak-amerikai Egyesült Államok bécsi nagykövete aide memoire-t nyújtott át a külügyminisztériumban. Az Unió kormánya végleg és világosan tájékozódni akar, milyen álláspontot foglal el Ausztria-Magyarország külügyi kormánya a tengeralattjáró-hadjárat dolgában; 1916 február 10-i, de különösen 1917 január 31-i jegyzékeivel megváltozottnak vagy visszavontnak tekinthető-e az Ancona esetében tett s később a Persia esetében megismételt kijelentése? E kijelentés szerint előzetes figyelmeztetés és biztonságba-helyezés nélkül nem fogunk semmiféle kereskedelmi hajót megtorpedózni.

Külügyminisztériumunkat az Unió legújabb jegyzéke semmi esetre sem érhette váratlanul. Éppen ellenkezőleg: váratlanul az hatott volna, ha Wilson a Németországgal való diplomáciai viszony megszakításával egyidejűleg minden további nélkül megszakítottnak nyilvánította volna a viszonyt Ausztria-Magyarországgal is.

Németországgal szemben Wilson egyszerűen levonhatta annak a jegyzékének konzekvenciáját, melyben kifejezetten a viszony megszakítását helyezte kilátásba az esetre, ha Németország akár csak ellenséges kereskedelmi gőzösökkel szemben is visszatér a korlátlan torpedózás módszerére. A január 31-i német jegyzék pedig semleges kereskedelmi gőzösökkel szemben is a korlátlan torpedózás módszerét publikálta a haditérré nyilvánított tengerrészeken belül. Ezek után Wilson még csak újabb jegyzékváltást sem tarthatott szükségesnek Németországgal; egyszerűen megbízta Lansingot, kézbesítse ki Bernstorff útleveleit s a szakítás megtörténtét csak a kongresszushoz intézett üzenetében s a semlegesekhez intézett, csatlakozásra irányuló felhívásában jelentette be. A német-amerikai diplomáciai viszony megszakításának módja tehát automatice gombolyodott le.

De az Unió és Ausztria-Magyarország közt a tengeralattjáró-harc kérdésében még nem fejlődött volt odáig a dolog, mint az Unió és Németország között. Wilson a mi külügyi kormányunkkal folytatott vitában még nem tett olyan pontot, mely után csak a diplomáciai viszony megszakításának egyszerű tőmondata következhetik. Mikor 1915 február 4-én Németország az Anglia és Írország körüli vizeket haditerületté nyilvánította, mi ehhez nem csatlakoztunk még elméletileg sem; csak az Ancona konkrét esetéből keletkezett s fejlődött ki más esetek kapcsán azután egy Németországéval párhuzamos vita köztünk és az Unió között is. És csak a felfegyverzett kereskedelmi gőzösökkel szemben követendő eljárásra nézve - 1916 február 10 - és végül csak most, Németország 1917 január 31-i jegyzékével egyidejűleg, vállaltunk vele teljes elméleti szolidaritást is. Az Ancona-eset idején ugyan Wilson igyekezett Ausztria-Magyarország és Németország tengeralattjáró-háborúját egy kalap alá vonni, de kénytelen volt a kérdés ilyetén leegyszerűsítésétől elállni. Mostani jegyzékében is igyekszik szolidaritást konstruálni Németországnak a Sussex-eset után tett és Ausztria-Magyarországnak az Ancona-eset után tett kijelentése közt. De mert olyan kijegecesedett előzményekre, mint Németországgal szemben, velünk szemben mégsem hivatkozhatik, kénytelen pótkérdést intézni hozzánk, mielőtt január 31-i jegyzékünkre felelne.

De nemcsak az előzmények különbözősége, hanem maguknak a január 31-i osztrák-magyar és német jegyzékeknek bizonyos tartalmi különbözősége is arra kényszerítette Wilsont, aki igen pontos lélek, hogy velünk újabb iratváltásba bocsátkozzék s a diplomáciai szakítás szükségességét egyelőre le ne vonja. Zimmermann és Czernin jegyzékének tartalma semmiben sem mond ellent egymásnak, de Czernin jegyzékének indokolásbeli része lényegesen többet mond, mint Zimmermanné. A német külügyi államtitkár azt, hogy Németország kénytelen elejteni tengeri harci eszközei megválasztásában tanúsított eddigi korlátozásait, azzal alapozza meg, hogy a központi hatalmak és szövetségesei békekötési kísérleteivel szemben az entente-hatalmak szembeállították megsemmisítésükre irányuló törekvésüket; hogy Anglia két és fél éve használja flottáját arra, hogy ellenfeleit kiéheztetéssel kényszerítse megadásra; s hogy a nemzetközi jog brutális megsértésével a semleges államokat is arra kényszeríti, hogy neki nem tetsző kereskedelmi forgalmukat adják föl. Minderre Czernin jegyzéke is utal. Ezenfelül azonban a korlátlan torpedózást nemcsak a háború megrövidítésének alapjában humánus eszközeként, nemcsak az entente kiéheztetési metódusának s a semlegesekkel szemben is gyakorolt nemzetközi jogsértéseinek retorziójaként állítja be, hanem olyan retorzióként is, mely a szemet-szemért, fogat-fogért elvet a legszűkebb értelemben is fedi, ellenségeink az Adrián fegyvertelen személyszállító gőzöseinket, sőt egy kórházhajónkat is előzetes figyelmeztetés s minden tengerzárlati bejelentés nélkül torpedózták meg, február elsejétől kezdődőleg tehát a magunk részéről csak ugyanezt a módszert fogjuk alkalmazni.

Ausztria-Magyarország ezekben az esetekben már régebben jegyzéket intézett a semlegesekhez, köztük az Unióhoz is. S ha Wilsonnak abban, hogy az entente nemzetközi jogsértéseivel szemben a dolgokat sohasem juttatta odáig, mint Németországgal szemben, az is lehetett az álláspontja, hogy, ami a semlegeseket illeti, a jogtalanság szabad értékelése és eltűrése még nem annyi, mint a semlegesség megszegése s hogy, ami a hadviselőket illeti, valamely jogtalanság még nem teremt jogalapot más jogtalanság elkövetésére: - felfegyverzetlen hajóink előzetes figyelmeztetés nélkül való megtorpedózásával szemben annak bejelentését, hogy ugyanezzel akarunk fizetni, már olyan retorziónak kellene elismernie, amely hajszálnyira vág a jogos önvédelem büntetőjogi tételével. Természetesen csak addig, míg ellenséges kereskedelmi hajókról van szó.

-

Az Unió aide memoire-jának nyilvánosságra bocsátását külügyminisztériumunk azzal a megjegyzéssel kísérte, hogy tartalmát nemzetközi jogi nézőpontból alaposan megvizsgálják s aztán majd megadják rá a választ. Az előzményekre vonatkozó az a vitaanyag, mellyel most Czerninnek szintén számolnia kell, még Burián terhes hagyatékába tartozik. Ebben a hagyatékban a legterhesebb tétel a muníciószállítás körül folytatott terméketlen jogvita volt, melynek politikai járulékaként Washingtoni nagykövetünket is vissza kellett hívnunk. Ehhez képest már mindenesetre könnyebb lélegzettel nyúlhat Czernin az Ancona-eset irataihoz. De azért ez a vita is elképzelhető lett volna nagyobb prestige-gondossággal, annál is inkább, mert a vita, mint láttuk, erélyességünk jegyében indult: az Ancona ügye a mi ügyünk, a Lusitania ügye pedig Németországé, ne tessék emebből amarra is hímet varrni.

Az Ancona-esetre vonatkozó első jegyzékében Wilson elvárta, hogy az osztrák-magyar külügyi kormány mihamarabb teljesíteni fogja az Unió kívánságait: törvénytelen és nem menthető tettnek bélyegzi a hajó elsüllyesztését; a tisztet, aki a tettet elkövette, megbünteti; a megölt vagy megsebesített amerikai polgárokért pedig kártérítést fizet. Miért ez az ellentmondást nem tűrő sürgető hang? Mert Wilson szerint az osztrák-magyar külügyi kormánynak tudomása volt arról az iratváltásról, mely az Egyesült Államok és Németország közt folyt, tudomása volt arról is, hogy Németország elfogadta a washingtoni álláspontot. Burián egyelőre tiltakozik az éles hang és a - szerinte - látszólagos határozottság ellen; az Unió jegyzékében folytatott tényállás, még ha minden részében is megfelelne a valóságnak s még ha a legszigorúbb jogi felfogás is szolgálna alapul az eset megítélésénél, akkor sem nyújtana kellő támaszpontot arra, hogy az Anconát elsüllyesztő tengeralattjáró parancsnokának, vagy magának a kormánynak bűnt olvassanak fejére. Az Unió azokat a személyeket sem nevezte meg, kiknek vallomására hivatkozik és kiknek magasabb fokú szavahihetőséget látszik tulajdonítani, mint a császári és királyi flotta parancsnokságának. Ami pedig az Unió és Németország közötti iratváltást illeti, először is nincs tudomásunk ennek valamennyi fázisáról és másodszor, ha volna is, akkor sem következnék belőle semmiféle prejudicium. Fenntartjuk magunknak a szabadságot, hogy a magunk dolgában a magunk jogi felfogását érvényesítsük.

Sajnos azonban, Buriánnak csak a formákban volt igaza, a lényegben kevésbé. Wilson felel; nos, ha úgy tetszik, megnevez egy tekintélyt és mindjárt olyat, aki hiteles aktával is föl van szerelve: vagy egy hétre az Ancona elsüllyesztése után Ausztria-Magyarország washingtoni ügyvivője átadta az osztrák-magyar flottajelentést, amely koncedálta, hogy az Ancona megtorpedózása után még voltak a hajón utasok, vagyis minden további megbeszélés felesleges; a tengeralattjáró parancsnokának bűnössége mindenesetre bebizonyosodott. Wilson tehát megújítja szilárdan definiált, de tiszteletteljes követeléseit. És Burián bágyadt hosszadalmassággal válaszol: közli a lefolytatott Ancona vizsgálat részletes eredményét, amire Wilson nem is kíváncsi; nem kéri többé számon a tanukat; hajlandó kártalanításra; és közli, hogy a tengeralattjáró tisztjét utasításai megszegése miatt az erre vonatkozó normák szerint megbüntettük. Így a konkrét esetre nézve. Principialiter pedig a jegyzéket azzal vezeti be, hogy hozzájárulunk a washingtoni kormány felfogásához: ellenséges magántulajdont képező hajókat, amennyiben nem kísérlik meg a menekülést vagy ellenállást, nem szabad megsemmisíteni, mielőtt a hajókon levő személyek biztonságba helyeztettek volna.

Mostani jegyzékében ezt a kijelentésünket idézi Wilson: megváltoztatottnak vagy visszavontnak tekinthető-e ez a kijelentés? Jó, hogy ígéretszegést nem olvashat a fejünkre: Burián Ancona-jegyzéke ugyanis, szerencsés sugallatra, azzal végződik - s ezt természetesen nem idézi Wilson, - hogy az Ancona ügyét ugyan tisztázottnak tekinti, de egyúttal fenntartja magának, hogy a bonyolult népjogi kérdéseket, melyek a tengeralattjáró-háborúval összefüggnek, egy későbbi időpontban megtárgyalja. Ez az időpont most Czernin számára elérkezett.

-

Wilson nemcsak január 31-i, hanem már tavaly, február 10-én kibocsátott jegyzékünket is olyannak mondja - most! -, mellyel ellentétbe jutottunk Ancona-jegyzékünkben vallott felfogásunkkal. Abban a februári jegyzékben Németországgal egyidejűleg kijelentettük, hogy bármely célból ágyúkkal felszerelt kereskedelmi hajókkal hadihajókként fogunk elbánni; ily hajókra tehát nem vonatkoztathatjuk az előzetes figyelmeztetés és biztonságba-helyezés kötelességét. Emlékszünk még a német-amerikai viszony kiélesedésére, mely e jegyzék nyomán támadt s már-már szakítással fenyegetett akkor is; emlékszünk még Tirpitz távozására, majd a felfegyverzetlen Sussex elsüllyesztésére, mely a felfegyverzett hajókra vonatkozó német bejelentés gyakorlati alkalmazását is tárgytalanná tette azután. Ausztria-Magyarország azonban nem vonta vissza kifejezetten ezt a február 10-i jegyzéket - ez is fontos előzménybeli különbség! - sőt, mint Wilson mostani jegyzékéből kitűnik, gyakorlatilag s tartotta magát hozzá. Wilson azt állítja, hogy a februári jegyzék utána Földközi-tengeren oly hajókat süllyesztettünk el, melyeken amerikai polgárok is voltak. A bécsi amerikai nagykövet ez esetekről felvilágosítást is kért, de feleletet eddig nem kapott. Buriánnak az Unióval folytatott vitájában kétségkívül ezek a megfogalmazatlan akták a legbecsesebb hagyaték.