Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 4. szám · / · Figyelő

Szini Gyula: Landauer Béla: «Glória»
(Az Élet kiadása)

Landauer Béla a háború lelkiismeretes krónikásai közé tartozik. Az «Alkotmány» haditudósítójaként eljutott a szélrózsa minden frontjára és tapasztalatainak bőséges tárából már a második kötetet adta ki. Az elsőnek «A nagy esztendő» volt a címe és a háború első évének eseményeiről szólt. Második könyve a «Glória» címet viseli. Ebben a kötetében is visszatér a háború első évéből egy-egy emléke, de a mű nagyobb részét az orosz és olasz front későbbi fordulatai töltik ki, körülbelül 1915 őszéig Törökországi háborús élményének leírása egészíti ki a vaskos kötetet. Landauer ép és figyelő szemmel jár mindenütt, újságírói tájékozottsága, nyelvtudása és emberismerete mindenféle embervilág körében könnyűvé teszik számára a boldogulást. A művelt európai úr ő, aki a huszadik század elején mindenütt otthon volt, míg ez a nagy világfölfordulás nem jött, amely egymás ellen sorakoztatta az európai férfi-lakosságot, amely pedig már szinte külön eszperantó-megértést teremtett meg a vasúti hálózat és könnyű személyforgalom körén belül. Mindennek úgyszólván egy csapással vége lett és az európai ember, aki máskor könnyű szívvel hagyta volna el fölös garasait Olaszországban vagy egy érdekes oroszországi, törökországi kiránduláson, most állig fölfegyverzett emberek közt tölti kényelmetlen életét és haldokló hősök, vívódó sebesültek vonagló arcába tekint, a háború sújtotta országszélek pánikos hangulatú, sanyarú sorsú népének riadt lakásaiba lát bele és mindez fojtogatja a torkát, vörösre izgatja könnyre hajló szemhéját. Érzi, hogy valamivel tartozik a szomorú eseményekkel szemben, de azt is tudja, hogy ezt a tartozását most nem róhatja le, legföljebb majd háború után.

- Kedves jó emberem - írja - nem a mindenható cenzúrával védekezem, pedig megtehetném ezt is. Arra figyelmeztetlek csupán, hogy ahányszor nem bírtam a szívemmel: a «mi katonánk» alakja lebegett előttem, mikor elhallgattam vagy körülírtam akármit: megint csak őrá gondoltam, aki talán éppen induláskor vagy ázott, sáros odúban olvasná valamelyik elfakult újságfoszlányban az én rossz híreimet, és amikor nem «kritizáltam» (valld meg: ez fáj, ugye?): úgy gondoltam, hogy nem jött el még az ideje.

Okos elfogulatlansággal siklik Landauer a véres és borzalmas események közt. Tudja, mi szabad, mi nem és kell, hogy fölmentsük őt. Érdeklődéssel olvassuk fejezeteit, hiszen tanulságos a jövő számára minden sor, amit erről a háborúról írnak, de a tanulságok most még fájnak és befelé égetnek, sajnáljuk az írót, sajnáljuk magunkat és a mindenképp jól megírt könyvet nehéz szívvel tesszük félre, hogy elgondolkodjunk rajta. Harminc hónapi háború után az ágyúk bömbölését is túlharsogja egy-egy előkelő hang innen is - túlról is. Vilmos császár, Károly király, Wilson, még az engesztelhetetlen Lloyd-George is a jövő nagy békelehetőségeiről beszéltek és eszméket hirdettek, amiket azelőtt csak a pacifizmus utópistái mertek követelni. Igaz, hogy ma a harc gordiuszi csomója még megoldhatatlanabbnak és vigasztalanabbnak látszik, mint valaha, de ebben a háborúban, amely a harminc hosszú hónap alatt talán egy napra sem szállt le az izzó izgalmak és magas lázak hőfokáról, hetek sőt napok kérdése lehet a változás: a krízis után való csillapulás. Amily gyorsan elhangzottak a néhány hét előtt való békeszózatok, oly hamar elévülhet minden, ami túlzás, ami abnormis feszül ma az emberekben. Ezt a gyors elévülést éreztem Landauer könyvének nem egy lapján: ami tegnap igaz volt, ma már egészen valószínűtlennek és megmosolyogni valón furcsának tűnik fel. De ezt az észrevételemet nemcsak Landauer Béla, hanem bármelyik haditudósító könyvének a margójára is ráírhattam volna.