Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 15. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: Zemplén Győző

Barát, pajtás, ismerős, ki sorsunkba valaha valahol belekapcsolódott, úgy múlik most mellőlünk el, mint gyors utazáson táj táj után. Ezer piros mosolyú vidám cseresznyefák zöldje, tükrös tavacska, magányos komoly fehér tanya, a messzeség szélén csodálkozó hegyek ívelő kanyarodásban maradnak el, testetlen gondolatot, névtelen bánatot csöppentve szívünkbe. Közben aztán kis állomás asztalánál, ha csatlakozást várón magunkra, magunkba maradunk, újra fölfehérlik kábulásunk előtt a tanya, fölkúposodik a hegy, s aminek minden tiszta, meszelt szobáját, líceumos sövényét, lúd-itatóját vagy hallgató borzas tisztását, gombás, nyirkos mélyeit, ösvényét, avarját olyan jól ismertük, mint valami fehér pont, sötét halom száll csak puhán jobbról szép csöndesen balkéz iránt s amint eltűnnék, újra fölpattan némán előtted s húz jobbról balkézt fáradhatatlan, örök egyforma szédületben.

Zemplén Győzőnek az alakja, akiben nemcsak a magyar, de az egész európai tudományosság veszt nagy értéket, számomra elválaszthatatlan azzal az intézettel, ahol először találkoztam vele, amelynek időben és értékben egyik legelső büszkesége volt s amely oly drága áldozatokkal szentelte meg már eddig is a haza nevét - az Eötvös-Collegiummal.

Teljes értékűvé érett, ismert nevű kiválókat egy szívvel gyászol közel és távol álló, de mindig oly nyomasztó, bizonytalan, kínos érzés fölvetni neveket, amelyeknek viselőiről mi, közelállók tudjuk, mivé lettek volna egykor s amelyek most gyászkeretbe szerényedtek a fényesebb jövő elől. Mi tudjuk, milyen szálas jegenye, dús tölgy vagy finom, álmatag cédrus lett volna a kicsiny zöld levélkéből, de másnak, idegennek csak egy palánta, amelyet Mors Imperator nehéz talpa pusztulásba gázolt. Mit ér azt mondanom, "a német filológiában sokat vártak tőle" vagy ilyet? Mikor nem mutathatom meg szeme csillanását, nem éreztethetem meg hangja melegét, nem idézhetem élőnek mindnyájunk elé azoknak a pillanatoknak egyikében, mikor a tudomány meredekén fölfelé egyszer csak megállapodott s érezte, meglátta, hogy tágul egyre körül a látóhatár. Könyvre, tettekre nem mutathatok s van, aki megmagyarázhatja az ötletet, amelyből egykor életcél, az életet betöltő s egész életét jelentő nagy mű fog kisarjadni, a bátortalan elhatározást, amelyből felfedezés nő ki majd, vagy csak az érzést, a becsületes vágyat, hogy tenni, hatni fog?

S elhallgathatom-e mégis neveteket, régi társak, akik elmúltatok mellőlünk, mint ahogy nagy lakománál egyszer csak valaki feláll, leteszi az asztalkendőt, poharában még reng az aranyszínű bor, megy, utána kapjuk fejünket egy percre s hosszú idő múlva, a zengő zavarban, összenéz a két szomszéd az üresen álló szék fölött... elhallgathatom mégis neveteket?... szegény, lányos, szelíd Tubi, minden kollégista becézettje, aki közöttünk serdültél szerény kis szőke gyerekből a komoly Bartoniek Emillé, aki sohasem fog visszajönni Galíciából, kevés szavú, szapora, halk nevetésű Homor Ernő, aki negyedéves és matematikus létedre együtt méltóztattál elszívni az ebédutáni portorikót a folyosó korlátjának könyökölve a nyelvész "gólyák"-kal, fontoskodó, nyújtott beszédű "Hannibál", szegény kis Klimkó, mert ugye a pún vezér is elsőnek ment az ütközetbe s utolsónak tért meg belőle, mint te a könyvtárba reggel s a könyv mellől késő éjjelen; Nádasdi Dani jó fiú, kis vonósnégyesünk első hegedűse, bizony, a kvartett szétesett, a csellós kínjában spanyolul tanul a rongyos kis óceáni szigeten, mint fogoly s te nem szidhatod már soha, ha elvéti a taktust a hosszú ebédlő túlsó végén, a gázlámpa alatt, míg emitt, a sötét végében az evőeszközt behordó szolga meg-megállt hallgatni, se Stiegelmár, se Mikula nem ülnek már le a hosszú asztalokhoz... s ha könnyet ejtünk értetek, ismeretlenekért, a nagy nyilvánosság előtt, az csodálkozzék rajta, rosszallja, akinek sosem szökött könny a szemébe hívatlanul.

Az Eötvös-Collegium 1896-ban nyílik meg s az első növendékek közt van Zemplén Győző, a nyurga fiumei gyerek is, barna arcával, ragyogó fekete szemével, kemény izmaival, örök jókedvével, legényes tréfáival, vakmerő könnyedségével s minden szobai penész-szagtól a legmesszebb álló gyors eszével, tudásával. Tulajdonképpen magyar fiú, Nagykanizsán született 1879-ben, de már négyéves korában Fiuméba került s mintha csak emlékül hozta volna el onnan magával a vidám mozgalmat, a tenger mélyét, égszín derűjét, tüzes napjáét, mély járású elme, derült kedély, szinte fékezhetetlen, néha vadságra, erőszakosságra hajló temperamentum, örökké mozgékony szellem voltak azok a tulajdonságai, amelyeknek csak élei töredeztek, tompultak le az évekkel, de sose változtak. Gyereknek is csintalan volt, tréfás, merész s már, mint férfi, fölszólt a Nemzeti színpadjára a földszintről a pénzes bögréje után sápítozó plautusi fösvénynek, hogy ne sírjon, ott van a bögre a bokor mögött - s úszta át egy ragyogó október hatodikán a Dunát Nagymaros és Visegrád között, családapa, akadémikus, egyetemi tanár létére. Elpusztíthatatlan, le nem fojtható életerő buzgott benne s annyi mindenféle valódi kiválóság, mint Jókai hőseiben elképzelt. Aki őt ismerte, az - mondjuk - a fekete gyémántos Berend Ivánról is elhitte, hogy élt.

Mindjárt a Collégiumba való belépésekor elnyerte a középiskolai tanulók matematikai versenyének díját. Még hallgató korában polémiába keveredett a kinetikai gázelmélet némely kérdésében egy Burbury nevű angol tudóssal, aki végre is kénytelen volt Zemplén okoskodásának igazat adni, amit a gázelméletről írt könyvének második kiadásában nyilvánosan el is ismert. A gázelmélet terelte Zemplén Győző figyelmét olyan kísérletek megvalósítására, amelyekkel azután úgyszólván állandóan foglalkozott, tudniillik a gázok belső súrlódására. Negyedéves korában a Than-féle nyílt pályázatra tervezetet adott be. A tervezetet az egyetem bölcsészeti kara elfogadta, s így készült el a "Próbamérések a gázok belső súrlódásának meghatározására" c. dolgozata, amelynek alapján sub auspiciis doktorrá avatták. Ekkor szolgálta éppen önkéntesi évét s a fiatal tudós mint közlegény jelent meg legfőbb hadura előtt a királyi gyűrűt megköszönni. Azután báró Eötvös Lóránd mellé kerül tanársegédnek s három év múlva tanulmányútra megy Göttingába. Itt a gázokban és folyadékokban történő mozgásokkal foglalkozó kísérletei alapján megbízást nyer, hogy az Encyklopädie der matematischen Wissenschaften című műbe a "nem folytonos mozgásokról" szóló fejezetet megírja. Visszatérve külföldi útjáról, megnősült s újra elfoglalta tanársegédi állását Eötvös mellett. Ugyanebben az évben (1905) habilitálják a tudományegyetemen s választja az Akadémia levelező tagjává. Néhány év múlva mint megbízott előadó a műegyetemen az elméleti fizikát tanítja s 1912-ben külön, ad personam egy új tanszéket állítanak fel számára. Ebben az időben készült az Elektromosság és gyakorlati alkalmazása c. könyve.

Két évi gyümölcsös munka után kiütött a háború s Zemplén Győző, tartalékos tüzér hadnagy, megjárja a szerb harcteret, Klenákról Sabácot löveti, majd Komáromba kerül az önkéntes iskolába kiképzőnek, decemberben újra a fronton van 24-es mozsarakkal, 1915. májusától az olasz fronton küzd, előbb a Doberdón, aztán a Krn-en, ahol súlyos tífuszba esik, december elején ismét a fronton, ahol egyfolytában szolgált 1916. június 29-ig, halála napjáig.