Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 23. szám · / · Lukács György: Megjegyzések Balázs Béla új verseiről
Végül pedig a versekről "mint versekről" kellene beszélni. De félek már úgyis túlságosan igénybe vettem a szerkesztő jóindulatát és az olvasók türelmét - ki tudja nem hiába-e? (Aki nem érzi ebből a példából, hogy itt miről van szó, annak számára aligha lesz meggyőző a legaprólékosabb elemzés.) Pedig csak a képek analízisével lehet kimutatni, hogy amit a költő alkotta világ egyanyagúságáról mondtunk, az nem "világnézet", hanem technika, illetve mind a kettő, mert mindegyik az egész kozmoszt átfogó kategória, csak éppen különböző kategóriák. Csak véletlenül kiragadott példaképpen írom ide: "Emlékek borzolódnak, Mint gyenge fű a réten, Mögöttem, Szoknyád szelében" vagy "Hívó szavadnak hálója, Uram, Hullott reám, hogy tovább ne eresszen." De nem írhatom ide az összes verseket, csak azt szeretném, ha éreznék, milyen egyszerű magától értetődéssel viszi magával itt a lélek a világ minden szépségét igazságát kereső útjára, mennyire az élet maga válik itt hasonlattá, mennyire áthatja az egyik világ a másikat, addig, hogy nem tudjuk többé, honnan jöttek a képek és mihez hasonlít a hasonlat, csak azt, hogy együtt, egy fénnyel hová világítanak.
És a versek felépítéséről kellene beszélni. Arról a nemes puritanizmusról, mely csak a lélek útjának étappejait szegezi le, szinte kerülve minden más nem e matériából készült építettséget és amelynek eredménye mégis, nemcsak a versek egészének, mint organizmusoknak, hanem az egyes strófáknak, olyan belülről nőtt ritmikus építettsége, melyben mindig gazdagabb ismétlődéssel sorsként teljesednek az összes kötöttségek. Gondoljanak az első helyen idézett "Argirus" - sorokra, az első három sor izgatott melankóliájára, mely felett az élmény még fel nem ismert ténybelisége kering és a rácsapó két sor menydörgésszerű meghatározó erejére, melyekben az egész feszültség robbantó világossággal pattan ki, arra, hogy mennyire ugyanaz a ritmusa mindegyik strófának (ezért lehet csak "strófa") és mennyire nem "ismétlése" mégsem az előzőnek, hanem más színvonala a megélésnek, új tragédia, új teljesülés. (Ez választja el Balázs Béla költészetét a Swinburne-fajta dekoratív kötöttségektől, ott a strófa "feladat", mely "megoldásra" vár, nem megtörténés. Ezért nincsen az ilyen verseknek igazi kompozíciója, mert a költészet rendet és egyensúlyt teremtő ereje a belső megtörténésből, a ritmussá tisztult és gazdagodott időből ered, az ilyenfajta "megoldás" pedig - bármilyen művészi legyen is - mindig ugyanazt ismétli, egy helyt, vagy legalább is ugyanazon a belső nívón marad, ezért éppen az igazán szigorú művészet szempontjából, véletlen, hogy a sikerült megoldások ilyen körtáncában hányan vesznek részt és hányszor fordulnak meg ugyanazon a körön. Talán azért szeretik annyira az aestheták a szonettet, mert érzik, hogy az előírt tizennégy sor képes tárgy- és dimenzióteremtő határokat szabni szertefolyó tartalmatlanságuknak. (Balázs Béla minden sikerült verse - belül - szonettebb a legszigorúbb szonettnél.)
Még e versek legtitokzatosabb vonásáról kellene egy pár szót mondani. Balázs Béla tömörítő egyszerűsége egy párszor olyan vehemenciával préseli szavakba vízióit, hogy éppen a legegyszerűbb szavak mögül titkos hangok hívó szava hallatszik. Nem az úgynevezett "mély" sorokra gondolok, mégcsak nem is a feltűnően szépen hangzókra. Hanem egy különös tüneményre, amelyről a filozófus Ernst Bloch beszélt először, hogy jelentéktelennek látszó szavaknál, anélkül, hogy ennek bármi okát tudnánk, egyszerre érezzük, ezekben egyszerre közelebb vagyunk egy másik síkhoz, mint legmélyebb és legtudatosabb feléje törekvésünkben, ezekben tisztább emléke van megőrizve valaminek, amit hiába keresünk, mint legtisztábban objektivált víziónkban. (Gondoljanak Dmitry Karamasoff álmára kihallgatása után, arra a felejthetetlen hangsúlyra, amellyel a síró gyermekről beszél és mindig ismétli: "warum weint das Kindichen?" És a hangsúlyban a "Kindichen" kifejezésben, a fordítás ellenére, van ennek a rejtélynek varázsa, amit Dmitry maga annyira érez, hogy - az értelem előtt értelmetlen volta ellenére - tudja, a "Kindichen" miatt kell Szibériába mennie). Itt is csak véletlenül kiszakított példaként idézek egy párat: "Mondd mi neked a bokor és az árok?" vagy "S a ködben messze tülköl egy hajó". De úgyis hiába. Aki nem élte még a lélek világának élményeit, azt semmi sem fogja meggyőzni és aki járt ott, az úgyis tudja, hogy miről beszélek. Ezért legyen szabad befejezésül, egy verset, a kötetnek talán legszebb versét, e sorok írójának hite szerint minden idők egyik legszebb versét, a kevés igazán örök szerelmi vers egyikét ideírni:
Karjaid fénylő kapuja kitárult. -
Hőkölve állok meg és kérdezem:
Csak ennyi út volt s ennyi szenvedés?
Mert feltámadás kettő nem leszen.
Nincs több megérkezés
S elébe-halni hiába siettem.
Megállok, hogy az út porát leverjem.
Sötét, nyers kínok szennyével hogyan
Térjek be hozzád?
Mert jaj nekünk, ha fénylőboldogan
Nem tud felinni engem most az orcád
Mint égő hajnal illó éji felhőt.
Lásd itt vagyok. De jaj nekünk, ha vérem
Egy cseppjét csak nem süti át csodád,
S el nem fájt kínok mérge jön velem.
Ne verjem inkább le mint út porát
Az életem? -
Karjaid fénylő kapuja kitárult.
[+]