Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 1. szám

Gellért Oszkár: Gróf Andrássy Gyula könyve
a világháború problémáiról

A közép-európai hatalmak és szövetségeseik békeajánlatának és Wilson fellépésének napjaiban nincs tanulságosabb magyar olvasmány Andrássy könyvénél. Andrássy könyve nem készült könyvnek, ezt mindjárt előre kell bocsátanunk, bár ismertetésünk és bíráló megjegyzéseink során amúgy is kitűnnék, mert egyedül az adhatja hű foglalatát az író és államférfiú művének, ha gondolatmenetét, sőt jellemzően hömpölygő stílusát még a fordulatokig is pontosan követjük. Andrássy a világháború folyamán írt cikkeit s felolvasásait gyűjtötte össze könyvében s csak sajnálni lehet, hogy nem mindet. Emlékszünk például néhány elsőrangú tanulmányára, melyet igen szerettünk volna könyvében is viszontlátni. De nem teljes a könyv azért sem, mert Andrássynak a világháború problémáiról vallott nézeteihez nemcsak írásaiban, hanem képviselőházi beszédeiben is érdekes adalékokat találhatnánk. Andrássynak a világháború alatt folytatott publicisztikai és politikai működéséről sem kapunk tehát teljes képet, másrészt, ismételjük, könyve nem készült könyvnek, egyes részei közt innen a természetes lazaság, a gyakori ismétlés s a kerekség és időrendbeli egymásután hiánya, kár, hogy a cikkek alján megírásuk dátuma sincs feltüntetve. Mindezeken felül pedig a tudós sokszor kénytelen deferálni a politikusnak, aki még nem akar kimondani bizonyos dolgokat, mert a szigorú tudományosságnak fölébe helyezi az agitációt. S jó, hogy így van, mert Andrássyra a világháborúból kivezető úton még nem mint tudósra, hanem mint a tudományos pártatlanságba végleg el nem merült államférfiúra van szüksége Magyarországnak s az egész, államférfiúi tehetségekben éppen nem gazdag közép-európai szövetségnek.

Hét részre osztja könyvét Andrássy. Az elsőben a háború oknyomozásával, a másodikban a keleti kérdéssel, a harmadikban Olaszországgal, a negyedikben a lengyel kérdéssel, az ötödikben Közép-Európával, a hatodikban a tartós béke biztosítékaival s végül a hetedikben a magyarság és a háború problémáival foglalkozik. Ezek természetesen nem szigorúan elhatárolt témakörök; bizonyos címek alatt tárgyalt kérdések át-átcsillannak más fejezetekben is, melyeknek címük szerint más a tárgyuk. Sokszor a fejezetek alcímei nem is fedik teljesen tartalmukat. Mindez egyébként korántsem gáncs, csupán előzetes megállapítás az olvasó számára, aki a könyv címéből következtetve esetleg ellenkező várakozással ütné fel már első oldalát.

Andrássy könyvének már bevezető sorait is a művészi érzékű kultúrember feljajdulása teszi rokonszenvessé, akinek első gondolata, hogy megdöbbentő, ami Reimsben történt s aki irtózattal gondol arra a gyűlöletre, amely Shakespeare és Goethe nemzetét fűti egymással szemben; és akinek számára irtózatos még csak elképzelni is, hogy emberek, akik otthon minden szenvedésen enyhíteni kívánnak, meghatottság nélkül nem bírnak egy kutyát dögleni látni: ma ölnek, hullák és sebesültek között alusznak és esznek. És a pusztuló rengeteg emberélet és gazdasági érték láttán Andrássy mindjárt felveti azt a kérdést is, van-e joga az államnak ennyi áldozatot követelni fiaitól. Felelete az, hogy az államnak az egyént, mint a nagy organizmus elenyésző kis molekuláját, jövőjének biztosítása érdekében joga van feláldozni. De természetes, hogy minél iszonyúbbá vált a háború és minél humánusabbá az ember, annál inkább kellett felvetődnie a bűnös és jogos háború közötti különbség gondolatának. Andrássy szerint az elkerülhető hódító háború bűn, de az igazi létérdekek védelmére, a nemzet teljes megalázása s jövő kompromittáltatása elkerülésére kénytelenségből indított háború jogos. Ha jól értjük, Andrássy szerint még a hódító háború sem föltétlenül bűn, csak az elkerülhető hódító háború az, ami mindenesetre koncesszió annak az imperialista gondolatnak javára, mely a meglevő világbirodalmak fenntartását csak újabb meg újabb szerzeményekkel látja biztosíthatónak. Csak az a hódító háború bűn tehát, amely céljai kivitelét a fegyverekre bízza, noha diplomáciai eszközökkel is elérhette volna.

Sőt, Andrássy egy cikkéből, amely még abból az időből származik, amikor a közvélemény azt hihette, hogy Olaszország még velünk is jöhet s amelyet könyvének Olaszországról szóló részébe is felvett, az tűnik ki, hogy Andrássy még magát az elkerülhető hódító háborút sem ítéli el oly föltétlenül, mint azt könyvének első részét adó s a háború oknyomozása címét viselő cikkeiből következtetni lehetne. Mikor Olaszországot mellettünk való beavatkozásra serkenti, azt írja, hogy a hármas szövetség tagjai közül Olaszország az egyetlen, amelynél a hódítás cél lehetne, amelynél a pozitív nyereség reménye a háborút igazolhatja is. Olaszország érdeke kívánja, hogy mellénk álljon és akit e válságos időkben, a létérdekek és ambíciók mérkőzésének, a merész elhatározások és tettek perceiben aggodalom és kishitűség vezet, afölött könnyen át fog gázolni a történelem szekere, mert aki veszély nélkül akar nyerni, az könnyen arra ébredhet, hogy nincs választás a kedvező lehetőségek között. Ez tehát nem éppen úgy hangzik, mintha Andrássy csak az önvédelem vagy a nemzeti becsület érdekében indított háborút ismerné el jogosnak. Koncedálja mindenesetre annak a politikának helyességét is, amely világháborúba csak akkor akar beavatkozni, ha el nem kerülheti, ha abszolút kényszer szorítja belé. Egy cikkel később viszont már azt írja - ekkor Olaszország ellenséges hangulata velünk szemben már nyilvánvaló - hogy ellenünk jönni oly időben, mikor fennállását senki sem fenyegeti és senkinek sem jut eszébe őt megtámadni, midőn önvédelemről még csak szó sem lehet: jogtalan. Mint látható, Andrássy sem képes éles határvonalat húzni jogos és bűnös hódító háború között.

Föltétlenül jogosnak mondja azt a háborút, amely igazi létérdekek reális védelmére, minden hódítási cél nélkül indíttatott és jogos szerinte az a háború is, amely eszmei értékekért indul, amelyet elkerülhetetlenné tett a megalázás és kompromittálás bizonyossága. Az utóbbi szempontokból Andrássy szerint a mi háborúnk teljesen jogos, felelősségünk a háború kitörése körül semmi. Hosszú megfigyeléseken alapuló rendíthetetlen meggyőződéssé érlelődött benne, hogy a mi háborúnk azért jogos, mert el nem kerülhettük, ellenségeink kényszerítették ránk. Nekünk csak a háború vagy a megaláztatás között lehetett választanunk s ha nem a háborút választjuk, akkor a megalázás, a belső bomlás processzusa csak biztosabbá tette volna, hogy ellenségeink jobban megszervezett nyerserejükkel rövid pár éven belül a kegyelemdöfést megadják nekünk. Andrássy nem állítja, hogy az ellenséges nagyhatalmak, vagy akár Szerbia, éppen 1914-ben akarták felidézni a háborút (az orosz-angol tengeri egyezmény, az orosz hadsereg és az angol flotta próbamozgósítása közvetlenül a háború előtt: nem vallanak esetleg az ellenkezőjére?), mert hiszen az entente jobban járt volna pár évi várakozással; elismeri azt is, hogy az entente hajlandó lett volna a békét 1914-ben biztosítani, de olyan feltételek árán, melyeket mi el nem fogadhattunk. A háborút tehát nem kerülhettük el és szerencse, hogy így történt; sőt Andrássy megvallja, hogy a szarajevói gyilkosságot követő napokban olyan gyors és határozott megtorlást kívánt, amely Szerbiának nem is adta volna meg a választás szabadságát háború és béke között, amely Szerbiát még akkor is méltó büntetésben akarta volna részesíteni, ha minden feltételünket elfogadja; minden haladék csak ránk nézve lett volna kedvezőtlen, mert a szláv világ végleg elhatározta a leszámolást s momentán megalázkodásával Szerbia ezt a leszámolást legfeljebb akkora odázta volna el, amikor Oroszország egészen késznek érezte volna magát. És éppen mert a szláv világ már régen a fegyverek erejének provokálása mellett döntött, óhajtotta volna Andrássy már az annexió idején, Szerbia izolálásával és katonai leveretésével, hogy elébe vágjunk annak, ami úgyis elkerülhetetlen. Ha tehát a világháború felidézésében van valami részünk, akkor ez legfeljebb az, hogy túl sokáig voltunk engedékenyek és nem számoltunk le a szerbekkel akkor, amikor abból világháború nem keletkezett volna, mert az orosz még a japán háború hatása alatt állott.

Álljunk meg mellesleg egy pillanatra Andrássynak annál a vallomásánál, hogy ő már régebben óhajtotta volna a leszámolást, mert úgy látta, hogy a szláv világ előbb-utóbb úgyis a fegyverek erejére fog apellálni. A következmények föltétlenül neki adtak igazat. De könyvének az olasz háborúról szóló fejtegetéseiben egy helyütt mégis azt írja, hogy mindig hiba háborút indítani csak azért, mert sokan azt hiszik, hogy a háború a jövőben valószínűvé válhatik. Ugyanitt helyeslően idézi Andrássy egy volt orosz képviselő és publicista sorait is: oly háború, melyet csak azért kezdenek, mert esetleg föltehető, hogy az ellenség később megtámadna minket, épp oly kevéssé igazolható, mintha megölnénk valakit arra való hivatkozással, hogy a jövőben talán áldozatunk ölhetett volna meg... Ez azonban kétségkívül csak elméleti igazság, Andrássy - a politikus - számára pedig az elmélet nem lehet mindenek fölött parancsoló. Innen az ellenmondás.

Engedékeny és az erélytelenségig is menő, a gyengeség látszatát keltő politikánkat Andrássy az annexiós válság és a balkáni háború alatt tanúsított magatartásunkkal példázza. Megengedi, hogy annexiós politikánkat a végrehajtás módjában, orosz szempontból, kifogásolni lehetett, de ez a politika békés volt minden ízében, egész boszniai politikánknak defenzív alapgondolata volt; hiszen a Szandzsákról lemondtunk s feladtuk azokat a jogokat is, amelyeket Montenegró tengerpartjára vonatkozólag a múltban szereztünk meg; ezzel is bebizonyítottuk, hogy nem imperialisztikus terjeszkedési vágy vezet, hanem csak a meglevőnek majdnem bátortalan akarata. A balkáni háború alatt is túlzott türelemmel voltunk vértezve, a folytonos kihívást, az inzultusok egész sorozatát vágtuk zsebre, S ha a trónörökös-gyilkosság után Szerbia elleni fellépésünkre, amely valamivel gyökeresebb volt, mint azt Szerbia barátai méltányosnak és megengedhetőnek tartották, azt mondják, hogy követeléseink sértették Szerbia szuverenitását: Andrássy azt feleli rá, hogy meglehet, de Szerbia magaviselete sokkal mélyebben sértette a mi szuverenitásunkat, mikor területi integritásunk ellen évek óta nyílt összeesküvéseket támogatott és engedett meg; egyébként a mi beavatkozásunk Szerbia ügyeibe semmi esetre sem volt oly páratlan, mint Szerbia beavatkozása a török ügyekbe. S defenzív volt fellépésünk a trónörökös-gyilkosság után is, mert nem akartunk most sem hódítani s később még abban is deferáltunk, hogy nem ragaszkodtunk azokhoz a követelésekhez, melyek Szerbia szuverenitásába ütköztek. Ennyit a mi politikánk defenzív alaptermészetéről.

De, Andrássy szerint, Németország sem provokálta a háborút. Németország marokkói politikája, éppúgy, mint a mi balkáni politikánk, nem volt agresszív. Flottafejlesztése sem szolgált offenzív célt, kolóniaszerzésre irányuló vágyát pedig népessége rohamos szaporodása és exportra szoruló ipari termelése tette indokolttá. Teljesen jogos volt az a törekvése, hogy jelen legyen, ha a még el nem foglalt világ megosztása kerül napirendre. S ha visszamegyünk az elszász-lotharingiai kérdésre, ott is csak az tűnik ki, hogy III. Napóleon agressziója idézte elő a háborút. Ugyanaz az agresszió, amely I. Napóleon és XIV. Lajos uralkodását is jellemezte.

Ezek után Andrássy felállítja tételét: a világháború oka az, hogy az orosz-japán háború óta Oroszország teljesen közel keleti ambíciója szolgálatába állott és különösen az, hogy e közel keleti ambíciója felé a nagyszerb eszmék felkarolásával indult. Még csak annyit tesz hozzá, hogy annak legfőbb oka, hogy Oroszország a japáni háború után feladta távol keleti, ázsiai törekvéseit, Anglia volt.

Andrássy felállítja a tételt, de sem ehelyütt, sem könyve más részeiben nem érinti azt a kérdést, vajon Oroszország politikájának e frontváltozásában nem részes-e a központi hatalmak diplomáciája is. Miért állott Oroszország a japáni háború után teljesen európai ambíciói szolgálatába? Miért hagyta magát Anglia által erre a térre sodortatni? A gondolatsort egyelőre nem fűzi idáig Andrássy. A világháború problémáinak kutatása közben ennél a kérdésnél egyelőre megáll ott, ahol a probléma tulajdonképpen kezdődik. Nem vizsgálja, hogy mennyiben volt részes a közép-európai diplomácia abban, hogy Közép-Európa és Törökország érdekeit nem lehetett békés úton összeegyeztetni Oroszország érdekeivel s a vesztett japáni háború után a Csendes Óceán mellől elterelt orosz imperialista politikát nem lehetett Perzsia és India felé terelni. Pedig ez is olyan perspektíva, amely esetleg Európa belsejének ügyét szolgálta volna s kénytelenségből talán Angliát is közelebb hozta volna Közép-Európához. Hiszen a japáni háború előtt Oroszország, Franciaország és Németország segítségével aratta diplomáciai sikereit Mandzsúriában, Port-Arturban; s Németország akkor Franciaországgal együtt állott Oroszország oldalán Japánnal szemben, amely mögött viszont Anglia állott. A szerencsétlenül végződött japáni háború után Oroszország ad acta tette perzsa-indiai programját is, holott a közép-európai szövetség akkor még megragadhatta volna az alkalmat, hogy az orosz imperializmusnak akár a Sundon, akár a Dardanellákon át a meleg tenger felé törekvő politikáját parírozza s Ázsiában tartsa. Edward király, az angol diplomácia erősebbnek bizonyult. És Vilmos császár s a cár potsdami találkozása már csak az orosz-német imperializmus perzsiai és mezopotámiai érdekeit tudta összeegyeztetni, egyébként azonban későn jött.

Erről a múltról Andrássy nem beszél. Egy helyütt - könyvének a világháború és a dualizmus viszonyáról szóló fejezetében - azt írja, nem akarja vizsgálni ma, mert nagyon is elvezetné céljától, esetleg megzavarhatná azt a harmóniát is, amelyre szükség van, vajon hozzájárultak-e a mi hibáink is ahhoz, hogy Németországgal egyedül maradtunk s. ellenségeink óriási számbeli túlsúllyal nehezednek ránk. (Gondoljunk: például olasz politikánkra.) Lehet, hogy ugyanilyen tekintetek tartják vissza ma még attól is, hogy vizsgálja, vajon hozzájárultak-e a német politika hibái is ahhoz, hogy Németországgal egyedül maradtunk. (Gondoljunk például Németország politikájára a bukaresti béketárgyalások folyamán.) Andrássy így maga beismeri, hogy minden vonatkozásban teljes oknyomozó pártatlansággal már opportunitásból sem járhat el.

A háborúért való felelősséget tehát mindenki más előtt Oroszországra hárítja Andrássy. S tétele erősítésére a háború kitörését megelőző diplomáciai tárgyalások aktáiból kitűnően csoportosítja érveit. Tulajdonképpen már mindazt jóval előbb elmondja, amit Grey, Szaszonov és Bethmann Hollweg későbbi vitáiból untig ismerünk. A háború végső, nyilván csak technikai s nem dinamikai okát Andrássy is Oroszországnak Németország elleni mozgósításában látja, amely éppen akkor csapott le, amikor Ausztria-Magyarország engedékenysége a háború elkerülését esetleg még lehetővé tette volna. (Csupán azt nem érinti Andrássy, hogy mennyiben befolyásolta a konflagrációnak már 1914 augusztus elején történt bekövetkeztét az a tény, hogy Belgrádba nem tudtunk olyan gyorsan bevonulni, mint ahogy Európában mindenki várta. Viszont abban, hogy ő már július elején, rögtön a trónörökös-gyilkosság után, katonai megtorlást óhajtott volna, benne rejlik a kritika fölkészültségünk belgrádi erőpróbáról is.) S Andrássy szerint, ha Szerbia felelős is első sorban a történtekért, de felelőssége talán még sem olyan lesújtó, mint Oroszországé; hiszen Szerbia azért sem lehetett válogatós eszközeiben, mert még közel van a teljes barbárság korához. Beszámíthatatlan orgyilkosok tette rántotta magával Pasicsot, aki pedig aligha akarta a háborút már most megindítani; s a gyilkosok által bevonszolt Pasics rántotta magával a cárt, akinek pedig semmi reális érdeke nem volt a játékban.

Ezt az újabb fontos tételét Andrássy így bizonyítja: Az orosz presztízst az sem gyengítette volna, ha Szerbiának olyan tanácsot ad, hogy fogadja el összes követeléseinket, ezzel szemben a cár biztosítani fogja függetlensége és integritása fenntartását. De Oroszország félt, hogy a puszta katonai legyőzetés a területi integritás biztosítása mellett is politikai függésbe hozná Szerbiát tőlünk; s így a tervezett nagy leszámolás idejére Szerbia offenzív erejét elvesztené. Holott Oroszország óriás defenzív energiája nem szorult Szerbia haderejére. Andrássy szerint vitális orosz érdekek nem forogtak kockán. Hiszen, ha Szerbiát meg is büntetjük, legfeljebb múló tekintély-emelkedésről lehetett volna szó, amelyet megfelelő politikával igen könnyen újra ellensúlyozhatott volna Oroszország. És Andrássy felveti azt a kérdést is, hogy miért viselte el Oroszország Szerbia megalázását az annexió idejében, holott akkor Izvolszkij annexió-ellenes politikája adott lovat a szerb ellenállás alá. Azt hisszük, Andrássy itt csak okfejtése teljessége kedvéért ment vissza az annexióhoz s érvelésébe bizonyára beillik ez a láncszem is, de hogy Oroszország az annexió idején még beletörődött Szerbia megalázásába, annak egyszerű nyitja, hogy még nem volt készen és tudta, hogy Szerbiát sikerülne izolálnunk. Ha azonban Andrássy Szerbiának az annexió idején történt megalázását azért hozta fel, hogy még inkább alátámassza azon állítását, melyet a múló s megfelelő politikával könnyen ellensúlyozható tekintélyemelkedés kérdésében tett: akkor a példa kitűnően talál, s a mi elevenünkbe vág. Szerbia újabb megalázásából származó tekintélyemelkedésünket Oroszországnak módjában lett volna újra ellensúlyoznia.

Andrássy konklúziója ezek után az, hogy ha Oroszország azért tette magáévá Szerbia ügyét, mert engedékenysége következtében esetleg mégis annak a veszélynek lett volna kitéve, hogy az úgyis elhatározott, de végrehajtásában valamivel későbbre tervezett nagy leszámolást Szerbia nélkül fog kelleni megvívnia; ha szüksége volt Szerbia seregére s arra, hogy a Karagyorgyevicsek legyenek a szlávizmus faltörő kosai: akkor eljárása politikai számítás szempontjából érthetőbb ugyan, de emberi és erkölcsi szempontból nem kevésbé jogosult, mert Oroszország hódítási vágyból indította meg a háborút. Oroszország hódító háborúját tehát mindenképen jogosulatlannak látja Andrássy.

Oroszország hódító háborújának okairól Andrássy könyvének a háború oknyomozásáról szóló részében nem is igen ejt több szót. A keleti kérdést tárgyaló részben azonban már tovább megy. Könyvének ebben a részében már bőven foglalkozik a Boszporusz és a Dardanellák kérdésével is, amelyet szintén a mai csaták fognak eldönteni. Ami így kompozíció szempontjából Andrássy könyvének hátránya, az érdekesség szempontjából viszont előnyére válik: a könyv tulajdonképpen a világháború aktuális eseményeihez fűzött cikkek és előadások gyűjteménye s így Andrássy gondolatai mintegy előttünk nőnek, fejlődnek, olykor revideálódnak, tudományos műhelyébe bepillantást engednek. Sorai itt már csaknem oly frissen hatnak, mintha egyenesen Trepov minapi beszéde után íródtak volna. Nem azért vállalta a cár - írja - azt az irtózatos kockázatot, amellyel a világháború jár; nem azért költött megszámlálhatatlan milliókat, hogy mindez áldozatok után ne tegye magát a Fekete-tenger feltétlen urává. Egy erős Szerbia a Balkán-félsziget északnyugati sarkán föltétlen érdeke Oroszországnak, mert orosz parancsszóra hátba támadhatja az ott élő és magukat esetleg emancipálni akaró nemzeteket s mert az Adrián az oroszok számára kikötőket biztosíthat, amire szüksége lesz, mihelyt a Középtenger egyik kapuját, a Dardanellákat uralni fogja. Itt már nem mondja: Andrássy, hogy Oroszország számára a szerb kérdés távolfekvő, csekély kérdés; és itt a világháborút már egyenesen azon - Oroszország geografikus helyzetéből elkerülhetetlenül folyó - hódító politika következményeként tárgyalja, amelynek Péter cár óta végcélja a Dardanellák és a Boszporusz felett való uralom s amely politika lényege, sine qua nonja mindig az volt és mindig az lesz, hogy orosz akarat uralkodjék egészen a Dunáig és tényleg független államélet Oroszország határai és Konstantinápoly közt ne létezzék. Így ír Andrássy Törökország beavatkozásának küszöbén. S Törökország beavatkozása után azt írja, hogy még ha a török mindvégig neutrális is marad, Oroszország erőfeszítéseinek legbecsesebb gyümölcsét okvetetlenül vele szemben szedte volna le, mert az orosz imperializmusnak a lengyel és ruthén területek meghódítása sem nyújt akkora értéket, mint a tengerszorosok föltétlen és abszolút uralása. Végül könyvének a tartós béke biztosítékairól szóló fejezetében Oroszország európai imperialisztikus politikáját már teljesen érthetőnek és természetesnek mondja Andrássy s csupán azt teszi hozzá, hogy ez nem az egyetlen lehető imperialisztikus politika s nem is az, amely Oroszország érdekeinek leginkább megfelel.

-

De térjünk vissza Andrássynak könyve elején felállított tételére: a világháborúért minden más előtt Oroszország felelős, a háborút az orosz moszkovita politika provokálta. Azonban: Oroszország soha sem merte volna Szerbia ügyét a magáévá tenni, ha nem tudja, hogy biztos és hatalmas támaszra számíthat Franciaországban és Angliában. Ebben rejlik e két utóbbi hatalom felelőssége a világháború felidézésében; Andrássy szerint nagy mind a kettőé, de csak másodlagos.

Sőt, Franciaország németellenes politikája érthető is és alig kifogásolható, Németország és Franciaország közt mindaddig lehetetlen volt komoly közeledés, mielőtt Franciaország vissza nem kapta Elzász-Lotharingiát vagy be nem látta, hogy új háborúval sem képes az elvesztettet visszaszerezni. De a revanche-vágy történelmi okát Andrássy ismét csak a francia agresszióra vezeti vissza, III. Napóleon kihívó politikájára. Az utolsó láncszemet azonban nem kapjuk meg: helyesli-e Andrássy, hogy noha III. Napóleon kihívó politikája idézte fel annak idején a háborút, a győzelmes Németország Elzász-Lotharingiával is megfizettette Franciaország agresszivitását? S ha már így történt, helyes volt-e az a német politika, amely Elzász-Lotharingia elvesztését úgy akarta feledtetni Franciaországgal, hogy inkább gyarmati törekvéseit támogatta és fűtötte? Erre sem felel egyelőre Andrássy. De abból, amit más helyütt Bismarck osztrák politikájáról mond s abból, hogy föltétlenül dicséri Bismarcknak azt a politikáját, amely egy győztes háború után is meg tudta állni, hogy talpalatnyi területet se hódítson Ausztriától, bízvást azt következtethetjük, hogy Németország ötven év előtti elzász-lotaringiai politikáját végeredményben talán mégsem helyesli Andrássy.

Bizonyos az, hogy könyvének a világháború okait kutató fejezeteiben Franciaország felelősségét tartja a háborút felidéző hatalmak közt a legkisebbnek. Legsúlyosabbnak Oroszország után Anglia felelősségét állítja. Megvallja, rosszul esik ezt leírnia, mert Anglia bámulója volt mindig. S néhol mintha meg is érződnék okfejtésében, nem éppen az Anglia iránti elfogultság, csak egy-egy szomorú sóhaj nyoma, mint lehelet a tükrön...

Anglia felelősségét tehát nem tartja elsődlegesnek Andrássy. (Dacára annak, hogy, szerinte is, Edward király alapozta meg azt a helyzetet, amelynek előbb-utóbb háborúhoz kellett vezetnie!?) Az angol kormány által közzétett ügyiratokból Andrássy azt a benyomást nyerte, hogy Anglia nem akarta a háborút, de annyira félt attól, hogy izoláltan marad, hogy nem merte azt az elhatározottságot mutatni, mely a békét igen valószínűen fenntarthatta volna. Pedig ha Grey komolyan akarja, akkor minden valószínűség szerint sikerült volna a békét fenntartani. Ez tehát azt jelenti, hogy a béke igen valószínű fenntartása, Andrássy szerint is, a másodlagosan felelős Anglián múlott. És Andrássy szerint annak is, hogy Oroszország a japáni háború után feladta ázsiai törekvéseit s teljes erővel európai ambíciójának szolgálatába állott, Anglia volt a legfőbb oka. Nem állítjuk, hogy Andrásy tétele, amely Anglia felelősségét ezek után is csak másodlagosnak ítéli, helytelen, csak felvetjük, hogy ugyane premisszákból mások Anglia elsődleges felelősségére is méltán következtethetnének. Könyvének Közép-Európáról szóló egyik fejezetében Andrássy azt írja, hogy a japánnal való szövetség által Anglia elállta azt az egyetlen utat, amelyen Oroszország terjeszkedése nem ütközött Közép-Európa érdekébe és saját balkáni politikájának megváltoztatásával s régi oroszellenes tendenciájának feladásával megnyitotta az utat Konstantinápoly és Belgrád felé az oroszok előtt. Oroszország megbékült a háború gondolatával, írja ehelyütt folytatólag Andrássy; megbékült - talán mégsem egészen pontos szó, legalább is Andrássy gondolatmenetének fegyvertárában nem az, hiszen aki végre megbékül valamivel, arról föltételezhető, hogy puhításra szorult, hogy húzódozott, hogy rá kellett beszélni. (Viszont ugyanebben a fejezetben Andrássy azt írja, hogy a háború végső és igazi oka, hogy Oroszország és Franciaország nem bírtak Közép-Európa erőteljes megszervezésébe és Németország haladásába belenyugodni, itt tehát a háború végső és igazi okának kutatásában Oroszországot és Franciaországot már egy szintre s Anglia elé állítja.)

Andrássy teljesen meg van győződve róla, hogy Angliát, mikor a háború mellett döntött, nem a hódítás vágya vezette. Nincs olyan német kolónia, amely felérne a háború veszélyével, nincs olyan német kolónia, amely angol kolónia kifejlődése útjában állna. Andrássy nem is tartja szükségesnek e tétele bizonyítását. Legyen szabad rámutatnunk, hogy a világháborút közvetlenül megelőző angol-német tárgyalások, amelyek arra irányultak, hogy Németország összefüggő afrikai gyarmatbirodalmat alakíthasson, valóban arra mutatnak - ha ugyan a tárgyalásokról megjelent nem hivatalos adatok megfelelnek a valóságnak -, hogy esetleg még angol kolónia is akadt volna, melyet okos cserével Anglia feláldozni készült, nehogy egy összefüggő német afrikai gyarmatbirodalom alakításának útjában álljon és hogy így a háború veszélyét, legalább ebben a kérdésben kiküszöbölje.

Azonban azt mondja továbbá Andrássy, hogy Anglia háborúba lépésének hódító indoka annál kevésbé lehetett, mert hiszen háborúval sokkal többet kockáztat a világ legnagyobb birodalmának ura, mint amennyit nyerhet, mert nincs második India és nincs második Egyiptom és nem lehet feltételezni az angol államférfiakról, hogy hódítási vágyból, tudatosan akartak volna háborút előidézni. Hogy van Törökország, amelynek bizonyos részeiért már érdemes a háború kockáztatása, hogy van tudatos angol hódító politika, amely mint minden imperialisztikus politika, a meglévőt csak újabb és újabb szerzeményekkel véli megtarthatónak, hogy az egyetlen Egyiptom és az egyetlen India birtokát is csak a kettő közötti kapcsolat biztosíthatja maradandóan és hogy rögtön Törökország beavatkozása után Anglia tényleg annektálja Egyiptomot és befészkeli magát Basrába - azt Andrássy, könyvének ebben a részében, amely pedig kifejezetten a háború oknyomozását vallja címéül, nem érinti.

Itt egyelőre csak azt mondja, hogy a történelemben nem volt egyetlen olyan perc sem, amelyben Anglia és Németország vagy Ausztria-Magyarország között olyan érdekellentét lett volna, amely háborút idézett elő. De nem kell-e Andrássy határozott állítása ellenére arra gondolni, hogy a legújabb kori történelem már direkt ellentétet is teremtett Anglia és Németország közt? És talán még nagyobbat, mint Oroszország és Németország közt. Mert ha Oroszország konstantinápolyi és Németország bagdadi tervei keresztezték is egymást, Oroszországnak még mindig módjában volt konstantinápolyi terve újabb feláldozásával visszatérnie akár Atlanti-, akár Indiai-, akár Csendes-óceáni imperialista terveihez; Angliának azonban az egyetlen Egyiptom és az egyetlen India közt nincs más útja, mint a Vörös- és az Arab-tenger, szárazföld dolgában pedig Arábia, Mezopotámia és Perzsia déli részei; ez az út pedig Németország mezopotámiai terveit kiküszöbölhetetlenül keresztezi. Hiszen, hogy a Perzsa-öbölnél minden idegen nagyhatalom mennyire útjában áll Angliának, azt éppen az az 1907-i angol-orosz megállapodás dokumentálja, amely a tudatos angol hódító politika egyik legnagyobb diplomáciai diadalaként feladatta Oroszországgal a Perzsa-öböl bejáratánál levő Bender-Abbasra vonatkozó terveit s e diadalért képes volt saját százados konstantinápolyi politikáját cserébe feláldozni. És hogy itt Anglia és Németország közt is valódi érdekellentét volt, mutatja Anglia következetes németellenes mezopotámiai politikája. Igaz, Andrássy azt vethetné ez ellen, hogy ezt az ellentétet épp úgy el lehetett volna intézni diplomáciai megegyezéssel, mint az összefüggő afrikai német gyarmatbirodalom kérdését, sőt azt is mondhatná, hogy a háború kitörése előtt ez a kérdés is jó úton volt már ahhoz, hogy békés megállapodással intéződjék el: Németország Bagdadtól Basráig állítólag szabad kezet kapott volna s Anglia csak a Basrától Koveitig terjedő szakaszt tartotta volna fenn magának, esetleg abba is belement volna, hogy ez a szakasz internacionalizáltassék. De hogy ebben a kérdésben valóban reális és közvetlen érdekellentét volt Anglia és Németország közt azt, úgy véljük, Andrássy sem vonná kétségbe.

Könyvének a világháború oknyomozásáról szóló fejezeteiben azonban nem ebben látja a háborúra vezető okot, Anglia szempontjából. Azt mondja, valahányszor Anglia és Németország vagy Ausztria-Magyarország összekoccantak, ez csak a szövetségesek miatt történt, nem pedig egyenes ellentét miatt. S arra az esetleges ellenvetésre, hogy akkor mért csatlakozott - valódi érdekellentét híján - mégis a velünk ellenséges hatalmi csoporthoz Anglia, mindjárt meg is felel. Azért, mert a német flottafejlesztés idegessé tette, elfogta miatta a félelem, német támadásra gondolt, társadalmán különben is erőt vett az irigység és nyereségvágy a német ipar hatalmas lendülete miatt; mindez az aggodalom pedig az entente-politika eszméjének megerősítésére vezetett, a felizgatott angol idegrendszer a németellenes szövetségben kereste jövője biztosítékát. Andrássy szerint ez az angol politika oktalan és hibás volt, mert a német flottaterjesztés célja sem volt agresszív; s lojális gazdasági versenyt nem volna szabad politikai ellenségeskedéssel ellensúlyozni. Amilyen becsületesen igaz Andrássynak ez az óhaja, annyira gúnyt űzött belőle már eddig is nem egyszer a történelem; mikor pedig Angliának arra a szintén felvetődött aggodalmára, hogy Németország a kontinentális egyensúlyt megzavarhatja, az európai hegemóniát magához ragadhatja s Angliával szemben játszhatja ki, Andrássy azzal felel, hogy Németország fölénye, Oroszország és Franciaország közé ékelten, jelenlegi méreteiben nem veszélyeztethette Angliát: fogalmazásában már benne lappang az angol ellenvetés is, hogy egy győzelem utáni Németország fölénye, akkori méreteiben, a kontinens egyensúlyát már valóban veszélyeztethette volna. Nem is szólva arról a világhatalmi egyensúlyról, melyet Anglia annak nevez s melynek a maga javára való további kiépítését is féltette Németországtól. Úgy érezte, útjában áll a Konstantinápoly-bagdadi vonalon; be kell hát keríteni; végezni kell vele jóelőre, mielőtt még nagyobb erőre tesz szert.

De hiszen a háború okait kutató cikkeiben Angliára vonatkozó következtetéseit Andrássy épp úgy tovább fejleszti s némileg revideálja is könyvének a keleti kérdésről szóló részében, mint Oroszországra vonatkozólag már előbb láttuk. Ott például, ahol Törökország helyét a központi hatalmak mellett jelöli ki s beavatkozását sürgeti, azt írja: Anglia, mint Egyiptom és India ura, Arábián át keresi a két birodalom egymáshoz való kapcsolatát. Szédítő perspektívát nyitna a győzelem Anglia államférfia előtt: az az afrikai óriási terület, amely a német kolóniák meghódítása után teljes összefüggő egészben terjedne Kapstadttól Kairóig, Arábián és alul Perzsián át a népes és kincses Indiával ölelkeznék egy páratlan nagyságú és gazdagságú világbirodalomban. És Andrássy itt már a százados angol-orosz érdekellentétet is kiegyenlítettnek látja: Nagy-Britannia a Vörös- és az Arab-tengerért és az Indiával való biztos összeköttetéséért szívesen beleegyezhetett abba, hogy a Fekete-tenger és a Marmara orosz tavakká váljanak, hisz eddig ettől az orosz pozíciótól csak azért félt, mert az Indiával való összeköttetést látta általa fenyegetve. És a török beavatkozás után írott cikkében Andrássy már teljesen átható megvilágításban állítja elénk a megoldott problémát: Anglia végső gondolata, dardanellai politikája feladása után - éppen mert nem engedhette, hogy az egész muzulmán világ moszkovita uralom alá jusson, éppen mert tudta, hogy a győzelmes cár a szultánnal szemben előbb-utóbb szuverén hatalommal fog rendelkezni a török politika fölött: - csak Törökország megosztása lehetett, mert vitális érdekei védelmét nem bízhatta többé az ő függetlenségére és neutralitására. Anglia tehát Egyiptom és India biztonságát végeredményben is csak azzal mentheti meg, hogy azt a területet, amely a Port-Saidtól Heratig vezető egyenes vonaltól nyugatra és délre fekszik, Arábiát, Dél-Perzsiát és Afganisztánt, teljesen uralma alá helyezi.

Könyvének e későbbi fejezetében érkezett el Andrássy a világháborúnak szerintünk legnagyobb okához és problémájához. És könyvének egy újabb fejezetében, amely Luigi Luzattival vívott brilliáns polémiáját tartalmazza, annak az állításának merevségéből is engedni látszik, hogy Angliának a világháborúban való részvételét nem a hódítás vágya irányította. Hiszen Angliának múltjánál, hajlamánál, ösztönénél fogva a terjeszkedés és hódítás volt rendszeres politikája - konstatálja ő maga, Anglia következetes féltékenységgel megtörte egymás után a spanyol, a hollandi, a francia tengeri hatalmat, mindazokat a flottákat, melyek önálló erőre tettek szert Európában. Ehhez az Andrássy által idézett sorhoz bátran odailleszthetjük, hogy Németországgal előbb diplomáciai úton, flottaegyezmény megkötésével próbált végezni, miután a helgolandi kérdésben már tanúságot tett róla, hogy, ahol az a kéthatalmi standard főelvét nem érinti, még engedékenységre, kompromisszumra is hajlik. De mikor éppen a főelvre vonatkozóan a diplomáciai megegyezés nem sikerült és leghatalmasabb európai versenytársát már-már Konstantinápolyba is beülni látta: akkor a világháború felidézésétől sem riadt vissza, teljes harmóniában azzal a hódító politikával, melyet - Andrássy szerint - Cromwelltől Chatamon, Pitten, Palmerstonon, Beaconsfielden át egészen VII. Edvardig következetesen folytatott, hogy amint azt legutóbb Rosebery mondta: az angol jelleget nyomja a világra. Íme, itt már azt a következtetést is megengedi Andrássy oknyomozása, hogy nemcsak a szláv világ készült a nagy leszámolásra, hanem az angolszász világ is...

-

A világháborút kutató cikkeinek utolsójában Andrássy azokkal a kérdésekkel foglalkozik, melyeket az entente igyekezett a világháború problémáiként feltüntetni, melyek azonban nem problémák, csupán jelszavak és pedig hamis jelszavak. Az entente azt állította, hogy a szabadságért, a kis népek jogaiért, Európa hatalmi egyensúlyáért és a militarizmus túltengése ellen harcol. Andrássy szerint sem a szabadság ügye, sem a kis népek létének biztonsága nem hagyhatta volna hidegen a magyar szívet, hiszen a magyarra nézve a szabadság a lét vagy nemlét kérdése és a magyar is kis nemzet. Az európai egyensúly fenntartása is vitális érdeke fajunknak. Még saját dinasztiánk imperialisztikus céljaival sem azonosítottuk magunkat a múltban s igaz lelkesedéssel mindig csak olyan harcaikban vettünk részt, amelyek védelmiek voltak. Furcsa lenne, ha ma a német világuralom kiküzdésért tennők kockára létünket, mikor a múltban annyiszor fenyegetett éppen a német túlsúly. A magyar királyság természet adta egységét a terjeszkedés csak gyengíthetné. S a militarizmus fenntartásának célja sem igen lelkesítheti a magyart, mely ugyan katonanemzet volt mindig, de mostani militarizmusáért, mely nem nemzeti jellegű, aligha rajonghat. Egyelőre kevesebb is a magyar tiszt arra, hogy a militarizmus a társadalom anyagi érdekeit kielégíthesse, elmaradt viszonyaink mellett kulturális és gazdasági szükségleteinkre szívesebben is költenők azokat a milliókat, melyeket a fegyverkezés nyel el. Magyarország entente-ellenes állásfoglalásának tehát csak az a magyarázata lehet, hogy az entente hamis lobogókat használ, más célokért küzd, mint amelyekről beszél.

Mindez azonban csak speciálisan magyar szempont és erősen induktív érvelés. Andrássy tehát tovább megy, deduktív úton is támadja az entente jelszavait. Hogyan harcolhatna a szabadságért az entente, amelyben Oroszország is helyet foglal s Anglia, amely mindig meg tudta egyeztetni a belső szabadságot a legmesszebbmenő zsarnoki uralommal kifelé. De Andrássy okfejtésében kétségkívül az hat a legmeggyőzőbben, amikor kimondja, hogy humbug bármelyik hatalom győzelmét a népek belső szabadságának ügyével azonosítani, amelynek semmi köze azzal, hogy az európai koncertben Anglia vagy Németország fogja az első hegedűt játszani. Az angol hadsereg és flotta által terjesztett parlamentarizmus és demokrácia valóban humoros gondolat! A világháború az országok belső életére ugyanegy hatással lesz, bármiként is dőljön el - írja Andrássy. Mert a világháború első sorban nagy tömegek harca, s így mindenütt növelni fogja a nagy tömegek befolyását; olyan radikális szociálpolitikai reformok válnak majd szükségessé, aminőket eddig a közel jövőben senki sem tartott megvalósíthatóknak, A szociáldemokráciának a világháborúhoz való viszonyát nem tárgyalja Andrássy könyve. De ebből a pár sorából bízvást következtetést lehet vonni arra, hogy mit tart e kérdés felől.

Andrássy cikkeinek első megjelenése óta jó idő telt el. Azóta Görögország és az európai északi országok példája kétségkívül épp oly humoros gondolatnak minősítené azt is, hogy Anglia a kis népeket védi. De Andrássy itt is imponáló pártatlansággal jár el; a kis népek létét nem a mi győzelmünk fenyegeti, hanem maga a világháború s ha egyes kis népek létét a mi győzelmünk, másoké, viszont az entente győzelme fogja veszélyeztetni, a geográfiai helyzet és a kis népek politikája szerint. Jaj a kis nemzeteknek a nagyok harcainak közelében; megszűnnek akaratuk ura lenni, másokét parancsára kell vérezniök, mint teszi most Belgium - írja Andrássy más helyütt. (Odáig azonban láthatólag nem megy, hogy magáévá tegye a salisburyi rideg jóslatot, amely úgy nézi, hogy a földkerekség államfejlődésében a nagy államok mindig nagyobbakká, a kicsik mindig kisebbekké válnak.)

S ha Anglia háborújának egyik oka valóban Belgium veszedelme volna - mondja Andrássy -, ez sem azt bizonyítja, hogy Anglia azért állt Belgium mellé, mert Belgium kicsi, hanem kizárólag csak azért, mert önállósága saját érdekében van. Kár, hogy Andrássy ezt a föltételes állítását nem támogatja meg Anglia és Belgium múltbeli vonatkozásainak fölidézésével, amellyel állítása föltétlen igazságát bizonyíthatná, kár, hogy a belga semlegességet némileg kompromittáló s a háború során Brüsszelben kézre került aktákkal sem foglalkozik s általán, hogy nem vizsgálja történelmi távlatból az antwerpeni kérdést; - mindössze annyit konstatál, hogy Anglia 1870-ben, hasonló helyzetben, egészen másképpen viselkedett, mint most; mert akkor egyenlő elbánásban részesítette Németországot és Franciaországot, mindkét kabinettel szemben a neutralitás kötelezettségét vállalta, ha tiszteletben tartják Belgium neutralitását. Most pedig Anglia részvételét a világháborúban nem Belgium sorsa döntötte el, mert mielőtt Németország a belga határt átlépte volna, Anglia már segítséget ígért Franciaországnak, ha tengerpartját megtámadják. Hogy egészen pontos dátumokkal operáljunk, Angliának ez az elhatározása az augusztus másodiki reggeli minisztertanács folyamán kelt, miután Németország Oroszországnak már megüzente volt a háborút és néhány órával előbb, semhogy Németország Belgiumnak ultimátumát elküldte volna.

Azt a jelszót, hogy az entente a politikai egyensúly fenntartásért harcol, Andrássy egyenesen megfordítja, hiszen ha az entente az egyensúlyt féltette, akkor minden áron meg kellett volna óvnia a békét, mert kétségtelen volt, hogy a fegyverek ereje az egyensúlyt előbb-utóbb meg fogja dönteni. S az egyensúly végleges megdöntését éppen Anglia és Oroszország győzelme hozná magával, holott a mi győzelmünk - miután a német tradíciókkal ellentétes a hódító politika, Ausztria-Magyarország pedig abban különbözik a régi Ausztriától, hogy hódító politikájáról teljesen lemondott -: tulajdonképpen csak Anglia egyeduralmának gyöngítését hozná magával és megteremtené az Európán kívüli egyensúlyt is, amely annál biztosabb, mennél több nagyhatalomnak van gyarmatbirtoka; végül pedig felszabadítaná a tengereket, anélkül, hogy a tengerek urat cserélnének, anélkül, hogy Anglia helyébe Németország lépne. De Andrássy még nagyobb perspektívát von arra az esetre, ha Anglia és Oroszország győz: nemcsak japán nem tarthatná meg jelenlegi pozícióját, hanem az Egyesült Államok külpolitikai súlya is tetemesen csökkenne. Szerény véleményünk szerint ez az állítás már revízióra szorul; ha megírása idején még igaz is lehetett, mennél tovább tart azonban a háború, annál jobban gyöngül minden hadviselő - akár győz végül, akár vesztes marad - s így Japán és az Unió mindenképpen csak jól jár.

Ami végül a militarizmus jelszavát illeti, Andrássy vakmerőségnek tartja, ha azt állítják, hogy a militarizmus német betegség, amely Németország letörésével megszűnnék. A militarizmus klasszikus hazája Franciaország - ezt egész történelmének dióhéjban való mesteri előadásával mutatja ki Andrássy -, a világháború kitöréséig is a legnagyobb, lakosságával arányban nem álló áldozatokat Franciaország hozta katonai téren; a legtöbb pénzt hadi célokra Anglia költötte, a világ legnagyobb hadserege pedig az orosz. Végeredményben azonban - mondja ki Andrássy ismét tiszteletreméltó pártatlansággal - a militarizmus minden nagyhatalom bűne. S a világháborút, különösen ha az entente győz, csak újabb és még fokozottabb fegyverkezés fogja követni. (Andrássynak erre a szomorú jóslatára alább még bírálólag visszatérünk.) Hamis jelszavak hirdetésével pedig nem utánozzuk az entente-ot, nem ígérjük a militarizmus végét, mert szégyelnők azt mondani, hogy a nemzetközi jogért harcolunk, mert nem érezzük magunkat hivatva a világ rendőrjének funkciójára s mert nem állítjuk azt sem, hogy más fajok káros kultúreszményei ellen harcolunk, hiszen jól tudjuk, hogy kultúreszmék ellen csak a szellem fegyvereivel lehet küzdeni és hogy minden európai kultúrának megvan a maga érdeme és jogosultsága. A huszadik századbeli civilizációnak ebben a pompás himnuszában cseng ki Andrássy könyvének a háború oknyomozásáról írott cikksorozata. Szövetségeseink és ellenségeink táborában is akadtak már komoly fők, akik ki merték ugyanezt mondani, de csak a terror lassú kitombolása után s a háború múlásával; Andrássynál hamarabb senki sem.

-

Andrássy könyvének egyéb tartalmával rövidebben foglalkozhatunk; nem azért, mintha a további tanulmányok nem volnának épp oly vagy még nagyobb értékűek, mint a háború okait kutatók, hanem azért, mert e tanulmányok a világháború problémáinak inkább csak részletkérdéseivel foglalkoznak s amennyiben a főkérdésekkel vannak kapcsolatban, már szót ejtettünk róluk.

A könyv második részében Andrássy a keleti kérdésre vonatkozó cikkeit csoportosítja. Egy cikk az entente és a balkáni államok viszonyát tárgyalja, még abból az időből, mikor entente a Gorlicét követő győzelmeink ellensúlyozására Bulgáriát a maga ügyének igyekezett megnyerni s csatlakozását Oroszország kegyeltjével, Szerbiával, továbbá Romániával és Görögországgal akarta megfizettetni. Andrássy kimerítően indokolja, milyen veszedelmet rejt magában mindhárom államra, Bulgáriára, Romániára és Görögországra nézve, Oroszország győzelme. E cikkében szól arról a ráfogásról is, hogy mi meg akarnók hódítani Szalonikit. Kétségtelen, hogy szükségünk van biztos összekötő útra Törökországgal, de nem valamely területsáv révén, hanem oly módon, hogy a forgalom biztosítására szövetséges, baráti viszonyban levő államok legyenek közöttünk. Egy további cikkben aztán külön tárgyalja az orosz veszedelmet Románia szempontjából s ebben Románia irántunk ellenséges indulatú lapjainak arra az ellenvetésére, hogy ők nem engedhetik meg azt sem, hogy a Dardanellák német kézre jussanak, azt feleli, hogy ebben teljesen egyetért velük. Andrássy ez időt még egészen kizártnak tartja, hogy Románia vezető körein erőt vegyen az ellenünk irányuló politika; tudniok kell, hogy Romániának Erdélyért cserébe oda kellene adnia saját állami függetlenségét s megtörténhetnék, hogy a két faj, magyar és román, amelyet létérdekei egymással való szövetségre utalnak, gyilkos gyűlölettel, soha meg nem szűnő harcban, rövidlátásból egymást tenné tönkre és mindkettőjük romlásával csak a cárizmus egyeduralmát szolgálná. Jaj azoknak a fajoknak, amelyek a világtörténelem intő szavát félreismerik s hibás irányban indulnak meg, vagy tétlenek, mikor merni és tenni kellene! - van-e ma megnyugtatóbb olvasmány a mi számunkra és fájdalmasabb a románok számára Andrássy e sorainál. Csak az a feltűnő, hogy Romániának Ausztria-Magyarországgal tényleg fennálló szerződéses kötelmeire sehol sem céloz Andrássy, holott Carp a világháború kezdete óta e jogi és etikai alapon forszírozta hazája mellénk állását. Románok és magyarok címen még egy cikk következik ezután, felelet Take Jonescunak; - mikor Andrássynak módjában van szemtől szembe vitázni, érvelő ereje a legfélelmetesebb -; aztán egy őszinte szó a románokhoz, e cikk keretében Oroszország európai ambícióival foglalkozik; - a háború okait kutató gondolatmenetét e cikkének megállapításaival egészítettük volt ki már fentebb -; e cikkben egyébként ismét sürgeti a román beavatkozást oldalunkon, mert győzelmünk esetén neutralitása legfeljebb lucrum cessanssal fog járni, nem domnum emergenssel, el fog a haszonból valami maradni, de pozitív kára nem fog esni; öngyilkos politika csak az lenne, ha ellenünk rántana kardot. Végül még egy szó következik Romániáról, ebben megtámadhatatlan logikával fejti ki Andrássy, miért jelent Magyarországra nézve Erdély sokkal többet, mint Franciaországra nézve Elzász-Lotharingia s a győztes Romániának odaállítja a perspektívát, hogy Magyarország mindenütt segítséget keresne ellene, tehát nemcsak Bulgáriában, hanem legelső sorban Oroszországban.

Egy cikk Törökországról a beavatkozás előtt, a mellettünk való beavatkozásra sarkalló; egy másik cikk a beavatkozás pillanatában, a román-bolgár-török szövetséget sürgető; aztán a Boszporusz és a Dardanellák kérdését Szaszonov ismert kijelentése nyomán tárgyaló történelmi stúdium következik. Majd Albánia címen - a cím helytelen, mert a cikk nagyobbik része Görögországról szól - az albán kérdés hibás londoni megoldását fejtegeti Andrássy s új, előnyösebb megoldásnak azt tartja, ha Albániát a maga egészében vagy annak legalább déli részében a legalkalmasabb módon, esetleg perszonál unió útján, ahhoz a Görögországhoz lehetne kötni, amely megőrzi neutralitását s nem engedi magát az entente oldalán háborúba sodortatni Törökország ellen, melynek bukását drágán fizetné meg. Könyvének a keleti kérdést tárgyaló részét egy Bulgáriáról írott cikkével fejezi be, a bolgár-török megegyezés idejéből, amellett agitálva újólag, hogy Bulgária fegyveresen hozzánk csatlakozzék.

A könyv következő része az olasz problémának szól. Egy cikket kapunk még abból az időből, amikor remélhető volt, hogy Olaszország velünk is jöhet; érdeke is azt kívánja, hogy teljes erővel mellénk álljon, mert az entente túlsúlya mellett elveszthetné uralmát az Adrián és a Középtengeren is háttérbe szorulna, a mi túlsúlyunk azonban legrosszabb esetben az Adria mai egyensúlyát módosítaná Olaszország kárára, holott a Középtengeren és Afrikában a mai helyzet csak előnyére alakulna át. Az Adrián a szerbek és az orosz hatalom alá kerülő Görögország képviselné a Középtengert is domináló cári szupremáciát, holott ha mi győzünk, Olaszország adriai érdekeit a mi esetleges túlkapásainkkal szemben a független Albánia és a független Görögország is segítene megvédeni. Aztán egy másik cikk már azzal kezdődik, hogy az olasz közhangulat sok helyütt ellenséges irányunkban; ekkor már végleg és teljesen megbékülünk Olaszország azon elhatározásával, hogy nem állott mellénk s ez a tény Andrássy szerint nem is hagyott keserűséget lelkünkben. a harmadik cikk már azzal kezdődik, hogy az olasz háború bizonyos, a negyedik a megtörtént olasz beavatkozásról szól, az ötödik válasz Luigi Luzattinak, ugyanoly megsemmisítően lendületes, mint az előbb említett, Take Jonescunak szóló. Általában azonban Andrássynak az olasz kérdésről írott cikkei nem tesznek egységes és végleges hatást, különösen ha az e tárgyról tartott képviselőházi beszédeire gondolunk. Cikkeiben Andrássy még csak egyoldalúan bírál, a mi diplomáciánk munkájáról nincs szava. Akkortájt még azt tapasztalja, hogy a közönség valójában, nem is keresi: történtek-e hibák az új veszedelem felidézése körül, nem lehetett volna-e elkerülni azt?! Andrássy, úgy látszik, a háborús lelkesedés fenntartása érdekében akkor még épp ezért nem is akarja zavarni a közhangulatot, amely szinte örül, hogy az olaszok nem jutottak ingyen zsákmányhoz és lakolni fognak kapzsiságukért. De államférfiak nem térhetnek végleg napirendre az elkövetett hibák felett és Andrássy a diplomácia munkájára utaló ez egyetlen megjegyzésében már bejelenteni látszik, hogy lesz még szava az olasz kérdésben. Aminthogy volt is.

Andrássy könyvének következő cikke a lengyel kérdéssel foglalkozik. A status quo helyreállítását jó előre megengedhetetlennek mondja. Az Oroszországtól elszakított lengyel királyságot úgy kell Közép-Európához csatolni, hogy ebből a lehető legtöbb eleven erőt nyerjük. Ha nem sikerül a lengyel kérdést szerencsésen megoldanunk, örökös viszályokat okozhat, mert Oroszország revanche-vágyát fogja növelni; ha ellenben a lengyelek megelégedettek lesznek, több remény van arra, hogy Oroszország a változhatatlanba belenyugodjék. Hogyan képzeli Andrássy a legszerencsésebb megoldást? Különösen érdekes kérdés ma, a lengyel kérdés tényleges megoldása után. Teljesen önálló lengyel királyságról nem lehet szó. Ez nincsen a lengyel nemzet érdekében sem, a független külön királyság nem bírna az önálló lét feltételeivel, három nagyhatalom közé ékelve ezek könnyű játékszerévé válnék. S nem lenne ez a megoldás előnyös Közép-Európára nézve sem, mert az új királyság, bárki legyen is uralkodója, előbb-utóbb a galíciai és kelet-poroszországi tartományokra vágyódnék. Hálára ne építsünk - írja Andrássy -, mert az önálló állami lét természetes és kötelességszerű egoizmusának kényelmetlen teher a hála s aki hálát követel, barátból is ellenséget csinál... A politika erkölcsi oldalát megvilágító irányelveket ilyen józanul, a szó legtisztább és leghízelgőbb értelmében vett Machiavelli-szerű stíluskészséggel aligha tud ma valaki nálunk Andrássyhoz hasonlóan definiálni.

De hát mi lenne a lengyel kérdés legszerencsésebb megoldása? A választás Andrássy szerint csak aközt van, hogy a felszabadult Lengyelország Németországhoz vagy Ausztria-Magyarországhoz csatoltassék, nem mint annektált tartomány, hanem biztosított közjogi individualitással, lengyel kormányzattal, lengyel nemzeti jelleggel. A könyv utolsó helyére illesztett s a dualizmusról szóló cikkében Andrássy még precízebben rögzíti meg álláspontját. Úgy látja, hogy a dualizmus a világháborúban tette le vizsgáját a történelem ítélőszéke előtt. S megengedi, hogy a jelenlegi állapot némi változása elkerülhetetlen lenne, ha Lengyelország hozzánk csatoltatnék. És mégis kívánja ezt a folyamatot. A lengyel kérdést tudvalevőleg nem Andrássy útmutatása szerint oldották meg; de azért Andrássy adósunk maradt a dualizmust érintő s látszatra igen merész koncepciójának bővebb kifejtésével.

-

Hátra volna még Közép-Európa problémájával foglalkozó és a tartós béke biztosítékairól szóló Andrássy-cikkek ismertetése. Közép-Európa erejének még jobb megszervezését, még legyőzhetetlenebbé tételét határozottan óhajtja Andrássy. Felidézi mindazokat a történelmi kísérleteket, amelyek Közép-Európa megszervezésére irányultak. A német és magyar érdekközösség nem egyszer nyilvánult meg világtörténelmi eseményekben. Meg nem állhatjuk, hogy ez érdekközösségről ide ne iktassuk Andrássy sorait, melyek évszázadok eseményeit képesek az ő történetírói talentumának elsőrangú erejével és drámai elevenséggel felvonultatni: «A két szomszéd nemzetet; a magyarok bevonulásának percétől a mai közös harcokig, számtalanszor hozták a geográfiai és etnográfiai viszonyok egy közös táborba, Árpád lovasai és Arnulf király páncélosai együtt törték meg Szvatopluk nagy morva birodalmát; a march-völgyi csatában német és magyar vitézek együtt akadályozták meg, hogy a mai Ausztriát cseh Ottokár szlávizálja; a Hunyadiak hősi küzdelmükkel Magyarország talaján Németország határait is védték; amint nem bírtuk magunkat a török nyomása ellen önállóan fenntartani, a német hatalomban kerestük támaszunkat; Lothringeni Károly, Badeni Lajos s Eugen herceg vezetése alatt német fejedelmek és katonák küzdöttek Magyarországon Németország biztonsága és Magyarország felszabadítása érdekében; a Habsburgokat s Hohenzollerneket magyar államférfi hozta baráti frigybe és a magyar befolyás mindig a német-osztrák-magyar szövetség mellett gyakoroltatott. Azok a titáni harcok, amelyeket német és magyar katonák Németország és Magyarország védelmére együtt folytattak a Kárpátok alján, logikus folytatásai a német és magyar történelem sok nagy tényének.»

Közép-Európa a világháború problémáinak sokkal hatalmasabb kérdése, semhogy Andrássy könyvéről írott e tanulmányunk keretében akárcsak ismertethetnők, pláne bírálóan is hozzászólhatnánk, Andrássy gondolatmenetének gerince: azok a régi szervezkedések, melyek Közép-Európa problémájának megoldására irányultak, azért nem sikerültek, mert egy imperialisztikus gondolat mindig a maga javára akarta kihasználni; és az újabb szervezkedés csak azért sikerült, mert az egyes államok és nemzetek teljes függetlenségén épült fel. (Andrássy természetesen a felszabadított Lengyelországot is az új Közép-Európához tartozónak vallja, teljes függetlenségét azonban, mint láttuk, jogos aggályok miatt nem írná alá.) Az új közép-európai szövetség politikai, katonai és gazdasági körvonalát abban nyújtja Andrássy, hogy politikailag a szövetségnek minden európai kérdésben szolidaritást biztosító kimélyítését, katonailag a védrendszer hasonlóságát, közös manőverek rendszeresítését kell keresztül vinnünk, gazdaságilag pedig elsősorban arra törekednünk, hogy a mezőgazdaság fejlesztésével minden új háború elé élelmezési gondok nélkül mehessünk. A szövetségesek közt való nagyobb forgalmi szabadság, amely azonban megvédi Ausztriának és Magyarországnak a németekénél gyengébb iparágait s elkerüli, hogy harmadik államok jogaiba ütközzék. Andrássy szerint szintén beletartozik az új Közép-Európa gazdasági koncepciójába; ne feledjük el, hogy a nagy területek, nagy számok, nagy gazdasági egységek, nagy hadseregek idejét éljük s az az erő, amely tegnap még imponált és vezetett, holnap már gyenge lesz és saját sorsának sem lesz ura. Közép-Európa megszervezése a világ egyensúlyának elengedhetetlen feltétele és nem fenyegetése békéjének. A benne szövetkezett államok érdekének védelmére pedig azért is sürgető a probléma megoldása, mert előre látható, hogy a béketárgyalások idején csalódott ellenségeink új csoportosulás mellett fognak hangulatot kelteni s nem lesz hiány ígéretekben és csábításokban, hogy egymás ellen kijátszák azokat a tényezőket, melyek együtt imponáló erőt fejtettek ki; így hát félni lehet, hogy ha nem zárkózunk szorosabban egymáshoz, mi is ellentétes álláspontokat fogunk fontos kérdésekben elfoglalni.

Amit Andrássy az új Közép-Európa megszervezéséről ír, az könnyen azt a benyomást kelthetné, mintha legfőbb gondja az lenne, hogyan szervezkedjünk egy új világháborúra, amelyet, ha győzünk, ellenségeink újra provokálni fognak. A békekötés utáni béke biztosítékai, a Wilson-Grey-tervezte világbíróság és világrendőrség problémája, Andrássyt egyelőre még, úgy látszik, nem érdekli. Nem foglalkozik könyvében a fegyverkezés korlátozásának problémájával sem, sőt, mint többször láttuk, a háború utáni korszakban elkerülhetetlennek tartja a még fokozottabb militarizmust. Lehet azonban, hogy Andrássynak ez a véleménye a háború múlásával már megváltozott; hiszen a békekorszakra oly óriási produktív gazdasági munka vár, hogy e feladatok megoldása, sőt pusztán a háború alatt felszaporodott rettentő államadósságok törlesztése is csak a militarizmus anyagi szükségleteinek általános és arányos csökkentése révén válik majd lehetővé. Másrészt a világháború máris megdöntött minden olyan hitet, mintha nagyhatalmi csoportok fegyveres konfliktusát hetek vagy hónapok alatt lehetne dűlőre juttatni s így a jövőben is szükség lenne arra, hogy az államok békében arzenálokká váljanak, ahogy Wilson mondta egy ízben keserűen. Ma már tudjuk, hogy az összes hadviselők között Németország jutott először muníciózavarba, 1914 szeptemberében és viszont Anglia a háború alatt volt képes emberanyag és hadianyag dolgában annyira militarizálódni, ami elképzelhetetlennek látszott.

Ismételjük: Andrássy könyvének nem egy helye kelthetné azt a benyomást, hogy világháború közben már elkerülhetetlennek látja az új világháborúra való készülődést. De nagyon tévedne, aki azt hinné, hogy egy új világháború csiráit Andrássy békefeltételei hordanák magukban. A tartós béke biztosítékairól írott cikkében a revanche-gondolatnak tápot adó minden annexiós politika elvi ellenségeként látjuk felvonulni Andrássyt. Meg kell akadályoznunk - írja - hogy az ellenséges gyűrű újra összefogózzék körülöttünk és gondoskodni kell arról, hogy a háború befejeztével, a világ ne legyen többé két ellenséges táborra osztva, készen arra, hogy újra kezdje a viaskodást, hanem, hogy a régi ellenfelek összebéküljenek, vagy pedig olyan hatalmas szövetségi rendszer középpontjává legyünk, amelyet senki sem mer többé megtámadni. «Jó» béke csak az lehet, amely e föltételeket megvalósítja.

Andrássy tehát elindult a nehéz útra. A világháború problémákat vetett fel s problémák fölött döntött vagy fog dönteni. Hogyan tehet ezek után a tartós békét biztosítani? Andrássy kijelenti, hogy a kérdést csak elméleti szempontból tekinti, de ugyanekkor ragaszkodik a tényhez, hogy a politikában mindenekelőtt a lehetőségekkel kell számolni. Vizsgálnunk kell, hogy amit elhatároztunk, megvalósítható-e, vagy arányban van-e azokkal az áldozatokkal, melyeket még hozni kellene, hogy megvalósíttassanak.

Az első világtörténelmi kérdés a francia-német ellentét. Átfogó történelmi visszapillantás után Andrássy arra az eredményre jut, hogy a világbéke ez örökös veszedelmét el kell távolítani. De hogyan? A célt kétféleképpen lehet elérni: vagy a két ország megegyezésével, vagy Franciaország eltiprásával. Andrássy reméli, hogy a francia nép aláveti magát az erő kategorikus imperatívuszának, ha Németország nem használja fel győzelmét új területek annexiójára. De ha Franciaországon még sem lesz úrrá a józan belátás, Andrássy Bismarckot idézi, aki már 1887-ben megmondta, hogy ha Németország még egyszer kénytelen lenne kardját rántani Franciaország ellen és ismét győzelmesen kerülne ki a háborúból, akkor harcképtelenné kell tennie harminc évre a franciát s gondoskodnia kell róla, hogy legalább egy nemzedéke ne ragadhasson újra fegyvert a németség ellen.

Andrássy - cikke megírásakor - így láthatta, hogy a franciák még elháríthatják ezt a sorsot országukról. Ma, mások, úgy is láthatják, hogy Bismarcknak annyiból igaza lett, hogy Franciaország egy nemzedéke harcképtelenné vált, bár Németország most katonailag korántsem győzött felette úgy, mint ahogy 1887-ben a vaskancellár elképzelte.

A világháborút szülő másik, angol-német ellentét vizsgálatának nincsen még anyaga a történelemben. Ez az ellentét egészen új keletű, oka, mint láttuk, Andrássy szerint Németország gazdasági föllendülése és flottája növekedése. Németország azért harcol, hogy Anglia gyámkodását a tengeren megtörje, saját gyarmati kereskedelmét messze földekre kiterjessze, világhatalommá váljon. Andrássy reméli, hogy Anglia is be fogja látni végül, hogy Németországot nem lehet leverni s a küzdelem meghosszabbítása annyi áldozatot követelne tőle, hogy a háború igazán «rossz üzlet» lenne. Ha pedig nem? Ebben az esetben csak teljes megsemmisítése tenné lehetővé a tartós békét. (Eszünkbe jut Andrássy egy humoros felelete, melyet egy képes lapnak arra a nem kevésbé humoros kérdésére adott még 1915-ben, hogy mikor ér véget a világháború? «London bevételével» volt a válasz. A játékos felelet magva ijesztően komoly.)

A világháború harmadik eleme az az ellentét, amely Oroszország és Közép-Európa létérdekei közt van; ezúttal tehát már nemcsak Németországról, sőt Andrássy szerint nem is elsősorban Németországról van szó, hanem Ausztria-Magyarországról. Ennek az ellentétnek már ismét nagy történelmi múltja van, bár véres következményekben a világháború kitöréséig csupán a középhatalmak új szövetségesével, Törökországgal szemben robbant ki. Andrássy reméli, hogy Oroszországot rá bírjuk kényszeríteni jelenlegi politikája feladására. Kereskedelme számára Ázsiában a legszebb távlatok nyílnak; ott szolgálatot tehet a civilizációnak is és Oroszország a múltban sohasem makacskodott az egy irányban való terjeszkedés mellett. Mint a tenger - írja Andrássy - amely szüntelenül verdesi, tördeli partjait, de engedelmeskedve az ár és apály törvényeinek, hol egyik, hol másik partjára veti magát, úgy változnak Oroszország történelmében a kelet és nyugat elleni támadások... Andrássy tehát itt is remél és egészen lemond arról, hogy a problémának azt az oldalát is vizsgálja: vajon gyökerestül feladhatja-e Oroszország európai ambícióit addig, míg birodalma ázsiai része is európai részén nyugszik; vajon, feledve a Dardanellákat és a Sundot, beérheti-e azzal, hogy csak a Jeges-tengeren át jusson ki Európa meleg vizeire, még akkor is, ha a murmanparti Alexandrovszkban történetesen meg is találta volna a maga egész éven át használható jégmentes kikötőjét.

Végül: balkáni politikánknak Andrássy szerint úgy kell érvényesülnie a békekötésnél, hogy mindegyik balkáni állam észrevegye és érezze: aki ellenünk van, rajta veszít, aki velünk van, megtalálja a maga hasznát. De kissé tekintélyesebb hódításokat akarni a Balkánon: nagyon rossz politika lenne, mert csak irredentistákat nyernénk vele és Olaszországgal szemben is tévednénk, ha hódításokkal akarnók magunkat kártalaníttatni. Ne legyen nagyobb szemünk a gyomrunknál! és Németország is óvakodjék az olyan annexiós politikától, amely több kárt okozna neki, a hódított területek megtartásának nehézsége miatt, mint hasznot.

És a magyar nemzet győzelmének gyümölcse? Amikor Németország segítségével a pánmoszkovitizmust letörjük, történelmi küldetésünket teljesítjük és életfeltételeinket javítjuk. Többre ne is törekedjünk, mert ez számunkra úgyis mindennél többi. Iktassuk ide Andrássy meleg és lelkes sorait: «Ha a szövetség, amelynek részesei vagyunk, győz, akkor Magyarország csak emelkedhetik. Most, mikor a harctereken közösen elontott vér alapozza az osztrák-magyar monarchiában a népek egységét, amelyeknek a sors és a történelem törvényei egy jövőt szabtak, most, hogy a dinasztia és a nemzet megértését, reméljük, megerősítik a világjelentős események: minden azt mutatja, hogy nemzeti életünk a fejlődésnek ragyogóan sugaras fázisába lépett.»

Magyarország helyét tehát az új közép-európai szövetségben jelöli ki Andrássy s jobb jövőjében a szövetség győzelme után rendületlenül bízik. De írói és államférfiúi nagysága a mi szemünkben ott domborodik ki a legteljesebben, ahol egy vesztes - Romániával szemben vesztes - háború esetére azt írja, hogy Magyarország sohasem nyugodhatnék bele ebbe a fordulatba s Romániával szemben mindenütt, legelső sorban Oroszországban keresne magának új szövetségest. Még a közép-európai szövetség is csak addig jó hát a magyarnak, míg számadását benne megtalálja. Andrássynál törhetetlenebb híve a közép-európai szövetségnek bizonyára nincs. Ez nála tradíció kérdése is, hiszen fia annak az Andrássynak, kinek e szövetség megalakításában első szerepe volt. De az ifjabbik Andrássyra más, régebbi tradíció is kötelező. Ahol a Romániával szemben vesztes háború következményeiről beszél, ott egy Martinuzzi Fráter György szunnyadó, ha kell, újjászületésre kész lelke szólal meg benne. S ahogyan megszólal: annál céltudatosabb, nagyobb perspektívájú és bátrabb szót magyar államférfiú a világháború alatt még le nem írt.