Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 21. szám

Szomory Dezső: Mándy Kázmér öngyilkossága

Pacem summa tennent.

- Önök nem tudják mi történt, - mondta S. doktor, igen finom fiatalember, - és csakugyan van itt egy látszólag rejtélyes és homályos eset, bár minden olyan világos az életben, mégha az értelmek hiányoznak is. De mit tudnak önök, és magam is vajon mit tudhatok, nyomorult ember aki vagyok, finom árnyalatokkal, mit tudhatok egy másik nyomorult ember életéből, nyilván még finomabb árnyalatokkal? Holott mindent tudok. Holott nagyon okos vagyok, - bővítette ki fölsóhajtva s a szavak olyan intenciójával, mintha azt mondta volna, jaj istenem irgalmazz! - Híres okos vagyok emberi mértékkel mérve, bő agyvelő kiváló leszármazásokból, továbbá a legtöbbet olvastam és tanultam Magyarországon, ha ugyan van mit tanulni Magyarországon és általában amikor az alapvető logika hiányzik. No mindegy, csakúgy odavetem, pretenzió és kötelezettség nélkül, sokat tanultam és megfigyeltem és kísérleteztem nemcsak úgy felületesen mint a gépies tudósok, de bizonyos mártír-hozzáérzéssel, izzó ellenőrzéssel és nagyszerű keserűséggel, s olykor, azazhogy számos éjszakákon, egész organizmusom, ha szabad e kifejezést használnom, csak úgy rengett bele fölkínozva, amikor igen súlyos munkákba merülten úgy vágtam és csaptam a könyvoldalak hullámait, mint egy hajókerék a vaskos vizeket a tengeren.

Ekkor azonban és nagyon helyesen, már alig hallgatták az urak, akik körülötte ültek és szivaroztak ez elegáns vacsora után, a kisebb szalonban. Sőt többen fel is álltak és távolodtak, elunottan.

- Úgy beszél mint Brunetičre, - mondta valaki, aki hajdan Párizsban járt.

- Annyi baj legyen, - felelte rá egy másik.

S egy harmadik ezt mondta:

- Úgy beszél kérem mint Faust. Akkor inkább elmegyek a Nemzeti Színházba, ahol a Beregit hallhatom.

De ebben a pillanatban egy fiatal nő lépett be.

- Oh köszönöm, nagyon jól vagyok, - fordult feléje S. doktor igen nyájasan, holott a fiatal nő nem is kérdezett semmit, egy szót se szólt, csak szétnézett álmosan mint egy tigris, és fáradtan kinyúlt egy karosszékben az ablak mellett, mint egy agár. Mert hirtelen feltűnésének már e rövid percében is oly nagyszerűen variálta a mozdulatait, hogy a legszínesebb képzeteket ébresztette valami romantikus állatvilágból.

Azonban azt lehetett volna hinni, amint így hirtelen megjelent, hogy a fiatal ember hangja vonzotta be ide. De ez csak egy homályos és röpke impresszió volt. Az igazság az, hogy nem lehetett tudni semmit. Most már csak úgy tűnt, mintha egyszerűen egyedül akart volna lenni itten, s a látszat az volt, hogy csak úgy betévedt ide, amint nyilván megunván a társaságot, végigbolyongott a szobákon.

Ez a fiatal nő leplezetlenül érdekelte S. doktort. Elmélyedő figyelmességgel követte testi meghajlásának minden árnyalatát, kissé fáradt helyetfoglalásának azt az egész női technikáját, amelyben a lábszárak, a csípők, a derék és a keblek mind közreműködtek a maguk aláomló vonalzásával. Maga a karosszék, amelybe beleereszkedett, mintha kilépett volna tárgybeli semlegességéből és valami sajátságos és dekoratív nemiséget nyert e fiatal test letapadása által, mint ahogy egy jelentéktelen agyagváza változik át, ha egy köteg virág kerül bele.

- Ez így van, - mondta S. doktor, mert nyilván ő is erre a hasonlatra gondolt. - Mondhatnám gyönyörű lába van, - tette hozzá, egyenesen a nőnek fordulva, kissé hajlott fejtartással.

- Oh! - mondta a fiatal nő, mintha valahol nagyon messze hallott volna valami hangot. És álmatag nézte az ablakfüggönyöket és az egyik lábát, keresztbe vetve a másikon, lágyan himbálta a levegőben. Mintha valakinek himbálta volna, aki még ott van előtte, térden.

- Tudniillik, be kell vallanom magának, - folytatta a fiatalember, - őszintén be kell vallanom, hogy ma már nem az kínoz és keserít el engem ami örökre kifürkészhetetlen, megfejthetetlen és megfoghatatlan dolog van ezen a világon, mert ilyen amúgy is kevés van, mi van? Hanem inkább az ejt olthatatlan kétségbeesésbe, ami mindnyájunk előtt tiszta és világos értelmekkel ragyog. Így például az ön lába. Mert ennek az ön lábának például, mondjuk van, mije van? Van először is dekóruma, ami hús- és csont anyagát felemeli és idealizálja, van bizonyos formaisága, pontosan megrajzolt, lehatárolt és merőben perszonális eredetisége, mert hiszen tudvalevőleg nincs két egyenlő női láb a világon. Továbbá van ennek a lábnak, anélkül hogy bővebben akarnám definiálni, mert higgye el tíz kötetet tudnék írni róla, amilyen iramban és üzemben vagyok, tehát van ennek a lábnak bizonyos jósága, vaksága és szerencsétlensége mint nagyrészt minden női lábnak, s amennyiben külső díszletezése is kifogástalannak látszik, egészben véve meg lehetnék elégedve. Van rajta egy vékony fekete selyemharisnya, minden bizonnyal mérték után készítve, egy csöppet sűrűbb szövéssel sarkban és a sarktól fogva egy vékony selyemszállal, mely simulékonyan követi a lábszár hajlatát mind feljebb a térden túl, ami lehet a végtelenség. Van rajta továbbá egy bálcipő a harisnya selyméhez moduláló testvériséggel és e kettős, könnyed burok alatt, mely szinte egymásba olvad, az ember valósággal érzi az ujjakat lepréselve, meztelenül, fehéren és laposan, mint a zongorabillentyűk. Ez a láb megy. Ez a láb érez, számít és gondolkodik. Ez a láb emlékszik és szenved is, ha az ember hozzáadja az utakat, amelyeket bejár. Ez a láb ringatja és kutatja az összes titkokat. Ez a láb most bejött hozzám. S ez az, lássa, ami rettenetes.

Ekkor a fiatal nő megmozdult egy alig látható rezdülésben. Azaz hogy inkább tökéletlen mozdulatlansága még meredtebbé változott, amint két karjával a karosszék oldalához ragadva, szinte kifeszült a támlán. A pillák alatt, a fénylésük aranyfátyolosságával, két barna szeme nyugtalanul nézett. S a szája megnyílt lassan és vonaglón, mint egy kagyló amelyben még benne él az állat.

- Mondja csak kérem miért adja itt elő nekem ezeket a badarságokat? - kérdezte. - És miért nem hagy békén engem? - tette hozzá a hangjának azzal a panaszra begyakorolt akcentusával, amely szánalmat akar kelteni. És mind ennek mélyén, a hanyagul odavetett és félig leharapdált szavak legmélyén és a lelke legsötétebb rejtekében valami kínzó türelmetlenség rezgett.

Akkor, a másik nem felelt. Ez a hang, ez a sebzett modor, ez az egész furcsa, nyugtalan és keresztényi tartalom, ami e nőből, mint egy keserű plaszticitásból kiáradni látszott, annál inkább meghatotta, hogy nem is védekezett ellene. Volt valami patetikus epekedés, néma és zengzetes, ebben az ülőhelyzetben. És volt valami távoli láthatár egész közel. És még mindig volt valaki a lába előtt térden. És az egész kép olyan levegős és olyan nyomott volt egyszerre, hogy nem lehetett tudni feloldódott-e itt a négy fal között a lámpa fényében, vagy egészen betölti-e a teret és a fényt a maga keserű sugárzásával.

És már nem is volt itt senki kívülük. A szomszédos ebédlőből igen élénk hangok hallatszottak, olykor egymásba vegyülten és kiválva egymásból, az egyforma és egyhangú érzések staccatóival, mert itt mindenki az átterített hosszú asztal körül ült egy improvizált bakkara örömében. És a nagyobbik teremben, amely szintén idenyílott, néhány tartózkodóbb természetű hölgy csevegett halkan, dekoltáltan és kövéren, a hang és modor ama keresetlen jelentéktelenségével, amelyet az ékszerek értéke megjavít. Különben az a fárasztó csend volt, amelyet a hosszú ablaksor dacára, az utcáról sem zavart semmi, se beszéd, se kocsizaj. És már késő éjszaka volt.

Némán, S. doktor felállt. Amint elhaladt a fiatal nő fauteuilja mellett és szépen meghajolt, a szivarja füstfoszlányai a feje körül szálltak.

- Jobb, ha elmegyek, - mondta.

Aztán még állt egy percig és várt, tolakodás nélkül és szerényen és némi alázattal is, a végzetben hívő és igen szenzibilis emberek ama szokásos rögeszméjével, hogy nem kerülhetik el aminek meg kell történnie. A fiatal nő felnézett reá. Úgy nézett fel reá, mintahogy a falra nézett volna, fagyos közömbösséggel. De ez az elsöprő tekintet még csak jobban lekötötte éppen annál az üres fénynél fogva, amely átvilágított benne.

- Elviszem emlékül, - mondta csendesen, - és elteszem a többihez.

- Tessék? - kérdezte a hölgy.

De válaszképpen csak a két karját tárta ki s a szivarja hamuját verte le egy ujjbillentéssel. És még mindig várta, titkon, hogy történjen valami.

Akkor a fiatal nő, hirtelen oldalt fordult a székben. A szeme fölcsillant, a szája megnyílt a fogak élével. Az orra büszkén és trombitásan mintegy fölcsapott a levegőbe s csak az alja látszott heves cimpákkal, két apró, hosszúkás és keskeny hasadék körül, melyek az élet hevét fújták. Olyan fiatal, ragyogó, keserű és földúlt volt e percben, olyan dús hajzatú vad szőkeségben, olyan vibráló, bár önmérséklettel, hogy merőben újnak tűnt, egy második női jelenségnek tűnt, mely még egy harmadikat és még számosakat sejtetett, egy egész nagy nőiséget sejtetett, egy pazar és páratlan női természet egész titkos skáláját sejtette, eltikkasztó ígéretekkel. Rögtön mondani is akart valamit, vonagló női szájának oly fenyegető fölkészülésével, hogy S. doktor megriadtan figyelte. És érezte, mint egy meleg szelet, a nő forró leheletét. Akkor gyorsan megelőzte s a szava elé vágott, a félénk emberek ama spontán elszántságával, mellyel egy oroszlánt ragadnának torkon.

- No lám, - mondta - milyen gyönyörű ez köztünk. Valami fagyos vonzalom van.

- Nincs semmi, - tiltakozott a fiatal hölgy, az ajkát harapva.

- Mindent meg fog tudni és mulatni fog.

- Esküszöm nem érdekel, - lihegte.

- Ez egy titok, mondjam?

- Nem! Nem! - hebegte és már a zord szőke haját tépte.

- Hát csak magának, - súgta a fiatal ember. - Ez épp a fagyos vonzalom köztünk, hogy csak magának.

- Nem, - dadogta.

- A dolog gyötör, nézze. És kíváncsi vagyok, mit szól hozzá. S már olyan sokat beszéltem hiába. Mi mindenről beszéltem hiába, mint ahogy a madár énekel. Itt van egy kis tragédia finom női idegek számára. Mindig csak magáról beszéljek? micsoda glóriába áztattam a lábát, mint egy meleg fürdőbe, a lábát! Azt mondtam, zongorabillentyűk. Hát lássa itt van ez a Mándy Kázmér, aki úgy játszott fehér, csontos női lábujjakon mint egy klaviatúrán. Igaz, az életével.

- Hallgasson, - rebegte elfúlva s behunyta a szemét.

- Maga talán nem is ismerte ezt a Mándy Kázmért. Holott ragyogó ember volt, micsoda ember! Azt tudja ugye, hogy meghalt, intencióval?

- Tudom.

- Egy pontos golyó, mint a kétszer-kettő. No de miért?

- Miért? - ismételte a nő s már-már kitört zokogva.

- Ezt senki sem tudja. A legboldogabb ember volt. Férj volt. A legboldogabb. Mondom senki sem tudja.

- Senki sem tudja? - kérdezte elepedve. - Maga sem?

- Oh én, én, - felelte gyötrődve - az más, mit mondjak magának, az más. Én, uram isten, én nagyon figyeltem ezt az embert. És szinte kipréseltem magamnak az életét, mint egy cédruscitromot, barnás-arany rothadással. Abban én is tévedhetek ami egészen világos. De hogy miért halt meg, az egy gyerekmese ha akarja.

- Én nem akarok semmit, - felelte kábultan. - Én már rég lemondtam arról, hogy valamit akarjak. Ami ezen a világon van, már csak innen van a vágyaimon. Amit én akarnék, azt már ember nem is akarhatja többé. Kezdeni elölről még egyszer élni, hát lehet azt? Nekem is sok bajom volt az életben. Maga azt nem is hiszi, mennyi bajom.

Úgy mondta ezt valami viruló agóniában, mintegy az élet széléről. És elképesztő kiéltsége fölött, tündöklő női arca a homlok vad szőkeségével, szinte kimérikusnak tűnt. Úgy rémlett, hogy rögtön, ez az imádandó fej leomlik, elmegy, elgurul és minden. A szorosan zárt pillák alól, valami nedvetontó készülék gépiességével folytak a könnyei és dúsan öntözték az ajkakat, melyek a fogak alá göngyölgetve, egy ferde és fölkínzott vonal torz rajzát mutatták, az egész isteni női szájat, valami haszontalan meddőségben. A melle sem pihegett szabályosan, a női fölindultság megható és bájos ritmikájával, mely az emlőket magával vonja. De fölzihálva, amint elfojtotta volna a fuldoklását, az egész kebel konfúzus vonaglásokat végzett lökésszerű apró görcsökkel, valami láthatatlan seb fölött. És a két térdét keményen összeszorította. És az egyik lába taposta a másikat, keresztbe.

Mi volt még itt élet, remény, jövő, fiatalság ebben a fullasztó krízisében, amelyben a múltakat úszta föl, mint egy folyót a folyása ellen, - ha lehetne azt! Elveszve vergődött, a fölidézések holt és lázas kavargásában. Mindent akart tudni, hallani, élvezni, keserűn. És félig ájultan már, alig leplezte többé miért volt itt ma este, miért jött, miért helyezkedett el itt ebben a magányos sarokban, mint egy őrszem, mint egy áldozat, mint egy szfinx, aki az önnöntitkára kíváncsi, ostoba, zord és monumentális kirendeltségére egy sivatag közepén. A saját életére, a saját sorsára, a saját különleges nyomorára volt kíváncsi s míg átadta magát ennek a szándékos mártíromságnak, valami ellenséges ragaszkodással csüngött az ember ajkán és akarta, hogy beszéljen. Földúlva, minden fogékonyságát mintegy tűhegyeken tartotta ébren. A szemével is hallgatott, tágra nyílva a könnyek opálján át. Az orra is megnyúlt a vonalak mesteri finomságával, a cimpák kitárulva szinte szagolták a szavakat, fölszítták a hangot s az árnyalatokat, hogy semmit el ne veszítsen belőlük, valami marcangoló vággyal, hogy jól megértsen mindent, az érzékei teljes fölfeszültségével. Afféle hallgató extázis volt ez, a kínzó figyelmesség oly szélső és megriadt fokán, hogy már-már gyönyörnek tetszett, valami elirtózott kéjnek a fájdalomban.

Oh a másik, kissé ijedten, ez az igazság, nem is remélte ezeket a túlzott hatásokat. Nyilván kevesebbel is beérte volna. Elunottan ez este, egy nagyrészt ferde és közepes társaságban itt, kissé mellőzve is amit szeretett különben, a magában élő ember álmatag szenzualitásával kutatott némi fagyasztott örömök után, s titkon kileste magának ezt a különös fiatal hölgyet mint egy jeges narancsot az asztal gyümölcsdíszéből. Elkerülve és ugyanakkor magához is csábítva s ingerelve, a tudatos közöny oly könnyed és mesteri játékával siklott el fölötte az egész est folyamán, hogy csakugyan úgy tűnt, mintha regényes jelentőségéről, egész szomorú női celebritásáról sohasem hallott volna. Mintha sejtelme sem volna róla, honnan jön és kicsoda. De sőt rafinálta a maga tájékozatlanságát a mindenféle homályos és szubtilis célzatok művészi méreghintésével, nagy horizontok hirtelen fölszaggatásával és gyors elhomályosításával, ezernyi idegszál röpke megráncigálásával, melyek mind a nőt fűzték le olthatatlan emlékezésekhez. Oh, a nő, mint a báb járt, forgott, vonaglott és lihegett e dilettáns készség műélvező mechanikáján, fölháborodva, engedve, elkábulva s reménykedve s végül mégis csak lehullva, mint a madár a kígyó torkába, elbűvölten néhány csepp vér szagától, mely a Mándy Kázmér homlokából folyt.

Most hát itt volt S. doktor, igen finom fiatal ember, ahol lenni akart, bárha kevesebb effúzióval. Ösztönszerű előkelősége némi szánalmat is érzett, noha abban a metódusban, amelyet itt követett, aligha volt egyéb gonoszság annál az emberi jóindulatnál, mely bizonyos magyarázatokkal és tévhitek tisztázásával óhajt segíteni még egyre vérző lelki sebeken.

- Itt mindenki mást hitt és mást képzelt mint ami történt, aranymadár, - fordult a nőhöz azzal a spontán bizalmassággal, amit az inkognitó megenged - sőt még ma is mást hisz mindenki, mert a halottak bár nagyon gyorsan mennek, mégis csak megállnak valahol. Mert velük számoljuk az élőket, és rajtuk ítéljük meg őket. És még valami ami egészen bizonyos: aki meghal önként, az életnek fordul teljes arccal s nem annak, amiről fogalma nincs. Itt volt valami elképesztően nagyszerű a Mándy Kázmér halálos elhatározásában. Én azt hiszem, hogy lelkesedésből lőtte agyon magát.

A fiatal nő kábultan emelte föl átázott arcát a könnyekben.

- Lelkesedésből? - dadogta s öntudatlan kiásta és kifacsarta magának e szó teljes értelmét és minden titkos vonatkozását, azzal a gyötrő igyekvéssel, amit mindannyian éreztünk már, mikor bizonyos életbevágó dolgaink egész szédületét egy hitvány szó fogyatékos kifejezőképességében próbáltuk megérteni. Ő sem ment semmire, szegény fiatal lélek, aranymadár és csak várt, fölkínozva.

- Csakhogy ez nem olyan egyszerű, hogy készen kapja az ember, - folytatta S. doktor. - Látja-e még olykor, bár eltünedezve, ezt a gyönyörű Mándy Kázmért meggörbült háttal s látszólag megrogyva, kiélten és kizengve, hogy aztán hirtelen kiegyenesedjék s lobogjon mint egy fáklya? Festő és földbirtokos, bohém és úr, független és leláncolt bizonyos beteges hallucinációkhoz, fagyos és forró és önnönmagától részeg; valami isteni megbélyegzettség fénylett rajta, mint a sors pergő gyöngyszemeinek sápadt oriense, hogy költőiesen szóljak, valami nagy vonás, mint egy Tintorettón, hogy még színesebben fejezzem ki magam. Amint jött-ment, vékonyan és soványan, mindenki tudta micsoda bivaly, micsoda régi bíboros egy fölvirágzott dekadenciában, minden vágyakon marcangoló, minden kéjekben túlzó, kegyetlen, ötletes, vérivó s királyi. Voltak napjai, mikor elernyedten, mint egy megsebzett párduc vonszolta magát, a tekintete elepedt és zöldes fénylésével, amit nem lehetett megfogni s amiről csak álmodni lehetett. Máskor húsz évesnek tűnt, az áprilisi virágzás minden üdeségével, mint egy feslett cherubin, valami titkos megromlottsággal ebben a keserű fiatalságban, amelyet minden titka, minden mámoros érzékisége, az élethez s a gyönyörhöz tapadó minden hite és hűsége úgyszólván átvilágított a vonásaira vetített mártír-öröm fájdalmassággal. Különösen a homloka virult, a két halántéka tiszta fénylésével a szemöldökök finom vonala fölött, szinte egyazon hosszúságban a pillákkal, s a két szem, a legbecsesebb amit emberi arcon láttam valaha, azokban a szürkés-zöld nedvekben úszott, amit talán csak Romney tudott visszaadni egynémely skót mágnásról festett portrait-in. A száj derűs volt, mohó és kérlelhetetlen, az ajkak végének omlatag hanyatlásával, egy ájult és megtépett száj mint egy külön élet, mint jajveszékelő skarlátja bár színevesztetten, az egész arc haloványságának. De főleg a nyakának voltak hallatlan üdeségei, nőies hajlékonyságai, ingerlő s izmos teltségei, a bőrfelület márványszerű simaságával kéjesen friss szagával. S olyan két keze volt mint egy pápának, haldokláskor.

- Oh a keze! - rebegte a fiatal nő azzal a pillanatnyi lelkendezéssel, mely lázas szerelmek minden elmúlt gyönyörét, minden emlékét, s minden fájdalmát egyetlenegy leheletben szívja vissza magába.

Aztán, úgy látszott, nem bírja tovább. Hirtelen elszántan, előre siklott a széken, nyúlánk formáinak teljes kiválásával a ruhája vékony selymei alatt, melyek heves mozgásában megfeszültek a testén.

- Hát Árvay Tesszát ismerte...? - kérdezte elfúlva s azzal a női vakmerőséggel, mely mindent megkockáztat.

- Oh várjon csak, - felelte a fiatal ember, hasonló vakmerőséggel s valami sötét emlékezést színlelt. - Hogy mondta a nevet? - kérdezte angyali tájékozatlansággal.

- Árvay Tessza, - ismételte a fiatal nő, tagolt és heves hangsúlyozással, hogy megtöltse ezt az öt szótagot egy egész súlyos élet tartalmával.

- Oh hogyne! Várjon csak. Ez volt a Mándy Kázmér híres szerelme.

- No lássa! - mondta élénken a nő.

- Mit lássak? Engem, bevallom, a nő alig érdekelt ebben a pályafutásban. A nő, Corneille óta, minden tragédiában egyforma. A nő csak önmagának él, mint az állat. Mit jelent az, egy nő! A nő, csak egy hatás itt. A nő, az egyetlenegy pillanat.

- Egyetlenegy pillanat, - ismételte elbódultan, valami titkos értelmeket keresve e szavakban nyugtalan női ösztönével.

Egy percig várt. Aztán hozzátette, a homlokán végigsimítva, a szőke haját sepergetve:

- Én nem tudom. Senki sem tud semmit, - sóhajtott föl meggyötörve és alázatosan. - Mégis csak egy nőért halt meg, szegény ragyogó szerencsétlen.

Akkor sokáig hallgattak. A szomszédos ebédlőben még mindig kártyázott egy hősi társaság, de már felére fogyva, s az előbb még élénk hangok feltűnő és jelentős decrescendójával. A másik terem üresnek látszott, a bútorai kivilágított magányával mint egy színpad, ahol még senki sincs. De a lenyomott zsöllyék, homorú mélyedéseikkel jelezték elbúsultan, hogy csak nemrég ültek bennük, s micsoda súllyal! Az ablak alatt egy-egy lépés zaja kopogott a járdán. S egészen messziről, egy távoli csengés elszűrten jelezte, az első villamost.

Micsoda vágya támadt ekkor bizonyos szomorú vallomásokra, micsoda kiáradó és kegyetlen vágya, amint el is fojtotta rögtön! Mi célja is lett volna közismert régi dolgok ellamentálásának, mi célja? És akkor csak ült, mozdulatlan és egészen egyedül. És csendesen feloldódott magában, az emlékeiben, a fájdalmában, s úgy hallgatott, mintha fürdött volna intimus bezárkózottságban, intimus önsimogatásokkal, egy szomszédos tükörből merengve el magán, mint ahogy egy másik életből nézne vissza az ember.

- Igaz is, - mondta egyszerűen - miért is érdekelné a nő, hát érdemes?

Akkor S. doktor rögtön felelt.

- Hát egyszer csak Kázmér eljött hozzám s azt mondta: "Van itt egy igen furcsa leány, bolond, elszánt és sebes mint egy zebra. És egészen szőke. Mert az arca is szőke a haja fényétől. És csak a két szeme olyan merev arany, mint a vadállaté." - Másodszor ezt mondta, talán két héttel később: "Árvay Tesszának hívják és én nem tudom miért érzem úgy, mintha már ismertem volna. Ez olyan kínzó és olyan gyönyörű. Mert mivel nagyon rossz híre van, csakugyan azt gondolom folyton, hogy talán már egyszer az én szeretőm is volt, még mielőtt éltem, valamikor." - Mikor eljött harmadszor, ezt mondta: "Az életem olyan pazar és dús, mintha tele volnék aggatva szőlőfürtökkel belülről. Voltaképpen olyan boldogtalan vagyok, hogy elrémülve gondolok arra, hogy egyszer meg kell halni." - Végül ezt mondta: "Ez egy főispán leánya és mégis rettenetes híre van. És mégis olyan magasról néz, amint jön a Váci utcán, úgy fönn van a levegőben a vadszőke fejével, mint egy jaguár egy háztetőn. Ez olyan nő mint a Vannozza, VI. Sándor idején. Nyilván ez az én időm is. Nézz utána, mint híres okos. Mert én elveszem feleségül." - Ez időtájt már olyan dúlt volt, oly remegő és mámoros, hogy alig mertem beszámolni neki. Híres okos! Csakugyan! De tartozom magamnak azzal, hogy bár mindent biztosan tudtam, titkos nyomozások és információk után, mégis olyan ijesztő kételyeim voltak, hogy soha egyszerű valóság nem tűnt föl ennyire komplikáltnak. Egy világért nem beszéltem volna. De ekkor ő, igen csendesen és ájtatosan, az egész olvasót végigmorzsolta: "Az apja meghalt korán, a főispán. Az anyja, valahol a vidéken, évek óta merev combokkal ül egy karosszékben az ablak mellett és úgy néz onnan, kinyúlt nyakkal fiatal gavallérok után, mint egy zsiráf két szem datolya után. Van itt még egy idősebb leány, aki előbb ment férjhez, még pedig egy katonatiszthez, aki azóta kvietált. Ezek Bécsben laknak, valami homályos boldogságban. Aztán van egy fiú is, a Pistu, híres kártyás és amatőr-cigányprímás, ha mágnások vannak jelen s aki szakított a családdal. De azért ez van mint család. Már most Árvay Tessza. Egész kicsi súlyos számlája van, holott tizenhétéves koráig nincs más adat róla, mint hogy a táncosait halálra fárasztotta a tiszti mulatságokon, a kőszegi kaszinóban. Csak ő táncolt s csak vele táncoltak. Valami furcsa és enerváló módja volt a táncának, valami különös ámbra-szaga a nyakának, szóval valami volt, amit csak ő tudott. Innen az a mohó és dühös torlódás és tolongás körülötte, az az egész nagy, hangos gyűrű uniformisokból a vékony s könnyed batisztruhája körül. Máskor, éjszaka, az ablaka alá ráncigált cigányokat buzdították vidéki gavallérok tüzes dallamokra s várták az apró fénycsóvát, egy gyufa lángját az ablak mögött, amint az szokás vidéken. Aztán volt itt valami hirtelen betegség, valami sötét titok a zárt függönyök mögött, hosszú hetekig. Igaz, a leány vadszőke lénye, ájult és heves nőstényisége, egy princessz gőgjének pávatollával, a nagy vére nyilván terhelten is, minden föltevést igazolt. Egy-egy vakmerő szava, mint turbulens leányok szoktak, egy-egy nyugtalan mozdulata a testi hajlékonyság bravúrjával és mindazzal amit szuggerál, egy-egy éjjeli sétája némi túlzott pezsgőzés után a városszéli réten, holdfényes szénaboglyák közt, és minden rejtélyessége s lobogó furcsasága, a szédületig szította föl a jó vidéki agyvelőket. Szóval arról volt szó, míg nyomta az ágyat, hogy elvetélt egy ártatlant. Aztán, később, mégegyszer látták, sápadtan az utcán, még egyszer! Aztán egy nap, egy reggel, eltűnt egy huszártiszttel. Oh ez már így van, ez már nem vidék s nem regény, ez már kinyomozott s ellenőrzött valóság, ezek már pontos adatok, kijegyzett nevek és számok bécsi hotelkönyvekből, ez precíz nyolc nap Bécsben és a Semmeringen, egyazon szobában a huszártiszttel, ez az ő két cipője a huszártiszt bagariájával a 27-es számú szoba ajtaja előtt, ez az a bizonyos "két reggeli a 27-esbe!", ez az ő nyolc éjszakája! Igaz, azóta nincs huszártiszt, de vannak egyéb figurák, ide-oda húzgálva s feldöntve mint a sakktáblákon, vannak vadászatok, autó-kirándulások, titkos mulatságok festő-telierekben, és pálinkás fetrengések szép utcai különszobákban s mindez itt van mellre szíva, mindez itt van nekem, bennem, mint egy halálos öröm és egy nagyszerű seb mint a lepra! Aztán most elindulok, micsoda hegycsúcsokra! Tudniillik holnap van az esküvőm Tesszával, holnap, uram Jézus." - Ezeket mondta Mándy Kázmér, - fejezte be S. doktor.

És akkor, még egyszer, csend állt be. Úgy tűnt, hogy a szavak, hangok és hangsúlyok penetráns forgatagából és az emlékekből amiket fölkavartak, mint a szél valami drága szemetet, és a vallomások és idézetek holt és vonagló életéből egy távoli ember lebeg elő, szegény, szomorú, sápadt fantom az átlőtt homloka sebével, mint egy rubint méccsel a sötétben. És a képek és színek, régi báli éjjelek, holdfényes szénaboglyák és semmeringi idillek mind itt muzsikáltak még, rég elzengett magyar nóták keservével, vonagló gordonkák nyomorával a kisvárosi utcán, hej haj drága magyar nóta, micsoda úri guszta, úri guszta!

- Holnap van az esküvőm, - ismételte a fiatal nő.

- Holnap van az esküvőm Tesszával, így mondta, - javította ki a másik. - És akkor láttam utoljára, - tette hozzá - vagyis élve utoljára. A homloka virult mint egy mártírnak, a szája nem tudom micsoda zamatokon kínlódott, már-már torz széleivel. Soha sem volt szebb mint e percben, földíszítve a betelt sorsa tündöklésével, mint egy régi oszlop egy utolsó nyáron, a naplemente hulló rózsáival. Már akkor nem volt előtte semmi, csak ez a holnap, a jövő! Egyébként minden be volt fejezve, család, rokonság, úri körök, minden. Ezeket mind elsöpörte brutális szakításokban. Egészen egyedül volt, kigyúlva, s várt. A mátkaságának ideje, néhány kedves hét, lepergett volt alig egy kézszorítás nélkül, valami szándékosan túlzott tartózkodásban és szinte ájtatos tisztaságban a leánnyal. Csak egyszer történt, mert minden részletet tudok, hogy ajkon szaggatta, marcangolón, a fölkészülő szenvedés elbődülésével, mint aki az első kortyot issza valami rettenetes pohárból.

- Aztán? - kérdezte a fiatal nő, elfúlva.

- Aztán, másnap, csakugyan megvolt az esküvője Tesszával. Híres kisasszony, meghurcolt lány, kis titkos mama, hát mit akar, imádta, és így imádta a dühös hírével, a feslett női életével, kancacsikó múltjával, de hát mit akar, imádta! Órákon át, bezárkózva a lakásán, a gondolatai fullasztó erejével mélyedt el batisztruhás leányságán s ráborult minden vétkére és szerelmére, a letaposott fehér testére, mint egy testvéri hullára, melodikus zokogással. Nagyszerű hallucinációkban úgy ment vissza érte súrlódó táncai és magányos sétái éjjelébe, egész viharos élete éjjelébe, hogy mintegy véres fogakkal marcangolta az időket, amelyekben még nem ismerte, vagy ismerte már, de nyomát vesztette! És elkínzottan, a tébolyig csigázott képzelete micsoda lázas freskókkal falazta körül magát, micsoda márványcsarnokot emelt magának a látvány masszivitásából, micsoda máglyát, amelyen fölkúszott, mint egy emberi hernyó isteni fájdalmakhoz, amelyekben élni fog! Soha emberi agy és lélek nem nyílott ilyen horizontra, soha emberi vértanúság nem készült föl ily kéjelgőn minden kínokra s minden kiélvezésre apró szavak idézetére, amelyek valaha másnak szóltak, jelentős tekintetekre, melyek másfelé fordultak, a testi féltékenység minden rémes gyönyörére, távoli éjszakák forró árnyjátékára amint visszalobogtatták a kibomlott hajak vadszőkeségét, a meztelen vágy iramlásán! Mind erre készült, lássa!

- Aztán? - kérdezte izzón.

- Aztán ott volt vele az első éjszakáján, végre!

- Az első éjszakáján, - ismételte, rémüldöző emlékezéssel.

- No ugye milyen világos! Más csalódik s lehull. Ő fölszárnyalt a legragyogóbb egekbe. Érti már most, hogy a nő csak egy hatás volt itt, egyetlenegy pillanat, amelyben megismerte. Az élet mégis csak egyszerűbb gondolhatta, és tisztább, mint az emberek gondolják. S úgy föllelkesült váratlan szépségeken, hogy rögtön ment és agyonlőtte magát ezen az első éjszakán.

- Fellelkesült? - dadogta.

- A nő szűz volt, nem érti? - súgta, az arcába hajolva.

Akkor, egy szó nélkül, egy hang nélkül a fiatal nő sokáig maga elé meredt, kidülledt szemekkel. Így ült mozdulatlanul, kinyúlt karokkal a szék karfáján, s az ujjait lassan behajtva mint a karmokat.

- Oh istenem! - rebegte megdermedve, mint a szfinx.