Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám · / · Figyelő
Nincs a világnak írója, akit annyira és olyan részletekbe menőn lehetne párhuzamba állítani a mi Jókainkkal, mint Sienkievicz, ezért nincs nemzet, amely annyira meg tudná érteni, mit vesztettek nagy írójuk halálával a lengyelek, mint a magyar. Nekik volt nagy írójuk, a nagyvilágnak csak érdekes írója volt, akit olvastak, szórakoztak vele, szép képeket és történeteket köszönhettek neki, anélkül, hogy érezték volna azt a nagy lelki gazdagodást, melyet az igazi nagysággal, a világ-géniusszal való érintkezés szerez az olvasónak. Sienkievicz nem gazdagította új, nagy értékekkel az emberiség megismerését önmagáról, a világról, nem nyitott új, rejtelmes, addig járatlan utakat világszemléletünk, emberismeretünk és önismeretünk számára s képét nem függeszthetjük abba a galériába, amelyben Thakeray, Balzac, Flaubert, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Gottfried Keller arcképei függnek -, örök időkre megvilágítva az emberi élet, az emberi karakter, a művészi forma homályos rejtelmeit. Mégis gazdagodtunk általa, a hagyományos formák között meg tudta mutatni egy speciális életforma érdekes képeit.
Megelevenítő erő és elbeszélő képesség élt benne, író volt a Walter Scottok, Dumas-k, Viktor Hugók, Jókaiak fajtájából, akik szép és érdekes történeteket tudtak kigondolni, szépen, érdekesen tudták elbeszélni. Széles alaprajzon épített, egy nemzet egész történelmi lényét próbálta elénk rögzíteni, összes osztályaiban és összes jellemző típusaiban, olyanformán, ahogy a múlt századbeli történeti festők festették fel egy-egy csataképükre egyes egyéneivel az egész hadsereget, a közlegénytől a hadvezérig. Ami Matejko a festészetben, az Sienkievicz az irodalomban.
Teljesen a lengyelségben gyökerezett s mivel, mint minden elnyomott s csonka nemzeti életre szorított nemzet, a lengyel is főképpen politikai vágyaiban éli ki magát, őt is a lengyelség politikai sorsa érdekelte jóformán egyedül, múlt századokbeli harcai kozákokkal, törökökkel, svédekkel, alkotmányos küzdelmei önmagával. Még abban a regényében is, amelyet nemzetközi érdekű tárgyról, nemzetközi közönségre számítva írt, a Quo Vadis-ban is a háttér, az elnyomott gyöngék küzdelme az elnyomó erősekkel, a mártírok erkölcsi diadala a római tirannizmus fölött, egy ősi keresztény gondolatnak a lengyelség felé való fordítása. A másfélezeréves múltból, a nérói Rómából is hazapillant az író a tizenkilencedik század Lengyelországába.
Legnagyobb magasságra mégis kisebb igényű munkáiban emelkedett. Emlékszem egy novellájára, egy paraszt fiúról, aki valahogy szert tesz egy hegedűre s aztán váltig azon cincog, maga se tudva, mit, maga se tudva hogyan. A kulturálatlan környezetben elkallódó művész-tehetség végtelen bánatú képe. Emlékszem "A győzelmes Bertók" című kis regényére, - a lengyelség képe ez, amely vérét kénytelen ontani neki egészen idegen célokért és érdekekért s egyúttal ma is érvényes képe a paraszt katonának a modern háborúban. Az ilyenek az igazán feledhetetlen művei.