Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám

Fenyő Miksa: Móricz Zsigmond új novellás könyve [+]

A háború kitörése előtt Móricz Zsigmond nagyobb regényen dolgozott - «Élet a Kereszten) -, melyet folytatásokban hozott folyóiratunk. A Nyugat olvasói bizonnyal emlékeznek még erre a regényre: egy nagy kohóüzem élete lüktetett benne - odasodródott és beleveszett sorsok, kifelé törekvő egyéniségek - s emlékeznek arra a művészi folyamatra is, ahogy az író mondanivalója túlnő az olvasztókemencék telepén, kiterebélyesedik, egyetemes emberivé tágul. És új meg új alakok indultak el e regényben sorsos útjukra és látni lehetett, amint az író meleg érdeklődéssel kíséri el őket egy darabon, hogy aztán valamelyik keresztútnál egy szembejövő másik embernek karjába öltse karját - megkomponálatlanul az egész, de azzal a szuggesztív megkomponálatlansággal, mely Dosztojevszky regényeit feledhetetlen szenzációkká avatja, szigorú ökonómia nélkül, az élet nagyszerű önkényességével. A háború kitörésével a regény abbaszakadt - nem lehet, nem érdemes, csak letenni a tollat és várni zsibbadtan, merev hallgatásban, a földnek feszítve homlokunkat, úgy valahogy ahogy gyerekkorunk olvasmányaiban a sivatag lakói bevárják a számum elvonultát. Bizonyára azon a bénultságon kívül, mely az első órákban a szíveket elszorította, legkülönb íróink hirtelen elnémulásához nagyban hozzájárult az a mód is, ahogy nálunk némelyek - éppen a legkevésbé kompetensek - készek voltak kirendelni az irodalmat a háború szolgálatába. Tyrteusokat neveztek ki, verseket reklamáltak, amelyek kürtszavára az anyák karddal övezzék fiaikat, eposzokat sürgettek, hősök kultuszával teljeset és esztétikát, melynek az lett volna a feladata, hogy rávilágítson mindarra az új értékre - szépségekre és igazságokra - melyek revelálásához huszonöt millió embernek kell marcangolnia egymást. De közben múltak a napok, a háború lassan-lassan befejezte átalakító munkáját, a mi eltolódást előidézett társadalmi viszonyainkban, a mi emberfeletti (vagy emberalatti) nekifeszülést megkívánt, a mi szenvedést felidézett: bizonyos mértékig az emberek természetes állapotjává vált. Az emberek elkezdtek a cethal hátán építeni: új tüzek gyúltak ki és új növényzet fakadt s az emberek lassan megfeledkeztek arról, hogy mindez minden pillanatban a tengerbe merülhet.

Háborús irodalmat is produkáltunk. A történetíró, aki majdan arra lesz utalva, hogy napjaink irodalmából rekonstruálja e korszak eseményeit, a kornak lelkét, szomorú rezignációra leszen kárhoztatva. A líra Ady Endre, Babits Mihály, Tóth Árpád néhány gyönyörű versén kívül nem igen hozott igazán értékes háborús terméket, háborús színműveink alig merészkedtek túl a melodramatikus határokon s elbeszélő irodalmunk kénytelen lévén mindkét kezét magasra feltartani a haditudósítás offenzív műfaja előtt, lemondott arról - mit is tehetett volna mást - hogy szabadon a legnemesebb emberi szempontokból szemlélje az eseményeket és alakítsa azokat a maga művészi eszközeivel. Ezt a szabadságot, mely a művészi alkotás sine qua non-ja, ezt a szembeszállást azzal a kényszerrel, mellyel egy egész ország lelkiismeretére intézmények, frázisok és előítéletek ránehezednek, hajlíthatatlan nagyszerű tehetséggel és konok igazságakarással Móricz Zsigmond tudta csak magának kikényszeríteni és a háború első esztendejének botorkáló magakeresése után eljutott - ezen a becsületes magyar lázadáson át a karácsonyi számunkban megjelent novellájáig, melynél különb írás a háború ellen nem látott napvilágot. (Hatalmas falakat kellene építtetni a pacifistáknak, hogy onnan hirdessék ezt az elbeszélést.) Azt a kereső, fajtájára figyelő nehéz utat, melyet Móricz Zsigmond ezen novellájáig megtett - tragikus Odysseáját a magyar népnek - új novelláskönyvében - A tűznek nem szabad kialudni - írta meg.

*

E háborús időkből való novelláit gyűjtötte egybe Móricz Zsigmond ebben a kötetében. Mindössze három vagy négy olyan novella van benne, mely gépfegyvertől, ágyúszótól közvetlenül is hangos; a legtöbbje messze a front mögött - talán a szomszédságunkban, talán éppen velünk - játszódik le s ezért mégsem ismerek írást, amelyben a háború teljesebben, lüktetőbben benne lenne, mint ezekben a legtöbbször cselekmény nélküli csaknem csendes novellákban. Kis hivatalnokok reggeli kaszinózása van az egyikben megírva, újságműveltségű emberek beszélgetése a maguk kis dolgairól, vágyairól: hiányzó húseledelről, sovány fizetésről, messzi nyugdíjról. Lehetetlen e novella felett egyszerűen napirendre térni: aki elolvassa, annak el muszáj gondolkoznia azon: hogyan is van ez, hogyan is élnek ezek az emberek, hogyan is lehet az, hogy nem törődünk velük, nem fogjuk kézen őket, nem kérdezzük ki sorsuk felől, bátortalan vágyaik felől, szomorú szinte lehetetlen életükről. Egy másik novellája egy parasztemberről szól, aki «az ára miatt» behajtotta a tehenét a városba. Nem eladó a tehene, csak épen az árát szerette volna tudni. «Rászánt egy napot, hogy tájékozódjon a tehene értéke felől. Ahogy a zsugori rászánja az éjjelét, hogy az aranyait olvasgassa». «A kocsiból még utána néztem a kis magyarnak, ahogy elégedetten ballagott a tehenecskéje után. Pipát keres elő s mentében tömögette. Kényelmesen csámborgott ezernégyszáz koronája farkánál, szemmel lehetett látni rajta, hogy ha a hadimunkára való berendelés nem fenyegetné, boldog embernek érezné magát tetőtül-talpig». Bizonnyal: ebben a kis novella-tanulmányban - meg egy másikban, melynek Lucerna a címe - benne van mindaz, amit tudósok majd kötetekben írnak meg élelmezési politikánkról, pénzünk disagiójáról s egyéb háborús gazdasági kérdésekről.

Azonban leginkább a köznép asszonyai azok, kik felé e novellákban érdeklődésének egész melegével fordul. Csupa apró tragédia: derékfárasztó küzdelmek nyomorral, jegyzővel, testi vággyal... mennyire ismeri, milyen kíméletlen hűséggel írja meg őket s mégis - nyomorúságukon keresztül is milyen vigasztalóan hatnak, mennyire megérződik, hogy az ő élethez ragaszkodásuk, az ő munkájuk révén valóban átmentődik a mi szegénységünk a béke idejére s hogy az író - drága emberszeretettel és fajszeretettel gazdagon valóban hiszi, vallja, tudja, hogy a tűz itt nem fog kialudni.

Külön kellene a kötet mindegyik novellájáról megemlékeznünk. A legszeretetreméltóbbról: «Szénagyűjtés a cseresznyefák alatt» vagy arról a másikról, mely a «tisztességes magyarokról» szól, kik odakünn a fronton éjjel angriffre készen a svarom-kályha körül ülve beszélgetnek távoli kedveseikről (- úgy hat az egész, mintha a beszélgetők volnának valami biztos révben s hozzátartozik kitaszítva a tenger viharos éjszakájába), - a «Napsütéses réten, holdvilágos éjszakán» címűről, mely egy hadapród elbeszélésében kísérteties hűséggel s azzal a szuggesztivitással, hogy ez máskép nem lehetett, jeleníti meg egy ütközet lefolyását. Megkapóbb csataleírást nem is olvastam.

Érett könyv Móricz Zsigmond új novellás kötetje, ugyanaz a nemes érettség jellemzi művészetét - egyszer már érintettem ezt, ma határozottabban aláhúzom - mely Keller Gottfried Seldwyla kötetére, nyugodtabb idők e szélesebb lélegzetű termékére, rátűzte a maga őszi aranyát; mindkettőnél - meglátáson és megértésen keresztül, ugyanaz a humanitás és bízó optimizmus és - ami egyébként ez optimizmusnak előfeltétele: fajszeretet. Elbeszélő művészete mind erősebben drámai hatású: egy-egy gesztusában, szavában kirobbanásra készen emberek és fajok sorsa van sűrítve; a komprimáltságtól néha úgy remeg az elbeszélés talaja, mint távoli ágyúdörgéstől.

 

[+] A tűznek nem szabad kialudni. Novellák e háborús időkből. Légrády testvérek kiadása.