Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 24. szám

Ignotus: A politika mögül
Szemle

Mikor a toll elindul, hogy például a Loyd George előretörése, például a Trepov nagy bejelentése köré jegyzeteket írjon, lemondóan vagy, ami ugyanazt jelenti, némi ízléssel megáll. Tolakodó még tud, de nevetséges nem szeret lenni az ember. S itt nem éppen e sorokról beszélek. Arról csak belül tűnődhet, mert tehetni is csak maga tehet róla az író, hogy éppen az ő szava mit ér. De, a mi hazánk azoknak az adomáknak országa, hol vicces elgondolás a vidéki Tárogató, ahogy odamondogatta Bismarcknak, s mulatságos emlék a régi pesti német újságszerkesztő, aki cikke megírta azután elégedetten ment éjjel a kávéházba: Der Zar wird sich morgen kratzen! Már a szomszéd Németországban nincs így. Ott akármelyik vidéki tárogató odamondogatja Loyd Georgenak, s bizony megtörténhet, hogy Loyd George meghallja. S a müncheni vagy hamburgi, sőt hannoveri és königsbergi újság is írhat olyat, hogy másnap vakaródzik bele Poincaré. Azt mondhatják erre, hogy ez a hatalmas Németország, mi pedig kicsiny ország vagyunk. De kicsiny ország Svájc is, kis ország volt Szerbia és Románia is, mégis mindig számíthatott visszhangra, amit ott írtak. Ne vessék azt sem e megfigyelés ellen, hogy mindezen országok valamiképp a világpolitika közepén állnak. Jobban a legközepén egyik sem állhat, mint éppen most Magyarország, s nem lehet azt mondani, hogy ezt odakinn ne tudnák, s úgy barát, mint ellenség, s úgy szövetséges, mint ellenséges és semleges sajtó ne foglalkoznék most sokat és folyton Magyarországgal. Olyasmiről meg éppen ne példálóddzanak, hogy a mi alkotmányosságunk csak álalkotmányosság, a közvéleménynek tehát nem lehet szava nálunk. A kettő közt nincs olyan összefüggés, mint az elmélet állítja - a német alkotmányosság sem igazibb, mint a mienk, a sajtó szava mégsem pusztába kiáltó szó, - Oroszországban egyáltalában nincs alkotmányosság, de a sajtónak van szava. S ha, végre, arra célozgatnának, hogy a mi sajtónk alól korrupt volta veszi el piedesztált, feltéve, hogy így volna, korruptabb bizonyára nincs ez a sajtó s ez a közélet sem, mint volt a román, mint amilyen az olasz vagy a francia vagy az amerikai. S mind e hazákban van következése az írott szónak otthon s van visszhangja idegenben. Csak minálunk hal meg az írás, amint megszületett.

Mégegyszer mondom, ez nem líra - maga az egyes ember éppúgy nem okolhat mást, ha mindegy, akár szólt, akár hallgatott, mint ahogy nevetséges a tanító, aki panaszkodik, hogy nincs tekintélye. De mondjanak csak egyet a mi publicistáink közül, kinek szava úgy bejárná, amint leírta, a világot, mint nem is Hervéé vagy Hanoteauxé, de akár csak az öreg s öregségére s hazafi bánatában fecsegővé lett Reinach-Polybeé is? Az egy Andrássyt kivéve nem igen tudok ilyet - s őneki is személyes és kivételes tekintélyét nemcsak páratlan hivatottsága dacolja ki, de bizonyos fokig születése is s, hogy összeköttetéseinél fogva, idegenben is szóhoz tud jutni. Ám amit én itt szóvá teszek az éppen az, hogy az itthon írtak nem szoroznak és nem osztanak sehol a világon. S ebben egy a sorsa a maguknak író tollaknak, s a legkiváltságosabban elismerteknek, melyeknek forgatóit beválasztották az Akadémiába s behívták a főrendiházba. Beszélhetsz, jó vitéz, senki sem hallgat rád! A hazai publicistákból ebbe lehet kivonni a hazai publicisztika életrajzát.

Azt is fel lehetne hozni, hogy publicisztikánk nem termi úgy a gondolatokat, hogy érdemes volna számba venni. De tudja isten, az sem mind szentírás, amit a berni Bund ír, mégis tudomásul vesszük mi is. S különben is, ebben is úgy van, mint egyebekben, hogy a kereslet termi a kínálatot, a fogyasztás a termelést. Ha volna szava publicisztikánknak, volna mondanivalója is. De figyeld meg magad társaságban, mikor belefogsz, hogy valamit elmondj s egyben észreveszed, hogy a szomszédod a cukrot nézi, hogy olvad meg teája fenekén, szép vizavíd pedig átnéz a fejed fölött, ahol a hátad mögött tükör lóg. Bizonyára torkodon akad a pointe - s publicisztikánknak is torkán akad, ami mondanivalója volna a háborúról. A cenzúra nem teszi - sehol sem enyhébb, az egy Angliát kivéve, mint nálunk. De minálunk a békében is mindegy volt, hogy ki mit ír Romániáról. Mindegy a háborúban is.

Egy ország publicisztikájának nem lehet több jelentősége, mint egy ország politikájának - s mit tudott politikánk e világtörténelmi két és egy negyed esztendő alatt csinálni? Csinálni, megcsinálni, akarata gyanánt tetté váltani? Mondhatunk különben harmadfél esztendőt is, eléje számítván az időszakasznak az egy hónapot, mely a szarajevói gyilkosságtól fogva a háborúig eltelt, s ez elé a hónapokat, mik alatt mindenki érezte, hogy van valami a levegőben s ha nem is a hazai, de a külföldi sajtó tele volt Konopisttal, hogy ott Vilmos császárnak a mi akkori trónörökösünknél tett látogatása valamit jelent, s világszerte találgatták, mit. Mind e nagy idő alatt a magyar politika egyszer, az elején, megmutatta, hogy igenis erélyes politikát kíván, még háború árán is, az ellenünk esküdt Szerbia, tehát igazában az a mögött dolgozó Oroszország ellen. S egypárszor megéreztette, hogy nincs kifogása a háború ellen és minden áldozattal viseli, mert saját háborújának is nézi s megtámadottnak érzi magát benne, kinek védekeznie kell. Egyébként s egyébkor azonban vagy egyáltalában akaratot sem mutatott, vagy, amit mutatott vagy sejtetett, annak sem tudott foganatot szerezni, még kisujját sem mozdította utána. Csak egy példát - de ezt valamennyi helyett. Kevéssel Berchtold bukása után az ország kezdett elégedetlen lenni külügyi vezetésünkkel, s meglátta, amit különben az események félreérthetetlen megmutattak, hogy külügyi hivatalunk és szervezetünk nem világháborúbeli, de egyáltalán semmi hivatásnak nem áll magasán. Nem volt köze és rétege az országnak, a kormánypártiakat sem kivéve, melyben ne epedtek volna változás után - kivált a külügyminiszter személyében. S az ország, az országos közönség óriási többsége ennek az akaratának nem tudott foganatot szerezni. Lehet, hogy nem volt igaza, de bizonyos, hogy ez volt az érzése. Való, hogy saját kormánya állt ez akarata útjában - de kisebb dologért is bukott már e háború alatt is mindenfelé kormány, s az országos akarat nagyobb hatalmi szervezettel is megbirkózott, mint a mi munkapárti szervezetünk. Náluk senki sem mozdult helyéből, nálunk semmi sem változott... Ennek bizonyára van oka, vannak okai, melyek igenis elnyúlnak alkotmányosságunknak háta mögé s bele annak igazi természetébe. De most nem erről van szó, - nem arról, hogy mi az oka, hogy minálunk a közakarat nem számít s az országnak nincsen szava, csak arról, hogy nem számít s hogy nincs szava. S mivel ez nem számít s ennek nincs szava, nem törődik vele az ördög sem, sem itthon, sem idegenben, hogy melyik magyar újság mit gondol, melyik magyar író mit ír az entente politikája és szándékai felől. Miután Tisza Istvánnak nincs miért tudomásul vennie, nincs miért tudomásul vennie Trepovnak vagy Loyd Georgenak sem.

Így állván a dolgok, elvész az emberben az érdeklődés a legnagyobb események iránt is, s nincs bátorsága véleményt mondani - éppen mert e véleménynek nincs következménye semmi. A háborúban, világos, szerencsénk van - szerencsénk annyiban is, hogy hadilag fölülkerekedtünk benne, annyiban is, hogy egyre erősödik benne az a nagyhatalom, a német, kinek igen-igen erősen kell e háborúból kikerülnie, hogy természetes és megalapozott legyen majd ama szövetségi szerkezet, mely egyedül jelenthet biztos és állandó jövőt a mi országunk számára. E szerencsénknek is nyilván magunk vagyunk a kovácsa - úgy ellenségeink, mint barátaink egyek annak elismerésében, hogy mit jelent a magyar katona a középhatalmak ügye számára. De senki a világon nem hallott a mi hadi vagy béke-céljainkról - mi magunk sem adtunk magunknak számot felőlük. Senki sem tudja, hogy mi a mi álláspontunk szövetségeseinknek vagy ellenségeinknek hadi céljaival s hadi szándékaival szemben. Senki sem tudja, hogy Magyarország jusqu'au-boutista-e vagy békepárti, annexionista-e vagy status-quoista. Egy bizonyos, mert látnivaló, hogy Magyarország verekszik, becsületesen, őszintén, türelmesen, önfeláldozóan, rendületlenül és ernyedetlenül verekszik. S azon, hogy verekszik s azon, ahogy verekszik, nyilván semmit sem változtatna az, akár megnyújtja ezzel a maga számára a háborút, akár megrövidíti. Még kevésbé az, hogy újságjaink mit írnak s mit mondanak ahhoz, amit egy-egy külföldi államférfi mondott. Sőt az sem, amit a külföldi államférfiak mondanak. S kinek rezzenne meg itt csak egy arcizma is, akár kelet felé irányulna a központi külpolitika, akár nyugat felé?

Ezenközben úgy a kelet, Oroszország, mint a nyugat, Anglia, elreteszeli magát minden ilyen irány elől. A csodálatos győzelem, mellyel a központi hadviselés a nyomorult Romániát lebírta, úgy az oroszoknál, mint az angol-franciáknál világossá tette a látók előtt, hogy ezt a szövetséget sem megverni, sem megtörni nem lehet. Itt is, ott is szóhoz mer már jutni a békevágy s a békepárt. S itt is, ott is a terror, mely felerőszakolta volt a háborút s a háborúba beleerőszakolta a kis semlegeseket, erőszakot tesz a békepárton is. Nyilvánvaló, hogy úgy a Trepov kineveztetése, mint Loyd George felülkerülése ugyanazt jelenti - s mire e sorok, melyek december 10-én írattak, olvasó elé kerülnek, nyilván ugyanilyen terror kerekedik majd felül Franciaországban s alkalmasint Olaszországban is. A háborúnak végét ez bizonyára nem jelenti. De jelenti azt, hogy az entente, hadipártjainak személyében, csakugyan a legvégső erőfeszítésre szedi magát össze. Tehát, az utolsóra. Hogy ez miben fog állni? A polgári szolgálat behozatalában, a védőkötelességnek a gyarmatokra s talán még egypár semlegesre való átterjesztésében, belső ellenkezések ellen nyílt diktatúrában, a munkások jókedvben tartására teljes szocializmusban-e? Alkalmasint mindezekben. Alkalmasint mindenben, amit az entente-ból s népeiből lelkesítéssel s erőszakkal egyáltalában ki lehet szorítani. De ebből aztán csakugyan azt lehet továbbra következtetni, hogy ez után már nem következhet több, tehát, ha még ennek sem lesz foganatja, ez után már nem következhet semmi. Vagyis ez után már csakugyan a békének kell következnie, s nem utópia azt várni, hogy az ententenak semmi mostani s további, téli és tavaszi mesterkedése, erőfeszítése, erőkifejtése és offenzívája nem sikerül jobban, mint az eddigiek, akkor a tavaszon túl nem tarthat már sokáig a háború. Hogy e perspektívát nyitja meg, abban van igazi jelentősége úgy a Trepov nyílt bejelentésének, hogy Oroszország akarja és az ententetól ígéretben meg is kapta Konstantinápolyt s a Dardanellákat, mint a Loyd George előretört diktatúrájának.

Meglepni egyik mozzanat sem lepheti meg az olyat, aki a háború eleje óta megfigyeli és vallja, hogy Anglia számára ez a háború nagyban megy, s inkább mindazt, amit meg akar menteni vele, odadobja benne, csakhogy győzzön is benne, s előbb felgyújtja négy sarkánál a világot, semhogy a háborút győzetlen abbahagyja. Aki így látta elejétől fogva e háborúban Angliát, annak várnia kellett, hogy nemcsak Konstantinápolyt, de akár Bombayt is odaadja, ha csak ezzel tarthatja tovább oldalán, Oroszországnak, - s azt nem fogja váratlan érni az sem, ha a háborús Loyd George folytatni találja a békés Lord Grey pacifizmusát, s ez a pacifizmus esetleg abban a kísérletben lyukad ki, nem lehetne-e békeszerzés címén a még neutrális nagyobb és kisebb hatalmakat rászorítani, hogy ugyancsak békeszerzés címén, ők is neki támadjanak a központi szövetségnek? Arra mindenesetre álljunk készen, hogy amilyen nagyszerű diadal s valóságos érték a romániai győzelem, annyira nem vagyunk vele túl a háború öregjén, annyira most következik, éppen e csodálatos siker következtében, a legeslegnagyobb próba és megpróbáltatás. Állni fogjuk, nincs benne kétség - mindent állni fogunk, ha az eddigieket állni tudtuk. De a felől ne áltassuk magunkat, hogy lesz mit állnunk. Nekünk is, a semlegeseknek is.

Mert amilyen igaz, hogy Románia példája intő példa lehet számukra, nem egészen abban az értelemben intő, mint a sajtóközhelyek mondják. Azt inti, mint különben Görögországé is, hogy nem szabad túlságosan okosnak lenni s olykor jó vakmerően merni azt, amit későbbre úgysem lehet elkerülni. Románia számára világos volt, hogy a háborút nem kerülheti el, tehát őrültség volt várnia és spekulálnia vele. Bármit tartott e monarchia s a középhatalmak jövőjéről s esélyeiről, őrült volt, hogy nem állt azonnal aktívan mellénk, mert világos volt, hogy ezzel sem járhat rossz esetben rosszabbul, mint jó esetben, ha az entente tehát Oroszország mellé áll. Mert csak saját térképére kellett néznie, hogy meglássa, hogy Oroszországnak nem Románia segítsége kell, hanem az, hogy ne kelljen számolnia sem ellenségesen, sem barátságosan Romániával, - hogy Románia ne legyen a világon se ne álljon már puszta létével az ő konstantinápolyi igyekvése útjában. Bárki bármit mond, én bizonyos vagyok benne, hogy amilyen bizonyos, hogy Oroszország most már igen komolyan s tőle telhető legnagyobb erejével áll helyt Románia mellett, olyan bizonyos az is, hogy nem sietett érte minden telhetőt megtenni, mikor a háborúba beletaszította és belekényszerítette - mert azt tette -, s belekényszerítette úgy, hogy tudja, hogy Romániának sem tüzérsége nincs, sem két frontra való katonája. Az egyszeri szolgabíró mondta, mikor hidat kellett kipróbálni, hogy állítsanak rá ezer zsidót, - ha nem szakad be, jó, ha beszakad, az sem baj. Így állította és kényszerítette, egészen tudatosan, a nagy Oroszország a maga balszárnya védelmére a készületlen Romániát, s egyáltalán nem tartja szerencsétlenségnek, hogy beszakadt. Aki e feltevést túlságos pokolinak tartja, semhogy igaz lehessen, az vegye észbe, hogy mikor látta elérkezettnek az orosz s az angol politika, hogy, a Trepov úr szájával, őszintén kimondja, hogy Anglia odaígérte Oroszországnak Konstantinápolyt. Akkor, most, mikor az a Románia, melyet e vallomás elvadíthatna az ententetól, már se nem oszt, se nem szoroz.

Némi ilyen szolgabíróság különben abban is lehet, hogy Anglia, mint Fehérmegyében mondják, nekisajnálja Konstantinápolyt az orosznak. Ha majd a szerződési dátumok ki fognak tudódni, tán az is meglátszik majd, hogy e nagy áldozatra Anglia már csak a saját Gallipoli-beli visszavonulása után szánta rá magát s a központi hatalmaknak olyan balkáni sikerei után, melyek úgy szárazon, mint vízen igen akadémikussá tették a lehetőséget, hogy Oroszország e háborúban meg is kaphassa, amit Anglia nem sajnál tőle. Viszont ha Oroszországnak mégis sikerülne odáig törnie, akkor annyi mindent össze kellett ehhez zúznia, hogy ennyi nyereség s a lehetőségek, miket ezek előtte megnyitnak, megérnék Angliának még azt is, hogy az oroszt ráeressze a Középtengerre s ezzel a szárazföld urává tegye.

Mindezekből azonban, ahogy hála seregeinknek a hadi helyzet fest, aligha eszik akár az angol, akár az orosz. Viszont meg kell mondani, hogy bármily óriás méretű e világmérkőzés s nekünk bármilyen óriás sikereink vannak benne, a problémák közül, melyek körül kitört, még egyiknek megoldását sem mutatja világosan és teljesen. Ellenben óriás hatású egészen más téren, amelyre kitörésekor senki sem gondolt - diplomáciai leszámolásnak indult s szociális forradalom lett belőle. Amit fanyar mosollyal magyaráznak most a német kormánykörök a munkásoknak, hogy az utóbbi napokban a polgári szolgálati törvény tárgyalása alatt néhány nap alatt értek el olyasmiket, sőt még ezeken is túl valókat, amikről évtizedeken át hiába álmodoztak vagy álmodni sem mertek, az áll általában az egész háborúra s a változásokra, melyeket a hadban álló hazákra vetett. Legyen bár az államszocializmus, melybe az országokat beleszervezték, országonként különböző s olyan helyt akár feudális természetű, kettő bizonyos. Bizonyos, hogy szocializmus - s az aztán már nem forradalom, csak fejlődés dolga, hogy a szocializmusba mint küzdi bele magát az egész societás. És bizonyos, hogy megmarad, hogy a háború után sem csinálódik, mert nem csinálódhat vissza, - valahol belekóstoltak abba, hogy a közösség szervezheti az életet, ott nem hagyják többé visszaesni az úgymondott szabad verseny anarkiájába. A szükség nemcsak imádkozni tanít, de merni is. Loyd George, ki 1909-ben az antimilitarizmus kedvéért a polgárságot játszotta ki a lordok ellen, most a militarizmus kedvéért a munkásságot játssza ki a polgárság ellen. Nyilvánvaló, hogy kik az a békepárt, akik a liberálisok mögül kiugrottak a háborús kartellból vagy koncentrációból, az a polgárság, intellektualitás s nem háborús érdekeltségű kereskedés, melyet a háború tönkretesz. S Loyd George ezekkel szemben a munkássághoz fordul, - ahhoz a munkássághoz, mely hadimunka címén otthon maradhat a sáncárokból s melynek munkája számára a háború konjunktúrás keresetet biztosít. Ez a magyarázata annak, miért dobta ki Loyd George kormányából Asquithékat s miért veszi bele a haditanácsba Hendersont, a munkásvezért. S bármi legyen az ok, bármik legyenek a körülmények, bármik a célok s bármily fogyatékos az etnikum, itt a tény, a munkásság hatalmas részesedése a hatalomban, s itt a lépés 1909-ből 1916-ba, a radikalizmusból a szocializmusba. Ez sem olyasmi, amit, ha egyszer megtörtént, vissza lehetne csinálni, - s bármilyen átok a háború, bármilyen túlságos ár azért, amit megteremt s bármennyire meg lehetne a fejlődés háború nélkül is, való, hogy mint a napóleoni háborúskorszak, de még az utána következett legitimista restaurációnak is formájában a polgárság emelkedett bele a hatalomba, úgy emelkedik a mostani háború alatt, még tömegnyomora még az utána nyilván elkövetkezendő ellenforradalmak közepette is politikai egyenlő rangba a munkásság.

*

A fentebbiek, mint szövegükben megolvasható, december 10-én íródtak s már szedésben is álltak, mikor 13-án megtörtént a talán legszebb s legokosabb dolog, mit e váratlanságokban páratlan háború eddig termett, a mi központi szövetségünknek az entente kormányainál tett békeajánlata. Akár lesz foganata, akár nem, mint Andrássy mondta: csak jó válhat belőle.

Ha e foganata menten s teljesen elkövetkeznék, tárgytalanná tenné a fentebb írottakat s boldoggá azt, akit így hamis próféciában marasztalt. Ha nem vagy nem teljesen, akkor a fentebb megfestett helyzet nem sokban változik, legfeljebb (s ez volna a központi hatalmak lépésének legrosszabb esetben is mindenesetre jó következése) megélénkül minden színében. Mert ha a mi adjon istenünkre a fogadj isten olyasmi lesz, amilyen számba mintegy előleg gyanánt lehet venni a Trepov s a Loyd George felülkerülését s Franciaországban is a schafmacherek nyilvánvalóan készülő diktatúráját, akkor arra volt jó a mi adjon istenünk, hogy az ő fogadj istenüknek a legteljesét s legmérgesét váltja ki. Hogy rákényszeríti a háborús pártot, hogy a legvadabb erőszakot a leghamarább hattassa, hogy a legnagyobb erőfeszítést abban a legeslegnagyobb mértékben cselekedje meg, ami után több többé nem következhetik. Tehát kikényszerítheti, teljességében kényszeríti ki s nem távol jövőre kényszeríti ki a végső ententei támadást, - de egyben, éppúgy erősítvén az ententei békevágyókat, mint vadítván az ententei vadulókat, e végső erőfeszítést számukra a vártnál is nehezebbé teszi... Mindez nevelné s valamivel tán közelebb is hozná a fent festett kilátást, hogy az entente hadipártjainak még következő erőfeszítése csakugyan az utolsó lesz, s ha azt is álljuk, akkor vége a háborúnak s a mi számunkra nem rossz vége...