Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám

Dr. Pethő Sándor: A Somme-offenzíva

Az Entente-nak az év tavaszára tervezett egyetemes és szimultán-támadó vállalkozásai közül csak az angolok és franciák ostroma a németeknek nyugati vonalai ellen érte meg a kései őszt. A tőzeg-tűz szívós, olykor lankadó s aztán megint újra fellángoló természetére emlékeztet ez az impozáns és dühödt kísérlet, amelyet jó ideje már inkább politikai mint katonai szempontok hevítenek, amelyet olyan sivár stratégiai kilátások közepett kell folytatni az erők végső kimerüléséig s amelyet olyan keservesen minimális eredménnyel kellene lezárni, ha ugyan a nyugati hatalmak ilyen radikális elhatározásokra el tudnák szánni magukat. Nehéz folytatni, de még sokkal nehezebb abbahagyni. A tekintélyes részletsikerek dacára is letagadhatatlan stratégiai meddőség pszichológiájából ered az Entente erőfeszítéseinek csökönyössége. Az a remény, hogy az angol és francia tömegtámadások szakadatlan és kérlelhetetlen újrája előbb-utóbb szétmorzsolja a német ellenállást, az a fanatikus katonai vakság, amely egyedül a szám és a massza túlnyomóságának szuggesztiója alatt a német front átkalapálását és megrendítését egy önmagát felőrlő ostromháború vérpocsékolásától várja, a verduni stratégia utánzásának démona. Végül az az aggodalom, hogy az offenzíva megszakítása megint visszaadja a német vezérkar teljes akció-szabadságát s ezzel a tél és a kora tavasz folyamán az Entente valamely frontján újabb bevégzett katonai tényt fog teremteni, nem hagy nyugtot az angol és francia fixa idea őrjöngő kísérleteinek. Igaz, a nyugati hatalmak csapatai szép és reményteljes perspektívát ígérő helyi és taktikai eredményeket értek el. Öt hónap alatt, ha hihetünk Joffre és Haig jelentéseinek, több mint nyolcvanezer németet fogtak el és harmadfélszáz ágyút zsákmányoltak. Mintegy 30-35 km szélességben behorpasztották a német arcvonalat s ezen belül 5-10 km átmérőjű szegmentum bonyolult árokrendszerének birtokába jutottak s bizonyára komoly véres veszteségeket is okoztak a német hadseregnek. Az elért valóságos eredmény azonban vajmi sovány azokhoz az óriási illúziókhoz képest, amelyek a márciusi nagy Entente-tanács döntő vállalkozásának terve nyomán fakadtak orbi et urbi.

Az angol védőkötelezettség Billjének megszavazását tudvalevőleg a tavalyi champagnei és artoisi áttörési kísérlet (szept. 25.-okt. 9.) véres kudarca, illetőleg a nagy koalíció nyomása az angol politika felelős leaderjeire, tette elkerülhetetlenné. Amióta a nyugati harctéren a marne-i csata s a németek flandriai offenzívájának fennakadása után beállt a pozíciós háború, a franciák nem kevesebb, mint öt nagyobb arányú operációval akartak rést törni a német vonalon, amelynek szilárdságán és rugalmasságán azonban összes igyekezeteik hajótörést szenvedtek. A francia hadvezetőség abban a föltevésben, hogy 1914 télutóján Hindenburg kelet-poroszországi győzelmei sok német erőt szívtak el a nyugati harctérről, febr. 16-tól márc. 3-ig Champagneban, a Souain-Parthes-La Mesnil-Massiges szektoron próbáltak áttörni, bőséges tüzérségi előkészítés auspiciumai között, mely alkalommal először használtak amerikai lőszert nagyobb mértékben. Ez a támadás a franciák 45 ezer emberének életébe került s az eredmény a semmivel volt egyenlő. Április 30-án a St. Mihielnél mélyen a francia harcvonalba kidolgozott német éket kezdték rohamozni Ailly és Apremont vidékén. A verduni övvár-rendszert és a Maas melletti erőd-rayont fenyegető német állások azonban minden támadást kiálltak, s Joffre 60 ezer emberének elvesztése után meggyőződött arról, hogy a német frontot sem lendületes rohamokkal, sem "átharapdálásokkal" nem képes megingatni. Arras mellett, Souchez-nél május 15-től csaknem június derekáig szintén borzalmas áttörési harc dühöngött. Százezer francia vérzett el a souchezi cukorgyár ostromában s hogy tehermentesítsék a szorongatott orosz hadseregeket. Joffre a gorlicei minta után megpróbálkozott a dobpergés-szerű tüzérségi előkészítéssel. Mindhiába. A cukorgyár elveszett ugyan, de a francia csapatok önfeláldozó hősiessége nem tudta sem megállítani, sem mérsékelni Mackensen anyabázisának iramát. A franciák azzal védekeztek a gyönge eredmény, az angolok a passzivitás vádja ellen, hogy az oroszoktól sürgetett áttörési offenzívát nem volt módjukban alaposan előkészíteni s a Kitchener-féle hadseregek kiképzését és áthajózását befejezni. A champagnei és artoisi őszi csata mindezeknél hatalmasabb koncepció volt. A francia és belga területeken kígyózó német front tele van stratégiailag sebezhető, gorlicei érzékenységű pontokkal. Bárhol éri összpontosított és erélyes támadás, amelynek potenciája mélyebb lyukat váj a német védelmi szisztémába, akár nyugatról-keletre ható szög alatt, akár dél-északi diagonálisban, az egyetemes német vonalakat a fölgöngyölítés és összekuszálás veszedelme fenyegeti. Egy Artois felől érvényesülő nyomás oldalazza a Soissontól vízszintes irányban elgörbülő német frontot, egy champagnei áttörés pedig a flandriai és észak-francia departementbeli pozíciókat teszi vitássá. A német védővonalaknak ez a szerfölött való kényessége és exponáltsága a légi szolgálatnak, a földerítésnek, a tartalékok mozgathatóságának, a csapatvezetés szemességének és éberségének olyan követeléseit hárítja a defenzív félre, amelyeknek egyedül csak a német hadvezetés pedantériája és felkészültsége képes megfelelni. A két bázisból indított támadás ezenfelül zavarba ejtheti a legpontosabb és leghidegvérűbb vezetést is, mert időbe kerül, míg a főtámadás súlyvonala felől tisztába jöhet. French és Joffre vállalkozása joggal számított a védelemnek erre a megzavarodására, a tartalékok szükségképpeni megosztására. Mindazonáltal az eredmény bizonyos helyi sikerek leszámításával mélyen alatta maradt a nagy őszi offenzíva körül repeső reményeknek. Az angolok Artoisban 8, a franciák Champagneban 25 km széles arcvonalban támadtak. Míg az angolok csak a Hohenzollern-sáncokig tudtak előrejutni, a franciák helyenként: 1500-3500 méternyi kiöblösödést dolgoztak ki a német védőállásokba, amelyeket október folyamán épp úgy elvesztettek német ellentámadások következtében, mint az angolok a maguk jelentéktelen artoisi térnyereségét. Kitűnt, hogy nyugaton a német védelem ellen lehetetlen a dunajeci áttörés típusát alkalmazni, az angolok 60, a franciák 130 ezer véres veszteségük árán tanulták meg a keserű leckét s kénytelenek voltak sorsára engedni Szerbiát, amelyet szintén annak az offenzívának kellett volna megmentenie.

Ha az ember figyelmesen követi az Entente négyrendbeli nyugati vállalkozását, kénytelen megállapítani a nyugati hatalmak vállalkozásainak ritmikus klimaxát s egyszersmind a francia erőfeszítésnek és stratégiai részvételnek halkuló decrescendóját a folyamatban lévő Somme- és Ancre-akció viszonyához képest. A háború első két esztendejében a nyugati harctér minden szektorát a francia hadsereg dominálta s ez vívta meg a Bataille de Marne-t, az állította meg a németek tengerparti előretörését, az viselte három súlyos offenzíva terheit és veszteségeit. Az angolok az egy new-chapellei rohamon kívül semmi figyelemreméltót nem produkáltak az artoisi csatákig, amelyekben sokkal hamarabb ellanyhultak, mint a franciák, akiknek pedig csupán szárnybiztosító tüntetésekkel kellett volna könnyíteniük a Kitchener-féle ármádiák feladatát. A június 2-án megindult Somme-támadásokban az új brit seregeké az oroszlán-rész. A franciák kezdetben mintegy 8 km széles frontszakaszon csupán statiszta szerepet visznek s csak akkor avatkoznak be jelentős erőkkel az új áttörési csatába, amikor az angol rohamok a kezdeti félsikerek után megtorpadnak és lelohadnak s félő volt, hogy az első három hónak relatív taktikai sikereivel lezárják ennek az évnek háborús mérlegét. Ám a franciák nyilván nem egyezhetnek bele a háború tartamának ad Graecas Kalendas meghosszabbításába, amely katonailag és politikailag aggodalmas, erős eltolódásokat fog eredményezni az angolok javára s a maguk kárára. Nem bízhatják sorsukat saját kimerültségük után a kis népek védőjének jóindulatára. Francia stratégia és politika diktál itt a hosszú háború mániákusainak, magával ragadja az angolokat s a szeptember folyamán, valamint november első felében kikényszerített angol támadások ugyancsak kemény próbára teszik a német ellenállást. Combles, Thiepval elesik, a szövetségesek Perronne és Bapaume küszöbén állnak, a német vasfalon tekintélyes csorba horpadozik, - de az új német állások nem kevésbé szilárdak, mint a régiek. A német front felsodrása és Franciaország felszabadítása ma épp olyan közeli vagy távoli stratégiai eshetőség, mint öt hónappal vagy két esztendővel ezelőtt.

A Somme és Ancre közt tomboló csata katonai alapeszméje a németek verduni ostromháborújának koncepcióján és tanulságain épült fel, makacs és hajthatatlan folytatását pedig az a francia felfogás szítja, amely tiltakozik a háborúnak végtelenségig nyújtása ellen s a döntést akarja kicsikarni azon kíméletlenség árán is, amellyel a francia hadvezetés saját emberreservoirjával szokott bánni. Ha azonban valamire, úgy a háborúviselésre lehet alkalmazni a régi latin közmondást: si duo faciunt idem, non est idem. A verduni ostrom szisztémája a rendes áttörési roham és a pozícióharc maximáinak elegyedéséből jött létre, az alkalmazott stratégia tudomány mintaképe gyanánt, amely szerencsésen hozzáilleszkedett a verduni topográfia terephullámaihoz, illetőleg a hatalmas övvár exponált politikai jelentőségéhez és stratégiai érzékenységéhez. Ebben a stratagémában a döntő szerepet a nehéz és középkaliberű tüzérségnek kellett vinnie. Csak az ellenséges gyalogsági állások tüzérségi megpuhítása vezethetett célra az ostromlóknál, akiknek meggondolt és emberanyagukkal a lehetőségig kíméletes hadvezérei nem meríthettek olyan tékozló bőséggel saját tartalékaikból, mint az orosz vagy a jóformán még katonai nyers masszáját illetőleg érintetlen angol hadvezetés. De még egy másik stratégiai körülmény is indokolhatta ezt a módszert. Amint a német tüzérség elhelyezkedhetett a verduni plató peremén (Douomont, Vaux, Fresnes), messze hordó ágyúival úgyszólván permanens tűz alatt tarthatta nemcsak az erőd magját, hanem még a gyalogság gyülekező pontjait is, tehát a francia zászlóaljak már a tüzérség konvergens hatása alatt szenvedték el legvéresebb veszteségeiket. A makacs francia védekezés az ellentámadások torlaszaival akarta nehezíteni az ostromot. Már pedig semmiféle offenzíva gyalogsági veszteségei nem hasonlíthatók az ellentámadások véres hullámaiba temetkező s rendszerint kárba veszett áldozataihoz. A mai háború technikájának természete az, hogy minden roham csak akkor érheti el célját, ha az ellenfél erkölcsileg és idegileg meg van rendítve. Az ellentámadás tempója és haladéktalan foganatosítása pedig nem tűr el türelmes és hajszálnyi tüzérségi előkészítést. A németek viszont ott szenvedtek komoly veszteségeket, ahol a verduni csatatér terepredői közt a hullámvölgyekből a hullámtetőre kellett feltörniük, mint Damloupnál, a Mort Homme-nál és a Thiaumont-szakadék átlépésénél. A verduni ostrom hosszú elhúzódása mindig több francia erőt szívott fel, mint egy szörnyű polip, anélkül, hogy a várra nehezedő nyomást mérsékelni tudta volna. Utóbb Verdun már szimbóluma lett a francia becsületnek és a gloirenak, prestige, belső politikai kényszerűség s a várnak soha meg nem fogyatkozó katonai jelentősége, a Maas-vonal sarkköve. Német hadtörténeti írók Caesar gall hadjáratából Avaricum ostromának példájára hivatkoztak, ahol a nagy rómainak szívós és könyörtelen akarata végre is kikényszerítette a sorstól a döntést, s a kelta nemzeti mozgalom utolsót lobbant a megostromolt vár romjai és pernyéje alatt. Kétségtelen a németek verduni akciójában volt rendszer és konkrét operációs alapelv. Verdun elestével kiszámíthatatlan katonai és politikai következmények jártak volna együtt. Már-már hallani lehetett a közelgő krízis robaját, amely kiszámíthatatlan fordulatot adhatott volna az eseményeknek.

A nagy orosz offenzíva s a Somme-támadás éppen idejére köszöntött be. Az új angol hadseregek feladata volt, hogy a nyugati harctéren a stratégiai egyensúlyt helyreállítsák és - mint a francia szakírók mondták - a verduni ellenállás gyümölcseit leszakítsák. Az angolok körülbelül ötven új hadosztálynyi erőt dobtak a mérleg serpenyőjébe. A végső győzelmet annyira biztosra vették, hogy a Haig tábornok főparancsnoksága alatt álló offenzív csoportot mintegy 10 felfrissített francia hadosztállyal erősítették meg az angol jobbszárnyon, hogy a végső diadalon, a finisben a franciák is jelen legyenek. A nagy készülődésre neszelő semleges világban azt a benyomást kellett ébreszteni, hogy a világháború olimpiáján a britet illeti a pálma, aki büszke izmainak frissességével akkor jelent meg a mezőnyben, mikor a többi versenyző már ájultan összeroskadt a kimerültségtől. Az illúziókeltés főként a bukaresti sakálok miatt volt fontos.

Minthogy nem ismerjük az angol hadvezetőség eredeti haditervét, föl kell tennünk, hogy tudatosan és szándékosan döntöttek a verduni ostrom-harc módszere és koncepciója mellett. A rohamozásra kiszemelt 40 km-nyi frontrész durva vonalakban a gorlicei szögállás stratégiai érzékenységére hasonlít, s ha olyan elementáris erővel lehet lecsapni erre a szektorra, mint Mackensen cselekedte a Dunajecnél, a németek harcvonala a legnagyobb veszedelembe juthat. Minthogy tehát a terep topográfiai alkata, valamint a német védővonal stratégiai helyzete inkább a gorlicei, mintsem a verduni attitude-re emlékeztet, semmi sem természetesebb, minthogy az angolok a gorlicei szisztémát veszik alapul a verduni helyett. A Somme és Ancre közt húzódó német állásoknak nincsenek olyan központi bázisaik, mint Verdun: Perrone és Bapaume sem a prestige, sem a stratégia, sem a politika szempontjából nem az az érték, mint a Maas melléki övvár. Viszont az angolok célja, a német front felgöngyölítése s az egész német védelmi stratégia összeroppantása csak gyors, kíméletlen és lankadhatatlan mozgó háborúban érhető elé. Kimerülési harc, erők felőrlése, puszta szóbeszéd, amely megszületett abból a rezignált stratégiából, amelyre az angolok akkor vetemedtek, mikor július 5-én nyilvánvalóvá vált, hogy Gorlice megismétlésére képtelenek. Nem valósult meg az a remény sem, hogy az első német vonalak lassú elfoglalását bőségesen ellensúlyozza a térnyerésnek az az operatív előnye, amelynek meg kellett volna nyilvánulnia abban a következményben, hogy a hátsó német állások megostromlása sokkal kisebb idő- és véráldozatot fog igényelni, mint a régi, kétesztendő lövészárok-technikájával megépített állások megszállása. A német védelem azonban áthúzta ezeket a számításokat. Az új vonalak épp olyan szilárdul dacoltak az angol rohamozásokkal, mint a régiek. Ekkor nov. 13-án az angolok az áttörési szektor kiszélesítésével próbáltak szerencsét, követve Joffre diverzióját, aki a Verdun körül fonódó német gyűrű észak-keleti ívének felszorításával, a douomont és a vauxi kúpok elfoglalásával igyekezett mérsékelni azt a kellemetlen benyomást, amit a francia közvéleményben a Somme-csaták siralmas eredménytelensége okozott. Ezek a sikerek talán fájdalmas rezonanciát kelthettek Németországban, de az Entente céljának kudarcát annál feltűnőbbé teszik a picardiai harctéren, melynek stratégiai és politikai jelentősége a román beavatkozás óta különben is másodrendűvé hanyatlott s ez is marad mindaddig, míg a nyugati német front általános helyzete változatlan. Csak bámulatot érdemel az angol haditudományi demagógiának az a vakmerő híresztelése, hogy a nyugati hatalmak nem is reménykedtek nagyobb sikerekben s az offenzíva folytatását az a törekvés magyarázza meg, hogy minél nagyobb német erőket abszorbeáljon s a Romániára súlyosodó nyomást enyhítse. Ez az elmélet annak az eszelős mentalitásnak a munkája, amely a beugratott kis népek védelmének kortinájával akarja eltakarni azt az iszonyú hekatombát, amely a Somme melletti stratégiai kudarc hátterében 800 ezer angol és francia katona véres pusztulásából emelkedett.