Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 13. szám · / · Szabó Dezső: AZ ŐRÜLT KUNYHÓ

Szabó Dezső: AZ ŐRÜLT KUNYHÓ
II. A dél.

Dél van és megint együtt vannak. Keresztet vetnek, imádkoznak. Kenyeret törnek, levest szürcsölnek, nyelnek, nyelnek. Azután a főtt káposzta jön. Egy-egy korty pálinka, egy-egy falat kenyér. Egy-egy kérdés, egy-egy felmordulás, káromkodás vagy kacagás. Azután megint keresztvetés. S ez az evés talán nem az élet akarata, a mordulás talán nem düh, a kacagás nem jó kedv, a remegés nem félelem, az ima nem hit. A gép robotol.

Az öreg álma még tart, de néha már fel-felkuncog, mint a tűzvészt sejtő kutya. - Nem akartam... nem akartam... nem én akarom azt, amit teszek... nem én ölök, amikor a kezeim ölnek... Istenem! Istenem! -

A vő pipára gyújt s néha-néha újra iszik, most már csak ő egyedül. Lekönyököl, feje előre roskad, a pipa izzó talpa megbarnítja a vörös abroszt. A dohány magától füstölög s ő csak néha, felriadásszerűleg szortyog. Talán alszik, talán sohasem volt ébren, talán most van ébren.

Az öregasszony a holmit takarítja el, mosogat, az asszonyleány segít neki. Nagyokat sóhajtanak, suttognak, integetnek egymásnak s néha a szemüket törlik. Így megy ez mindennap.

A kis lány az ablak mellé húzódik, egy kis fűzfavessző karszékbe s egy megtépett ócska kalendáriumot tart szemei elé. De ez a tépett, piszkos nyomtatott lap csak alkalom s a betűkön túlmerevült szemeiből úgy bomlik ki a fiatal álom, mint az ünnepi lobogó egy vidám ablakból.

Mert ő mégis jövő, érintetlen élet, emberi remény.

Egyszerre a beteg felül, dermedt egyenesre, kinyitott szemmel. És elkezdi mondani a gép szabályos lüktetésével a miatyánkot, aztán az üdvözlégyet és így végtelen sorban váltogatva ömlik ki belőle az ima, mintha egy örökbe omló szecskát vágna.

A vő felrándul erre a hangra tompultságából. Az arca eltorzul s egy nagy káromkodást nyel le. Töröl egyet a száján, megindul. Nősténye utána cammog. Újból munkára mennek.

A kis leány mintha nem is hallaná a beteg szörnyű kelepelését. Egy fiókból halványrózsaszínű blúzt vesz elő s valami csipkefélét varr a nyakára. Az öreg asszony dolgát elvégezte. Egy rossz székre ül, de fogyott állával, félénk szemeivel, egész megmarcangolt életével a beteg felé remeg. Hallgatnak, csak a beteg imája folyik, mint egy reménytelen, tagolatlan szürke ár. Csak nagy későn szólal meg a kis leány: - Anyám, már megvan négy óra, a tűzhöz lehet tenni a tejet.