Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 17. szám

Szabó Dezső: A gólem

- És mégis tovább iszik és sajtot is rendelt. Mikor undorodik már mindentől, nem akar már semmit és pihenni szeretne. Megint nem segíthetek rajta. Mit csináljak?

Magára nézve önmagáról mondta ezeket, amint a tabáni kis kocsmában letehénkedve egy piszkos asztalra - egyedüli vendég - rendelt, ivott, evett, beszélt, mosolygott és rémült, gépiesen, mintha vízben mozogna, teljesen idegenül önmagától, akarata ellen, mintha kilopták volna saját énjét önmagából s egy undok gólem, olyan, amilyeneket a moziban látott, beleszállt volna szép erős férfi testébe, hogy megcsúfolja az életnek ezt a szép akaratát.

Az utóbbi időben mind gyakoribb volt ez a jelenet, vagy helyesebben most már szakadatlanul így élt. Az a borzasztó gólem élt helyette s az ő énje, az ős jóság tiszta gondolata, már csak két szem, két fájdalmas szánakozó látó szem volt. Bár legalább ezeket a szemeket tudta volna lehunyni.

Most már tudta, hogy el van ítélve, menekülés vagy kegyelem nincs, hogy teste elátkozott kastély, hová részeges apja, hisztérikus nagyapja s többi apái felkísértenek, hogy tovább ropják benne átkozott őrült táncukat. S ez a tánc az ő élete.

Most már tudta azoknak a hosszú imáknak az értelmét, amiket szelíd utánamondással odatöredezett az édesanyja meleg térdéhez. A magárahagyott hosszú estéken a mártír nő cirógató kényszerrel szorongó teste mellé nyomta le térdre s mondatott vele végtelen, kérő imákat. Közben, közben kétségbeesett jövőbe nyúlással kapkodott anyai lelke feléje: - Ugye, fiacskám, te meg fogod törni a kígyó fejét? - Most tudta, mitől akarta elragadni, miért akarta teleimádkozni szép gyermek test-lelkét. Hogy ez a végzetes gólem bele ne férhessen. Ezért szorította bújtató félelemmel magához, mikor a részeg apa vagy lumpoló bátyák döngő tántorgása újra felverte a ház elszunnyadt tragédiáját.

A kis kocsma pléhvel fedett, légy-pettyes üvegekkel borított kasszájánál, mint egy nagy fekete pöfeteg gomba, egy fertelmes, lágyhúsú, zsíros fekete örmény dáma dagálylik. Orra alatt szeszélyesen ritka, vastag szőrű fekete bajusz, fényes orrán nagy fekete pontok, meztelen nyakán nagy szemű vörös gyöngysor, csupasz mellének lágy puffadása előbomlik a nyitott derékból, mint egy felborított szakajtóból a szegény kenyér szomorú fekete tésztája. A férfinak a szíve a torkáig dobog fel, úgy undorodik ettől a fertelmes daganattól s a gólem szemei mégis vigyorogva tapadnak a nőre. A nő visszapislant, ő hányhatnék a borzalomtól s a gólem mégis int a nőnek. A nő melléje ül és míg neki a fogai vacognak, a gólemet a felrázott vér beteg forrósága járja át, átöleli egyik karjával a nőt, arcát, homlokát, "bukott angyal fejének" elpazarolt szépségét belemártja a fekete mell piszkos mocsarába s másik kezével, beteg meg-megállásokkal, végigtapogat az eladott testen. A nő szól: - Fizess egy pezsgőt.

Ő tudja, hogy még csak hatvan koronája van s tudja, hogy abból még húsz napig kellene vegetálnia. Tudja, hogy mennyi ínségnek, véres megaláztatásnak tették ki hasonló gyöngeségei. Hogy miként pazarolta el minden erejét, másokért való szép férfi álmát azért, mert egy-két koronát nem tudott megtakarítani. Hogyan lett mások bohóca, hogyan kellett egy undorító bohémságba stilizálnia magát egy pár hiányzó garasért, hogy tette örökre holt kincsekké azokat a szépségeket, melyek felfakadtak benne az ős rendeltetés makacs erejével. Most egész erejével kapaszkodik e pénzbe, mely már nem csak az a pár rongyos korona, hanem életébe vetett hitének utolsó cafatja, utolsó magába kapaszkodása a mélybe hullás előtt. Szeretett volna letérdelni önmaga elé, hogy édesanyja régi, tisztító sírásait sírja vissza a saját fülébe s a gólem mégis vigyorogva fordult a pincér felé és megrendelte a pezsgőt.

Most már mindent csak nézett, visszatartott lélegzettel, fagyott könnyekkel. A gólem beszélt, ivott, evett, ölelkezett, röhögött. Egyszer aztán széles, csemcsegő szavakkal mondta: - Most már menjünk hozzám.

A kocsmában már rég lerámoltak s eddig csak miatta tartották nyitva. A gólem feláll, fizet, bőséges borravalókat és mindegyre valami romlott gyermeki vigyorgás ismétlődik az arcára, körülbelül ezzel az értelemmel: - Ni, megint így teszek, nem tehetek róla. - S mintha tehetetlenségében valami beteg öröme telnék. Aztán összenyalábolódnak a fekete halállal és kitántorognak. Hátuk mögött leeresztik a vasredőket.

A Dunaparton vannak, nyári zivatar közeledik. Egymás vállára tolongó felhők óriási lila pillantásokat vetnek a Dunára. A felijesztett szél erdők, vizek leheletét, izmos, birkózó élő életet csap az arcába. Megáll. Ez a haragos, hatalmas tisztító életfolyam élete ősi humuszáról lesodorja a rákérgesedett bűnavart. Egy percre eltűnik a gólem, egy percre egyetlen egy élet, az egyetemes élet egy tiszta akarata, hogy szántson, vessen, arasson és hogy igazság gyanánt szükséges szent valótlanságokért harcoljon. Karjai - tudtán kívül - lehullanak a meddő nőről.

Az ránéz, rosszat neszel, kezei közé kapja a férfi fejét, csókolgatja s testébe csavarja testét, mint egy fekete zsákba a tengernek szánt hullát. A gólem felmelegszik beteg testében s hazafelé cipeli a szörnyeteget.

Ahogy szobájába érnek, feltolul a zagyva esti lakoma s alig van annyi ereje, hogy a mosdóhoz menjen. A nő a fejét tartja s közben-közben vizet ad neki. A gólem szörnyű csuklásokban szenved, majd beletántorog egy karszékbe, nagy nyitott elszürkült szemeiből, két végén legörbült megszélesedett szájából híg nedv folyik. Közben gólem-életéből töredékek jönnek üres szemeibe, mozgások és tettek s ő csodálkozik, hogy ő tette azokat és miért. Szerdán reggel kiment a szentendrei összekötő hídra s ott egy óráig bámult. Aznap este elment egy gyermekkori barátjához, akit valaha megbántott és bocsánatot kért tőle. Tegnap délelőtt megevett két doboz szardíniát, amitől undorodik. Érezte olajos szájának kellemetlen mozgásait. Tegnap este egy fiatal lány ment be a Mátyás templomba, utána ment és ott benn egyszerre zivataros nagy sírás csuklott fel benne. Miért, miért, miért? Azután nagy ostobán szavakat tördel a nő felé: - Ne félj, te csak ne félj, mindjárt jobban leszek... tudod csak az a zsíros, túlzsíros... - És a két szem nézi gólem önmagát fásult, mindent elfogadó nézéssel.

A nő lassanként életre masszírozza a gólem letört gépezetét. A meddő ölelések robotja után a gólem elterül, fejét a nő mellére fektetve s félig sajgó, félig zsibbadt álom-félébe merül, mely mégis fáj, mint az elnyomott lelkiismeret. A nő alszik, nyitott szájjal, hortyogva, rettenetes lélegzetével mintha szemetes életét öntené a szobába. És ő végtelen szorongással nézi a gólemet, melynek vonásai közül felmerül az örök gyermek, amint ott fekszik lehunyt szemmel a borzasztó keblen, mint egy meghalt fegyenc a börtön durva fekete ravatalán. A gyertya égve hagyott hosszúra nyúlt kanóca lekonyulva saját oldalát marja s fekete füstös ugráló lángja halottas szobává döbbenti a lakást. Kinn az ég megsúlyosodott boltja mögött valami végtelen circumdederunt zokog. Oh, hogyha volna valaki, akinek könyörögni lehetne, akinek fel lehetne ajánlani valami csodálatos megváltást! De lehullott a kettétört pálca s a bíró az ajtó előtt áll. Benne viszik most vesztőhelyre bűnös apáit. A két szem néz, néz, s amint néz, a gólem széthullott vonásai elsimulnak, hunyt szemei alól kiserked a régi tiszta fény. Ő végtelen szeretettel és szánalommal néz arra, aki visszaszépült azzá, aki anyja testéből szakadt s akinek minden bűne, veszett hullása mégis az ő egyetlen élete volt. Mintha egy könnycsepp esett volna az elítélt homlokára.