Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám

Bálint Aladár: Az Erzsébet emlékmű negyedik pályázata

Az Erzsébet királyné emlékezetére épülő szobor történetét ha megírja egyszer valaki, hosszú és bonyodalmas munkájának első fejezetéül jól teszi, ha a gellérthegyi citadella kiürítését választja. A budai hegyek épségét ugyanis azóta fenyegeti állandó veszedelem, mióta a katonák leszálltak a Gellérthegy tetejéről és a kiürült citadella fellobbantotta a nyugtalan tervezgetők fantáziáját.

Ki tudná megmondani, hány világítótorony, monstre lépcső, csillagvizsgáló, panteon, függőkert, mauzóleum, vakolatbuborék fúvódott magasra és pattant széjjel azóta. Sokan még ma sem tudnak belenyugodni abba, hogy a Gellérthegy teteje azonmód maradjon, mint ahogy a katonák elhagyták. A hegy oldala semmiesetre sem kerülte el a sorsát. Ott aztán kitombolta magát a hegytetőről leszorított városszépítő energia.

Ez az energia most a várhegy felé torlódik. Városrendezés örve alatt ott még lehet javítani. A hivatalos műízlés azt hiszi, hogy ami kivételesen sikerült a kitűnő Schulek professzornak, az nyilván sikerül másodszor is és másnak is. Nem féltik a halászbástya szépségét. Vajon egészen bizonyos, hogy újabb lépcsősorok harsogó akkordja nem dúlja fel teljesen a hegyoldal síkjának újabb bérházak által máris megbolygatott harmóniáját? A lépcsősor fölé épített oszlopcsarnok nem zilálja széjjel a háztömbök kontúrját?

Ezek olyan kérdések, melyekre csak hosszú gyakorlattal dicsekedő csalhatatlan ízlésű városrendező művész tudna határozottan válaszolni. Van nálunk valaki, aki nyugodt lélekkel elvállalhatja a válaszadást?

Éppen ezért, ha sok mindenért gáncs érheti is a szoborbizottságot, a pályázatnak az a feltétele, hogy a művészeket nem kötötte a vároldalra való tervezéshez, inkább mentő, mint terhelő momentum.

*

A városligeti Iparcsarnok középső traktusát úgyszólván teljesen megtöltötte a gipszmodellek sokasága. Több mint harminc tervvel vettek részt a magyar művészek e pályázaton és a tervek többsége, ha nem is alkalmas arra, hogy márványba faragják, bronzba öntsék, mindenesetre sok érték, kétségbe nem vonható kvalitás állapítható meg bennük. És ami a legfontosabb, szobrászművészeink felfogása szemmel láthatólag emelkedettebb, tisztultabb, formaérzésük sokkal fejlettebb, mint ahogy a korábbi pályázatok tanulságai mutatták. A színvonal emelkedett és a pályamunkák közelebb állnak a plasztikai ideálhoz, mint remélni lehetett volna. A pályatervek építészeti része is jobb a magyar pályázati alkalmak hasonló próbálkozásainál.

És mégis csak töredékesen, tökéletlenül jelentkeztek e kvalitások, nem tudott harmonikus egésszé alakulni e sok érték, nincs a pályamunkák között egy sem, melynek mostani formájában való megvalósítását komoly és helytálló kifogásokkal hibáztatni ne lehetne. Még a legjobbak is csupán alapos korrektúra után állíthatók fel. Mi ennek az oka? Művészeink nem bírják annyira koncentrálni energiájukat, hogy minden tekintetben sikerült munkával versenyezhetnének, vagy talán nincs is közöttük olyan kimagasló személyiség, aki e nagyszabású plasztikai és architektonikus feladat megoldására alkalmas lenne? Talán külső körülmények meggátolják a művészeinket, hogy az adott problémát minden vonatkozásában értékelhessék?

Ki tudja?

Sokak szerint a magyar szobrászművészet még nem eléggé érett, nincs eléggé megalapozva, kultúrája sem távolbanyúló, tradíciói sincsenek, és e pályázat tulajdonképpen fejletlennek és gyengének vélt szobrászatunk pontos tükörképe lenne.

Ezt se merném állítani.

Tény az, hogy vannak kitűnő művészeink és ha e pályázat sikertelen marad, az okokat távolabbi vonatkozásokban kell kikutatni és csupán társadalmunk struktúrájának feltárásával lehetne e kérdés mélyére hatolni, egyben nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a szobrász kezét abban a pillanatban, mikor az első agyagcsomót összegyúrja, már vonja, félrelendíti az ítélkezők, intézők, a közönség rááramló akarata, véleménye.

*

A pályaművekben az építészeti elem dominál. Művészeinket izgatja az emlékműre egybegyűlt példátlanul magas összeg. A szobrot magát anyagában, méreteiben felfokozni, megsokszorozni nem lehet, tehát az architektonikus keret nagyszabású, néhol szinte túlságba menő kiépítésével vélik ellenértékét adni a nagy summának. Ez még nem lenne nagy baj, ha a szobrász és építő harmonikusan egybe tudnák hangolni munkájukat. Az emlékművek túlnyomó része a meg nem értés, a két elem diszharmonikus magára hagyatottságának bántó példája. Vaskos egyiptomi építmény szűk öblébe, hatalmas lótuszfejű tömzsi oszlopok közé préselték a légies asszonyalakot. Szinte érzik a zsúfoltság fojtó atmoszférája. - Roskadásig súlyos, alacsony kupola borul filigrán figura fölé. Valósággal agyonnyomja. - Hosszú, végeláthatatlan, minden pillanatban lendülni készülő oszlopsor távoli sarkában búslakodik árván a királyné alakja. - Több száz lépcső megmászása után, fáradságos turista úttal, tornácok útvesztőjében lehet csak a szoborra ráakadni. - És így tovább.

Az építőművészek többsége megfeledkezett arról, hogy törékeny asszonyi test köré épít keretet. Ennek a keretnek lágy és gyengéd vonalú szellős építménynek kellene lenni. Trianon-szerű építmény, valami nyitott barokk csarnok (a drezdai Zwinger elegáns körvonalaira gondolok) talán inkább megfelelt volna, mint a merev görög, római, súlyos egyiptomi, rosszul értelmezett reneszánsz, még rosszabbul alkalmazott román architektúra.

Helyesebben nem is a stílusok kiválasztása, hanem a szobor megfojtása ellen emelek kifogást.

Azaz van szellős oszlopcsarnok is (Bánffy-Györgyi-Telcs pályaműve), de ott egyéb nincs, mint - szellő.

Több figyelemreméltó építészeti tervet találunk e pályázaton. Nem is egy a tervező kitűnő képességeit, építőművészetünk nagy lendületű fejlődését demonstrálja és valósággal sajnáljuk, hogy a terv terv marad és méltó anyagban nem kel életre, azonban a szobor szellemével annyira ellenkezik a tendenciájuk, alkalmazásuk elgondolása annyira hibás, hogy az építőművész fáradságát teljesen kárba veszettnek kell hogy tekintsük.

*

A legtöbb szobrászra fantáziát megakasztó súllyal nehezedett a királyné ruhájának kérdése. Azt úgyszólván valamennyien érezték, hogy itt nem használ a "pruszlik" a "díszmagyar", a prém, a brokát, a bársony anyaga kőben csak kő marad. Fedetlenül se hagyhattak sokat a testből. A polgári ruha is minden másra alkalmas, mint plasztikai megrögzítésre.

Precedensül adódott az ülő római matróna-szobrok valamelyike. Ez megfelelt az oszlopcsarnokok stílusának is. Azonban szobrászaink redőt redőre halmoztak, elfeledkezve arról, hogy ami a római, görög szobrászok kezén eleven tapintható valóság volt, az náluk kőbe merevedett unalom. A mai szobrász nem ismerheti annyira, a klasszikus ruha elrendezéséből, testre való alkalmazásából következő szépségeket, nem látja az utcán mozgás közben, az asszonyi test ritmikájával való összefüggésében. Egy pályázati alkalomból nem bírja úgy megtanulni, hogy vérévé váljék, hogy szuverénül uralkodhassék fölötte.

Szóval a szobrásznak kellett volna a plaszticitás törvényszerűségének megfelelő ruhát kieszelni, olyan ruhát, mely amellett méltó legyen a királyné megjelenítéséhez.

Körmendi Frimm Jenő, Margó Ede és Beck Ö. Fülöp, ilyen irányú törekvései határozottan érdekesek és fejlődésképesek. Feladatukat sokkal tudatosabban látták, mint társaik többsége.

*

Telcs Ede ülő alakjában minden részlet tisztán, differenciáltan jelentkezik és ha 1/10 méretre redukálva szobába helyezték, bizonyára kellemesen hatna (kisplasztika). Azonban széles, túlságosan széles üres oszlopkör közepén elmosódik minden finomsága. Ami gipszben közelről pregnánsan hat, azt a levegő, a távolság eltörli, semmissé teszi.

Bánffy-Györgyi építészeti kerete semmi egyénit, semmi megoldásbeli értéket nem tartalmaz. Kár lenne azért a sok szép fáért, amelyet e jelentéktelen szobormű kedvéért feláldoznának. A várra tervezett szobor elgondolása egyenesen szerencsétlen, a pesti korzózók humorának állandó célpontja lenne a livornói mintára kettészelt kupola profilja.

Zala György ülő királynéja a felfogást illetőleg nem oly aprólékos mint Telcsé, monumentálisabb, nagyobb tömegeket vont össze, viszont egyes részek elnagyoltak és megoldatlanok. Hikisch Rezső tervezte az építészeti részt. Tömör tagozású alapépítményen nyugvó félkör alakú oszlopcsarnokban ül a szobor. Az alapépítmény beleékelődik a hegy oldalába és félkörben felfutó lépcsősor övezi. Hikisch Rezső terve arányait és felépítését tekintve egyike a pályázat legjobb munkáinak, nagy kérdés azonban, hogy a várhegy környező épületei nem nyomják e agyon az egészet.

Hikisch Rezső Zala mellett Szentgyörgyi István pályatársa is egyúttal. Alapépítmény és lépcsősor nélkül kevés ornamentális változtatással ugyanabba az oszlopcsarnokba helyezte a királyné alakját, mint Zala Györgynél.

Szentgyörgyi István királynéja nemes és átszellemült, azonban testetlen. A keblen alul holt tömegek kapcsolódnak egybe.

Pongrác Szigfrid szintén a várhegyre tervezte szobrát. Hatalmas lépcsőjárat vezet fel a komor dór épület bensejében ülő szoborhoz. Az alapépítmény és a dór épület zord tömege katonai emléknek inkább alkalmas, mint elvonultan magába mélyedő szobor keretének. A római példaképekre emlékeztető szobor Erzsébet királynéhoz fűződő képzetekkel nagyon kevéssé kongeniális, azonban ízléses, finom, diszkrét. Az építészeti részt Györgyi Dénes tervezte.

Róna József a városligeti köröndre, kupolacsarnok alá helyezi szobrát. Úgy a plasztikai, mint az építészeti részt ő tervezte. Pályaművében észrevehető módon egységes felfogás nyilatkozik meg és a hatást nem rontja egymáshoz nem illő, egybe nem hangolt részek disszonanciája. A felépítés logikus, az arányok helyesek. Ha van valami kifogás e terv ellen, az a kis változatú kiképzés, ami bizonyos fokig hideggé teszi a pályamunkát. Róna realisztikusan ábrázolta a királynét. Az uszályt mint plasztikailag értéktelen elemet mellőznie kellett volna.

Maróti Géza ugyancsak kupolacsarnokot emelt a királyné fölé. Az oszlopok arányait elvétette. Lebegő alakja inkább zuhan, mint száll.

Körmendi Frimm Jenő kitűnő szobrát megfojtja a gazométerszerű kupolacsarnok. A szobor, mely egyike a pályázat legartisztikusabb, leganyagszerűbb munkáinak, határozottan jobb sorsot érdemelt volna. Jól átgondolt nagyvonalú alkotás, melyben kiváló módon érvényesül a művész stílusérzéke.

Margó Ede álló alakja meglepően nobilis és határozott emelkedést, fejlődést reprezentál. E szobrot is a szerencsétlen építészeti rész (egyiptomi oszlopcsarnok) teszi tönkre. Maga az oszlopcsarnok impozáns és mint színpadi dísz bizonyára nagyon hatásos, de a királyasszony alakját összeroppantja.

Greff Lajos hatalmas épülete ugyancsak monumentális és ha Hunyady János szobráról lenne szó, vagy bármily háborús emlékről, keresve se lehetne jobbat találni, de a királyné az avignoni pápai várkastély belső teraszán furcsán, idegenül hat. Greff Lajos kétségkívül talentumos művész, a királyné alakját érdekesen fogta fel, azonban derékon törte, úgyszólván groteszkké tette az ülő figurát.

Lajta Béla empire stílű kupolacsarnokába állította Beck Ö. Fülöp az álló figuráját. E figura nem portrészerű s a fejet szabadon, az emlékszerűségtől menten komponálta a művész, ami tekintve, hogy csupán tervről van szó, nem kifogásolható. Beck Ö. Fülöp monumentálisan fogta fel feladatát. A formák összevonása és tagolása, a tömegek hangsúlyozása teljes mértékben sikerült. Képességei még tökéletesebben érvényesültek a kupolacsarnok talapzatát körülzáró fal oldalára tervezett reliefekben. Alig van magyar plasztikai alkotás, mely komolyság, erő tekintetében e reliefekkel vetekedhetne. A térkitöltés, a vonalritmus tudatos kifejlesztésének iskolás példái lehetnének e szoborművek.

Moiret Ödön mintáján csak az alak a királynőé, a fej idegen nőé, egy művészünk feleségének feje. Moiret szobra sok tekintetben hasonlít Telcs szobrára, de tartalmasabb annál. E szobrot nemcsak kupola borítja, hanem a kupolacsarnokot három oldalról még külön hármas oszlopsoros épület keretezi. (Menyhért Miklós terve). Elképzelhető, hogy a hármas oszlopsor mekkora árnyékot borít a kupola alá helyezett szoborra és ha netalán mégis betévedne az oszlopok résein napsugár, az oszlopok közé ékelt és azok függőlegességét szétziláló álló figurák biztosan útját állnák. Ellenben a nyitott talapzat oldalára tervezett reliefek határozottan értékesek.

Málnai Béla hatalmas négyszögű teret képezett ki. Ízlése ezúttal sem hagyta cserben, de invenciója mintha e feladat megoldására kevés lett volna. A hosszú négyszögű térség felső részében karcsú magas síremlékszerű, nyolc-oszlopos épület emelkedik. Dekoratív szépsége elvitázhatatlan, de nem bír szervesen belekapcsolódni az épület komplexumba. Előtte négypilléres nyitott csarnokban a királyné ülő alakja - Gárdos Aladár terve. - Ez az épület megbontja a tért bekerítő árkád vonalának egységét, érdektelen és rideg. A ki nem képzett, csupasz árkád ridegsége is bántó. Nagy kár, hogy Málnai Béla kitűnő képességei ily kevéssé harmonikusan jelentkeztek.

A tanulságok? Művészeink minden hibájuk mellett is felette állnak annak a társadalomnak, mely munkájuk felett ítélkezik. Nem ők tehetnek róla, vagy legalább is nemcsak ők, ha ez a pályázat is meddő marad.