Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 2. szám

Szomory Dezső: Mülhausen-nél a szomorú tiszt

Drága jó Klotildom, ebben a pillanatban érkezem Bécsbe. Harmadfél napig utaztam Párizsból idáig, utaztam! Valami őrült szél sodort tova a többiekkel, akik menekültek. A mozgósítás első napja volt. Ami emlékem van, csupa idegremegés és konfúzió. A fejem forog. Testben és lélekben összetörve, még minden tart bennem, az egész forgatag! Fölkínozva, valami benső zúgást érzek s a vérem úgy lüktet, hogy szinte hangja van. Itt ülök egy kis asztal előtt egy villamlámpa fényében, a Hotel Sacherben, de vajon csakugyan itt vagyok-e, kérdem. Mintha meg sem érkeztem volna. Mintha még gurulnék, álmodnám, nem tudom. Késő este van és csend van és minden harsog a csendben. A vonatok amelyeken jöttem, fölváltva, átszállva, és a vonatok amelyek a párhuzamos sínpárokon együtt robogtak velem, amelyek szembe jöttek, elhagytak vagy megelőztek, mintha örökre az agyamba kalapálták volna végtelen vagonsoraik kerékritmikáját, egész vastömegük ütemes dübörgését, a gépeik ijedt füttyeivel, mint a sikongó felkiáltójelek! Bepréselten, emberi datolyák vagy malagaszőlők fürtje, az utasok az egymás leheletét szívták az alacsony fülkék és folyosók fullasztó levegőjében, bár minden ablak tárva volt. Érzékeny női mellemnek, noha egész szerény emelkedésű, olyan krízisei voltak e rettenetes torlódásban, hogy följajdulva úgy éreztem az egész keblem szétmorzsolódik, mint két apró opálgömb, amint rejtenék. Elfúlva s azzal a rejtélyes energiával, mely bizonyos női féltésekből ered, mégis csak el tudtam vergődni a vagon lépcsőjéig, s ott kuporodtam össze a nyílt ajtó sarkában, a hágcsón, arccal a töltésnek s a szomszédos sínpár végtelen vasszalagjának, mely mintha együtt rohant volna velem s lobogó fátylaimmal a szélben! Az arcomat még perzseli a levegő, a szám sebes, a fülem gyulladt a fölkuszált hajam alatt. Olykor, mint a villám cikázott el mellettem az éjben, kivilágított ablakai tűzcsóvájával egy-egy vonat a szomszéd vágányon, ellenkező irányból. S izzó gőzei és füstjei elsüvítő máglyájával oly hirtelen tört elő a sötétben, hogy csak elkésve tudtam lehunyni a szemem. Életveszélyes helyzetemben ilyenkor, az egész massza, az egész robaj mintegy nekem torlódott, rajtam gurult és rajtam dörgött el, egy pillanat elkábító lármájával valami kéjes rémületbe olvasztva.

Ezeket a vonatokat már a háború sodorta. Ezeken már csapatok mentek. S egy jöttem magam is, e felkészülő vasfergetegben, a háború első óráiban. No de most itt vagyok, kimerülten ugyan és megkínzott idegzettel, de itt vagyok. No és aztán ? De hiszen ha ez volna minden, minden! Más is rohant, más is szenvedett. Ha csak erről volna szó! Ha lerogyva ide, egy hotelszobába végre, csak arról volna szó, hogy kissé rendbe szedjem magam, megfürödjem, kinyissam a bőröndjeimet, s leüljek írni, hogy megnyugtassalak. Mozgósítás, franciák, nemzeti téboly és pokoli rettegések - de hiszen képzelheted mi lehetett ez, micsoda kép, micsoda muzsika, micsoda Babylon, micsoda fölkavart hangyaboly elrémítően fölnagyítva, micsoda méhkasmiriád feldöntve, a forradalmi izzás és lárma oly szakadatlan harsogásával, mint egy permanens orgonajáték emeletes síptömegekkel, fergetegszerű hangáradattal s ami betöltené az utcákat, a tereket, az egész várost, az egész végtelent, a levegőt, az egeket! No de most vége, élek! Ha csak erről volna szó! Ha nem rémüldöznék e néhány szál papír előtt amely az írásomat várja. Ha nem volna zűrzavaros emlékeimen túl, rohanó embertömegeken, kigyúlt pályaudvarokon túl, lázas visszhangok mélyén valami, ami rettenetes! Ha nem kellene, hogy szétzúzzam e fejem. Mi történt? - kérded nyilván drága Klotildom. Mi történt? - kérdem magam is. És elrémülve, úgy ülök itt, egész lényemnek valami rejtélyes megkettőzöttségében, amelyből az egyik figyeli a másikat. A másikat? melyiket? Aki voltam? Aki vagyok? Nem tudom. Az egész életemből úgy oldottam ki, olyan szédülten s olyan olthatatlan fáradtsággal, mint tánc után egy forró szoknyából mely lehull a lábaimhoz. Itt vagyok magam mellett és magam mellett vagyok itt! Fölgazdagodva és lerongyolva, mintegy az önmagam roncsát cipelem és olyan csodálatos izzás vesz körül, mint távoli báltermek atmoszférája, egész ragyogó éjszakája, amiből még maradt valami. El vagyok ragadtatva, nem tudom micsoda borzalmaktól! És a gyönyöröm elrettent, mint egy isteni ital egy véres szélű pohárból! Ragyogok a sötétben és egy árny vagyok valami tündöklésben. Egy nagy némaság s egy nagy hang! Egy seb és maga az élet! Mi történt? És fantasztikus utazásom, a hágcsón, az éjben, a szélben és a füstben, a szemközt jövő vonatok elsöprő rohamával, mintha csakugyan az életem végső értelmét jelentette volna. Elveszve a térben kihajítva és fölperzselve, csakugyan úgy tűnt, hogy már nem is vagyok a földön, míg a többiek, a tömegek, még csak készülnek a halálra!

Ennek a leendő nagy aratásnak én vagyok az első holt kalásza. És gyönyörű az, amint ez a készülő emberkazal felgyűjtött magához elsőnek engemet. Érts meg, én elvesztem. Érts meg, ez az én kis szögletem ebben a nagy háborúban. Ez az én kis szomorú életem, az egész nagy álmom ami volt! Mint egy csöndes virágcserép az orkán előtt, mely fákat tép ki, egész erdőket! Én már repültem! Oly lényegtelen s oly rettenetes mégis, nem több s nem kevesebb a magam obskurus életénél. Egy nő élete! mondaná Maupassant. De itt van e fergeteg küszöbén ez az élet, a szédületes tér legelején, eltaposva a legelső lépcsőfokon, mely e véres kilátásokhoz vezet. Parányi igen, de hogy megy a szélben, hogy gurul, röpül, mint egyetlenegy szőlőszem egy végtelen szüretből! A végzetem fölfűződik ide ehhez a tébolyhoz.

A sorsom idetapad minden titkával. Hol van a történetíró, aki ezt meglátja valaha? Aki e nagy események körül felkutatja majd azokat a lázas és véres hieroglifákat, mint a széljegyzeteket egy rettenetes biblián? Hányan lehetünk itt nők, bekapcsolva százféle változatban, százféle tragédiákban! Hányan lehetünk itt szétmarcangolva, nem a családi kötelékek megtépett nyomorában, nem anyák, árvák, nővérek, özvegyek, akik sírnak, de nők akik elvesztek s akikről soha nem fog tudni senki! Oh istenem, írjak még, írjak?! Holott nem lehet kitérnem. Talán sohasem beszélünk többé ebben az életben. Talán szóval soha nem is merném. Az egyik figyeli a másikat bennem. Mit mondjak? Boldog vagyok a rémülettől, hogy így ébren van bennem minden s nem tudom micsoda ösztönöm az, mely a gyönyört keresi és szürcsölgeti vissza írás közben, egy kis hotelszobában, egy kis lámpa alatt!? Nő vagyok még, vagy nő lettem, mindegy drága szívem, itt vagyok! Úgy nézz végig e sorokon, mintha a portrait-em lenne, most csakugyan én vagyok itt, még egyszer ez éjjelben, Bernay Adrienne! Neked írok, magamnak, egy harmadiknak, oh ne is kutassuk már! Úgy írok, hogy éljek még, hogy tartson még, úgy írok, hogy minden érzékemre megy, hogy kis titkos rezgésekre megy, apró és rejtett borzongásokra a létem legmélyén mint egy hárfa húrján, amit rejtenék. Szédülök a vágytól, hogy megmondjak mindent! Kimerült vagyok, agyongyötört vagyok s valami lázas hév van bennem, ami kerget mégis! Félholt vagyok és egész üde, hogy írjak! Szavak, hangok, sikolyok és zokogások úgy torladnak az agyamban, hogy az értelmüket szinte letörik egymáson s még ki sem fejeztem egy érzésemet, mikor már elsöpri száz másik s amit leírnék már meg se kezdhetem úgy jön utána más és más, az egész lelkem százféle fulladásban. Ne is lepődj meg ezen a kuszaságon, máskor tudtam írni neked rendesen ugye? De most le vagyok rogyva a betűk közé, a sorokba. A vonal gyötör amit egy-egy szó alkot, a kép is bánt, amit visszaadnék, oly epedőn csüngök még az értelmek realitásán. Mindattól, amit kifejeznék még messzebb röpülök, mint lépcsőfokokról valami nagy magosba, a színeimből még izzóbb árnyalatokba, a szenvedélyből még lázasabb tüzekbe, a mámoromból még nagyszerűbb egekbe, amelyeket nem ad vissza semmiféle nyelv. Ami szép van itt, még szebbet hoz magával, ami ragyogó még ragyogóbb, még istenibb, s az egész írásom csak arra való, hogy fölszálljak oda, ahová senki el nem megy. Mint egy másik életből, egy másik rendeltetésből árad és zúg föl bennem amit olvastam és átéreztem valaha, s amint így föl van oldva bennem és föltúlozva a magam érzéséhez: mintha egy megtisztult csúcsa volna, átszűrten és ujjongva, egy jobbik végzetemnek. Valami vergődő ösztön ez, valami lappangó tradíció egy elveszett világból... Hát tudom én? Valami van ami egészen új előttem, a gyötrelmek és örömeim mélyén valami van, valami marcangoló megismerés. Holott nincs semmi ellenőrzésem, semmi ítéletem többé. Mint egy áldozat elviseltem mindent, és egyszerűen le vagyok sújtva a beteljesedés alatt. Egész új ízek vannak a számban. A torkom kiszáradt rettenetes zamatoktól. A szívem itt ver fönn, magosan. Mülhausennél ott volt a szomorú tiszt.

Oh ott volt, ott volt, ha csak-olyan egyszerű volna ez! Hol kezdjem, hogy követni tudjál, meddig menjek vissza az események sorrendjében, hogy jól megértsél mindent? Hiszen már eddig is, az összes apró tényeket, melyek ezt az egész nagy találkozást alkotják, ezt az egymásra ismerést Mülhausennél, Elzászban, lépten nyomon elsodorja előlem éppen az a forró tartalom, amely áthevíti őket. Mint a tűz körül, amelyhez nem lehet hozzányúlni, látod csak kertelek és lihegek. Már mennyit írtam, hiába! Mit tudsz rólam e hisztériás lázon kívül, amelyben itt ülök egy órája már, elkábulva és remegőn. Láz, mámor, rémület s mi minden még, ami bizonyos érzéki emlékezések körül, mint az izzó pára száll a nő szívében s mindent fölszít újra, mindent ami elmúlt föltámaszt újra, megmozdít újra, fölkavar újra mint egy szunnyadó gyöngyöt, micsoda, mélységekben, ez mind itt van, ez mind gyötör és elbűvöl még, a valóság oly megrázó erejével, hogy szinte szédülök a kéjtől. Míg úgy érzem hogy a tiszt itt van velem, a gyönyöröm éppen az, hogy egyedül vagyok. Micsoda rettenetes ereje ez az emléknek! S micsoda ájulat lehetett az, amelyet napok multán úgy érzek vissza, mintha még mindég tartana!

Légy irántam, elnézéssel, drága Klotildom. Add ide nekem azt a csöndes és áhítatos szívedet, könyörületes megértésed minden jóságával. Már ne úgy nézz engem, mint eddig, azokkal az okos és dédelgető szemekkel, egész tekintetednek azzal a mosolygó és elbűvölt csodálatával, mely a lelkedet mintegy felém sugározta, a föltétel nélkül való szeretés és ragaszkodás olthatatlanságával. Az életem idáig, ha nem vagyok szerénytelen, és kissé a magam lénye is ha szabad mondanom, és az illúzióim önmagamról, mert sajnos csak illúziók, talán igazolták is hajdani rajongásodat azért a Bernay Adrienneért, aki tudott szenvedni, lemondani és felejteni főleg, ahogy szeretni tudott, mert az a legnagyobb a nőben amit el tud temetni bizonyos valóságokból és micsoda áldozatok árán, ha az álmait nem érik föl. Te tudod, ki vagyok én, hol kezdtem én, abban a bernai kastélyban a gyönyörű apámmal, aki az anyám halála óta a posthumus idézgetések rémes gyönyörébe esett s a tébollyal végezte. Aki az életének szenvedélye volt, drága kis francia nő, Glory de Dijon mint egy rózsafaj neve, kis édesanyám, kis édesanyám ott élt vele, velünk továbbra is Bernán, bár már az erdőszélen pihent, két fűz alatt, egy kő alatt a földben, de visszatért onnan, visszatért egy fantasztikus festészet mámoros produktivitásában, mely elepedve a halálát ostromolta. Lebegő árny nagy hófehérben egyszer, vagy halotti dáma ünnepi feketében, ahogy képzelet épp feltámasztotta csöpögő olajszínekben óriás vásznakra, itt tűnt föl köztünk, itt virult tovább, előbb a kis kápolna falán, aztán az összes falakon a szobákban, minden falon és minden szobában, a folyosókon és a tornácon, mindenütt! Százféle változatban, százféle hangulatban, felfogásban és világításban, a holtakról festett képek néma és védtelen panaszával az egész házat benépesítette a színek nyüzsgésével, a különböző és mégis egyazon fejek kivirulásával, a százfélében is egyféle arcok meredezésével s csak annál maróbban adta a halált, hogy az élet minden hevét volt hívatva felidézni. Mint leány, mint menyasszony, mint hitves, mint anya kísértett, mint tündér lebegett elő egy tó közepéből, egy rózsakert mélyéről, mint királyleány tűnt föl egy regényes erkélyen, mint bálvány egy kőoszlopon, mint női isten egy oltár fölött, fölfeszítve, tragikus meztelenségben! És a vásznak egész erdején át már minden lomb és minden levél az ő arca volt, az ő szeme volt, minden fa törzse elkínozva, az ő teste mámoros kanyargásokban, a sírból való visszatérés smaragdkő tekintetével, fagyos izzásával, amint e képtelen és emésztő munka hosszú éveken át, már a tébolyt súrolta! Tragikus festő, még mindig idézte, kergette, hítta vissza egy festékóceánon át az elborult agyával s aki ott rogyott le végül, az állványának dőlve kis édesanyám csontvázképe előtt, a legrémítőbb józanság előtt, mikor már őrült volt!

Miért hogy én is visszaidézgetem mostan ezt a halotti galériát mikor magamról írnék voltaképpen! Mért hajszolom drága gyönyörű Glory anyám kísértetét egy végtelen arckép sorozatban a bernai kastélyfalakon, s az apámat, aki mint egy színkovács hasztalan kalapál egy sír előtt, mely soha többé nem ad vissza semmit. Minden meddő, nem? és hol van az az élet, mely végképp elmegy, mondd! s maga az élet, míg tart is, mit jelent? Ne csodálj többé, már én nem vagyok a régi Adrienne, büszke és méltóságos kisasszony, mint egy princesz, ragyogó, túl nőies is hogy még mindig leány legyen, huszonnyolc éves, hallgass! magam is, alig hiszem. Így múlt el s így fog elmúlni minden Klotild, a gyermek is a szülei után.

Most már csak úgy nézz, részvéttel és sajnálkozva, ezt legjobban szeretném. Minden jó és nagy tulajdonságomért is csak sajnálkozva nézzél, a bátorságomért is, hogy így tudtam élni árván tizennyolc éves koromtól fogva, mikor az apám elmerült s kívüled már nem volt senkim a világon. Akkor jött Kazy Ábris, tudod, no most ez is, hogy itt van újra Kazy Ábris! Mit mondjak? Szerettem? nem szerettem? és hát csakugyan itt van, vagy inkább hol van ez már, ez az egész régi történet, mint egy sírkő beleomladozva bizonyos hősi megadásokba, csöndes és mély rezignációkba, mint csakugyan egy kő a földben s amelyet az ember mégse ismer már! Mégis, ami ez volt, azt nem lehet megmondani, mert nincs reá se hang, se szó. Ami volt, az csak azt jelenti, ami soha meg nem történhetett, s amire az ember azt mondaná: csalódás, ha más is nem mondaná ezt. Sebek oly mélyen, hogy már nem is látszanak. Nagy benső gyászok úgy megsüppedve bennünk, hogy a létünk már csak belőlük hajtja ki megmérgezett lombjait. Hát nem voltam vidám és kacagó mindig, ami a legrettenetesebb! Két évig jártam jegyben, ha igaz, de mi volt ez akkor, egy pillanat! Nem voltam türelmetlen. Az áhítatom még a múltakhoz kötött, tragikus szüleim emlékéhez, mint ahogy az apám maradt leláncolva halálos hűségben az anyámhoz. Bús leányságom poézise úgy zengett mögöttem, mint egy távoli ének erdőkön át, az egész lombsűrű szurdinájával. Még akartam hallgatni, élvezni, még meg akartam tartani, még meg akartam óvni a házasélet kontaktusától, mely ha nem is téríti el minden érzésemet, mégis csak más irányokba vezet. És olyan tiszta voltam, no látod tiszta, tiszta, kíváncsiságok és nyugtalanságok nélkül, egy igazi leány! Künn falun nőttem fel, nagy udvarok és kertek előtt és szabadon a fényben és a lelkem szűzi és szemérmes maradt, hogy soha semmiféle kutatgatás nem bolygatta meg, mert minden ott volt a nyílt titkok fönségében és minden élt és szeretett! Egy kézszorítással beértem, egy melegebb tekintettel egyenesen szemtől-szembe, egy csókkal ritkán, amelyhez behunytam a szemem. Ábris szép volt, komor és hallgatag, mint egy színész a filmen, no még mindig itt van, de milyen furcsa, hogy így látom most, mint egy plakáton ezt a sötét gavallért, a keserű szemével! Oh hazudott, úgy-e, de hiszen tudod, hogy hazudott, mit hazudott, hogy gázolt végig minden álmaimon, mi volt mögötte, micsoda nő, micsoda kötelék, micsoda sivár romantikája holmi titkos viszonynak, elrejtett gyereknek, mi minden még, micsoda kétségbeejtő banalitás! És csak ez volt, amit nem tudtam elviselni, Bernay Adrienne, ezt nem, ezt nem, ezt a kereskedősegédi donjuanizmust, nem! Akármi mást, akármilyen múltat, nem tudom, amit akarsz, de valami bravúrját a gazságnak ha már gazság kell, hogy legyen, valamit ami a sárban van nem bánom, de mégis szárnya van! Tizennyolcéves voltam, úgy-e? S hol voltam akkor, micsoda csúcsokon! Amit otthon láttam Bernán, hajnalokat nyáron mint a pokol, téli reggeleket mintegy kristályüveg ragyogásban! Ami morajt és zajt hallottam a tanyákról éjjel, a jászlak rejtélyes melegéből, tehénbőgéssel, betlehemi legendákat! Ahogy jött kis Glory anyám, míg élt, piros szőlőfürtökkel a hajában, a kerti szüret idején, ahogy dalolt magyar nótákat átfinomítva a maga francia akcentusára s olyan üdén mint a pásztorsíp! Ahogy az apám, elmámorosodva, fölkapta s vitte mint Atlasz a földet, s apró női lábai a rózsaszínű selyemharisnyában lelógtak a dáliákra, a tengernyi virág közé! S ahogy később, elborult agyával, drága ember, fölsírta hozzá a festék minden lázát, a fájdalomban eltorzult képzelettel, ez mind, ez mind fölcsigázta a lelkemet az élet nagy ígéretéhez! Magam is elmámorosodva, micsoda rejtélyes szépségek zengésével jártam, mint egy részeg hárfával a szívemben, s úgy jöttem elfúlva, bizonyos alkonyatokban, elakadt lélegzettel a gyönyörtől, hogy szinte túlrezgett rajtam minden, az egész nagy melódia, az egész nagy tiszta extázisom végig a kerten, virágokon, az égen, a végtelenben!

No látod, drága Klotildom, mennyi szó, mennyi emlék s micsoda nagy éjszaka ez! Az ember eltűnt, a régi ember s egy másik jött Mülhausennél! Ami idő eltelt kettejük között, az én időm volt, bár kikötöttem már a túlsó parton és mentek az évek, az évek, az évek, nyomtalanul és súlyosan. Nem, nem mondom többé mit szenvedtem, rég túl vagyok, minek? Te láttál engem, minden hitemben szétszaggatva, a sírástól véres szemekkel, amint fizettem az illúzióimért! Te láttál engem gazdagon, függetlenül, híres kalapjaim alatt a nagy szőke fejemmel, szinte tündöklőn, oh a gyönyörű leány! ahogy suttogták mögöttem, Bernay Adrienne, és aki ment, aki ment, elundorodva, aki ment! Ki volt az én számomra többé? Senki, csak én magam már, egyedül, egyedül az öreg komornámmal, a könyveimmel, a két kis kutyámmal, a rettenetes éjszakáimmal, mikor úgy feküdtem le aludni, hogy minden csillárt felgyújtottam magam körül s kinyúltam az ágyamban mint egy ravatalon, izzón és fagyosan a fényben. S még te voltál drága szívem, akiben megenyhültem olykor, aki figyelted és elviselted zajos jókedveimet, a nagy kacagásaimat, oktalan, céltalan bele a világba, az emberek arcába, ha szembe jöttek velem az utcán és aki szerettél engem. Azontúl csak éltem úgy-e, mint egy gyönyörű apáca, aki nagyszerű ruhákban járna és csak páholyba az operába és dús prémekben a váci utcában, óh szűz apáca, szűz apáca, holott már megvan huszonnyolc éves és aki fütyülne a világra!

Aztán van a világ, látod, amelyik visszafütyül és van az élet, mely nem ad ingyen semmit, még azt az izzó melankóliát sem, mely mindentől elfordult már és nem kér többé semmit. És van valami, ami az életnél is erősebb, valami nagy áradat és rettenetes mozgás, amelyről épp úgy nem tud az ember, mint ahogy a föld nincs nyilván beavatva a maga forgása titkaiba. És mi van még? Oh, ha tudnám! Az van, hogy az ember él és felgyűjt magába mindent és eltaszít magától mindent és az van, hogy mégis minden megmarad és mégis elvész minden és az van, hogy az ember mégis csak él! És az van, hogy nincs semmi és minden ott van nagyszerűen! És az van, hogy elmentem Párizsba a kis öreg francia komornámmal a múlt hónapban. És az van, hogy hirtelen, nem lehet lakni tovább a Hotel Friedland-ban. És az van, hogy az utcán zászlós-lobogós katonák között, üvöltve rohannak ujjongó s keserű tömegek s a pályaudvarokon egymást fojtogatják, menekülő idegenek, hogy egy kis helyük legyen. És még az van, hogy Mülhausennél a szomorú tiszt ott van.

Már most, nézd csak, a kis öreg francia nő nem akart visszajönni, többé. «Nincs célja», mondta «és minden még sokkal rosszabb volna», mondta «hát nincs igazam? Óh, nem vagyok hűtlen, de most a világ vége van és kis vén anyóka, cseléd, vagy komorna csak azt teheti, hogy otthon marad, ha már a hazája bajban van!» És sírt igaz, vén Marika, sokáig sírt s a kezemet csókolta s úgy kísért még roskadozva a pályaudvarig s a nagy nyílt peronokon végig, kis törékeny egy emberóceánban, és egyszerre csak eltűnt, hiába kerestem, hívtam, kiáltgattam a nevét, az áradat elsodorta. Már nem is bántam, annál jobb! Itt van családja s egy nap megint, ha vége lesz, jöhet vissza, ha akar, hát nem igaz?

S akkor már indultunk is, óh indultunk, mint egy emberi rakomány, mint a holt masszák, mint egy rengeteg hullatömeg egymásra hányva, elfúlt lélegzettel. Fekete vagonok, az emberi hús keserű súlyával, gőzölgő párolgásával s bepréseltségével, végtelen kocsisorok mintegy kiduzzadt ablakokkal mint a dinnyéskosarak, a hágcsókon szorongó emberfürtökkel, úgy rázkódtak meg az első kerékforgásra, mintha ki akarták volna hányni magukból ezt az egymásra csapott szállítmányt. A fülkék padozata ropogott, a falak recsegtek s az egész végtelen kocsisor, egymásba torlódó vastömegével, mint egy érces menydörgés harsogott, a láncok, ütközők rúgók, fékek és ablaküvegek felhörgő zsivajával s amelyet elrémült női hangok, túlsivítottak, mint megriadt kórus szopránjai egy őrületes zenekar hanglávája fölött. És férfiak dörögtek kétségbeesett vitákban. És gyermekek sírtak mint a megkéselt angyalok, valami tragikus monotóniában az egész vonaton végig, az éjszakában. Tükrök betörtek csörömpölve és üvegszilánkjuk mint a kristályzuhatag, mint egy leomló üvegcsillár minden ragyogó darabja: mint egy ezüstpatakzás zúdult a tragikus utasokra. S amint megállottunk minden kis állomáson, egy-egy őrház előtt is, a nyílt pályán is gyakran s amint megindultunk újra, a pokoli vasrengések meg-megismétlődtek újra, az egész tánc, az egész fölfordulás, új hangok és új morajok kíséretével, őrködő lámpások nyikorgásával a sínek mentén, szemközt jövő vonatok elsüvítő forgatagával, távoli és közeli füttyök röpködő kérdőjeleivel, a túlfűtött gépek lihegésével, fölperzselő gőzrobajával kavicstömegekre, melyek fölporzottak és visszaestek, zúgva mint a jégeső. És mindenütt csapatok jöttek és mentek, lovak dobogtak fürge ügetésben, mélabús szemekkel a teherkocsik mentén, ágyuk gurultak trénszekerek zörgésével és tábori konyhák bádogcsörömpölésével, tüzérek botorkáltak nagy durva csizmásan a sínek útvesztőiben a félhomályban, és kis katonák loholtak és rohantak és felkészültek és felkaptak a vonatokra fürgén, jókedvűen s ügyesen, mint a színes majmok, kelet felől az összes állomásokon. És fűst szállt a violaszín lámpák körül a szűk peronok zajos aszfaltján, a sok fiatal fej fölött, sok, színes sapka, tüzércsákó, vértessisak fölött, mint egy rengeteg barna fátyol rongya, százféle ornamentikában, könnyed és elomló arabeszkben és figurában vagy tömör és maró felhőzetben, túlsúlyosan hogy felemelkedjen, s amelyből elmosódott fénylésükkel a fegyverek csillogtak elő, a puskák némán, a kardok csörögve. És minden percben megindult egy vonat vagy jött egy vonat s gurult tovább a vasmasszák dörgésével, ezernyi torok vidám kiáltozásával, hazafias énekével, föllelkesült harci készségével és eltűnt az éjben, az utolsó vagon hátfalával e távozók mögött, mint egy nagy széles spanyolfallal, amelyről egy vörös lámpa nézett vissza és beolvadt végül a sötétbe. És a füstben és a gőzben és a búcsúzásokban is itt-ott és a franciás aposztrofálásokban, szóviccekben és obszcenitásokban és a vezényszavakban, patkódübörgésben, keréknyikorgásban, villanyfényben és fegyvercsörgésben, dalokban és vasdörgésekben, nagy füttyökben, gőzpuffanásban és kis csengők ezüst kerepelésében volt valami félelmetes, valami túlfűtött, emberi idegzetektől, sorsoktól és hivatottságoktól, reménytől, rettegéstől, fegyelemtől, megadástól és lelkesedéstől áthevített atmoszféra, mely egy mérhetetlen nyomort kergetett, valami vihogó vérförtelem csíráit sodorta, mint egy halálos ragály, egy pokoli métely, egy irtóztató pestis bacilus-kultúráját, amit kihánynának a szélbe, a fénybe, egy zakatoló emberiség közé! És ez a túlfeszültség, ez a keserű izzás, az idegek minden rezgése és remegése, mint egy rengeteg húrrendszer melyet megtépázna a szél, átragadt a mi vonatunkra is, a mi lelkünkre, a mi agyunkra, meggyötörve ahogy szorongtunk, túlzsúfoltan és fulladozva, elkínzottan és kormos arccal a fülkék mécsei alatt, mint egy üldözött karaván, mint egy kitagadott tömeg, távoli hazák leprásai, akiket elkergetnek! Hogy jöttünk a határra, micsoda utakon, alagutakon és fordulókon át, micsoda kerülőkkel jöttünk, nem tudom. Egyáltalán valami rémes céltalanság volt egy eltévedt mozdony rohanásával, visszaszökkenéseivel, hirtelen fékezéseivel s nekilendülésével mint az akadályugratások, ide-oda hullámzásával, kanyargásával, el- és visszafordulgatásával, a homályt döfködő irányváltoztatásával, eliramodásaival s hátrálásaival, amint nyilván az útját kereste, őrült gép és csak ment és ment és gurult és vonszolt bennünket, akik utaztunk, utaztunk valami sajátságos vakság érzetében s nem tudtuk hová!

Aztán mégis, egyszerre, Mülhausen volt, a határ volt, a svájci csatlakozás reménységével. A francia Mulhouse végtelen mezősége volt, a svájci horizonttal, álomszerű távolságokban. Mint a nyáj vágtattunk itt, kivergődve a vagonokból, majdnem felüdülten és megváltva a szabadban, az alkonyat rózsaszínében, mely nyugat felől csöpögött az égre s az egész boltozatot ellepte valami végtelen sziromhullással, mint egy rettenetes rózsatő, kinyílva, s amelynek szára nincs! Egy véres kupola volt fölöttünk, azzal a rejtélyes színfestéssel, amelyben a természet oly gyakran összeolvad az emberi dolgok jellegével. Háború van! reflektálta az ég, mint egy tükör, a földet. És tizenkét kilométernyire voltunk bizonytalan pályaudvaroktól, a nagy utakon, az úttalan térben és nem tudtuk merre menjünk. Mint a birkák, lihegtünk, rohanva, tanácstalan. Valami keserű és nagyszerű vándorszínész társaság benyomását kelthettük zűrzavaros kiáltozásainkkal, a fátylainkkal, a bőröndjeinkkel, pittoreszk züllöttségünkkel, mintegy a társadalmon kívül, kivetve egy határszélen, ahonnan tovább menni nem lehet. Egészen biztos volt, hogy elkéssük a csatlakozást, ami katasztrofálisnak tűnt. Öreg emberek sírtak, mint a gyermekek. Kis gyermekek elkomorodtak, mint a vének. És az anyák haja lobogott. És valami nagy tehetetlenség terjedt. A távolság s az út amit még teendők voltunk, már eleve legyőzött mindenkit. Sokan megadták magukat ez utolsó erőfeszítés előtt. Valaki énekelt egy bőröndön ülve, énekelt! azzal a konok rezignációval, amelyben egy mártír hal meg egy ideáért. Mégis, egy-egy csoport elindult, egy-egy energikusabb vezetővel. Mások is elvánszorogtak, kimerülten és kétségbeesve, a földönfutásnak azzal a megkapó és mámoros jajveszékelésével, azokkal a zord és drámai mozdulatokkal, melyeket ha a színpadon lát az ember, nyilván hazugnak érez.

És én is mentem és szaladtam az éjszaka elől, mely közeledett. Nagy árnyékok támadtak. Rejtélyes hangok hallatszottak. A távolban szakadatlan dübörgéssel katonavonatok gurultak. Egy csengő szűnetlenül csengett a mélyben. És a dűlőről láttuk az úttestet, ahol hatosfogatok galoppoztak szürke ágyúk előtt, súlyosan és könnyedén, a lovasaik ostorcsapkodásával, mint az álomképek a homályban, mint a valkűrök porfellegekben. Holott már alig bírtam tovább. Nem is a gyaloglás merített ki néhány kilométeren át, dűlőkön, mezőkön, kis kavicsos utakon, hegynek föl és le, sőt talán nem is voltam fáradt. Te tudod micsoda energikus vagyok ha kell, micsoda szívós és ajakba harapó, ha arról van szó, hogy bírjam s ne engedjek. De itt volt valami átható magány, mely mint a zsírt csöpögtette a lelkembe elfullasztó melankóliáit. Már nem láttam senkit magam körül, mikor az este rám borult. Talán el is tévedtem gyors kerülgetéseim közben egy mocsaras talajon át, a szárazabb ösvények irányában. De egyszerre csak itt állottam egyedül a térben, amelyen denevérek suhintották át hangtalan röpködésüket. Valami rettenetes érzés fogott el, oh nem ijedtség, nem gyávaság, de hiszen te ismersz engemet! Hajdan Bernán, egész éjjeleken át bolyongtam az erdőben bagolyfiók után. De itt ez más volt, teremtőm, micsoda!? Valami kimondhatatlan szomorúság, az estében párolgó földek nyers szagával, távoli árnyaival és mécseivel, elsikkadt hangjaival mint egy utolsó szó, egy utolsó kiáltás egy vigasztalan égboltozat alatt, mely ráborult, az egész tájra, az egész végtelenre, mint egy töredezett üveg mennyezet. És nyugat felől, egész távoli felhőszélek, a naplemente izzásából egy-egy utolsó rubinfolttal világítottak még, mint egy messzi lámpafény az égen! Elfúlva, minden idegem reszketett. Úgyszólván önnönmagamtól rémüldöztem, a testem súlyának valami sajátságos és ismeretlen érzetével, mintha önmagamat kaptam volna föl, önmagamat cipelném roskadozó vállaimon. Csakugyan minden súly rám szakadt, az életem egész terhe még föltúlzottan a kimerültségemen, egész megsebzettségemen egy húsz órai út alatt. Elveszve a térben, az éjben, egészen egyedül és meghajszolva, egy megváltó gondolat nélkül, mely megnyugtathatott volna, szülők nélkül, kötelék nélkül, egész nagy sivár életem szinte fizikai dimenziókban adta vissza itt a maga nagy magányosságát a világon. Az egész nagy tér kihalva s elborultan, a lelkem képe volt. Elsodorva és vigasztalan, vajon hová mehettem még? És elfakadtam sírva, egyedül! S úgy jöttem tovább, vonagló szájjal, mintha valami dalt dúdolnék, egy dalt! Még órákig mentem, nem tudom. De valaki kiáltott ekkor. «Itt nem lehet!» S egy kéz a fátylaimhoz ért.

Oh egy kéz Klotild, egy arc, egy árny, egy ember, egy francia katonatiszt. Mindez kis darabokban, kis részletekben, egy-egy rézgomb fénylésével, egy kevés aranyzsinórral, egy fél arccal megvilágítva, amint egy lámpás lengett köztünk a sötétben, a zárt sorompók előtt. És messziről Mülhausen világított távoli fényekkel, eltörpülten a föld színe fölött. És nagy zúgások hallatszottak, mint egy erdő ha menne, ha menne, ha elvonulna a lombsűrűje visszhangjával, vagy mint a templomhajók mélye távoli orgonák búgásával, egy frenetikus ájtatosság zsivajával mérföldeken át. «Itt nem lehet!» ismételte a hang s akkor ott volt a lámpa az én arcom s egy másik arc között, egészen közel két barna szemhez, mely rám meredt s csodált. Oh csodált, igen, rögtön az első pillanatban. - «Valami gyémántot leltem!» mondta és nevetett. Mert az lehettem csakugyan, valami talált ékszer, fölbukkanó tündér az éjszaka végtelenjén, fehér fátylakban lobogó, jelenség, a halvány arcával, a könnyes szemével, eltikkadva és védtelen. Így vannak nagy első percek, amelyekben már minden benne van, egész beteljedése a dolgoknak, mint a befejezett sors a születésben. Ha magához von ez az árny, ha a barna szeme fénylését elmeríti az enyémbe, ha ajkon harap, nyilván nem is védekezem. Szédüldözve, minden fölfeszült idegem azt az utolsó érintést várta, azt a végső fuvallatot, hogy vége legyen, hogy minden megszakadjon bennem. Valami rejtélyes vágyain volt, aludni, meghalni, elveszni abban az öntudatlanságban, melyet a test kínja nem kísér s amelyből a lélek elszáll mint egy madár! Tántorogva egy falnak dőltem. De a lámpa lengett. Sötét tömegek pihentek, egymásra rogyva, egy vasúti töltés mentén. A lámpa lengett. Egy darab sín, lecsiszoltan várt és fénylett, mint egy rövid része egy végtelennek. És hortyogás hallatszott. - «Itt fog jönni egy vonat»! - dadogtam. - «Itt fog jönni egy vonat!» ismételte az árny az én szavaimmal, s még a hangomat is utánozva, valami különös együttérzéssel ami meglepett. - «Oh egy vonat», tette hozzá enyelegőn, «de nem a mi számunkra angyal! Mi csak őrizzük itt az útját, és hajnalban megyünk tovább, az isten tudja, hová!» S azzal már indult is volna. A lámpás lengett. Akkor a köpenyéhez értem amint át volt vetve a vállán. - «Nézze csak kérem, rebegtem, segítsen rajtam, olyan fáradt vagyok! Hogy átjussak a határon, a svájci vonatokhoz. Nagyon hálás volnék érte!» - «Hálás!» felelte és nevetett. És várt és hallgatott és nem mozdult és nem tudom mi volt még körülötte, míg a többiek, az egész kis csapat, békén hortyogott a földön s a távolból, szakadatlanul, valami heroikus zúgás hallatszott, egy-egy mozdonyfütty sikongott az éjben, egész messze. - «Oh, segítsem! mondta végre, de hát mit tehetek én!?» És a vállát vonogatta. Ez nem volt gavallér ami fogalmaink szerint, nem tigrisvadász, előtáncos, vívóbajnok, cigánnyal búsuló szolgabíró s jaj annak, aki közeledni mer! ez nem volt Kazy Ábris, huszártiszt a mi fajtánkból szúrós szemekkel s aki rögtön vagdos, oh ez nem, ez nem! Még csak udvarias sem volt a maga elunott hangjával s valami ismeretlen keservével amint a vállát vonogatta, de olyan emberi volt a tehetetlenségben, olyan hallatlanul nagy fájdalmas és őszinte, hogy megremegve néztem föl reá. A lámpás lengett. És a két barna szemét láttam, elepedve és csillogó nedvekben. Két különös, egészen fiatal s oly fáradt férfiszem, egészen üde és izzó szempár hosszú pillák alatt s mégis az agóniák tekintetével, mint valami bús állat ha elmered, lerogyva az igában. A homloka egészen ráncos volt a szemöldök két íve fölött, melyek mintegy összegyűjtve őrizték a gondokat, és az ajkakról keserűn, egy kis francia bajusz csüngött, De az egész arc, az egész jelenség e dúlt homlok s e nagyszerű szemek hevével tűzött át azon a Rembrandt-szerű világításon, amelyet betöltött és áthevített a megemelt lámpás fénykörében. Elbűvölve néztem csakugyan mint egy képet, elbűvölve és szinte megdermedve azokban sajátságos ösztönökben bizonyos felismerések előtt, amelyeknek nem tud és nem akar hinni az ember, olyannyira lehetetlenek. Még néztem és még néztem, minden részletét az arcnak s az egész arcot minden részletével minden súlyával, jellegével, homályával és tündöklésével, egész kirajzolt fájdalmasságával, ijesztő tömörségével s fantomszerű visszatérésével lámpás fényében, mint egyikét azoknak a fantasztikus fénnyel és árnyékkal küszködő színtébolyoknak, ami az apám műve volt! - «Oh de hiszen ismerem!» dadogtam s a mellének dőltem, zokogva.

Nem élt vissza, nem volt egyetlenegy gondolata, egy föltevése, egy fölbátorodása, amit e látszat talán igazolhatott volna. Egész mozdulatom olyan lázas lehetett, a hangom is olyan siralmas, az egész ájulat amelyben lerogytam hozzá egy távoli és rettenes világból, oly ujjongó és rémületes, hogy nyilván megérezhette bennem azt a megsebzett szárnycsapást, amellyel a sas hull alá. Csöndesen fölfogott a kezének lágy érintésével és a fejem fölé hajolva a szőke hajamat nézte amelyről utazókalapom lesiklott. Talán az illatát is érezte és csak nézte és hallgatott és nyilván sajnált is, mint egy eltévedt vándort, mint egy hazátlan kisasszonyt a vasúti töltés mentén, mint egy gyönyörű csavargót zokogva a mellén. - «Oh de hát mit tehetek én!» mondta ismét azon az elragadó hangján, mely egészen közel a fejemhez, szinte bekúszta magát a hajamba, meleg leheletével. - «Milyen kicsi ember vagyok, folytatta, micsoda nyomorult, egy rezervhadnagy, mit akar? Nincs hatalmam, hova vezessem, gyönyörű! Odaát van egy fuvaros a kis majorban, de vajon el tud-e jutni már? Mülhausentól Strassburgig, egy szuronyerdő minden. Vesoul a fogát vicsorítja s vár mint egy tigris, hogy harapjon. Petit-Croix a sötétben, az ágyúit görgeti Elzász felé az utakat eltorlaszolva s mindent letaposva ami él. Hallja ezt a távoli zsivajt, ezt a halálos menetet, hallja? A hegyeken törpék vannak, óriások! a hegyek rengenek. Merre akar menni?» - «Merre!? Merre!?» hebegtem kétségbeesve. És akkor hirtelen: - «Itt nincs út csak a szívemig!» lihegte.

Akkor fölnéztem rá, megremegve a mellén, mint egy zárt kapun mely megnyílt. És megriadva láttam két elepedt szemét, már elborulva a könnyben. Oh sírt, ő is sírt, Mülhausennél a szomorú tiszt, de hát miért!? A mellének dőlve, hozzásimulva istenem, így elcsigázva ahogy voltam, így földúltan valami ismeretlen vágyódásban, téren és időn kívül, valami rejtélyes önfeledtségben, vajon mi származhatott át belőlem az ő ismeretlen lelkületébe? Micsoda titkos átrezgések érhették a szívemből a szívét, micsoda titkos megsejtések s fölérzések, hogy így meghatva bámult rám abban az olthatatlan egyesülésben, melynek nincs nedve csak a könny. Oh mit mondok itt neked, Klotild! milyen tragikusan szemérmetlen vagyok. De ez az éj, ez a magány, ez a lebegő lámpás köztünk, ez az egész nagy izzó atmoszféra a katonák álmával a földön s a svájci hegyek visszhangjával míg gurult az ágyú s a fegyverek mentek, úgy fölszította testvéri ölelésünk tüzét, mintha egy máglya égne köztünk, úgy betöltötte üde és perzselő fényével, mint a nap mikor ébredve, fellobog az, égen. Rémüldöztem és el voltam ragadtatva!

«Jöjjön, mondta a tiszt, itt van a kút, egy nagy mohos kő, oda leülhetünk.» S levont magához s a kezemhez nyúlt. - «Milyen furcsa!» mondta s megcsókolta a kezemet. S így ültünk csöndesen és sokáig hallgattunk, kéz-kézben a kövön. A kút téglafaláról, amint nekitámaszkodtam, úgy éreztem, repkény lóg alá. S a láncos kerékről időnként lepengett egy vízcsöpp, mintegy visszatérve a mélyben alvó felülethez. - «Majd csak elmegy, szólalt meg végre, mégis csak el fog mehetni, ne féljen, ha én nem is tudom segíteni. Majd hajnalban, mikor világos lesz s mikor mi is elmegyünk. Addig jó, hogy itt van és pihen. És nekem is olyan jó maga mellett!» vallotta be csendesen. És megint hallgatott s lágyan a kezemet szorongatta s a lámpásra meredt, mely ott állott előttünk a földön, pirosló lángjával egy világos kör közepén. - «Ez egy idill a harc árnyékában, mondta még és nevetett, egy idill! Mintha régi ismerősök volnánk, nem igaz?» tette hozzá. - «Igaz, feleltem gépiesen.» - «Mert öt perc több mint öt esztendő, ha utána már nincs semmi többé, folytatta a tiszt. Öt perc gyakran az egész élet, több mint az élet, nem igaz? Lássa, nekem elveszett a hitem abban, hogy lehet élni rendesen.» És megint várt és hallgatott és közben eldübörgött egy vonat s megint egy vonat s megint egy vonat a töltésen fölöttünk s az alvó csapat fölött, mely meg se mozdult és a tiszt se bánta a vonatokat. Csak ült és hallgatott és a lámpást nézte, elmerengve, amint a gondolatait követte, csöndes elmélyedéssel mellettem, a kezemmel a kezében, amit átengedtem, élettelen. - «Lássa, ott maradt minden, lássa, a mozgósítás első napján, mint egy álom az ágy párnáján, ha felébred az ember. A feleségem, a két gyerekem, a hivatalom, minden. Bevallom, fájdalom nélkül mentem el s lemondtam róluk s az otthonomról, mint egy ábrándról, a mi nem lehet! Még az a kevés sem lehet, ami volt, az a szűkös keserű élet ami volt, egy szegény nő aki főz és mos, két kis szurtos fiú, akin a pajtások röhögnek, mert az én elviselt ruhámban jár, két kis fiú, mint két öreg! Mégis, lássa, el kellett mennem, németek elé, akiket nem is ismerek. Egészen biztos, hogy megölnek. Már holnap, adieu! Mert mi vagyunk az elsők, akik rávetjük magunkat az ő határukra, az őrségükre odaát. Nem vagyok gyáva, sőt! ha teheti, nézze meg ezt a komédiát, ha már úgyis itt van közelben, nézze meg ahogy majd én röpülök! Óh dehogy nézze!» tette hozzá nevetve, «hát lehetséges!? De hol leszek én már akkor, mikor maga már elment innen, mikor már maga elment innen», ismételte és felsóhajtott. - «Ez az utolsó öt perc, mikor még éreztem, hogy élek», fejezte be s a kezemet elengedte. S azzal fel akart állani. - «Maradjon!» rebegtem. Meglepődés nélkül, a szemét rám szegezte valami merev elragadtatással. «Még soha ez nem volt az életemben» mondta elepedve. - «Nekem sem», feleltem. - «Mintha értem jött volna ide!» mondta. - «Mintha várt volna itt engem», mondtam. - «Csakugyan» felelte. És csak nézett és csak nézett és már nem bírtam ahogy nézett, valami eltorzult áhítattal, mint egy csodát, ami ébred. - «Esküszöm! Esküszöm!» súgta az elharapdált szavak hevével s alig hallottam már. Még nem hitte, hogy igaz, még nem merte hinni, hogy itt vagyok az ő számára, elcsigázva és megsemmisülten, valami marcangoló vággyal, hogy így az út széléről, a világ végéről belerogyjak az ő életébe a testem súlyával, a leányságom elrémült mámorával, borzongva és gyönyörködőn az örömtől amit adok s amit ad! Az ájulatom oly teljes volt s oly öntudatos mégis, hogy mintegy álmodva voltam ébren és akarat nélkül és teljesen erőtlen, mintha holtan éltem volna valami vég nélküli életet! S amint leroskadva, a repkénybe veszett fejemmel mintegy elnéztem magam után, egy másik Bernay Adrienne után aki elszáll mint egy madár, elfúlva láttam amint egészen lassan, mind közelebb hajol hozzám egy fej, egy egész arc jön és a szemek és a száj, mint egy kép a bernai falakról, mint drága kis Glory anyám valami férfias elváltozásban, mint az én tébolyom egy másik után, egy egész nagy éjjelben egy árny! S vajon meddig hallatszott el a sikolyom, mikor rám borult, hörögve.

Aztán, nem tudom. Hajnaltájt zörögtem egy ablakon, a kis majorság udvarán, a töltésen túl, odaát. A fuvaros befogott s már indultunk is. A tiszt még jött a talyiga mellett egy darabig, a kerék küllőjét fogva le, de a ló nekilendült az ostor alatt s vége volt, repültünk! Akkor még nézett utánam, a porfellegben a talyiga mögött, megkövülve az út közepén. Aztán láttam, amint hirtelen megfordul s szalad, vissza a vonatához, mely beérkezett s amelyre fölkapott ő is, mindenki, az egész kis csapat, fürge fiatalok, kialudva, s akik meghalni mentek. És ő is nyilván, oh istenem!

Nem halt meg, gondolod, még fogom látni!? Soha. Aki éreztem a szívét dobogni a szívemen, aki éreztem rettenetes gyönyörét, amelyben leoldódva e lét fonaláról mintegy elbúcsúzott a fénytől, oh én tudom, vége, elveszett, isteni szerelmem, az útfélen! Oh hol van már, hol lehet már, szegény kis kopott hadnagy, titkos szeretőm, holott még itt van velem, s magam is hol vagyok már, holott odalenn már ébred az utca, a reggel, minden! A lámpám fénye a szürkületbe tűz bele s az asztalomról elvilágít a papírok fölött, hová? meddig? már nem is tudom követni. Ifjúság, szépség, öröm, minden elmúlik és csak az élet marad, az élet meg hosszú! De mindenki számára van egy óra, öt perc vagy öt esztendő, mindegy, és van egy bús őrszem a sorsunk fölött, melyet sodor az ár. És egy nap ott van Mülhausennél a tiszt. Isten veled, Klotild. Bocsáss meg nekem s ne ítélj el. Ha tudnád, mit szenvedek! Pesten nem foglak felkeresni, te jöjj, ha akarsz látni, ha akarsz! Csak átutazom Pesten, csak felszaladok a lakásomra azért a palettáért és festőkazettáért, ami az apám után maradt s rögtön megyek Bernára, ahol ha nagyon elunom magam, festeni fogok. No isten veled, még egyszer csókollak, még egyszer!

Adrienne.