Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 21. szám

Móricz Zsigmond: Hőskor

A mező zöldben fénylett az őszi napsugarakban.

Olyan nap volt, melyről azelőtt azt szokták mondani, hogy mélabú száll az ember lelkére s az elmúlás fájó borongása lepi meg a szívet.

Szelíd kékesszürke párák a szemközti dombsoron, csak jó látcsővel lehet fölfedezni a magasabb peremeken a parányi földhányást, amely mögött az ellenség lappang.

Ijedten elmeredt szemmel nézte ezt a képet a fiatal hadnagy.

A földön feküdt, s két könyökre támaszkodva tartotta szeme előtt a távcsövet s minden bokrot, minden gödröt végigkutatott a szemközti dombokon.

Nem látott ellenséget. Ott kellett pedig lenniük. Be voltak jelezve s minden pillanatban készen álltak a rohamra, csak jelt vártak.

Leeresztette a távcsövet, egyszerre a távolba futott előtte a táj, s meglátta a párás őszi képet, a lombok sárguló tarkaságát.

Bágyadtság, kábultság lepte meg az agyát.

Milyen szomorú dolog ez az élet.

Hirtelen, egész váratlanul fölmerült benne az élet értékeinek fölbírálása. Meglepi néha az embert ez az érzés. Akció közben csak a percnyi munka végrevitelére feszül minden akarat, de hányszor nem ér utol a csöndes meditálás: mire ez mind? Mire ez az élet?

- Egészséges vagyok, - mondta magában. - Erős, egészséges ember. Remélhetem, hogy kibírom a strapát s megérem a háború végét... Csak a mai napon túl legyünk... Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, a körülményekhez képest jól érzem magam... A fejem tiszta, s nem is félek... Ilyen körülmények között már jobb dolgom nem is lehet. A rajvonalat mindenfelé lövik, már egész lyukakat lőttek benne és nálam semmi baj... Talán nem is lesz... Miért lenne... Véletlenség, hogy eddig nem volt baj, de az is véletlenség, ha ezután lesz... Baleset mindenütt érhet, de ki rontja azzal magát, hogy folyton a balesetektől retteg...

Kicsit elmosolyodott. Szeretett volna valakivel beszélni, s "pszt", szólott rá a mellette fekvő tizedesre, aki hangosan azt kiáltotta valakinek:

- Ki volt tegnap küldönc a százados úrnál?

Szinte megdöbbenve nézett a fiúra. Ennek tegnapi dolgokon jár az esze. Egyszerre úgy tűnt föl neki a tegnap, mintha az elmúlt évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van már a tegnap? Az már tisztára história... Mintha József császár koráról beszélnének: kalapos király...

S abban a pillanatban megérezte, hogy ez az élet milyen irtóztató hosszú, hiszen ők most századokat élnek át... Nem a tegnap, de a reggel, a dél is hol van már... Délben még ott voltak a pataknál s reggel még a hat kilométerrel hátrább eső dombokon álltak... Mikor fog ő még egyszer a patakhoz kerülni, ahol vizet ivott és virágot tűzött a sapkájához. Soha. Éppúgy nem, mint ahogy diák nem lesz többet.

- Csak a mai napnak vége legyen.

Az ágyúdörgés szakadatlanul pufogatta az eget, a földet, de ez a zaj csak úgy hatott reá, mint a gyár kalapácsainak zúgó csattogása. Külön kellett ráeszmélnie, hogy észre vegye.

S mindezt annyi idő alatt futotta át gondolatban, míg leeresztette a látcsövet, meg lehunyta szemét s zúgó agyát kissé pihentette.

És még ez az idő is milyen hosszú volt.

A szeme amint felnyílt, már föl is pattant s dermedten meredt rá egy bakára, aki isten tudja miért, fölugrott, hogy félig fölemelkedve hátra menjen.

Az alacsony zöld fűben ott feküdt a srapnell... Később kiboncolta emlékeiből, mikor látta meg, hogy leesett ez a srapnel, s ott maradt dögölve, a fűben... most előre látta mi fog történni.

Rövidebb idő alatt, mint amennyi kell hozzá, hogy fölismerjen névszerint egy katonáját, akit egészen jól ismer, látta, hogy az rálép a srapnelre.

A szeme megkövült, lehunyni sem tudta.

A lövedék szétrobbant, az ember a levegőbe röpült: eltűnt...

Néhány pillanat múlva, mint véreső jött vissza a földre...

Csak mikor kezére hullt egy meleg csöpp, egy piros folt, akkor ért annyira magához, hogy a szemét le bírta hunyni.

Még sok por, föld, fűcafat pergett rá, az egész hátán érezte, hogy rá hullott a magasból sok s nem súlyos idegen anyag.

Mikor a szemét újra felnyitotta, boldog volt, hogy él, hogy még megvan.

Él, nincs semmi baja.

Mintha a szomszéd üzletbeliek csődbe kerülnek, egy pillanatra megijed az ember, ráeszmél a bajok lehetőségére. Aztán könnyelmű biztossággal szól: de hát miért vagyok megrémülve, mi közöm hozzá, hiszen én én vagyok, íme semmi bajom.

- János.

A szolgáját szólította.

- Tessék.

A hang úgy szólalt meg, mint az életöröm harsonája, szó, emberi szózat.

- Hol a konyakos kulacs?

Az egyéni lét, a fizikai én belső természetes követelése az első felszökkelés az Élet vállára.

- Ostoba fickó, - mondta aztán, a szerencsétlenre gondolva, aki őt is felrobbanthatta volna, ha közelebb van...

Már ő volt, ő. Már kész volt, úr volt, s felülről nézett a kívül eső dolgokra.

- Átkozott, ostoba fickó, - ismételte s már csak a veszedelmet érezte, amit egy más ember könnyelműsége idézett fel reá... szerencse, hogy nem volt érdekelve a bukásában, elég messze volt a szamár peches fickótól.

És már megint milyen messze volt az elmúlt perctől.

A katonái kezdtek mozogni. Ijedt és halálosan sápadt arcok tűntek fel a leülepedő por moszatjai közt. Egy ember halk nyöszörgése hallatszott. Valaki megsebesült?

- Ki az?

Újabb ijedtséggel figyelt.

A szolgája szólott.

- Sárkány.

Persze, ő is ráismet. Ráismert rögtön, a legelső neszre, nem akarta megismerni. Úgy féltette éppen ezt az embert... Tanító, öt gyerek, ej, haj.

- Hol a konyakos kulacs? - szólt újra.

A nyöszörgés, amely a sebesült foga közül szűrődött ki, egyszerre szétvetette a műveltség, az intelligencia fékező gátjait s irtóztató, őszinte, gyerekordítássá lett.

- Óóóóóóó.

Végtelen és hosszú üvöltés. Meg-megszakad s még hosszabbá lesz. Egyenletes száraz ordítás, amely olyan már, oly erőszakos, oly mechanikus, annyira végtelen, hogy az ember nem hiszi, hogy nem valami üvöltő szerkezet idézi elő.

A hadnagy homlokán hideg verejték üt ki. Ő maga is szárazon és nyitott szájjal liheg.

Köhögni kezd és földet, sarat köp ki.

Elámul, nem tudja hol szedte. Nem érzi, hogy került a foga közé föld és fű, ami köhögésre készteti.

- Add már a konyakot!

- Nincs...

- Mi?!

- Hadnagy úr. Nincs meg a kulacs.

- Hát.

- Elvitte a bomba.

- No, a fene egye meg.

Eszébe villan erre, hogy vajon mi van a szemközti dombokon. A távcsövét keresi. Nem leli. Aztán ott van mégis előtte. Fölveszi. Nem bírja tartani. A keze remeg.

Nem bírja fekve a szeme elé tartani, nem lát semmit.

Felül.

Köhögve, köpködve s lihegve ül fel. A térdére helyezi a könyökét s belefekszik a távcsőbe.

Lassan kezd tisztulni szeme előtt a szivárványos tájkép.

Nem érti, hol vette magát az a bokor, amitől mit sem lát.

Föláll. Föltétlenül valami gyanús dolog van odaát.

Egész előre hajlik, úgy vizsgálja a világot.

S akkor meghallja annak a srapnelnek sivító repülését... Lekapja a szeméről a látcsövet s puszta szemmel keresi az égben azt a srapnelt, amely idejön... Még van ideje újra fölemelni az üveg szemeket, a nézőt s a kék égen fehér felhők jönnek egész közel.

Pukkanás.

Valamit érez. Míg tűnődne, mi az: zuhanást hall s a legközelebbi gondolatával már ott látja magát fekve a földön.

- Elestem, - mondja ijedten s meglepetve.

Szinte szégyelli magát, a titokzatos és ünnepélyes szó, hogy elesett nála valóságos földre leesés...

Valahogy tudja, hogy nem lehet fölkelnie, fölállnia, semmi ingere és semmi lehetősége nincsen rá. Pedig nincs meghalva.

- Meglőttek a kutyák.

De hol... Mintha egy ismeretlen terepet száguldana be, elkezdi följárni a testét.

- Halálos nem lehet ... fenegye, nincs konyak.

Egy arc hajol fölébe. A tizedes, aki az elébb lármázott.

- Meglőttek?

- Azt nézem, hadnagy úr.

Ijedten várja.

- A lábam! - kiált fel hirtelen.

A tizedes kézzel végig simítja.

- Itt egy lyuk van hadnagy úr.

- Na.

- A térd fölött... Úgy látszik a golyó lement a csizmába.

Mért ez olyan komikus? Elkezd nevetni. Boldogan és vidáman nevetni. A golyó a csizmában.

Már fájást is érez.

Ettől újra megijed s szórakozott szemmel nézi, ahogy a tizedes előtte ásni kezd.

- Sír? - gondolja elámulva. - Sírt ás? Megőrült? Nem halok meg!...

Mindenfelé mozgás körülötte. Nem érti mit beszélnek.

- Mi az?

A tizedes izzadt bundaszaga az orrába csap.

- Mit ás?

S nem akarja hallani senki a szavát.

- Tizedes! - ordítja teljes erejéből.

- Szólt hadnagy úr?

- Mi az?

- Hadnagy úr, roham lesz.

- Mi?

- Csak tessék itt maradni, azért ások fedezéket a hadnagy úrnak.

Valami zűrzavaros lárma, egyszerre a katonák, mint az őrültek felugranak s egy pillanat alatt végük. Eltűntek.

Csak ő fekszik, nyugodtan, békésen s huncutul mosolyogva.

- No, ez elől meglógtam, - mondja magában és mosolyog.

Tudja, mi történt, rohamot fújnak, a trombitával vele fütyöli, hogy "tratatata, tratata, tatatatata..." aztán gyerekes kedvességgel újra elmosolyodik: "káposzta, káposzta, hús is van benne!"

Milyen jó itt feküdni. Milyen gyönyörű az ég.