Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 14. szám · / · Ziprisz Aladár: Tört szavak

Ziprisz Aladár: Tört szavak
XIX.

Tudom, csónakom ellenséges tekintetek és szelek röpítik. Véka alá kell rejtenem a szívem és vetnem mélyen az éj és a magányos órák süllyesztőjébe énem jobb felét, létem mely igazolja.

De megállok. Érzem: a mindenséget hogy aknázzák alá és szövik át titokzatos hatalmak. Egy lépés sem enyém, egy szó, egy tekintet. Nem vagyok kivétel, és önmagam csodája, de része az egésznek, és láncszem a láncban. (A minden értem van s én a mindenért vagyok és nincs nagyobb, mint ez a közösség.)

Ha agyamról leírtam a zavart, a lázongást és a tébolyt, oly nyugalom száll reám, érzem, amilyen tavaszi alkonyatkor terjeng az álmodó pusztán. Bennem a világ képe kristályos tükörben fog ujjongani önmagára. És mindennap ujjongó hálát mond szívem, hogy így tud felelni a világnak, hogy ily finom rostokból szőtt és egészen tud befogadni.

Máglyáján az önemésztő másra eszmélésnek hulljak el, ahogy a dolgokért magam felsebzem. Ahogy az emberekben elmerülni szeretnék, végső és legvégső értelmüket fejteni fel és a szívüket hordani kezemben, mint egy vérző virágot. Ahogy szájukon és agyukon át a vér hullámos vezetékén keresztül lopódznék lelkükbe és ellesném a fáradt és kihamvadó szív halk, duruzsoló zenéjét, melyben az élet színe mond keserű és megbékélt meséket. Illatok és mámorok kanyargó és bódító felhői lapulnak meg a lélek alján, a fájdalmas és ujjongó merések álmok és elérések testéből kiáradtak. És a tárgyak éle a mámoros és jóleső köd fölött, melyben a lét leglénye szűrődött össze szinte dacosan tiszta és magától való és végzetesen kiszabott a vonalak szét és összehajlása.

Oly jó így élni az emberekben, a szívek elevenségét és erejét érezni, a testben szétáradó folyók ütemét. Az életet átcsapolni belénk, mely itt ujjong, jajveszékel és ünnepel mindenképpen. Mintha fáradt tagjainkat az öröklét mosná fényesre és bepólyálná idegen életek kötelékébe.