Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 5. szám

Ignotus: Arany
1817-1917. Március 2.

Mikor, a magyarság e nagy művészének születése napján, az ember hálát ad a sorsnak, hogy maga is a költő megérthetői közzé született: e napra mégsem sajnálna idegen lenni, de olyan tudója a magyar nyelvnek, hogy Arany Jánost megérthesse. Igaz, hogy ez szinte lehetetlenség. Egyrészt maga a magyar nyelv, s tán még mai nyelvészeti állapota olyan, hogy ennyire alig tanulhat bele, aki bele nem született. Másrészt idegen nyelvet különben sem lehet annyira megtanulni, hogy bár a legavatottabb idegen felé egészen ugyanaz zengjen szavaiból és mondataiból, és zengjen mindaz, mint a beleszületett felé. Harmadrészt: a szavakkal, a mondatokkal s a betű szerint való értelemmel alkalmasint ezen zöngék is együtt teszik a költői műdarabot. Mindazonáltal, s levonva mind e levonandókat, nem ártana (s tán éppen az Arany János művészi megbecsültetésének nem), ha magyar szem egy napig, egy ítéletre úgy tudná költészetét ügyre venni, mint tudja avatott idegen az idegenét, mint tud műveltebb fehér ember nézni olasz képet, hallgatni német zenét, ha nem is érzi közben ugyanazt és mindazt, mit az olasz, mit a német ember.

Aki erre Arany Jánossal szemben képes volna, különös megállapításokra juthatna. Könyveit olyan emlékezéssel venné kezébe, hogy itt a népköltőnek legkiváltabb jelenségével fog találkozni. Gondolna az irodalomtörténeti megállapításra, hogy ez a költő volt egy a három közül, ki a magyar népiességet a művészet magasára emelte. Eszébe jutna a biztatás, mellyel e triumvirátus feje fogadta volt a néhány évvel később érkezett társat, hogy: «Az az igaz költő, ki a nép keblére Hullatja lelkének mennyei mannáját!...» S már eleve felötlenék neki, hogy ez úgy mondott népköltőnek egyetlen odavetett nótácskáján kívül (Kondorosi csárda mellett) egy munkája, e munkáinak tán egy sora sem szállt le a népbe, még azok sem, melyek egyenesen a nép lelkéhez nőtt ponyvatörténetek, a nép lelkéből fakadt népballadák módjára írattak. Petőfiről nem is szólva: Tompa Mihály, Tóth Kálmán, Kisfaludy Károly, Garay János, még Czuczor Gergely sőt Báró Eötvös József is inkább leszivárgott a magyar népbe, mint ez a legmagyarabb nyelvű, legnépibb származású s népi hatásokban nevelkedett költő. S ha aztán az idegen belemerülne, végigkövetné útjain s visszanéző pillantással mérné végig a megtett utat: visszalátna romantikára, visszanézne feudalizmusra, visszatekintene kelet-nyugati ős-zengzetekre, csak népiességet találna meglepő keveset, azt is, minden művészi tökéletessége mellett, sarokba tettet, oktató célzatút, szinte zschokkeit vagy mellékes humorút. (A hamis tanú. Az első lopás. Jóka ördöge.) Hatni persze hatott Arany Jánosra, mégpedig erősen, a magyar népiesség. De éppígy az ó-német s a kelta-germán - skót és ír - népiesség is. Hatott az ó-héber, bibliai népiesség, de hatott Tasso, hatott Ariosto, hatott Zrínyi Miklós s hatott (olykor majdnem végzetesen, mert egyéniségéhez nem vágóan) a Byron szeszélyes arisztokratizmusa is. Az angol polgáriság és, bár csak lehelletesen, az olasz szimbolizmus sem múlt el nyomtalan e világbíró paraszt fölött, s még ezenfölül megérzenek rajta Shakespearerel, Goethéval sőt Heinéval való találkozásai, s a benyomások, miket a római s még inkább a görög ódának s elégiának nagyszerűségeiből s könnyed lírának pajzánságaiból vett. Mindez nem azt jelenti, hogy bárkinek utánzója vagy tanítványa lett volna. Csak jelent hol rokonságot, hol hajlandóságot, hol fogékonyságot, hol jelenti egyszerűen a később jött művésznek mindenhatóságát mindennel, mit az előtte éltek az ő egyéniségük emlékével egyben mint úgyszólván technikai lehetőséget hagytak hátra az emberiség tolmácsolási szertárában. Ami az ő népiessége felől vagy iránt vagy látszatával tévedésbe ejtett, az nyilván az ő előbb említett paraszti voltával függ össze, mégpedig kétszeresen. Elsőbb úgy, hogy művészi car tel est mon plaisir-jével, s bár a Berzsenyi, a Kisfaludy Károly s a Vörösmarty nyelvében eléggé fejlett irodalmi nyelv várt fejedelmi parancsára, Arany János a paraszti magyar nyelvhez tér vissza vagy száll le, azt teszi meg magyar nyelvnek, annak egy vagy kevés húrjából csalja ki a zengzetek s a tolmácsolások minden permutációját s kombinációját. Ám ez, ugyebár, csak magyar történeti vagy irodalomtörténeti szemmel nézve népiesség - hiszen a legfőbb fejlettségű francia és olasz irodalmi nyelven még ma is áthatóan megérzik a népi származás - Petrarca és Dante egyenesen áttérés a tudós latin nyelvből a népi köznyelvre - s kinek jutna eszébe Dantét, de Petrarcát is népköltőnek mondani?... A másik parasztiság Arany Jánosnál, amit ő maga - önnönmagának tudatos ismerője s biztos megmutatója - mond el magáról a Bolond Istók híres verspárjában: «Mindig marad, ha a fejére áll is, Őnála valami vaskos, reális.» De ez így van Boccacciónál, így van Rabelaisnél, így van Swiftnél, így van Hebbelnél, így van Tolsztojnál, talán - aki nem áll a fejére, hanem azon jár - Dosztojevszkijnál is - ki mondaná ezért ezeket népieseknek?

Az értelmes idegent nyilván arról is kitanították volna, hogy a magyar irodalmi fejlődés folyamatossága Arany Jánosban emelkedett volt hegyére. Valamit ebből meg is látna: a hegyet, a magasságot, olyan rendű művészetet, mely szinte ránehezedik a kis nemzetre, melyből kinőtt, az egyszerű emberre, kiből kiszökkent. De a magyar költői irodalom folyamatosságában inkább csak időrend szerint tudná Arany Jánost hová tenni. Elődjei valójában nincsenek, közvetlen előzőit nem folytatja, a régi Gyöngyösivel vagy Zrínyivel való rokonsága csak külsőséges. Hatása s folytatása szintén alig van. A magyar irodalmi nyelvre inkább hatott, mint a magyar költészetre, bár most ez a nyelv is kezd, az Arany János ortológiáján megzamatosodva, visszatérni Vörösmartyhoz. A mai magyar költészet meg éppen - ha s amennyiben folytatódik, inkább Vörösmartynál s még inkább Berzsenyinél s Csokonainál kapcsolódik, mint Arany Jánosnál. Az ő módja mintha kiélte volna magát őbenne s az irodalmi folyamatosság hegylánca közepett külön áll, mint néhol a síkon a kialudt tűzokádó. Maga dúsan s szőlőtől borítva, de nem megtermékenyítően.

Ez gyenge és sánta hasonlat, de idegen embernek nézzük el. S nézzük el e feltett idegennek a szempontot, melyre magunk a magunk legféltettebb büszkeségével szemben ritkán s csak a tolakodás rossz érzésével tudunk ráállani s ahonnan az idegen azt nézné, hogy e mindenesetre magasrendű költői jelenség mit jelent mint nevelő felebarátai számára? (Als Erzieher, mint a németek e kategóriát megcsinálták Rembrandtról, Kantról, Goetheről, Shakespeareről.) Alázatosan s tűnődve kell elismernünk, hogy nem ennyit. Mint ahogy a németnek nem Goethe, hanem Schiller a nemzeti költője: a magyarnak is inkább Petőfi és Jókai, mint Arany János. Viszont Arany Jánosról nem lehet azt mondani, hogy, függetlenül költészetének művészi becsétől s értelmi magasrendűségétől: szava vagy egyénisége evangélium gyanánt maradt volna a maradékra. Szokás ugyan magyarázgatni, hogy a Toldi alakjában a magyar ideál testesül meg, az Arany János tisztaságában a magyar erkölcs ragyog példaképpen - de a magyar ember (átlagban értve e szót) több tisztelettel, mint forrósággal nézi e művet, s ez embert, s a Jókai gyermeteg képzeletisége s a Petőfi ifjúi szertelensége sokkal inkább magával ragadja, most már második s harmadik ivadékban, mint Arany Jánosnak akár munkássága, akár élete s egyénisége. (A Faust sokkal népszerűbb Németországban, mint a Toldi nálunk, pedig iskolában tanulják, nem is szólva a Buda Haláláról.) Az idegen pedig, ha hozzá tudna hatolni: látna egy hatalmas művészt, ki azonban sem mivoltában, sem szándékában nem az a túlbuggyanó, az az univerzumban gyökerező lélek, ki vezetni és az oktatáson felül tanítani is akarhatna. Teljes ugyan korának egész műveltségével. De előtte nem jár Tudományos érzéke élénk és egészséges, annyira, hogy amely terekre hajlandóságból vagy mesterségbeli érdeklődéssel veti magát: nyelvészetben s régi hazai történelemben szaktudós, költészettörténetben s verselési elméletben egyenesen megtaláló. Emberismerőnek csalhatatlan, nemcsak embereinek s az élettelen dolgoknak a lélektanában, de amit itt-ott, elvétve, némely levelében vagy beszélgetésében az emberi lélek tudatos és tudatlan emeleteiről mond, azt a legújabb tudományos lélektan is szeretettel fogadhatja. Azonban nincs mit tagadni: ha vannak is beszédes szavai, de nincsenek igéi, mint Goethének vagy Shakespearenak, hogy minden egyesbe bele volna szorítva a mindenség minden vonatkozása. Nem oly emlékezetes mint Rembrandt, Balzac vagy Tolsztoj, nem oly feneketlen, mint («Állottam vizének mélységei felett») Dante vagy Michel Angelo vagy Dosztojevszkij, nem oly látomásos, mint Zola. Mint Mazeppát a lova vagy Paethont a Phoebus szekere, úgy ragadja őt el a ragyogó istenfi, Byron, de idejében le tudja tépni kötelékeit s halkan talpra és félreáll a csendes megismeréssel, hogy ő maga nem istenfi s nem királyfi. Nem, nem az - még egypár ilyen nevet lehetne említeni, melyeknek egyéhez sem ér fel e nagy magyar abban, hogy kimagaslásával égtájat mutatna az emberivadéknak. Azonban: mind e nevek, mert mind e művészetek mellett keményen megáll az övé. És óriás a legóriásabbak mellett is.

Mint művész az. Mint megcsináló. Mint alkotó és alakító. Mint bekeretelője egy kivágás világnak, mint belelátó egy tömb márványba, mint összekötője egy kifejtés matematikának. Azza van, ami a legtöbb s a legnagyobb a művészetben: kompozíciója. Épületei vannak, melyek úgy vannak remekbe szerkesztve, hogy élnek. Szobrai vannak, melyek anyaguk törvénye s tömegük egyensúlya szerint megállanak, mint a megtorpant paripa. Festményei vannak, melyek a beszéd egyetlen síkjába belevájnak minden mélységet, rányomnak minden plasztikát, torkon ragadnak minden mozdulatot s leszámolnak minden véletlenséggel. Zenéje van, mely egyszerre kifejez, történik és kristályba áll. Ebben, ami a megcsinálást illeti, a legnagyobb mértékek sem túlzottak, róla szólván. A Sixtusi kápolna mennyezete s a roueni Palais de Justice, a farnesei bika s a Tristan és Isolde. Ilyen titáni példákat kell felhozni, hogy igazságot szolgáltassunk az erőnek s a fogásnak, mellyel Arany János hatalmasabb azoknál, kik között különben soros: például Flaubertnál, például Edgar Poenál, például Konrad Ferdinand Meyernál. Megírás dolgában a Buda Halálához, a Keveházához, A Nagyidai Cigányokhoz s a Tetemre Híváshoz fogható írásmű, amennyire ismeretem és emlékezetem terjed, csak egy van: a Vendéglátó szent Julián története Flauberttól. Már ami mesterségi részét illeti - mely azonban a mesterség magyar geniejénél egy költészetével s költőiségével. S amely, épp ezért, annyival becsesebb, amennyivel költőbb költő Arany János e tökéletes szerkesztő művészeknél.

Csodálatos jelenség egy kicsiny országban, melynek társadalma évszázados tengésből éppen csak ébredni kezdett. Még csodálatosabb a paraszti környezethez képpest, amelyből kiválik s amelynek adalékait egyben értékesíti is. Grand art, a legmagasabb fokú, a legelkülönbözöttebb mineműségű. Aminőt rendje és természete szerint csak régi és nagy és vezérlő kultúrák közepéből szokás várni. Aminőnek mesteréről fel szokás tenni, hogy, mint Shakespeare Bachot, mint Rembrandt a Spinoza szomszédságát, mint Michel Angelo az egész renaissanceot, mint Richard Wagner Schopenhauert és Nietzschét és, bármily misztikus, ezeken át Kantot leheli: minden jelentkezésében a géniuszt sugározza. Ez, mondom, Arany Jánosnál nincs így, legalább is nem ily magas fokon.

Nála minden a mestersége nagyságába szorul, - azon belül pótolja mintegy: úgy amit hazája még hatalomban s fejlettségben el nem ért, mint amiben az ő személye az emberiségnek, de önnön nemzetének vezérei - például Széchenyi István - mögött is elmarad. Itt tud mindentudóan, itt teremt örökkévalóan. Mozdulatban megfogni lelki történést. Beszédlejtésben tolmácsolni világnézetet. Verslüktetéssel, sorszakadással, rímlecsapással kifejezni indulatokat, meneteket, ütközéseket, felvillanásokat, lehiggadásokat. Hangokkal feltárni időket s tartományokat, s numerozitással összeházasítani az örök égboltot a szorongva felnéző mindenkori emberrel. Szavakkal, szavakkal, egyszerű paraszti szavakkal bukkantatni fel újra s hagyni örökbe változhatatlan ilyen ne varietur képben a múltakba lesüllyedt teljes egész világokat. Mindezt tudja s feltétlenül tudja. Nem ismer lehetetlenséget s nem ismer félmunkát. Töredékei vannak, sőt teméntelen töredék, «sok kerített óriás fenek» hevert s maradt utána műhelyében, - részint mert egy élet - s kivált, mint az övé, testi betegségtől s kenyérmunkától megtépett - sohasem elég egy művész mondanivalója számára, részint mert a megcsinálási mesterség mindig anyagpazarlással jár, kísérletekkel, kipróbálásokkal, hibás megkezdésekkel, melyeket egészen el kell vetni. Amit azonban végigvitt és megcsinált, az tökéletes. Magától értetődő. Természetes. Másképp el sem gondolható. Mint a nápolyi öböl, vagy a kaliforniai csodafa, a mčre de la foręt vagy a Michel Angelo Mózesa. Van.

Ezek a töredékek: mesterségbeli ember számára a tanulhatásnak s a műhelybe való kukkanthatásnak olyan szerencséi, aminők egyszer akadnak századokban. Megint Michel Angelora kell gondolni, a márványtömbökre, melyeket félig faragva kellett abbahagynia, mert a beléjük képzelt alak túlnőtt rajtuk, s Rodinra, ki e véletlenből formát csinált s meghagyja olykor a nyerset, amiből kivált a szobor. A legmagasabb rendű tanulság, hogy Arany János mit hogy' képzelt el, majd hogy' tervezett meg, aztán hogy' csinált meg. Hogy mit vetett el végképp - néha olyan értéket, hogy fáj utána az ember szíve, s mit használt fel újra, jelentéktelennek tetszőt, mely azonban más alkalmazásban s a maga helyén eleven test és szerves. Különösen becses azt figyelni, hogy a férfikora frissességében írt Daliás Időkből mit vesz át fáradtabb öregsége munkájába: a Toldi Szerelmébe. Jobban mondva: mit nem vesz át - néha olyan virágzó szépségeket és stilizálásokat, melyek talán különbek a Toldi Szerelme mélabújánál, de: zavarnák stílusát, sőt már a Daliás Időkben is, minden szépségük mellett, stílustalanok voltak, - s míg a fiatalabb költőt magával ragadta e szépségük s zengzetük túlkiáltotta érzésében a stílérzék tiltakozását: az öreg művészt már nem ejtették meg s könyörtelenül megótta tőlük a stílust. Öregség, fáradtság... tulajdonképp szentségtörés ilyesmit emlegetni ekkora művészetnél. S nem is vág össze a valósággal. A Tetemre Hívást hatvan éves korában írta, évtizedes hallgatás után, de ekkor három és fél hónapon belül megírt harmincnégy vers között, melyek közt ott van ezenfelül s egyebek közt még a Tengeri Hántás, az Éjféli Párbaj s a Hídavatás is. Azt lehetne mondani, hogy inkább ekkor ért művészetében a teljes tudatossághoz - ha már harminc-harmincegy éves korában, a Toldi Estéjében, ugyanily biztos és tudatos nem lett volna.

Persze: tudatosság: ez a legtudatosabb művésznél is módjával értendő. Az a fajta tudatosság, ahogy Poe önironizálja a verselő mesterséget, kimutatván, hogy The Raven versének mely szavait mely kiszámítással írta úgy és oda, ahogy s ahol állnak, már csak azért sem lehet meg, mert nem egy vers, de egy verssor megcsinálásával, minden szava s hangja minden jelentésének, vonatkozásának, társításának és, mint Fenyő Miksától hallottam e jó szót: holdudvarának tudatos végiggondolására s kimérésére egy emberi élet nem futná. Ilyen értelemben tudatosság éppúgy nincs a művészetben, mint nincs magában a tudományban sem, - itt sem dedukcióval s indukcióval jut el a tudós az új igazsághoz, hanem megérzi, megálmodja, előzmény nélkül bukkan fel megsejtésében, s utólag csinálja s próbálja ki hozzá a levezetést. Ha valakire ráillik, úgy az Arany dolgozó módjára, ahogy én a művészi, kivált költői dolgozást elképzelem, vagy aminőnek megfigyelem s tapasztalom: hogy a művész előtt tárgya mintegy láthatatlan modell gyanánt lebeg, s addig nincs nyugsága s ott és abban és addig nem érzi jónak a munkáját, ahol s amiben s amíg ez pontosan össze nem vág a modellal - viszont e modell is csak akkor válik előtte láthatóvá s tudatossá, mikor a munka már megvan, mikor a munka már felitta, mikor a munkába már beletűnt. A művész azért csinálja a munkáját úgy, ahogy csinálja, mert másképp nem jó vagy nem olyan jó. Hogy miért nem, arról olykor - olyan tudatos művész, mint Arany János, elég gyakran - számot tud adni: utólag. Munka közben alig, s éppen ezzel művész, aki csinálni tud s nem kell töprenkednie. Aki megtanulni is úgy tanulta meg mesterségét, hogy mire ő emberré érett, képességei is megértek benne.

Furcsa, megható, az idegenben tiszteletet, a magyarban büszkeséget kelteni köteles látvány. A világműveltség határőrvidékére lökött s kis lélekszámának meztelen életében is állandóan fenyegetett magyarság adott a világnak egy renaissance-királyt, kinél ragyogóbb nincs a Mediciek között, s adott egy egyszerű nép emberében művészt, ki nemcsak erőre, de kifinomultságra, magasrendűségre s biztosságra is fejedelem a fejedelmek között.

Úgy vagyunk vele, még pedig valamennyien, mint lehetett volna születő kunyhaja, ha átérzi s érti vala, micsoda szerzet született bele. Mint lehetett talán ő maga is, a - szakasztott, mint Cézanne - polgári hajlandóságú egyszerű ember önmagával szemben, mikor megleste magát a teremtés megszállottságában. Annyi való, hogy minden, amivel közelebb akarjuk ma s életünkhöz s beleilleszteni valami fejlődésünk menetébe vagy területünk helyébe, részint erőltetés, részint kegyes hamisítás, részint mellékességnek törvénnyé való emelése s majd mindig kisebbítése az ő igazi nagyságának s jelentőségének. Egyedül álló jelenség, s amennyire magyar talajból nőtt s hasznosítója művészetében minden természetű magyar lehetőségnek annyira külön áll a magyarságon belül is. Abszolút művész, ki magából származik s magában ér véget. Nagysága nyilván nőni fog minden nemzedékkel, mely messzebbről nézheti s végre egészen láthatja s már születésekor ott találja szemhatárának ékességeül, mint a római ember a Szent Péter kupoláját. Mi még tövében születtünk s feszengve kell fejünket hátra szegnünk, hogy ne beleütközzünk, hanem fellássunk hozzá.